Luca Mikor belépett a házba, fáradtan és izgatottan, rögtön szembesült a ténnyel: bármennyire is utálta azt a kúriát, azért hiányzott neki az itteni élet. - Szia, Luca! – kiáltott le az emeletről Harry, majd fölötte az apja is kikukucskált és elvigyorodott. - Szia, aurorok gyöngye! - Sziasztok – nevetett ő. - Lilyék a konyhában vannak. Menj, már alig várta, hogy megjöjj! Lepakolta a táskáját az ajtó melletti fogasok alá, és a konyha felé vette az irányt. A kiáramló illatok hatására korogni kezdett a gyomra, mire elmosolyodott: ez is hiányzott, de mennyire! - Luca! – sikoltotta Lily, és szorosan magához ölelte. – Hát itt vagy végre! Jézusom, te vagy lefogytál, vagy… - Izmosodtam, Lily! - Aha… de azért éhes vagy, ugye? – sandított rá a nő. Luca bólintott, és az asztalhoz sietett. Akkor lépett be a kertből az a szőke, első pillantásra ellenszenves, kicicomázott, fültől-fülig mosolygó nő, kinek látványára Luca kezéből kis híján kiesett a villa. Sokkját csak tetézte a közvetlenül mögötte belépő, szintén nevető Sirius. A „pár” egyszerre vette észre őt. Nem komorodtak el, épp ellenkezőleg – Sirius olyan természetességgel üdvözölte, majd mutatta be neki a fölényesen vigyorgó nőt, mintha… mintha…? Nem értette, miért romlott el hirtelenjében a kedve. Nem értette, mi esik neki rosszul. Csak azt tudta, hogy legszívesebben hozzávágna valamit Clair Davishez. Sirius érdeklődve vizsgálgatta az arcát. Luca rádöbbent, nem válaszolt a kérdésére, ezért gyorsan bólintott, elrebegett egy „igent”, és amilyen gyorsan csak lehetett, felmenekült a szobájába, sürgős kipakolás címszó alatt. Clair elégedetten, bár kissé meglepetten szemlélte az előbbi jelenetet. Ő lenne tehát a híres Luca Prewitt, nyugtázta magában, és belekóstolt a kávéba, amit az imént nyomott a kezébe Lily. Lily, aki az első perctől, hogy betette a lábát előző nap, igyekezett tudomást sem venni róla. Nem érte váratlanul – ő sem kedvelte különösebben a vörös hajú, meglátása szerint kissé besavanyodott, túlságosan komoly nőt. Egyszerűen nem és nem bírta megemészteni, hogy Lilyt boldoggá teszi és ki is elégíti a gyereknevelés, a házvezetés. Ő beleőrülne ilyen életbe! Na de a kis Luca… ő már inkább felkeltette az érdeklődését, mint James Potter unalmas, koravén felesége. Hogy megrökönyödött a látványára! Mintha máris megsejtette volna milyen szándékai vannak Siriusszal. Kis féltékeny… Elvigyorodott. Ez a románc élvezetesebb lesz, mint eleinte hitte. Sirius, mint tipikus férfi, a Luca és Clair közötti feszültségből az égvilágon semmit nem észlelt sem a bemutatásnál, sem a késő délutáni vacsora közben. Ám ha meg is érzi azt, akkor sem tudott volna magyarázatot adni rá – Luca túl jó ahhoz, hogy bárkit is elítéljen, Clair pedig túl nyílt és felnőtt ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzon egy tizennyolc éves, csöndes kamasszal. A vacsora félidejében betoppanó, szokás szerint vitatkozó Nora és Sara persze azonnal észlelte azt, amit a férfi nem. - Utállak – közölte Sara a szöszivel, majd helyet foglalt Luca bal oldalán. Nora a jobbján tüzetesen szemügyre vette a vele szemben ülő, jól szituált boszorkányt, aki valahogy közelebb ült Siriushoz, mint a Lucával szemben evő Jameshez, de a Lily által elé tolt tányér eltérítette attól a szándékától, hogy ezt szóvá is tegye. - Köszönöm, Mrs. Potter – mondta udvariasan. Lily szemöldöke magasra szaladt. - Egészségedre – felelte. – Nem tegeződünk? - Csak gyakorlok – közölte Nora, s még mielőtt folytatta volna, messzebb húzódott barátnőitől. – Tudod, holnaptól nem létezik Sonja, csak Mrs. Lupin… Az elborult arcú Sarán, és a mit sem értő Clair-en kívül mindenki nevetett a szöszi poénján. Nyílt titok volt, hogy Sara nem kicsit irigyli nővére vőlegényét, s hogy a másnapi esküvő ezáltal tartogat pár meglepetést az egybegyűltek számára. Már