- Mi… mi történt? – hebegte Nora a rá szegeződő pálcának. Sirius elkapta róla a pálcáját. - Az a kis görény idejött, és üvöltözni kezdett – felelte a férfi Jamesnek, aki úgy tűnt, Nora felbukkanása előtt pontosan ugyanezt kérdezte. – Rángatni kezdte Lucát, de elkergettem. Lily, tudom, mennyire vendégszerető vagy, és épp ezért meg ne bántódj, de az a kölyök még egyszer be nem teheti a lábát ebbe a házba! - Hogy érted azt, hogy rángatta Lucát? – tudakolta James vészes hangsúllyal. - Adam? – bukott ki Norából, és védelmezőn megsimogatta barátnője haját. - Azt hiszi, megcsalom! – zokogta Luca, mire Nora magához ölelte. – Én… én nem… Sirius… - Magával akarta vinni, mondván, a dolog csak kettejükre tartozik, és örüljek, hogy nem átkoz meg, amiért képes voltam elcsábítani a menyasszonyát. És akkor kezdte Lucát a kijárat felé rángatni – válaszolta meg barátja kérdését Sirius. – Taknyos kölyök! Ha még egyszer a szemem elé kerül, esküszöm, én olyan átkot küldök rá, hogy az anyja sem ismer majd rá! - Márpedig az esküvőn látni fogod… - mondta halkan Nora, és Luca újult erővel sírt fel. Lily gyengéden szétválasztotta a lányokat, és álmosan kóválygó fiát maga előtt terelve felkísérte őket az emeletre. Az egykori Tekergők kettesben maradtak. Míg hallották a lépcsőn mászók cipőinek kopogását, egyikük sem szólalt meg. Sirius még mindig remegett a dühtől. James hozzálépett, és megveregette a vállát. - Most már nyugodj le, minden rendben van. Kétlem, hogy ezek után gyakran fog a szemünk elé kerülni a fiú. De garantálom neked, hogy nem köszöni meg, amit tőlem kapni fog, mikor hétfőn beugrok a Mungóba. - Pálcát szegezett rá, Ágas – nyögte a barátja döbbenten, mintha csak most fogná fel, mi is történt az imént. – Lucára. Mikor ide hoppanált. - Ne aggódj, többet nem teszi meg – felelte James. – Nem lesz rá alkalma. - Meg tudnám ölni azt a kölyköt! - Jaj, Lu, ne sírj már! Megszakad a szívem, ha így látlak! - A… azt hitte… azt… megcsalom! Ne…em bízik… bennem…! Lily azt követően, hogy ágyba imádkozta elsőszülöttjét, visszasietett a lányokhoz. Arca furcsán kifejezéstelennek tűnt, ahogy leült Luca mellé, és maga felé fordította a lányt. - Figyelj rám, szívem – Lily hangja is furcsán csengett. Szokatlanul komolyan. – Figyelsz? Jól jegyezd meg, amit most mondok, mert nagyon fontos. Egy, egyetlen egy fiú vagy férfi sem teheti meg veled azt, amit ma Adam tett. Soha, semmilyen körülmények között nem engedheted, hogy egy fiú durván, vagy megalázóan viselkedjen veled, megértetted? Luca? Bólintott. - Ez, ahogy ma viselkedett, nem csak hogy felháborító, de tanulságos is. Most bukott ki belőle az, ami a későbbiekben nagyobb következményekkel járhatott volna. - De… de Adam csak aggódott! Lily, szeret engem, azért vesztette el a fejét! - Szeret téged, vagy birtokol? Adtál rá neki okot, hogy így viselkedjen? Nem, ezt vissza is vonom azonnal: nincs olyan indok, ami feljogosíthatná rá Adamet, hogy ráncigáljon téged, és sértegessen valakit, akit nem is ismer. És ha már itt tartunk, hadd emlékeztesselek, hogyan reagált Adam, amikor kijelentetted, hogy aurornak jelentkezel, nem pedig gyógyítónak, ahogy ő szerette volna. - Kiakadt – kotyogta közbe Nora egy zsámolyon kuporogva. - Mert azt akarta, hogy annyit lehessünk együtt, mint a Roxfortban! - És közben szemmel is tarthasson, nehogy túl szépen nézz egy betegre – tette hozzá