Egyik vasárnap este álmosan sétáltam vissza Hagridtól. Rég nem szabadott volna kinn lennem, de valamiért nagyon szerencsés voltam, ugyanis se Friccsel, se Mrs Norisszal nem találkoztam össze. A lihegő Peterrel viszont igen. - Peter?! Történt valami? - A fiú nem szólt semmit, csak sípolva vette a levegőt. - Merlinre, mondj már valamit! - Gyorsan... gyengélkedő... Sasha... ájult... gyorsan... Szemöldökráncolva néztem rá, azt hittem, megbolondult. Majd, mikor leesett, miről is beszél, hirtelen megszédültem, de a következő pillanatban már a gyengélkedő felé száguldoztam. Épp hogy betudtam fékezni az ajtó előtt, így félig beestem rajta. Lily, Remus, James és Sirius sápadtan álldogált a paraván mellett, ahol feltehetően Madam Pomfrey vizsgálta Sashát. - Mi történt? - Ijedten vettem észre, hogy hangom cérna vékony, és nem kicsit remeg. - Hát... El... Elájult. - Lily ajkai megremegtek, nem tudta folytatni. Félig bosszúsan fordultam a többiek felé. Beszéljen már valaki értelmesen! Remus sápadtan nézett vissza rám, majd James nagyot sóhajtva belekezdett. - Sasha a klubhelyiségünkben volt. Jól elbeszélgettünk, utána elindult Holdsáppal. A portrélyuknál aztán hirtelen elájult. Sirius épphogy el tudta kapni. Kérdőn néztem az illetőre, aki halkan megszólalt. - Akkor jöttem be. - És most? - És most nem ébred fel - jelentette be színtelen hangon Remus. Vigasztalóan a vállára tettem a kezem, mire azonnal átölelt. Pár másodperc múlva szaggatottan felsóhajtott, és elengedett. Pont, mikor Madam Pomfrey megjelent. - Hogy van? - kérdezte rögtön Remus. - Felébredt? - Nem - rázta a fejét szomorúan a javasasszony. - De... de fel fog... úgy értem... Nem fog...? - Remus szavaitól kivert a hideg verejték. - Nem, nem - nyugtatta meg gyorsan. - Erős kislány, csak kicsit sok volt most a stressz. Ennyi. Pihen. - Pihen?! Pihen?! - Remus tekintete baljósan elsötétült, és dühösen kiegyenesedett. - Kómában van! - Mr. Lupin, kérem fogja vissza a magát! - Madam Pomfrey igyekezett rendreutasító hangot megütni, de látszott rajta, hogy megijedt barátunk kitörésén. Jobbnak láttuk, hogyha Remus nem marad itt, ezért James a karjánál fogva kivezette a teremből. - Na, jó. Elmondjátok, amit ti tudtok, és mi nem, vagy barchobázzunk? - kérdezte bosszúsan James. Kérdőn ránéztem Remusra, aki tanácstalanul pillantott vissza. - Leukémiás. - Mindenki Lilyre nézett, aki remegve ált mögöttünk. Nem kérdezte, kijelentette. - Honnan tudod? - kérdezte döbbenten Remus. - Az unokanővérem is... Neki is ez volt a betegsége. - Volt? - Két éve meghalt. - Hosszú csend állt be. James szelíden átkarolta Lilyt, és elindultunk visszafelé. - Írni kéne a szüleinek - szólaltam meg. - Előbb szólni kéne Fltwicknek. Mindannyian rábólintottunk Lily javaslatára, majd csoportos szavazással eldöntöttük, hogy Remus, Lily és James mennek a bűbájtan tanárhoz. Kettesben maradtunk. Fura módon, most nem jött rám a röhögőgörcs, helyette idegesen tépkedtem a körmömet. - Hmm... Khm... Jól néz ki így hajad. - Tágra nyílt szemekkel néztem rá. - Mi? - Hát... Hogy így felfogtad. Jól áll. - Köszönöm. - Hogy vagy? - kérdezte rekedten. - Jól, jól... Veled, mi a helyzet? - Mosolyt