Sara érezte, hogy az a nap egyáltalán nem az ő napja. Ennek legfőbb – s talán egyetlen – oka az, hogy Sonja férjhez megy. Hiába, próbált jó keresztény lenni, mégis utálta a gondolatot, hogy aznap nem őt ünneplik, hanem a szülőkedvenc, tökéletes, fülig szerelmes és mázlista nővérét. Ez a sértett durcássága egészen a templomi ceremónia kezdetéig kitartott. Sara feszélyezettségét látva Nora és Luca még nagyobb örömmel huppantak le mellé az első sorbeli padra. Valójában nem ott lett volna a helyük, de ők eltökélték, aznap mindent első sorból, a legtökéletesebb szögből néznek végig. Luca szerette az esküvőket. Nora szerette a gondolatot, hogy Sara utálja az esküvőket, amiken nem ő a menyasszony. Ám amikor úgy fél óra múlva nőni kezdett a tömeg, s a padok roskadásig teltek idegenebbnél viccesebb emberekkel, Sara kedve is egy kicsit jobb lett – végtére is, rá nézve sem sértő, hogy ennyien büszkék a testvérére. Különben neki úgyis többen lesznek ott az esküvőjén, meg amúgy is fiatal még elkötelezni magát, és ki tudja, lehet, hogy neki nem is Remus az igazi… egy szó, mint száz: akár örülhetne is. Mire idáig jutott az eszmefuttatásban, s a szája széle felfelé kezdett görbülni, Luca kedve süllyedt meg, nem is kicsit – az utolsók között ugyanis befutott Sirius. S belekarolva Clair Davis. - Na, hát ezt a libát meg ki hívta meg? – tette fel a nagy kérdést Nora, mire Sara is hátrafordult, s hárman bámulták meredten a furcsa párost. Persze nem várt választ a kérdésre, anélkül is egyértelmű volt. Clair Sirius párjaként érkezett, és látványosan élvezte a helyzetet. A ceremónia nem volt hosszú, ahogy a családi körben tett fogadalomtétel sem. Ezt természetesen senki sem bánta, hiszen mindenki a lagzira, a hajnalig tartó dorbézolásra várt. Kivéve Nora, aki a koccintásra. Mikor a bérelt teremben az összes vendég elfoglalta a helyét az asztaloknál, a szöszi már alig bírt magával. Luca ekkor kapott észbe – sajnos későn -, hogy Nora megbabrálta Sara beszédét néhány napja. Ettől a gondolattól kiverte a víz. Tenni azonban már semmit nem lehetett, ugyanis mielőtt kihirdethette volna a pánikhelyzetet, Sara felemelkedett, megkocogtatta a poharát, és csendet kért. Luca reményvesztetten hunyta be a szemét, „jöjjön hát, aminek jönnie kell, de hadd ne nézzem végig” alapon. - Kedves egybegyűltek, drága szüleim, nővérem és hercegem! – kezdett bele. Szeme kicsit elidőzött a megszólítás végén. De lehet, hogy csak Nora krákogása zavarta meg. – Azért gyűltünk itt ma össze, hogy megünnepeljük azt a tévedést, amelyet a nővérem követett el – itt megint átfutotta, mit mondott ki az előbb, majd jóval határozatlanabbul, a vendégek mocorgása közepette folytatta. – Sonja, az én imádott testvérem ma férjhez ment, és én ennek nagyon… nem örülök? – lepődött meg. – Remus jobbat érdemel – olvasta mostmár csak magának -, mondjuk engem… és én majd teszek róla, hogy… - itt elhallgatott pár másodpercre, mialatt az ifjú pár döbbenten összenézett, Lily a szája elé kapta a kezét, hogy fel ne nevessen, James ellenben leplezetlenül vigyorgott. A többi vendég vagy megütközve bámult a szónoklóra, vagy sustorgott. - Szóval – tért magához Sara. – Csak annyit akartam mondani, hogy gratulálok a házasoknak, és Nora, kijönnél velem egy percre, hogy megbeszéljünk valamit? Hogy a tréfálkozó kedvű szöszi túlélte ezt a beszélgetést, csak estefelé derült ki, amikor már nagyban dübörgött a zene, és gyakorlatilag mindenki