Lily. – Nézd, Luca, én sosem szóltam bele a dolgaidba, ahogy most sem fogok… - De hiszen épp azt teszed! – kelt ki magából Luca. Felpattant az ágyról, a szoba közepére hátrált, onnan kiabált tovább. – Beleszólsz az életembe! Adam szeret engem! FÉLT! Ő… - Most csak rángatott, legközelebb megüt – szakította félbe higgadtan Lily. Nem lepte meg Luca kirohanása; számított rá, hogy így fog reagálni. - Sosem… - Sosem lenne képes rá? Gondolod, tényleg nem lenne képes rá? Ahogy durván hozzád érni sem volna képes? No lám, ma mégis bántott! - Nem… nem bántott… - Miért, netán jól esett, hogy neked állt? Nézz csak a karodra! Már lilul. Ajánlom, öltözz át, mert ha Sirius vagy James meglátja… - Sirius nem az apám! - Nem, viszont szeret, ahogyan mi mindannyian, és nem szeretné, hogy elkötelezd magad egy olyan ember mellett, aki kezet emel rád, ha épp úgy döntött, nem bízik benned. Luca erre nem tudott mit felelni. Össze volt zavarodva, hiszen Lily szavainak több valóságalapja volt, mint amit nyugodt szívvel szembe lehetett volna állítani az Adammel eltöltött boldog hónapok emlékével. Lesütötte a szemét, és megtörve a ruhásszekrényéhez botorkált. - Ne kend be a foltokat – szólt vissza az ajtóból Lily. – Hagyd, hogy maguktól szívódjanak fel. Legalább pár napig lesz, ami emlékeztessen arra, hogy az első választás nem mindig helyes, és általában nem is az utolsó. Az esküvőt követően az élet visszaállt a rendes, megszokott kerékvágásba. Luca a lelkében kavargó zűrzavart az Akadémián dolgozta le, ahol annyi erőnléti edzésre iratkozott fel, amennyire csak lehetősége nyílt az órák mellett. Nem egyszer éjszakába nyúlóan kínozta magát, csak hogy ne kelljen a kúriában történtekre gondolnia. A karján lüktető ujjnyomok a vártnál hamarabb halványultak, majd tűntek el, Luca ellenben úgy érezte, egész életére beleégtek a bőrébe. Valahányszor éjjel végigpörgött a fejében Lily monológja, egyre inkább érezte, mekkorát tévedett, mikor úgy hitte, Lily a pótanyja akar lenni, és korlátozni próbálja az életét, a döntéseit. Ha fele annyira okos lenne, mint ő, már rég rájött volna, hogy csak jót akar neki, nem pedig ártani. De kénytelen volt belátni, hogy a történtek ellenére valahol még mindig szereti Adamet. Jobban, mint ahogy egy ilyen eset után várható lett volna. Luca mindig úgy érezte, ha őt egyszer bántaná egy férfi, legyen az akármilyen félisten, egy csapásra kiábrándulna az illetőből. Nem így történt. Csalódott ugyan, nagyot, de nem akkorát, amely az egyértelmű szakításra sarkallná őt. És ami a dolog furcsasága, az az, hogy ez a csalódás nem akkor tudatosult benne, amikor Adam őrjöngött, és Siriusnak kellett ellöknie tőle, hanem akkor, amikor Lily leült mellé az ágyra, és beszélni kezdett. Nem engedheted, hogy egy fiú durván vagy megalázóan viselkedjen veled! De Adam nem csupán „egy fiú”, és nem is viselkedett vele annyira durván… - Jézusom, mi ütött belém? – ült fel hirtelen az ágyában. - Hé, minden rendben? – motyogta a szobatársa rekedten. - Ja, persze, ne haragudj! Mi a fene ütött belém?! Mégis… mégis miért mentegetem? Hiszen azóta nem is keresett, egy nyomorult levelet sem küldött! Nem is jelentkezett… vajon James megátkozta? Az éjszaka csöndjét halk kopogtatás törte meg. Luca szobatársa nyögve fordult a másik oldalára. Szürke bagoly kopácsolt csőrével a párkányon, Luca gyorsan beengedte a szobába. Leoldozta a madár lábáról a pergament, s olyan izgatottan bontotta ki, mintha a vizsgaeredményei érkeztek volna meg. Holott csak egy rövid értesítő volt, egyenesen a Szent Mungóból. Nem telt bele húsz perc, és már a kopott kövön masírozott, a morcos portásnőt maga mögött hagyva, szemeivel azt a bizonyos ajtót kutatva. 