Mikor felkeltem egy levél volt az ágyam mellet, pontosabban, a baglyom abban a pillanatban repült be az ablakon. Egy hatalmasat sikítottam. A többiek kicsit furán néztek rám, persze ez letudható azzal is, hogy én kelltettem fel őket. De mit tehettem volna, ha egyszer megijedtem. Ráadásul még a madaraktól is félek. Tudom, tudom. Boszorkány vagyok, és a boszorkák nem félnek a madaraktól, de akkor is. Ezek a tollas szörnyek engem mindig bántani akarnak. Legalábbis én így érzem. Alicék szerint ez nem igaz. Szerintük a madarak igenis aranyosak, okosak, és szépek. Ja, és nem emberevők. Hah, persze. De tuti nem látták még a gyilkos varjakat. Azt a filmet, amiben a varjak megtámadják az embereket. Vagy nem jártak még Velencében, a Szent Márk téren, ahol a galamb hátán lévő galamb hátán is galamb van. És még etetik is őket. És rászállnak az emberekre, és minden tele van az ürülékükkel. És, és, és... sorolhatnám még. Mindezek ellenére rászántam magam arra, hogy beszerezzek egy baglyot. Na persze nem magamnak, hanem a szüleimnek, akiket szépen kitanítottam a varázsvilágban történő üzenetküldésekre. Néha pedig azt kívánom, hogy bár ne tettem volna. Ugyanis nagyon jól megtanulták, néha még szerencsésnek is érzem magam, hogy a rivalló küldést nem magyaráztam el nekik. Persze teljesen véletlenül. És hogy miért is kívánom, hogy bár ne tettem volna? Nos azért, mert a leglehetetlenebb időpontokban jön az a dilis bagoly. Ráadásul olyan jelentéktelen dolgokkal, mint hogy nem tudom-e véletlenül, hol van a drága húgom pólója? A válasz persze egyértelmű: Nem, nem tudom. Ilyenkor persze előveszem a pálcám és elégetem a levelet. Mégis honnan kéne ilyen baromságokra kapásból válaszolnom? Ők laknak otthon, nem én. Szóval ma reggel is tőlük kaptam levelet. Először nem is akartam vele foglalkozni, de amikor Ratty* a fejemre szállt még egyet sikítottam. A sikításra még azok is felkeltek, akik eddig még szunyáltak. Én meg a baglyommal küzdöttem, és remegtem a félelemtől. Darinda hál istennek gyorsan leszedte a levelet a madárról, és elengedte azt a bestiát. Arra persze nem is gondolt, hogy válaszolnék a levélre, na nem mintha ez feltett szándékomban állt volna, mikor megláttam, hogy megint anya írt. Anya alapjában véve nagyon is normális, de néha rájön az öt perc, és akkor jobb nem marhaságot csinálni. Ezek szerint megint rájött az a bizonyos öt perc, mert amiatt írt nekem levelet, hogy nem küldtem még mindig apának boldog szülinapot levelet. És szerinte ez azt jelenti, hogy nem törődöm a családommal. Na kösz. Az persze eszébe sem jutott, hogy netán nem volt rá időm. Miután végig olvastam a levelet, ránéztem az órára. Fél kilenc múlt, ami hétvége lévén korán van. Visszaaludni már nemigen tudtam, ezért megvártam, amíg Darinda és Alice felöltözik, és lementünk reggelizni. Pont abban a köztes időben jöttünk, hogy a korán kelők már megreggeliztek, a későn ébredők viszont még nem ébredtek fel. Így alig tíz-húsz diák lézengett a nagyteremben. Reggeli után bementem a könyvtár, és minden házimat megcsináltam. Valamint írtam apának egy boldog szülinapot levelet, és anyának egy „ne-ordítsd-le-a-fejem-mindenért” levelet. Felmentem a bagolyházba – pontosan, oda – és elküldtem a baglyot velük. Miután gyorsan végeztem ott, beugrottam a gyengélkedőre is. James még mindig nem tért magához, a szülei pedig aludtak. Egész éjjel fent lehetettek, nem csoda, hogy kidőltek. Leültem James ágya mellé, és beszélni kezdtem hozzá. Azt hallottam, hogy a kómában lévő emberek hallják, amit mondunk, csak reagálni nem tudnak rá. Így nem maradt más, mint olyanokat mondani, amire én magam is tudom a választ, vagy