9. fejezet

Igen, vagy mégsem?

December lévén, az idő igencsak télies volt, beköszöntöttek a fagyok. Lily és James melegen öltözve kilépett az iskola kapuján, és átvágtak a parkon. Egyenesen a tó melletti fához tartottak, mikor odaértek, megálltak a vízparton. A tavasszal, oly sima tükör tetején már leheletnyi jégréteg látszódott, ennek ellenére egész kellemes idejük volt, ha figyelembe vesszük, hogy most legalább a hó nem esett.

      Hosszú-hosszú percekig nem szóltak semmit. James hátrébb sétált, és neki dőlt egy fának, egyik lábát felhúzta, és megtámasztotta magát. Lily megfordult, és ránézett. Nem tudta eldönteni, kit lát. Tényleg ennyire megváltozott volna? Tény, hogy James Potter az idén korántsem volt annyira arrogáns, pökhendi, és egoista. Lilynek csak egy szavába került, és Pitont is békén hagyta, vagy legalábbis, ő így tudta. Az eddig eltelt hónapok alatt alig három lánnyal találkozott, meg persze Emmával, ami nagy szó, hiszen tavaly ilyenkor minden héten új barátnője volt, sőt, megesett, hogy heti kettő is. Kész csoda, hogy nem sikerült évvégére végigmennie egész Roxforton, vagy legalábbis a Griffendél házon. Lily erre a gondolatra elmosolyodott, bár maga sem tudta miért, de mulattatta a dolog.

-         James, azt hiszem, mondanom kéne valamit. – A fánál álló fiú erre felkapta tekintetét, ami eddig cipőjét fixírozta, és most kérdőn nézett a lányra. Meglepődött, azt hitte, nem fognak beszélni, csak szótlanul állnak majd a tóparton, és erre tessék, Lily hozzá szól, ráadásul nem is akárhogy, saját neve még mindig ott csengett a fülében, mintha eddig sose hallotta volna.

-         Figyelek… - Végül csak ennyit bírt mondani. Lily közelebb lépett, egészen közel. A hidegben látszódó leheletük már egybe olvadt.

-         Nézd… - Hogy mitől azt maga sem tudta, de hirtelen mégis elbizonytalanodott. - Ááá… inkább hagyjuk. – Elfordította fejét, és már ő maga is fordulni készült, mikor James elkapta a karját.

-         Ne, ne hagyjuk, kérlek, válaszolj. – A lány megdöbbent, vajon honnan tudta, hogy erről akar vele beszélni? Alig észrevehetően bólintott, és folytatta az előbb abbamaradt mondatott.

-         Mondtam már, hogy szeretnék veled menni a bálba.

-         Igen, de azt is mondtad, hogy nem tudod, mennyire jó ötlet ez.

-         Tudom. – James kezdett idegessé válni.

-         Lily, mondd miért félsz tőlem?

-         Én nem félek.

-         Akkor? Olyan nehéz lenne egyszer azt mondani, hogy: Igen, elmegyek veled? Nem foglak megenni – mosolygott a lányra.

-         Tudom, és… rendben – adta meg magát -, elmegyek veled a bálba, de valamit tisztázzunk, ez lesz az első és az utolsó esélyed is, ha ezt elszúrod, akkor nincs több.

-         Ez tiszta sor – közelebb húzta Lilyt -, de nem fogom elszúrni, két éve várok erre, nem azért küzdöttem idáig, hogy akkor rontsam el, mikor karnyújtásnyira vagyok a céltól.

-         Akkor ne rontsd el már most – eltolta magát a fiútól -, küzdj még egy kicsit –, és elfutott a kastély felé.

James csak nézte, ahogy vörös tincsei lobognak a feltámadt szélben, és úgy érezte, repülni tudna a boldogságtól. Mikor Lily beért a kastélyba, lelassított, nem akart olyan gyorsan felérni a toronyba, egyedül akart még lenni ezzel a megfogalmazhatatlan érzéssel. Elégedett volt? Igen, talán, de elsősorban magával. Végre nem azt mondta, amit eddig mindig, hanem azt, amit igazán akart. Gondolataiban elmerülve sétált bele valakibe az egyik sarkon.

