Luca
Az elválás fájdalmasabb volt, mint amennyire ők akarták. Lily persze sírt is egy kicsit, de tőle ez természetes, hiszen neki nem kellett tartania magát, ahogy a férfiaknak, vagy Lucának. Mint kiderült, mégsem járhat majd olyan gyakran haza, ahogy tervezte. Luca úgy hitte, minden este hazajöhet, legalább aludni, de ez az első évben lehetetlen bizonyult – a beszokás, az erőnléti edzések, a késő estig tartó pluszórák… ezek mellett az is csoda lesz, ha a kollégiumba vissza tud érni ébren.
De Luca nem sajnálta. Szüksége volt egy kis nyugalomra, valami újra, hogy egy darabig ne a kúriára gondoljon. Menni akart, új közegbe vágyott, mert ez a mostani… ez… és…
Össze volt zavarodva. Az a tegnapi, ott a kertben… amikor Sirius megölelte, és ő majdnem kikotyogta neki, mi mindent érez – amikor megsúgta neki, hogy szereti, és…
Megrázta a fejét, idegesen felszisszent. Megint nem arra figyel, amire kellene!
- Nagyon szeretlek.
- Én is nagyon szeretlek téged.
Hogy mondhatta ezt neki?! Persze, hogy szereti, de mégis hogyan mondhatta ezt így meg neki?
Minden olyan furcsa volt – ahogy a férfi magához ölelte, szorosan, és ő bújt hozzá… annak idején, amikor kislány volt, nem dobogott így a szíve Sirius közelében! Most meg majd kiugrott a helyéről!
Teljes káosz uralkodott a fejében. Érezte, hogy valami nem stimmel, de nem bírt rájönni, micsoda.

Lily elgondolkodva bámult ki a konyhaablakon, de fia és férje odafönt keringő alakja el sem jutott a tudatáig. Most nem féltette Harryt, ahogy mindig, valahányszor seprűre pattant. Ha James vele repült, nem eshetett semmi baja.
A nő tekintete a padon ücsörgő, töprengő Siriuson akadt meg. Vajon mi aggasztja? Mióta Luca elment, szavát sem hallani. Talán hiányzik neki a lány. Végtére is, olyan nehezen engedték el egymást, mikor Luca búcsúzóul a nyakába borult…
Hát, legalább rendeződtek kettejük között a dolgok, sóhajtott magában. Beszélgettek, nevettek együtt, sétálgattak órákat - leginkább kettesben. Érthető, hogy Sirius hiányolja őt most, hogy már nincs velük Luca. De azért mégsem kellene újra úgy magába zárkóznia…

Sirius
Csönd. Újra az az átkozott, fojtogató, értelmetlen szürkeség uralta a tudatát, mint a szabadulását követő napokban. Megint nem látta értelmét tovább folytatni, újra csak az ágyába kívánkozott, oda, ahol egymaga lehet.
Most azonban nem aludni akart, hanem gondolkodni. Minden apró részletet végigfuttatni az agyában az eltelt napokból. Lucáról.
- Nagyon szeretlek.
Egyedül van ő is. Egyedül, mindig. Pedig vannak barátai. Van családja. Van életcélja, és esélye, hogy elérje a vágyait, megvalósítsa az álmait.
- Én is nagyon szeretlek téged.
Még csak nem is sejti, mennyire. Fogalma sincs arról annak a kis vakarcsnak, milyen könnyedén hozta vissza a színeket, az illatokat az életébe pusztán a jelenlétével, egyetlen szavával.
„Kis vakarcs?” Bárcsak az volna… Bárcsak pöttöm kislány lenne még mindig, aki kétségbeesetten kap a keze után, még ha csak a kertbe mennek is ki! Ha most is öt éves kicsi lenne, akkor itt volna vele, nem pedig egy szürke akadémián dekkolna, ahol napjában többször törnek az életére az edzéseken, és ahol… ahol annyi más ember van…
Ha még mindig öt éves lenne, nem gondolna rá úgy, mint egy nőre. Mint egy érett, komoly, megfontolt és… és… csinos nőre…