próbáltam erőltetni az arcomra. - Hát... Járok valakivel. Döbbenten megálltam, pár lépés után ő is bizonytalanul megfordult. - Én... Ezt... Nem... - Sűrűn pislogva befejeztem az erőlködést. - Tudom. Tiny! - Igen? - Nem szeretem. Tényleg nem értettem. De magamat se. Mit vártam? Hogy harcolni fog értem? Igen. Sirius Blacknek soha az életbe semmiért nem kellett harcolni, és reméltem, hogy én jelentek neki annyit, hogy nem enged el csak úgy. Igen, azt reméltem, úgy fog megküzdeni értem, mint James Lilért. Tévedtem. Újra. Rájöhetnék végre, hogy tündérmesék nincsenek, és a hercegek nem küzdenek hétfejű sárkánnyal. Szó nélkül hátat fordítottam, és másfele mentem a klubhelyiségbe. A Carmicheal szülők két nap múlva megérkeztek. Épp bájitalon ültünk, mikor megjelent Madam Pomfrey. - Elnézést, Lumpsluck professzor. Elkérhetném Mr. Lupint és Ms. Cartier-t? - Persze. Menjetek csak - nézett ránk Hordó professzor. Remusszal kapkodva összepakoltunk, és követtük a gyógyítót. - Mi történt? - kérdezte már odakint Remus. - Jobban van? - Vagy rosszabbul? - Felébredt? - Mondjon már valamit! - Megérkeztek a szülei. - Meglepődve néztünk egymásra, majd a Madamra. De az azonnal folytatta. - Látni szeretnék magukat. Betuszkolt minket a gyengélkedő ajtaján, majd eltűnt az irodájában. Csak egy gond volt: Sasha ágyánál nem volt senki. - Nincs itt senki - suttogta Remus. - Nem mondod?! Miért suttogsz? - Te is suttogsz. - Csak mert... - Sziasztok! - Áááá!! - Enyhe szívrohamot kaptam, Remusszal együtt... Bár ő miattam. Egy hosszú, fekete hajú nő állt előttem. Le se tagadhatta volna, hogy ő Sasha édesanyja. Megszólalásig hasonlított lányára, azzal a kivétellel, hogy Mrs. Carmicheal szemei világosbarnák voltak. - Elnézést, nem akartalak megijeszteni. - Nem történt semmi... Mrs. Carmicheal. - Saskia - javított ki mosolyogva. - Szólítsatok Saskiának. Te vagy Tiny Cartier, igaz? - Igen - mosolyogtam. - Te pedig biztosan Remus - nézett a mellettem álló fiúra, és mosolya még szélesebb lett. Egy pillantást kellett csak vetnem Remusra, és megértettem az okát is. Szegény Holdsáp hold-sápadtan (nyúzom a magyar nyelvet - a szerk.) nézett szembe barátnője anyukájára. - Ig...en - nyelt egy nagyot. - Örülök, hogy végre megismerhetlek titeket. Sasha nagyon sokat írt rólatok. A férjem nem sokára itt lesz, csak megpróbál kávét szerezni. Udvariasan mosolyogtam, magamban azonban szétröhögtem az agyamat az ijedt Remus ábrázatán, ami Sasha apjának az említése váltott ki. - Tiny... Mi az igazi neved? - -kérdezte Saskia. - Öh... Alfonsine - fintorogtam. - Oh, mindent értek - mosolygott megértően. - Itt is vagyok - csendült egy kellemes hang Saskia mögött. - Á, Jon! Nézd kik vannak itt! - fordult hátra. - Szervusztok! Jonathan Carmicheal - nyújtott kezet nekem. Senki ne ítéljen el, de... Sasha apja... Állati. Jó. Pasi. Magas, hullámos barna haja kicsit őszült már a halántékánál, és a szemei... Sasha szemei néztek vissza rám. Tehát alig feltűnően olvadásnak indultam. - Jó... Jó napot! - leheltem. - Tiny? - nézett rám kedvesen. Jajj... - Öhm... - És Remus...Szóval, mik a terveid a lányommal? - kérdezte atyai szigorral. - Te... Tessék? - dadogta