csak azért is, mert Nora titokban átírta Sara beszédét, melyet ő a koccintás előtt szándékozott felolvasni a friss házasok tiszteletére. Luca véletlenül akkor fordult vicces kedvű barátnőjéhez, amikor az épp farkasszemet nézett Siriusszal. Nora gyakran csinált ilyet – egyszerűen elkezdett bámulni valakit, arra kíváncsian, az illető hogyan reagál erre. Nos, Sirius nem reagált sehogy, csak tolta a szájába a falatokat, és viszont bámulta őt. Már meg akarta kérdezni, mégis mi a fenét művelnek, amikor Nora váratlanul hozzá fordult. - Tudod mi jutott az eszembe? – kérdezte vészesen könnyed hangon. Lucának rossz előérzete támadt. - Sonjáék után a te esküvődet fogjuk a leghamarabb ünnepelni. Hát nem óriási? – szegezte neki a kérdést Siriusnak. A férfi arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. - Nocsak! – kiáltott fel Clair túlzott jókedvvel. Közelebb törleszkedett kiszemeltjéhez, s babahangon megjegyezte: - Nem is említetted, hogy a húgodat eljegyezték! Nora nemes egyszerűséggel eltátotta a száját, Sara ellenben reflexből szólalt meg: - Sirius és Luca nem testvérek. Hangja olyan hidegen csengett, hogy Clair arcán azonnal megjelent az a tipikus, győzedelmes félmosoly. Beletalált Luca gyengéjébe, nem tévedett tehát. Azt azonban furcsállta, hogy a két szóban forgó egyaránt hallgat. A férfi mellette passzívan evett, Luca szintén. És a vacsora végéig görcsösen kerülték is egymás pillantását, pedig Lily egy jól irányzott félmondattal elterelte a témát kettejükről. Bár korán ágyba bújt, és fáradtnak is érezte magát, még sem jött álom a szemére. Szíve szerint kiállt volna az ablakba, és üvöltött volna egy nagyot, mint valami vérfarkas, de ezt ugyebár nem tehette meg, mert tartott a házbeliek esetleges reakcióitól. Valahányszor Siriusra és a mellette doromboló – igenis, dorombolt, ez a legjobb szó Clair viselkedésére – nőre gondolt, úgy elszégyellte magát, mintha egyenesen rájuk nyitott volna, amikor nem kellett volna. Azok ketten, így együtt… nem, ez elképzelhetetlen… Luca megdörgölte a szemét, és felült az ágyban. Kócos haja az égnek meredt, bőre fájt, ahogy kibújt a takaró alól és magára húzta a köntösét. Bele sem akart gondolni, hogyan fog festeni reggel, ha nem alszik legalább néhány órát. Tétlenül ácsorgott a szoba közepén. Mi a fenének is kelt fel? Olvasson valamit? Esetleg befejezhetné a szakdogáját… Nem, azt azért mégsem. Inkább iszik egy kis tejet a konyhában. Sirius Olyan éberen bámulta a plafont feje alatt összefont karokkal, mintha legalább tízórás mély alvásból ébredt volna az imént. Holott le sem hunyta a szemét, mióta vízszintesbe helyezkedett a szobájában. Várt. És pontosan tudta mire. Három halk kopogásra, mint előző éjjel. Nem kellett sokáig várakoznia. Szinte öntudatlanul ült fel, majd sétált az ajtóhoz. A küszöbön toporgó, felhevült Clair úgy vetette rá magát, mint akinek az élete múlik őrajta. Csendben, kevés csókkal, hevesen szabadították meg egymást a felesleges ruhadaraboktól, s mire észbe kaptak, már az ágyon feküdtek, csukott ajtó mögött. Minden, ami történt, ösztönszerű volt, berögzült – sem Siriusnak, sem Clairnek nem ez volt az első alkalom, és nem is várták, hogy valami átlagon felüli élményben lesz részük a másikkal. Csupán a szükség vezette őket, érzelmet nem vittek a dologba. Felnőtt emberek voltak, és kiégtek – mindketten, más szempontból. De arra a pár percre legalább nem kellett ezzel törődniük. Akárcsak előző éjjel, a „csillaghullás” után Clair szinte azonnal álomba merült, nyakig betakarózva a paplannal. Sirius nem feküdt mellette – a roskatag szekrény fiókjában kotorászott. Nem kellett sokáig keresnie, szinte rögtön a kezébe akadt a poros, szürke fénykép. Kivette, visszatolta a fiókot, és a sarokban álló fotelbe roskadt. Kinyújtóztatta a lábait, majd maga alá húzta; feljebb