-         Bocs, nem láttalak – szabadkozott.

-         Nem tudsz vigyázni? Potter már teljesen elvette az eszed? – Piton gyűlölködő szemei néztek rá.

-         Perselus… most éppen mi bajod?

-         Semmi, igazán semmi. Láttam az ablakból, milyen jól elvoltatok odakint Pottival. Szerencse, hogy téged nem akart széttépetni a vérfarkas haverjával. – Lily szemei elkerekedtek a döbbenettől.

-         Te meg miről beszélsz?

-         Ja, persze, elfelejtettem – csapott a homlokára -, te nem is tudod, hogy a múltkor miattuk voltam a gyengélkedőn, úgy bizony, Lily, a kis Tekergős barátaid miatt.

-         De hát… ezt nem értem… James azt mondta… - A feltörő zokogás környékezte.

-         James? Szóval már nem is Potter? Ez igazán… - kereste a megfelelő szót –… undorító. Mégis mit nem értesz? Szépen megszervezték, hogy ott legyek, mikor Lupin átalakul, kis híján meg is haltam. – A lány szeméből lefolyt az első könnycsepp, de az utolsó mondatot már nem csak ő hallotta, ugyanis James épp ekkor fordult rá a folyosóra.

-         Hazudsz, Remus nem is… – kiáltotta Lily.

-         Bár úgy lenne, bárcsak egy alattomos hazugság lenne az egész! – Fejét tetetett sajnálattal csóválta, de nem sokáig tudta leplezni a száján végig húzódó gonosz vigyort, ami azonnal megjelent, ahogy meglátta Pottert. A lány is hátrafordult, James ijedt arckifejezése futásra késztette, és ő rohant is. Nem akart mást csak eltűnni innen, eltűnni az összes hazugság elől. Nem tudta mit gondoljon, de jelenleg nem is érdekelte ki mond igazat.

-         Lily, ne, várj! – kiabálta James, de hiába. Utána akart menni, de meggondolta magát, Holdsáp most fontosabb. Odalépett egyenesen Piton elé.

-         Dumbledore megesketett, hogy…

-         Jé, tényleg, azt hiszem, az engem ért sokk utólagos hatása lehet, hogy kihagy az agyam.

-         Mit mondtál még neki?

-         Csak az igazat.

-         Az igazat, mi? A saját igazadat, vagy azt, ami valóban történt?

-         Szerinted? – Pottert végleg elkapta az indulat, megragadta Piton talárját, és a falhoz vágta őt.

-         Beszéltél még róla valakinek?

-         És, ha igen?

-         Ki vele, ki tud még Remusról? Gyerünk! – Vészjóslóan emelte fel öklét, Piton arcáról azonban még mindig nem tűnt el a mosoly.

-         Egyelőre még senki, de ha továbbra is, így viselkedsz, azt hiszem, holnapra az egész iskola tudni fogja. – Ez hatott, James elengedte a mardekáros fiút, és életében először tartott tőle. Saját maguk adtak fegyvert a kezébe, és ezzel ő is tisztában volt. Ha kitudódik Remus titka, akkor el kell hagynia az iskolát, ezt pedig nem kockáztathatta.

-         Ezért még megfizetsz, a múltkor nem tehettem semmit, mert Evans megkért, de ezúttal nem menekülsz, a helyedben sűrűn ellenőrizném, megvan-e a pálcám, mert mostantól bármikor szükséged lehet rá.

-         Nincs szükségem egy sárvérű védelmére, főleg veled szemben, és nehogy azt hidd, hogy a kisstílű fenyegetésedtől, majd megijedek. Ha olyan nagyfiú vagy, mint amilyennek gondolod magad, akkor találkozzunk ma éjfélkor, a hetedik emeleti folyosón. Csak te meg én.

-         És a díszkíséreted, nem de?

-         Legyőzlek, Potter, csúnyán meg foglak szégyeníteni, úgyhogy ha akarod, hozd el a kis barátaidat is, hogy lássák, hogyan aláz egy mardekáros.

-         Ne aggódj, ott leszek. – Sarkon fordultak, és mindketten elindultak házaik felé.