szegény srác. - Ugye, nem csak játszol vele? - Nem.. Én... Dehogyis. Saskia szemöldökráncolva nézett férjére, és oldalba bökte. - Jonathan! - suttogta szemrehányóan. - Jól van, jól van - nevetett a férfi. - Csak viccelem. Isten hozott a családunkban - veregette meg Remus vállát, mire annak végre nem úgy nézett ki, mint aki temetésre készül. - Köszönöm, uram - mosolygott halványan. - Jon. Szóval... Flitwick professzor elmesélte, hogy mi történt. És meg szeretnénk köszönni, hogy a lányunk mellette vagytok. Nagyon hálásak vagyunk. - Igen - szólt Sakia, és szemeiben könnyek csillogtak. - Nagyon sokat tettetek érte. - Oh...Nem, mi nem... - Nem... Mi csak... - Ne szabadkozzatok! Elértétek azt, amit mi az elmúlt 8 évben nem tudtunk megtenni. A lányunk... boldog. Elszorult a torkom, és láttam, hogy Remus is inkább a cipőjét tanulmányozza. - Csak ennyit akartunk - mosolygott Jon. Bólintottunk, és némán elhagytuk a helyiséget. Egy szót se szóltunk útközben, mindketten magunkban rágódtunk az eseményeken. Aztán hirtelen Frank0 fordult be sarkon, és nagy vigyorral köszöntött minket. - Sz'asztok! Pont titeket kerestelek. McGali beszédet tart az átváltoztatástan teremben. - Megint? De ugye nem olyat, mint a múltkor? - gyanakodva, de Frank megnyugtatott. - Nem, dehogy. A negyedikesektől felfelé a teljes évfolyam bent van. És tényleg: a terem zsúfolásig tele volt griffendélesekkel. Gyorsan megkerestük Jameséket, csatlakoztunk hozzájuk leghátul. Néhányan pisszegtek, aztán a házvezetőnk belekezdett. - Nos, gondolom, sejtik, miért vagyunk itt. - Néma csönd, majd kis idő múlva Remus fahangon megszólalt. - A bál miatt. - A hetedévesek próbálták rendbeszedni arcizmaikat. Remus néha olyan hangot ütött meg, amin képtelenség volt nem nevetni. - De lelkes vagy - suttogtam neki, mire elvigyorodott. Közben McGalagony folytatta. - Úgy van, a bál miatt. Az idősebbek már tudják, de az első bálozósoknak elmondom: Dumbledore professzor megpróbálja nem egyhangúvá tenni a bálokat. Azért, hogy egy kis színt vigyen bele, különböző... Nos, hogy mai szót használjak: extrém dolgokat talál ki. - Sirius és James egymásra nézett, majd Sirius elfordult, James pedig Lily hajába temette az arcát, és mindkettőnek gyanúsan rázkódott a válla. Lily megmerevedett, majd ahogy barátja már sípolva vette a levegőt, szeme bekönnyesedett. Remus egy ideig neheztelően nézett ránk (hát persze, hogy én is kuncogtam a fiúkon), de mikor James már hihetetlenül magas hangokat adott ki, ő is elkezdett mosolyogni. Míg mi a terem végében összekapaszkodva nevettünk, addig a tanárnő a negyedikeseknek ecsetelte a régi bálok különlegességeit. Mikor már többen is hátrafordultak, házvezetőnk feltette a kérdések kérdését. - Valami gondja van, Mr. Potter? - -James felkapta pipacsvörös fejét, és fapofával válaszolt. - Csak előjött az asztmám, tanárnő.