éppen csak mesélni. Ezért aztán meséltem neki a mugli dolgokról, meg a nyaramról, anyáékról, a húgomról, mag persze arról, hogy mennyit kell majd jövőre tanulni. Még jó, hogy a tanulás résznél kómában volt különben tuti ideges lenne, hogy mindig a tanuláson jár az eszem. Szinte az egész napomat ott töltöttem. Miután Mr. és Mrs. Potter is felkeltek sokat beszélgettem velük. Hallásból már szinte az egész családot megismertem, de mégis talán a legtöbbet James három unokahúgát említették meg, akik, hát valljuk be a leírásuk alapján nem a világ legnyugisabb ikrei. Mr. Potter szerint pont olyanok, mint James. Aztán ott volt még Carry, Mrs. Potter húga. Akivel a viszonyuk, hát biztos nem a legtestvéribb. Már, ha mondható így. Ezek után én is beavattam őket abba, hogy én sem jövök ki jól Petuniával. Jó későn fejeztem be a látogatás, és a gyengélkedőről rögtön vacsorázni mentem. Este már nem mentem vissza a gyengélkedőre, hanem egy kis teret engedtem a Tekergőknek. Így én is hamar ágyba bújtam, és bevágtam a szunyát. A következő nap is hasonlóan telt, kivéve, hogy este, amikor aludni mentem volna, Monci lecsapott rám. Éppen készültem volna az én szeretet álmaim színterére lépni, amikor felrázott, vagyis felkeltett. Két napja nem nagyon beszéltünk, igazság szerint fogalmam sincs miért. Nem mondtam neki semmi bántót, és nem is haragudtam meg rá. - Lily, beszélnünk kell! – mondta nekem. Én hatalmas nyögdécselések közepette felcsücsültem a pihe-puha ágyikómban, és próbáltam kitörölni a szememből az álmosságot. Kicsit furcsálltam, hogy kivert az ágyamból, hiszen mindenki tudja, hogy milyen vagyok, ha felkeltenek. Hisztis, undok, durcás, piszkálódó, és a sértő humorom is előjön. Szóval jobb nem találkozni velem ilyenkor. - Nagyon fontos pont most? – kérdeztem hatalmas ásítások közepette. - Ha már egyszer felkeltél. - De ha nem keltettél volna fel, akkor nem lenne ennyire fontos? - Nem tudom, muszáj erre most válaszolnom? - Igen, muszáj. Mert ha nem keltettél volna, akkor én most aludnék, és nem kéne ilyen barom kérdésekre válaszolnod. Én meg aludhatnék tovább, és álmodhatnék tovább az én hercegemről. Aki az én esetemben nem szőke hajú és kék szemű, hanem fekete hajú és barna szemű, és most beteg. És mivel beteg, ezért nem tud értem jönni a fehér lován, hanem nekem kell meglátogatnom minden nap. Na látod, ezért rossz, ha az embernek barátja van, nem csak magával kell törődnie, hanem a barátjával is. És több emberrel nagyon nehéz törődni, mert… - Na jó, ebből most volt elég. - De miért? Tök igazam van. Mert, ha több emberrel kell törődni, akkor az ember egy idő után elhagyja magát, és… - Lily, most már aztán tényleg fogd be azt a hatalmas szád. Egyébként is, hogy tudsz ennyit beszélni, nem azt mondtad, hogy fáradt vagy? Ja igen, elfelejtettem volna megemlíteni, hogy olyan hülyeségeket tudok összehordani. - De azt mondtam, és az is vagyok. De ha túl fáradt vagyok, túl pörgök, és ha túl pörgök egyfolytában beszélnem kell, még akkor is, ha annak amit mondok, semmi értelme sincs. - Lily, hagysz végre szóhoz jutni? - Öhm, persze. Bocsi. Bár nem értem miért én kérek bocsánatot, amikor te… - Csak annyit szerettem volna mondani, hogy sajnálom – vágott a szavamba könnyes szemmel. - Jaj, Monci. Nem akartalak megbántani. Különben is nem értem, hogy mit sajnálsz. Ne foglalkozz vele, hogy felkeltettél, tudod, hogy milyen vagyok ilyenkor. - Nem emiatt. Vagyis részben emiatt is, de a valós ok az, hogy… hogy Sirius… Siriusnak igaza volt – mondta már sírva. – Én egy szörnyű ember vagyok. - Ugyan már! Ne is mondj ilyen butaságot. Nem vagy szörnyű ember. Nem is értem miért lennél