a táncparketten ropta. Lily és James, valamint a többi pár felhőtlenül jól szórakozott, azok pedig, akik egyedül érkeztek, nagyon gyorsan találtak maguknak partnert – legalább egyet. Egyedül Luca ücsörgött tétlenül a helyén, s bár sokan felkérték, ő mindenkinek nemet mondott, abban reménykedve, hogy Adam hamarosan megérkezik. Igaz, a vőlegénye azt ígérte, hogy a templomban találkoznak, a fiú mégsem jelent meg. Reménykedett benne, hogy hamarosan megérkezik, ugyanakkor félt, hogy valami baja esett, azért nem jön. Ilyen állapotban esze ágában sem volt mással táncolni. Így azonban, ahogy a fesztelenül forgolódó embereket bámulta, feszt Siriuson és a cicásan dörgölőző Clairen akadt meg a szeme. Sirius látta a magában nézelődő, levert lányt, mégsem ment oda hozzá. Maga sem értette, miért, de könnyedén ráfogta a belécsimpaszkodó, különösen elégedettnek tűnő nőre. Nem mintha nem tudta volna jól, hogy egy szavába kerülne, és Clair többé felé sem nézne – ő valamiért mégsem mondta ki ezt a szót. Az egymagában unatkozó Luca látványa egyre jobban bántotta Siriust. Annyira nem, hogy elfelejtse a vőlegényét, azt az idegesítő szépfiút, Adamet; épp ellenkezőleg: mind inkább dühítette, hogy hagyja Lucát ilyen megalázó helyzetben vergődni. Az a fiú állítólag szereti Lucát. Lily ezt mondta, ő pedig nem szokott vaktában beszélni. Az a kis görény most mégis felültette az „imádott menyasszonyát”. Sirius pillanatok alatt úgy behergelte magát, hogy már-már az egyre erőszakosabban bújó Clairen töltötte ki a mérgét. (Nem mellesleg az éberen figyelő Nora, aki egyszerre táncolt két húsz év körüli fiúval, pontosan ebben a végkifejletben reménykedett.) A mulatós számok sora hirtelen véget ért, s a zenekar most egy híres, közkedvelt lassú dalba kezdett. A házaspárok, illetve a friss szerelmesek rekord gyorsasággal találtak egymásra, és ölelték át a másikat, míg azok, akik itt, a lagzin ismerkedtek meg, félszegen léptek közelebb partnerükhöz, s karolták át őt. Clairnek nemigen kellett változtatnia a helyzetén – annál közelebb nem kerülhetett Siriushoz, mint amilyen közel volt hozzá. Szinte fojtogatta a férfit, úgy szorította magához, ebből kifolyólag a keringőjük inkább valami darabos oldalazásnak tűnt, semmint romantikus andalgásnak. Komikusan néztek ki, ezt Sirius is érezte. Ha nem magán, hát abból, hogy Nora egy ismeretlen varázslópalánta válla fölött olyan egyértelműen röhögte őt szembe, ahogyan csak a szemtelen lánytól telt. Erre végre beelégelte a megaláztatást, és erőnek erejével lefejtette magáról nőnemű piócáját, hogy kis levegőhöz jutva leülhessen ahhoz a bizonyos, őt hívogató asztalhoz. Ám egy lépést sem tehetett meg felé, amikor egyszerre több dolog történt. Az eleddig békésen táncoló Sara lábai elé térdelő, Luca és Nora számára ismerős, jókötésű, hullámos hajú, markáns arcú hím egyed váratlanul elbődült, de olyan hangosan, hogy a zenészek ijedtükben macskanyekergésszerűen szakították félbe a hegedülést, zongorázást, éneklést. Ebben a pillanatban újabb vendég hoppanált a tánctér szélére – a fiú kis nézelődés után ráakadt felderült arcú szerelmére, és az asztala felé igyekezett bűnbánó ábrázattal. Ugyancsak e szent percben kezdte – volna – felszolgálni a késői desszertet az a pár tucat házimanó, akiket az esküvőre kértek kölcsön a Roxforttól. A mignonos, tortás, sütemények színkavalkádját cipelő manók úgy torpantak meg az ajtókban, a vendégsereg mögött, mint valami