Két nap volt hátra Remus és Sonja esküvőjéig. A menyasszony húga pedig tett róla, hogy ezt legjobb barátnőiben kellőképp, és helyesnek vélt hozzáállással tudatosítsa.
Így történt, hogy azon a szép őszi hajnalon az Aurorképző Akadémia hatalmas döngésekre, és dobhártyaszaggató, sikongatós nevetésre ébredhetett.
- Egyszerűen nem igazság, és kész! – ordibálta Sara egyfolytában.
- Micsoda? – nyöszörögte Luca fél tucat fejére tornyozott párna alól.
- Hát hogy hamarabb megy férjhez nálam!
- Ráadásul volt képe kifogni egy olyan ritkaságot, mint Remus… - rázta a fejét sajnálkozást tettetve Nora.
Luca belekuncogott a matracába, Sara ellenben fejhangon rákérdezett:
- Ritkaság?!
- Valóságos férficsoda! – bizonygatta a szőkeség, alig bírva visszafojtani a feltörő, nem kicsit kárörvendő röhögést. – Okos, értelmes, figyelmes… hűséges…
A szerencsés ara szerencsétlen húga sirályokat meghazudtoló vijjogással vetette magát a másikra, lesodorva őt az ágy széléről. Örök kérdés, melyikük feje koppant nagyobban az eséstől a padlón.
Luca akkor merészkedett ki a paplan alól, amikor barátnői kellőképp kiszédelegték magukat a falhoz tolt, egyszemélyesnél alig szélesebb fotelszerűségben szorongva. Mert ugyebár sértette volna a büszkeségüket, ha valamelyiküknek a padlón, vagy neaddisten a karfán kell kuporognia, míg a másik egymaga élvezi a kényelmet.
- És mondd csak Lu, tudod már, mit veszel fel a nagy napra? – kiabált utána Nora. Nevetve elhajolt a másik lány keze elől.
Luca szájában megmerevedett a fogkefe. Napok óta érlelődött benne a gondolat, vacillált is rajta eleget, s végül előző éjjel jutott elhatározásra: még nincs felkészülve rá, hogy újra lássa Siriust. Mégpedig azért nem, mert még mindig nem értette, miért reagál olyan furcsán a férfi emlékére, vagy egyáltalán a nevére.
- Eszedbe se jusson, Luca Prewitt! – hallotta meg Sara komoly hangját a fürdőszoba ajtajából.
- Mármint? – köpködte szembe a tükröt ő, megjátszott értetlenséggel.
- Mármint az, hogy nem jössz az esküvőre!
- Mi? Nem akarsz jönni az esküvőre? – bukkant fel Nora feje is az ajtófélfa mögül. – Ne hülyéskedj! Hol hirdethetnénk jobban a feminizmust, mint egy olyan rendezvényen, amely után köztudottan egy életre háttérbe szorul a Nő?
- Tényleg… - csillant fel Sara szeme, szája pedig kaján mosolyra húzódott a gondolatra, hogy milyen sors is várhat drága nővérére.
- Na, nem mintha Sonja az igen kimondása után hátrányos helyzetbe kerülne – vétózta meg önmagát a szöszi, kiélvezve önnön gonoszságát. – Egy olyan hím egyed mellett, mint Remus…
- Menj a fenébe, gonosz banya! – sikkantotta Sara, és megint megkísérelte megtépni rosszmájú barátnőjét.
Nincs menekvés, látta be Luca kedveszegetten. Napokon belül újra látja majd őt. Pedig hiányzott neki, rettenetesen! De mégis, annyira felkavarta…


Clair Davis bájos volt, közvetlen, és kifejezetten vonzó. Az a fajta nő, aki ha kinézett magának egy férfit, meg is szerezte azt, záros határidőn belül. Általában – ha megfelelőek voltak a körülmények – elegendő volt egy ártatlan pillantás, vagy egy érintés, és a kaland az ágyában, vagy épp a kiszemelt ágyában végződött. Az ismerősei mégsem tartották őt lotyónak, csak épp könnyűvérű volt, ahogy a nagyvilági, harminchoz közeledő nők túlnyomó többsége manapság.
Clair a minisztériumban dolgozott, azon az emeleten, ahol a Potter házaspár is. Lily nem különösebben szívlelte őt, James viszont annál inkább: Clair a maga területén nagy segítséget tudott nyújtani a csoportja számára egy-egy bonyolultabb feladatnál.
És jó volt a humora.
James pedig úgy vélte, barátjának épp egy jó humorú, jó alakú nővel való jó hosszú „alkalomra” lenne leginkább szüksége, hogy maga mögött hagyja végre ezt a mostani idegölő búskomorságát.