húzódzkodott a karosszékben, mire a rugó reccsent egyet benne. Clair mindebből semmit nem észlelt – békésen, elégedett arccal aludt az ágyában, cseppet sem hiányolva maga mellől elégedettségének okozóját. Sirius letörölte a port a képről, és szemügyre vette a rajta mosolygó alakokat. Régen készült a fotó, a dátum már-már lekopott a hátoldaláról. Jól emlékezett rá, hogyan került hozzá – az apja szekrényében találta, jó mélyen, a régi ruhái alatt, mikor valami egészen más után kutatott. Ennek az egy képnek nem volt helye az albumokban, de nem is csoda – az apja egy másik nőt ölelve nevetett bele a kamerába. A dátum alapján ez nem sokkal az anyjukkal való házassága előtt történt. Sirius soha nem látta Oriont olyan fesztelenül nevetni, mint ezen a képen. Sosem látta, hogy úgy ért volna az anyjához, mint ehhez a nőhöz. Viszont a nő ujján csillogó, vékony, kis köves gyűrűt ismerte. Egyszer, egyetlen egyszer látta a nő ujján, mikor az visszaadta az apjának. Véletlenül volt szem és fültanúja a jelenetnek, de aznap teljesen világossá vált a szülei valódi kapcsolata. Az, hogy Orion haláláig szerelmes volt, csak nem Walburgába, hanem ebbe a másik nőbe. Sirius hanyagul a padlóra ejtette a fotót, és újra a szekrényhez lépett. Kihúzta a fiókot, félrelökte azt a pár megsárgult pergament, amin már maga sem tudta mi áll, majd ujjai végre kitapintották azt, amit keresett. Vékony, kis köves karikagyűrű volt – egyszerű fehérarany, és számára a legszebb a világon. Sokkal hamarabb virradt meg, minthogy Luca rendesen kialudhatta volna magát. Ahogy kinyitotta a szemét, s eszébe jutott, mi minden vár rá aznap, fáradtan visszahanyatlott a párnára. Nora már legalább fél órája nyúzta Lilyt a konyhában, mert azzal a biztos tudattal ébredt, hogy aznap valami katasztrófa fog történni vele. Gyorsan át is hoppanált hozzájuk, hogy megossza az információt valakivel. - Nora, ma ünnepelünk – emlékeztette Lily izgatottságát alig leplezve. – Sonja és Remus ma összeházasodik! Rémlik? - Jaja, rémlik… Ó, hát persze! – csapott a homlokára. – Akkor Sarával fog történni valami. Mondjuk öngyilkos lesz. Remélem csak a köszöntőbeszéd után – vigyorodott el komiszan. – A többiek? - Alszanak – ásította a gatyában betámolygó James. Mögötte Harry ugyanolyan kócosan, ugyanolyan hiányos öltözetben, ugyanolyat ásítva lépett be, s követelte a gyors reggelit. Az anyja le is hűtötte rögtön: - Majd ha mindenki felkelt! Ma nem vagyok hajlandó turnusokban főzni! - Oké, majd én lelket verek Lucába – állt fel drámai sóhajjal Harry, és a lépcső felé rohant. James a szokásosnál hosszabb jó reggelt puszit nyomott felesége szájára, mire Nora pánikszerűen fordult ki az ajtón. Persze esze ágában sem volt hazaugrani, hogy esetleg ott készülődjön, családi körben. Inkább Harry után indult az emeletre. - Harry, légyszí, ne macerálj, fent vagyok! – hallotta Luca könyörgő hangját a szobájából. Nora elvigyorodott. Most gonosz lesz, határozta el, nagyon gonosz. Ám még mielőtt egy nemrég hallott átokkal berobbanthatta volna az ajtót, félholtra ijesztve az odabent tartózkodókat, megpillantotta a Sirius szobájából kilépő Clairt. A nő körbenézett, mint aki képtelen eldönteni, merre is menjen, majd megpillantva Norát, inkább a másik irányba fordult. Nem érezte magát elég vonzónak ahhoz, hogy belekössön a lányba. Végtére is, korán reggel volt még, zuhany, smink, kávé előtt. Egy nagyvilági nő ad a külsőségre. Nora rosszat sejtve afelé az ajtó felé indult. Látni akarta, hogy tényleg Sirius szobája-e az, amelyben az a céda éjszakázott, bár maga sem értette, miért is érdekli ez őt annyira. Mindenesetre rosszérzés nélkül kukucskált be az idegen helyiségbe. Üres volt, és semmi nem utalt a tulajdonosa kilétére – sem egy ledobott ruha, sem valami egyéb tárgy. A szöszi nem sokáig tétovázott, nesztelenül bebújt