apró ördögök, és nem értették, miért szakadt meg hirtelen az ünneplés. Rögvest rájöhettek. A merev arcú, kissé szkeptikusan bámuló Sara lábai előtt szavaló férfiú egyhuzamban bömbölt el három szonettet szerelmesének, őszintén bízva szavai maradéktalan sikerében. Ez a szituáció nem kicsit tett volna romantikus benyomást a jelenlévő nőkre, ha a terem egyik végében ülő Luca, és a másik végében, a visszafojtott röhögéstől fuldokló Nora nem teszi hozzá mindig jó hangosan az eredeti szerzők teljes nevét az elhangzott versekhez, épp a váltások közben. - Ennyi? – firtatta a menyasszony húga a szavalás után beálló, bántó csendben. A lovag megzavarodott, látszott rajta. Erre az eshetőségre nem számíthatott. Ő azt várta, szavait követően álmai hercegnője kéjeset sóhajtva hullik majd a karjaiba, ő pedig hősiesen kimenekíti eme embertelen tömegből, s messze dehoppanál vele, lehetőleg az előre megvetett, pihe-puha ágy közvetlen közelébe. Esetleg bele. Ehelyett majdhogynem ő esett össze, méghozzá hölgye lábai előtt. - Ne kerítsünk gyorsan egy gyógyítót? – súgta aggódó hangon Remus Sonja fülébe. - Ne! – felelte határozottan újdonsült felesége. – Az én húgomban van annyi tisztesség, hogy ne öljön embert a nővére esküvőjén! A vendégek hamarosan mocorogni, sugdolózni kezdtek, s ez némiképp magához térítette Rómeót. Felállt a padlóról, délcegen kihúzta magát, vetett egy utolsó pillantást a faarcú Sarára, majd dehoppanált. - Rosszul láttam, vagy ez tényleg Luke Carrow volt? – kérdezte Adam Lucától. Most, hogy végre ő is itt volt, Luca számára is élvezhetővé vált a lagzi. A zenészek újult erővel csaptak a húrok közé, a vendégek pedig feledve az előbbi kis affért, ujjongva váltottak érzelgős lassúzásból vérpezsdítő tangóféleségbe. - Nem, jól láttad, ő volt az – morogta Luca, immáron a táncparketten pörögve. – Merre voltál eddig? - Ne haragudj, de az utolsó pillanatban… - elakadt a hangja, s csak kis tétovázás után folytatta – futott be egy beteg. Adam gyógyítónak készült, s mint a tehetségesebb diákok, úgy ő is már egy valódi gyógyító segédjeként dolgozott a Szent Mungóban. Így nem ritkán előfordult, hogy többet volt egy nap a kórházban, mint azon kívül, aludni meg egyre kevesebbet volt lehetősége. Most azonban, bár nem volt szokása, de eltitkolt valamit Luca elől. Nem hazudott, hiszen tényleg befutott egy beteg, de tőle még simán elérhette volna a templomi ceremóniát. Ám Adam már jó ideje nyomozott valami után, s most, hogy már majdnem lemondott a dologról, végre értékes információkra bukkant. Ezért maradt távol túl sokáig. Luca nem vette észre a mondat furcsa befejezését – túlságosan örült Adam érkezésének. Ki is használta azt: vagy két órán keresztül ropták a tömegben pihenés nélkül, szinte a végkifulladásig. Míg a trió egyik tagja végre élvezni kezdte a bulit, addig a másik kettő már unta egy kicsit. Ültek egymás mellett, verejték gyöngyözött a homlokukon, és úgy turkáltak a nehezen szerzett tortában, mintha spenót lenne, vagy tök. - Nem fér a fejembe, hogy volt képe ennyi év után felbukkanni, épp Sonja esküvőjén – dohogott Sara, könyörtelenül keresztül szúrva egy szem mazsolát. - Eddig tartott bemagolni azokat a verseket – vont vállat Nora, s egy laza mozdulattal elhajtotta a felé tartó újabb kérőt. – O-o-ó, nézd csak! Miss Davis kiakadt! Clair már jó fél órája szabályosan üldözte a feltűnően ingerült Siriust, s most, hogy ez elég embernek feltűnt, úgy