az. Sirius nem tudja, mit beszél, csak felhúzta magát valamin. - De… de igaza van. Mert ami Jamesszel történt az az én hibám. Mindet tönkretettem neked. Pont akkor találtatok végre egymásra, én meg szépen bekavarok. Vagyis Berry kavart be, de az én hibámból – mondta, és most már egyenesen zokogott. - Nyugodj meg kérlek! – mosolyogtam rá, és próbáltam megnyugtatni. – Te igenis jó ember vagy, és ami Jamesszel történt, az egyáltalán nem a te hibád. Siriusszal meg majd beszélek, ha ezt nem képes megérteni. Rendben? - De… - Nincsen de. Megértettük egymást? - Ühüm – szipogta, én meg megöleltem. – Miért félek ennyire a szerelemtől? Na ezzel a kérdéssel enyhén szólva meglepett, hiszen nem is ennél a témánál voltunk. De az az igazság, hogy tudtam rá a választ, vagyis arra, hogy én miért féltem, illetve miért félek a szerelemtől, arra tudtam a választ. - Hát, izé… én csak azt tudom, hogy miért félek tőle. És erre a válasz az, hogy félek a csalódástól. Mert tudod, nem hiszem, hogy az ember tizenhat évesen el tudja dönteni, hogy kivel szeretné leélni az életét, mégis, én valahogy túlságosan megszerettem Jamest ahhoz, hogy csak úgy szakítsunk. Ráadásul te pont azt a fiút nézted ki magadnak, aki köztudottan a három nap és aztán pápá csoportba tartozik. Az már csak hab a tortán, hogy én nem is vagyok igazi boszorkány, hogy kellhetnék majd így valakinek is? - Te igenis boszorkány vagy, világos? És ilyen baromságokra ne is gondolj, hogy emiatt nem kellenél senkinek – mondta Gymgy, aki már egy ideje az ajtóban állhatott Darindával és Alice-szel együtt. – Egyébként is, mi ez itt? Valami hangulat olvasztó hétvége? Akkor én is beszállhatok? - Gyere csak. Ne gyötörj minket, mondd ki bátran mi a szíved hatalmas nagy baja – mondtam neki. - Hát igazándiból nem is tudom, hogy elmondjam-e. Tudjátok ez olyan… nem is tudom milyen. - Na halljuk. - Én szerelmes vagyok – mondta komoly arccal, de én észrevettem azt a bujkáló kis mosolyt a szája szélén, és rögtön tudtam, hogy ami most jön azt csak viccnek szánja. Ránéztem, és felvontam a szemöldököm, ő meg jelentőség teljesen rám nézett, hogy próbáljam visszafogni a kitörni készülő röhögő görcsöt. - És kibe? – érdeklődött Darinda. - Peterbe – válaszolta Gymgy olyan komolysággal, mintha csak a teljes igazságot mondaná. - Mármint Pettigrewba? – kérdezte zavartan Darinda. Na itt tört ki belőlem a röhögés, és a földön fetrengve rázott, miközben Gymgy bólogatott, majd belőle is előtört a nevetés. Ekkor már mindenki felfogta, hogy az egész csak poén volt. Mindenki, kivéve Darindát, akinek mindig minden később esik le. - Tényleg belezúgtál Pettigrewba? – Itt már úgy röhögtem, hogy a könnyem is folyt. – Most min nevettek? Alice ugyan próbált megszólalni, de valahogy, amikor meg akart szólalni, akkor mindegyikünkből újból kitört a még hangosabb nevetés. - Mi csak… - kezdett bele Monci, de abba is hagyta rögtön. - Szóval csak vicc volt az egész, és nekem megint későn esett le minden, igaz? Nos, köszönöm, hogy szóltatok – mondta, de azért ő is elnevette magát. Ott feküdtünk a földön és nevettünk. Mintha csak mi léteznénk, és nem lennének problémák, iskola, csak mi, és a boldogság. Olyan volt, mint amikor az óvodában Alice-szel anyuék elől rohangáltunk, amikor haza akartak minket vinni, és hangosan kacarásztunk közben. Körülbelül ilyen állapotok uralkodtak a szobán este tízig, amikor is úgy döntöttünk, hogy párna csatázunk egyet, ami elhúzódott tizenegyig. Ekkor úgy döntöttünk, hogy füstmérgezést akarunk kapni, és elkezdtünk Robbanó snapszlizni. Az ötödik kör után világossá vált, hogy Darinda ebben verhetetlen, és amikor vagy harmincadjára lettem