James nagy nehezen elérte a Griffendél tornyot, mikor belépett, egyből Lilyt kereste, de ő nem volt sehol. Helyette Remus és Sirius kérdő tekintete fogadta.

-         Nem láttátok Lilyt? – ment oda hozzájuk.

-         De igen, az előbb rontott be sírva, valami olyasmit üvöltve, hogy tudtam, hogy egy szemétláda vagy, Potter. Nadin épp fent vigasztalja. Mi történt? – adta meg a választ Sirius.

-         Hogy mi történt? Piton történt.

-         Ezt úgy érted, hogy… ugye, nem?

-         De igen, elmondott neki mindent, a baj csak az, hogy a saját verziójában. Ráadásul megfenyegetett, hogy az egész iskolában elterjeszti a dolgot. Beszélnem kell Evansszel, tudnom kell, mit hazudott neki. – Nadin lefelé tartott a lépcsőn.

-         Lily hol van? – támadta le James.

-         Amint látod, itt nincs – felelte undokul. - Megint mi a fenét csináltál vele, Potter?

-         Én semmit, ezúttal tényleg nem. Nadin, kérlek, muszáj beszélnem vele. – A lány megenyhült.

-         Sajnálom, James, nem tehetek semmit, amíg ő látni sem akar. Most megyek a könyvtárba, még ki kell vennem egy könyvet a bűbájtanos dolgozathoz. – Egy csókkal elbúcsúzott Siriustól, és kisétált a portrélyukon.

-         Ezt nem hagyhatjuk annyiban, valamit tennünk kell – szólalt meg Tapmancs.

-         Ma éjfélkor párbajozom Pitonnal. – Remus arcát látva James hozzátette. – Ő hívott ki. – Holdsáp ettől cseppet sem látszott nyugodtabbnak, mint az előbb.

-         Remek, dühítsük fel még jobban, hátha akkor tényleg kitálal mindent.

-         Alkut kell kötnünk vele.

-         Mégis miféle alkura gondolsz, Ágas? – érdeklődött megint Sirius.

-         Ha én nyerek, akkor többet nem beszélhet erről az egészről senkinek.

-         És mi lesz, ha ő nyer? Nem hiszem, hogy tudsz neki olyat ajánlani, ami…

-         Ha ő nyer, többet nem beszélek… Evansszel. – Két barátja döbbenten nézte őt.

-         James, ezt nem várhatom el tőled – szólalt meg Remus. – Köszönöm, hogy kiállsz értem, de…

-         Semmi de. Mi kevertünk bajba, mi is fogunk kihúzni belőle.

-         Helyesebben, én kevertem bajba – nézett bűnbánóan Sirius. – Nekem kéne párbajoznom vele.

-         Te mégse ajánlhatod fel neki, hogy nem beszélsz Lilyvel, mivel ez esetben hidegen hagyná.

-         Miért gondolod, hogy ez annyira fontos neki?

-         Azt hiszem… szerelmes belé…

-         TESSÉK? – Ágas mit sem törődve barátai döbbenetével, folytatta. - És ha ez igaz, akkor el fogja fogadni az alkut.

James kihagyta a vacsorát, egész nap a klubhelyiségben ült, a lányok lépcsőjét lesve, hátha Lily lejön, de nem jött. Így hát, negyed órával éjfél előtt, korgó gyomorral indult el Siriusszal és Remusszal a hetedik emeleti folyosóra. Pontosabban, csak indult volna, ha Nadin elállt volna az útból.

-         Teljesen elment az a maradék józan eszetek is? Ha Lily ezt megtudja, kitekeri a nyakatokat.

-         Jelenleg ez fele annyira sem érdekel, mint az, hogy én kitekerjem Pitonét – mondta ingerülten James, és indult volna tovább.

-         Sirius, kérlek, -majd Lupinra nézett -, Remus, legalább neked legyen eszed.

-         Ez esetben a döntést nem nekünk kell meghoznunk, édes, és itt most sokkal többről van szó, mint, hogy a prefektus kisasszony fog-e hisztizni vagy sem? – felelte Tapmancs.

-         Majd meglátjuk. – Nadin sértődötten felrohant a szobájukba, így a három fiú végre elindulhatott. A lánynak nem kellett sokáig ébresztgetnie Lilyt, mivel ő sem aludt még.