- Lehetetlen, hogy valaki ENNYI kupát nyerjen hét év alatt, és még iskolaelsőként is végezzen! – dohogott Sara, a bűbájtan és a mugliismeret közötti szünetben, a bagolyházból jövet. Kezében még mindig azt a pergament szorongatta, amit kedvenc hóbaglya hozott neki még reggel. Igaz, a madár nem a hagyományos módon, reggeli közben postázta a levelet, de Sara le is lőtte volna az állatot, ha mindenki szeme láttára pottyantja az ölébe a cetlit.
- Nem sok választása volt – vont vállat Luca lazán. – Imádott kviddicsezni, de Lily szívéhez csak a könyveken, meg a kitűnő RAVASZokon át vezetett az út…
A barna lány megsemmisítő pillantást vetett rá.
- Persze most nem James Potterről beszélgetünk – tette hozzá komolyan Luca.
- Hát nem.
- Hanem a Beauxbatons egykori álomhercegéről, kinek becses neve: Luke Carrow.
- Légy szíves, vedd el az élt a róla szóló mondataidból! Luke nem egy üresfejű Don Juan, ő igenis egy eszes, helyes, tanult fiú… férfi! Világos?!
- Már bocs, de Don Juanról mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy üresfejű volt.
- Erről van szó.
- Nem, nem éppen.
- Mindegy.
Kis sértődöttség után, mikor maguk mögött hagyták a bágyadt hollóhátas csapatot, akik akkor szabadultak ki mágiatörténelem óráról – merthogy mindig beletelt pár percbe, míg magukhoz tértek a két órás szunyókálásból -, Luca rákérdezett:
- Mikor nyitod már ki azt a levelet?
- Majd ha elismered, hogy Luke egy okos srác!
- Én nem állítottam, hogy nem az.
- De nem is hiszed annak.
- Jaj, Sara! – sóhajtott fáradtan Luca. – Nyisd már ki azt az átkozott levelet, hadd lássam, mit ömlengett össze ma reggel!
Barátnője, aki legalább annyira izgatott volt, mint amennyire ő, ott, a folyosó kellős közepén feltörte a cikornyás pecsétet, és fejüket összedugva futották át a sorokat.

„Mondjon legtöbbet, ki mond többet annál
a gazdag bóknál, hogy te csak te vagy?
Annyi kincsre hol és kiben akadnál,
hogy versenyre hívd benne másodat?
Kór ínség lakja a pennát, amely
semmi dicsfénnyel nem emeli tárgyát,
de aki rólad csak azt mondja el,
hogy te te vagy, már örök glóriát ád.
Másolja csak, mi beléd íratott,
s ne rontsa meg természetes derűd:
szellemét oly képmás hirdeti, hogy
ámulat lesz stílusa mindenütt.
Te szép áldásod átokkal tetézed:
dicsvágy, dicsfényed rontja a dicséret!”*

Luca elfintorodott, Sara ellenben elpirult, majd felvihogott. Egyikük sem bírt kinyögni egy szót sem – nem mintha nem lett volna mondanivalójuk. Az utóbbi, aki céklavörös fejjel fordult be a terembe, s huppant le a megütközve bámuló Nora mellé, szíve szerint fejhangon visongta volna, mennyire nagyon-nagyon szerelmes, az utóbbi, aki szkeptikus arccal válaszolt a szöszi döbbenetére, csak undorhangokat hallatott volna - de azt nagyon.
- Mi van? – firtatta Nora, mire Luca a bambán maga elé vigyorgó lány markában gyűrődő pergamenre bökött. A szöszi úgy kapta ki a kis pihegő kezéből a levelet, hogy az észre sem vette.
Az alatt a pár másodperc alatt, míg a versike végére ért, körülbelül háromszor változott el az arca: először meglepődött, aztán undorodott, végül ő is szkeptikusra váltott.
- Egy Shakespeare veszett el ebben a hímringyóban – közölte, és visszatömködte Sara ujjai közé a lapot.
- Ezt hogy érted? – kérdezte a szerelmes révetegen.
- Kíváncsi volnék, hány évébe telt, míg átvergődte magát az ezt megelőző nyolcvanhárom szonetten.
A rózsaszín köd úgy szívódott fel Sara agyában, mint a mérges gáz: arcáról eltűnt az álmodozó kifejezés, s rögtön el is torzult a dühtől.
- Ezt a verset nem ő írta? – tudakolta ijesztően halkan.
- Nem – rázta meg a fejét a másik kettő.
Sara kezéből kihullott a pergamen, s az egyenesen a vidáman fecsegő professzor lábai elé sodródott.
- Nocsak! – kiáltott fel meglepetten a tanerő. Még ekkor is mosolygott. Felkapta a cédulát, forgatta, átfutotta, fel is olvasta jó hangosan. A hatás nem is maradt el.
- Ez a pali annyira „édeske”, hogy cukorbeteg leszek tőle – sóhajtotta Nora, aznap még csak először.
- Ötletem van! – mondotta a tanár, s szeme úgy csillogott, mintha az évezred legnagyobb titkát fejtette volna meg az imént. – Ma Shakespeare-rel foglalkozunk!
- Az ki az? – így az egyik tudatlanabb Hugrabugos.
- Tudod, a pasi, aki divatba hozta a kamaszkori szexualitást…

* Shakespeare: 84. szonett