döntött, látványos cirkuszba kezd. Jó előre kigondolta, mit fog mondani, tudta azt is, melyik szavával milyen hatást fog kiváltani a férfiból, ám még mielőtt kinyithatta volna a száját, valaki elkapta a karját, erősen megszorította, és kivonszolta őt a kertbe. Lily váltott odakint két mondatot a spicces, felhevült, ebből kifolyólag nem kicsit közönséges nővel, majd türelmesen kivárta, míg Clair földhöz vágja kiürült poharát, és dehoppanál. Ezt követően visszasétált a megkövülten álló férjéhez, s elhúzva őt a bejáratból, ennyit mondott halkan: - Örülnék James, ha ezek után hagynád, hogy Sirius egyedül intézze a nőügyeit. Ha valami, akkor ez ösztönösen menni fog neki. Nora és Sara összevigyorgott a jelenet láttán. Mindkettejüket érdekelte volna, mivel szerelte le Lily Clairt odakint, de egyikük sem mert sem akkor, sem később efelől tudakozódni a nőnél. Szótlanul figyelték a terhétől megszabadult Siriust, aki rávigyorgott a mellé roskadó Potter házaspárra, majd élénk csevelybe kezd velük, akárha most kezdődne számára az igazi szórakozás. A két lány figyelmét az sem kerülte el, hogy a férfi kis idő elteltével egyre gyakrabban pillantgatott a kitartóbb táncolók között pörgő-forgó, fesztelenül nevető Luca felé. Miért nem kéri le őt Adamtől? - akarta volna kérdezni Sara, de akkor meglátta, amit Nora rögtön: hogy Luca is egyre többször nézett át párja válla fölött Siriusék felé. Ő is azt várja, hogy Sirius mozduljon, villant belé a felismerés. Sirius azonban nem mozdult, csak ült, és nézte a párt. Már nem csak pillantgatott, hanem feszülten, szakadatlanul bámulta őket, mint apa az első randizó lányát. Nora váratlanul a homlokára csapott, és kotorászni kezdett csillogó kis retiküljében. Pár másodperc múlva egy szürke képet húzott elő belőle, és Sara orra alá nyomta. - Reggel találtam – mondta. Barátnője nézegette a mosolygó párt, majd összehúzott szemöldökkel megkérdezte: - Ki ez a nő Siriusszal? - Az nem is ő! – kapta el előle a fotót. – Látod? Itt a dátum. Sirius akkor még nem is élt. Nézd! – és megmutatta neki a ráfirkantott dátumot. – Viszont a férfi tényleg hasonlít Siriusra. Mit gondolsz… - Az apja – motyogta Sara maga elé. - Azt mondod? – lelkesült be Nora. Huszadjára is szemügyre vette a képet. – Lehet. Akkor ez meg az a banya Walburga, akit Luca annyira utált. Fura, rondábbnak képzeltem. Sokkal rondábbnak. - Hé, ti mit ücsörögtök itt ketten? – huppant le melléjük a kipirult arcú, csillogó szemű Luca. – Adam mindjárt hoz valamit inni – magyarázta lelkesen. – Remélem siet, mert mindjárt kiszáradok! - Nézd csak, Lu, hőn gyűlölt nevelőanyád milyen emberien nézett ki fiatalon! – dobta a lányhoz a képet Nora. Sara a fotó után kapott, de az messzebb szállt, egyenesen a címzett elé. Luca értetlenül meredt előbb a két barátnőjére, majd a pergamenre. A levegő megakadt a tüdejében, mikor felismerte a két alakot rajta. Abban a másodpercben megszűnt körülötte a világ, elhalt a zene és a nyüzsgés, eltűnt a terem, nem volt sem esküvő, sem más ember körülötte. Elfelejtette, mennyire szomjas, és hogy ki van fulladva. Nem látta megrökönyödött barátnőit, akik az ő elsápadásán döbbentek le, sem a jó pár asztallal messzebb levő Siriust, aki valahogy megsejtette, hogy nem stimmel valami vele, és úgy tűnt, felemelkedik, és elindul feléjük. Luca csak a képen mosolygó alakokat látta, és nem értett semmit. A férfi… az a nő… az nem is az ő gyűrűje, az övé nagyobb volt… a… - Anya…