-         Hogy hova mentek?

-         A füleden ülsz? Párbajozni Pitonnal.

-         Nem érdekel.

-         Mi… mi az, hogy nem érdekel? Igenis, hogy érdekeljen. Ki az ágyból, megyünk utánuk.

-         Én nem megyek sehova.

-         De bizony, hogy jössz te is, ha el kell, hogy kábítsalak, és odáig kell, hogy lebegtesselek, akkor is jössz, úgyhogy választhatsz. – Ez bevált.

-         Jó, jó, jó rendben.

Mire odaértek már késő volt. Potter és Piton egymásra szegezett pálcával állt egy tűzzel jelzett párbajkör közepén, amit a mardekárosok vontak köréjük, és amit nem hagyhattak el, csak ha az egyikük már győzött. Így hát, nem tehettek semmit. Siriuson és Remuson kívül csak Malfoy és a Black nővérek voltak ott. A jelek szerint, már elhangoztak az első átkok, Potter szája vérzett, és Piton arca is fel volt dagadva.

-         Nocsak, nocsak megjött a kis sárvérű barátnőd is, Potti – sipította Bellatrix.

-         Obstructo! – James figyelmét elvonta a lány megjegyzése, így Piton átka betalált, ő hanyatt esett, mintha mellbe vágták volna, és kevés híja volt, hogy nem zuhant neki egy páncélnak. Alighogy felállt, mikor jött is a következő átok.

-         Petrificus totalus! – Ezúttal azonban gyorsabb volt ellenfelénél.

-         Protego! – harsogta mielőtt, a másik végig mondhatta volna a varázsigét. Újabb átkok hangzottak el mindkét részről, és újabb védőbűbájok. Végül James egy non-verbális igéje, hatalmasat repített Pitonon. Az eszméletét ugyan nem vesztette el, de annyi ereje sem maradt, hogy felkeljen a földről. James fölé hajolt, és megragadta a gallérját.

-         FELADOD? – Nem érkezett válasz, Piton csak dühösen nézte – FELADOD? – Végül, mikor rájött, hogy egyedül felállni sem tud, kényszeredetten bólintott. A tűz kihunyt, és a kör megszűnt. Remus és Sirius ujjongva léptek hozzá.

-         Köszönöm – Holdsáp hálás arccal nézett rá –, tudom, mit tettél kockára miattam. - Lily nem értette, hallotta Remus szavait, de nem értette. Mégis mit köszön, miköze ennek az egésznek hozzá? James ránézett, és egyszerre eltűnt arcáról a mosoly. Már indulni készültek, mikor:

-         Stu… - próbálta hátba támadni Pottert Piton, de ezúttal, mindenki legnagyobb megdöbbenésére, nem a célzott irányból jött a válasz. Lily észbe kapott, és még időben lendítette a pálcáját.

-         STUPOR! – Piton neki esett a falnak, James pedig nem tudott megszólalni sem, csak állt, mint akit odacövekeltek, és nézte a lányt.

-         Hátba akart támadni – mondta végül Lily nemes egyszerűséggel, mintha az előbbi jelenet mindennapos lenne –, én csak…

-         Te megátkoztad Pitont miattam? – vágott közbe Potter.

-         Igen, és azt hiszem, talán ismét beszélnünk kéne. – Megragadta James karját, és elrángatta a folyosóról. Piton megtörten ült a földön a mardekárosok társaságában, és nézte, ahogy James Potter ismét diadalt arat felette. Remus, Sirius és Nadin csak lestek utánuk, majd visszamentek a toronyba. Mivel sem Lily, sem James nem jelent meg a vacsorán, elég éhesek voltak.

-         Nem tudod, hol lehet ilyenkor enni a kastélyban?

-         Ami azt illeti, de. – Így hát a konyha felé vették az irányt.

Mikor odaértek rögtön két házimanó lépett ki a tömegből, és ismerősként köszöntötték Jamest, egyből hoztak is, nagyjából egy hadseregnek elegendő, ételt. Leültek, és végre megvacsoráztak.