a résen. A szoba így, egészében sem tűnt lakottabbnak, mint kintről. De a fotel mellett heverő képet kiszúrta. Nora nem ismerte fel a párt rajta. Ez persze nem jelentette azt, hogy kóros lopási mániája nem uralkodott el rajta, s nem vágta zsebre a fotót. Az esőcseppek keményen verték a tetőt, s a nappaliban beállt hirtelen csendet bántóan törte meg az ütemtelen kopogás. A szobában ketten voltak csak – Orion, az apja, és egy nő, akit az ajtóban hallgatózó Sirius nem ismert. Vitatkoztak. A nő oda akart adni valamit az apjának, de ő nem fogadta el. - A tied, neked adtam – hallotta Orion mély, szokatlan hangját. Vajon honnan ismerik egymást, gondolta Sirius, és közelebb hajolt a réshez. - És most én ezt visszaadom neked – mondta a nő, és megpróbálta a férfi kezébe nyomni azt a bizonyos ajándékot. Nem sikerült neki, ő elhúzódott tőle. - Örökbe adtam, ahogy a szívem is – jelentette ki Orion határozottan, és mereven nézte a zavartnak tűnő nőt. – Ha visszaadod, azzal megtagadod a szerelmünket. - Ne, ne csináld ezt! – kiáltott fel a nő, és egy pillanatra úgy tűnt, kirohan a szobából. Sirius látta, hogy könnycseppek áztatják az arcát. – Feleséged van! Fiaid! Hogy mondhatod, hogy megtagadom a szerelmünket, amikor mindketten másokhoz tartozunk?! Vedd vissza a gyűrűt! Orion hozzálépett, és megpróbálta megölelni a nőt, de az nem hagyta magát. - Tudod jól, miért vettem el Walburgát. Tudod jól, hogy nem szeretem őt, hogy csak érted élek. Nem, nem veszem vissza a gyűrűt. Egy végtelennek tűnő percig úgy bámultak egymásra, mintha végleg elvesztek volna a másik szemeiben. Orion megsimogatta a nő arcát, s olyan természetesen söpörte el a kósza hajszálakat az arcából, hogy az ajtóban leselkedő Siriusnak kétsége sem volt afelől, hogy az apja számtalanszor ért már így hozzá. Úgy tűnt, már örökre így maradnak – csak ők ketten, meg a szüntelen kopogás, amikor a nő hirtelen megszakította a kontaktust, ellépett Oriontól és lesütötte a szemét. Markában a gyűrűt szorongatva, rekedtes hangon megszólalt: - Terhes vagyok. Sirius a több méternyi távolságból is tisztán látta, hogyan változik el az apja arca, hogyan alakul át a szokatlan lágyság a már ismert merevvé. - Tőle? – a hangja egyenesen megrémítette a fiút. A nő bólintott, majd felé nyújtotta a markát. Orion hagyta, hogy a kezébe hulljon a gyűrű, amelyet évekkel azelőtt ajándékozott a nőnek. Valami akkor megtört aközött a két ember között. Igaz, gyerek volt még, de később, kamaszként, majd fiatal felnőttként valahányszor Sirius visszagondolt arra a napra, szinte érezte, hogyan szenvedett akkor, s azután az apja. És ezt sosem tudta megbocsátani annak a nőnek. - Sajnálom, Orion – suttogta a nő, visszafordulva az ajtóból. Sirius az utolsó pillanatban ugrott el az útból. – Én… - kezdte, de a feltörő sírás félbeszakította a mondatát. Az apja nem vigasztalta őt – nézte, ahogy sír, de nem reagált rá. Nem tudott hogyan reagálni rá. Siriusnak később mégis az jutott eszébe először, hogy nem firtatta tovább, kié a gyerek. „Tőle”, tehát nem Orioné. Furcsamód ez azonnal feltűnt neki. És meg is nyugtatta. A nő kisbabája nem lesz az ő féltestvére, így pedig semmi köze nincs hozzá. Ez az idegen most örökre elmegy, és nem okoz több fájdalmat az apjának. Legalábbis Sirius ezt remélte. A nő, látva, hogy nincs már miért itt lennie, megtörölte a szemét és kilépett az ajtón. Orion szótlanul követte. - Lucának fogom hívni – mondta a nő halkan, átlépve a küszöböt. Orion mozdulatlanul kapaszkodott a kilincsbe. – Úgy, ahogy a kettőnk lányát neveztük volna. A régi emlék itt szakadt meg Sirius fejében. Sosem tudott később visszaemlékezni, mi történt ezután, csupán annyi rémlett neki, hogy sikerült azelőtt feliszkolnia az emeletre, hogy bárki előtt lebukott volna. Soha senkinek nem szólt Orion és Lucretia Prewitt titkáról.