213-as szám… hol a francban van a 213-as kórterem?! Először az ismerős kis tömeget szúrta ki, és csak azután a 213-as számú ajtót. Lily, James, Sirius, Nora és Sara… mind ott várakoztak az orvosra. Luca szinte szaladt hozzájuk. - Hogy van? – kérdezte rögtön. - Túléli – felelte Sara rezignáltan. Mielőtt Luca újabb kérdést tehetett volna fel, a doktor kilépett a szobából, és Jamesékhez intézve szavait, ennyit mondott: - Pár napig bent tartjuk megfigyelésre. Egyszerre csak egy ember menjen be hozzá. Senki nem mozdult, de nem is mozdulhatott, hiszen Luca már be is bújt az orvos mellett. Újabb húsz perc elteltével csatlakozott újra a többiekhez. Sokkal könnyebb szívvel hagyta magára az odabent fekvő Adamet, mint ahogy bement hozzá. S mivel mindent tisztázott vele, amit tisztáznia kellett, csupán egyetlen kérdést tett fel a rá váróknak, elsősorban a két férfinak. - Ki volt az? James és Sirius, akár két ártatlanul megvádolt gyerek, eltátott szájjal mutattak maguk mellé – a két vihogó lányra, Norára és Sarára. Azok, mintegy megerősítésként határozottan, hasukat markolva bólogattak. - Hát ti nem vagytok normálisak! – bukott ki Lucából is a nevetés, mire a három felnőtt mintha megkönnyebbült volna egy kicsit. – De miért pont hánytató szirup? Mind együtt indultak el a Mungó kijárata felé. Jókedvűen, már-már felszabadultan baktattak, időnként elszáguldott mellettük egy gyógyító vagy ápoló, amikor Sirius hirtelen elkapta Luca kezét, s anélkül, hogy bárki az előttük haladók közül észrevette volna, behúzta őt egy üres mellékfolyosóra. - Mi az? – lepődött meg Luca. Felszisszent, amikor háta hozzáért a hideg csempéhez. – Mi történt? Sirius a karjára pillantott, majd felhajtotta a pólója ujját, hogy szabaddá tegye azt a részt, ahol Adam ujjainak a nyoma volt. - Már begyógyult – mosolyodott el Luca, és visszahajtotta a pólót. – Szakítottam vele. Sirius bólintott, jelezve, hogy tud róla. De el nem eresztette még. Várt valamire, de Luca nem tudta, mire. - Mi a baj? – kérdezte aggódón. A férfi megrázta a fejét, és nem felelt semmit. Pedig ezer dolgot mondhatott volna, ám érezte, azok mind semmiségek lettek volna ahhoz képest, amit érzett. Azt azonban nem foglalhatta szavakba, milyen szépnek látja most Lucát; most, hogy olyan nyíltan, mit sem értve néz fel rá. Elárulhatta volna, hogy hiányzott neki, hogy minden nap borzalmasan hosszú és értelmetlen, amikor nem nyüzsög a kúriában, nem üldözi Harryt, vagy nem lopkodja a pirítósát, de ezt képtelen lett volna elmondani a lánynak. Így csak előhúzta a zsebéből a gyűrött fényképet, és odaadta neki. - Mi ez? – kérdezte ő, és kíváncsian felemelte a képet. A szíve nagyot dobbant a látványra – az anyja mosolygott rá, pontosan úgy, ahogyan ő emlékezett rá. Olyan gyönyörű volt rajta, amilyennek ő látta régen; a mosolya, a szeme, a haja… mindenre pontosan így emlékezett. S a kezében egy pólyás kisbaba nézett kíváncsian a kamerába. Ő volt a baba. - Köszönöm… - motyogta Luca, s felnézett a férfira, egyenesen a sötét szemeibe. Sirius bólintott. És akkor Luca szorosan magához ölelte.