-         Miről akartál velem beszélni? – törte meg a csendet James, Lily gondterhelten nézett rá a még mindig teli csirkés tál fölött.

-         Hazudtál nekem – mondta végül.

-         Ez nem igaz.

-         De igen, azt mondtad, nem ti jutattátok Pitont a gyengélkedőre.

-         Nem, én azt mondtam, nem párbajoztunk vele.

-         Hiszen, tudtad jól, hogy nem ez érdekel.

-         Igen, tudtam, de akkor, és ott nem lettem volna képes megmondani, mi történt, arról nem is beszélve, hogy Remus miatt nem is mondhattam el az igazat. Nem feladatom terjeszteni a titkát, és jogom sincs hozzá, hogy megtegyem. Azzal osztja meg, akivel ő akarja. – Lily elszégyellte magát.

-         Mióta tudjátok?

-         Már elsős korunkban rájöttünk, de csak ötödik óta vagyunk képesek elkísérni őt, és segíteni neki, hogy ne legyen olyan szörnyű az egész.

-         Hogy érted ezt?

-         Ahogy mondom, Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas – mutatott magára. A lány fejében mintha kigyúlt volna egy apró láng. Egy emlék jutott eszébe, egy beszélgetésről, aminek mind ez idáig nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Valahol egyszer… a könyvtárban… James és Remus… átváltoztatástan… animágia… Remus szavai… „nektek már a kisujjatokban van, de sajnos nálam nem a tudás váltja ki”… hirtelen mindent megértett.

-         Ezt nem hiszem el… Ti… ti tényleg? Ezt nem hiszem el… a nevek… hát persze – csapott a homlokára a felismerés hatására –, hiszen, sosem értettük, honnan vannak.

-         Hát… most már tudod.

-         Na és Piton, ő hogy került a képbe?

-         Egy súlyos hiba folytán. – Lily kérdő tekintetét látva, folytatta. – Miután megátkozott téged a parkban, állandóan arról faggatózott, hogy mi dolgom volt olyan későn odakint. Siriusban felment a pumpa, és egyszer elhintette neki, hogyan tudhatja meg, azaz hogyan tud minket követni, ő pedig megtette.

-         Aznap éjjel, ezért voltál ott? Remus miatt?

-         Igen.

-         És mi történt, mikor Piton követett titeket?

-         Észrevettem, és megpróbáltam kimenekíteni, de sajnos elkéstem, Remus is felfigyelt rá. Tapmancsot kiiktatva utánunk rohant, és Siriusnak csak az utolsó pillanatban sikerült visszatartania, mi pedig kimenekültünk. Most már tudod a teljes igazságot. Hibáztunk, óriási hiba volt, de tanultunk belőle.

-         Te meg akartad menteni Pitont?

-         Még neki se kívánnám, hogy egy vérfarkas tépje szét tizenhét évesen.

 Ittak még egy bögre kakaót, és elindultak vissza a toronyba, beléptek a portrén, és megálltak.

-         Kérdezhetek még valamit? – nézett rá Lily.

-         Van még valami, amit nem tudsz?

-         Igen, képzeld, én sem vagyok tökéletes. – Mindketten elnevették magukat.

-         Hát, akkor kérdezz.

-         Még nem mondtad meg, hogy mivé alakultok át.

-         Csak ennyi? Azt hittem, erre rájöttél, hiszen McGalagony is említette már órán, hogy mitől függ az animágusok alakja – csodálkozott James –, természetesen a patrónusunk mutatja meg, mivé tudunk alakulni.

-         Ez valóban elég kézenfekvő. – Egész közel lépett a fiúhoz, és adott egy puszit az arcára, majd menni készült, mikor James döbbenetéből ébredve utána szólt.

-         Kérdezhetnék én is valamit? – Lily visszafordult felé.

-         Persze.

-         Ez most azt jelenti, hogy még mindig van párom a bálra?

-         Mondtam én olyat, hogy nincs?

-         Nem, csak azt hittem, hogy…

-         Jó éjt, James. – Felszaladt a lépcsőn, halkan becsukta maga mögött az ajtót, levetkőzött, és bebújt az ágyába. Valami különös nyugalom árasztotta el, ami messze száműzte délutáni zaklatottságát.