kormos, feladtam, és inkább mentem megfürdeni. Aztán meg várt rám a jó meleg ágyikó. Reggel már hétfő volt, vagyis koránkelés, és végeláthatatlan tanulás. McGalagony egy másfél méteres dolgozatot íratott velünk a metamorf mágiáról, illetve a metamorf mágusokról. Házi feladatnak meg feladott egy kétméteres fogalmazást az emberi transzformációkról, és hatásukról. Másnapra. Sötét varázslatok kivédésén a nonverbális bűbájok kivédést tanultuk, és ezt kellet begyakorolni következő órára. És ami a legjobb az egészben, hogy Legendás lények gondozásán sem pihenhettünk, ugyanis Hagrid beújított egy új állatfajtával. A hegyes fogú sün malacot kellet etettünk, ami igazándiból egy sün hátát és egy tengerimalac többi részét örökölte, annyi kivétellel, hogy a fogai körülbelül a cápáéval voltak azonosak. Na, nekünk ilyen kis aranyos, és egyáltalán nem veszélyes állatkákat kellet cumis üvegből etetni. Nem elég, hogy már alapvetően szúrós egy ilyen malac, de még rátett egy lapáttal az is, hogy a fogaival mindig kirágta a cumisüveg tetejét. Délben hulla fáradtan vánszorogtunk fel a Nagyterembe ebédelni, délután meg a gyengélkedő helyett várt rám a könyvem és Madam Cvikker. Hatkor agyonhajszoltan nyitottam be a gyengélkedőn, és még a lélegzetem is elállt a meglepődéstől. James szüleit sehol sem láttam, viszont helyettük ott voltak a Tekergők. Teljes létszámban. Először hatalmasra tátottam a szám, aztán olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, odarohantam Jameshez és megöleltem. Olyan erősen szoríthattam, hogy feljajdult fájdalmában, de azért visszaölelt. Siriusék itt mosolyogva közölték, hogy sajnálják, de nekik most sürgős dolguk akad, és elmentek. - Mikor keltél fel? És miért nem szólt nekem valaki? Hol vannak a szüleid? Hogy érzed magad? – támadtam le rögtön a kérdéseimmel. - Lily, nyugodj meg, jó? Anyáék már elmentek, miután meggyőzte őket Madam Pomfrey, hogy semmi komolyabb bajom nincsen. Még tegnap hajnalban keltem fel, és azért nem szóltunk neked, mert én meglepetést akartam neked szerezni. - Hát ez sikerült – mondtam kicsit durcásan. - Lily, ne durcáskodj. Bár neked még ez is jól áll. - Igazén szólhattál volna – mondtam neki kicsit megenyhülve. - Sajnálom. - Semmi baj – mondtam, majd ahogy a szájához közeledtem, hirtelen megálltam. – Beszélnünk kéne. - Miről? - A halloween estéről. - Ugye? Ugye nem? - Mit nem? – kérdeztem kissé rémülten. Hirtelen azt hittem nem akarja, hogy a barátnője legyek. - Ugye nem akarod azt mondani, hogy fejezzük be? - Nem – mondtam, és egy nagy kő esett le a szívemről. - Pont az ellenkezőjét akartam kérdezni. Vagyis azt, hogy akkor mi most… szóval mi most? - Pontosan. Mi és most – mondta, és megcsókolt. - És mondd csak, mikor jössz vissza az egészséges emberek közé? – kérdeztem a csók után. - Madam Pomfrey szerint holnapután már mehetek is. És tudod mi a legjobb? Persze csak az után, hogy végre együtt vagyunk? Az, hogy kviddicsezhetek is. - Ó, ez igazán szuper – húztam el a számat. – Mondd csak, anyukád tényleg szeretett kviddicsezni? - Persze, nálunk mindenki szeret kviddicsezni. Tudod mit? – csillant fel hirtelen a szeme. – Ha kikerülök innen, megtanítalak rá, jó? - Arról szó sem lehet – tiltakoztam hirtelen. - Miért? - Mert tériszonyom van. - Majd mögéd ülök – mondta miközben újra megcsókolt. Egy kicsivel később újra megszólalt. - Akkor most jó helyen vagyok? - Tessék? - Úgy értem élek, és nem valahol máshol vagyok, igaz? - Hát szerintem igaz – válaszoltam mosolyogva. * Ratty - Ugyebár angolul a patkány rat, és mivel a bagoly egeret eszik, ezért ennél szellemesebb névre nem futotta. Vagyis a Mousey elég furcsa lenne.