* Egyszerre robbant ki belőlünk a röhögés, a többi griffendéles pedig csak bámult. McGalagony a szemeit forgatta, de azért láttam, hogy mosoly suhant át az arcán. - Ez esetben ajánlom a gyengélkedőt. - Nem, nem. Már jobban vagyok. - Ennek felettébb örülök. Nos, akkor rátérhetnénk a bálra. Dumbledore professzor úgy döntött, hogy ebben az évben jelmezbál lesz. Egyszerre ötven lány sóhajtott fel, és szinte láttam, hogy elképzelik magukat hercegnőként, oldalukon a szőke herceggel. - A jelmezeket hétvégeken lehet megvenni Roxmorstban, és minimum egy héttel a bál előtt mindenki találja meg a ruháját. Elmehetnek. A diáksereg kivonult, ki lelkesen, ki félve beszélgetve az előttünk álló rendezvényről. - Ööö... Nekem most dolgom van - -indult Peter egy csapat negyedéves felé. James és Sirius mindenféle hülyeségeket kiabáltak utána. - Hajrá Féregfark! - Mindent bele, Pete! Lilyvel és Remusszal "gyengéden eltaszigáltuk őket másfele. - Na, ki kivel akar menni? - csapta össze kezeit James. - Én egyedül - jelentettem be. - Tényleg? - kérdezte Rmeus. - És minek öltözöl be? - Még nem tudom. - Tapmancs? - Hát... Gondolom, lesz pár jelentkező - vigyorodott el. - Na, persze - jegyeztem meg halkan, de jól érthetően. - Ha már egyeseknek nem kellek. - Ne kezdd el! - kértem, de későn, ugyanis Sirius szemei már szikráztak.. Igazából már vártam, mikor tör ki. Sirius nem az a fajta ember, aki magába fojtja az indulatait. - Nem én kezdtem - sziszegte. - Hozzád sem szóltam volna. - Vettem észre. Tudomást se veszel rólam. - Dehát TE kérted! - őrjöngött. Lily és James megdöbbenve, Remus mosolyogva figyelte vitánkat. Mivel a folyosón álltunk, egyre több embernek tűnt fel hangoskodásunk. - Igen, tudom. Csak nem gondoltam, hogy a te állítólagos nagy szerelmed Lynette Brave-re is kiterjed. - Úristen,Tiny! Mi bajod van? - Nem tudom. Most leginkább az, hogy mindenki minket bámul - mutattam körbe. - És ezért kiabálsz? Tíz perce még nem volt semmi bajod velem. - Most már ő is kiabált. - De volt, csak nem mondtam. - Ugye, tudod, hogy az őrületbe kergetsz?! Mégis mit csináljak, hogy a kedvedre tegyek? - Nem tudom! - Eljössz velem a bálba? - kérdezte normál hangerővel, de én még mindig ordítottam. - Nem! - Miért kiabálsz még mindig velem? - Nem veled kiabálok... Csak melletted. Sirius először elmosolyodott, majd elkezdett nevetni. A körülöttünk állók értetlenül, és mérgesen néztem rá. - Most rajtam nevetsz? - Dehogyis - válaszolt még mindig nevetve. Közelebb lépett és MEGCSÓKOLT! Egy pillanatra megszűnt a külvilág, majd ellépett tőlem. - Én is szeretlek, tündérlány. - Mi az, hogy te IS? Én nem mondtam semmit - sziszegtem. - A szemed elárult. - Ne legyél ilyen nagyképű. Tudod, hogy utálom. - Jé, olyanok, mint mi! - kiáltott fel nevetve James, magára és Lilyre mutatva. Mérgesen félrelöktem mindenkit, és elindultam... nem is tudom merre. Kb. a hatodik bal kanyarnál, valaki megfogta a a karomat. - Állj már le! Kezdek szédülni. - Sirius. - Nem én kértem, hogy kövess - fordultam hátra. - Beszélgettem Jamesszel, és rájöttem, mit szeretnél - mondta komolyan. - Igen? És mit szeretnék? - Majd meglátod. Nem lövöm le a poént. - A poént? - kérdeztem vissza visítós hangon. Nem válaszolt, csak homlokon csókolt, és dúdolva elballagott. Értetlenül néztem utána, majd elvigyorodtam, és rég elfeledett dallamokat zümmögve indultam az ellenkező irányba. Sasha szülei nem maradtak soká, de a rövid idő alatt nagyon sokat megtudtam róluk. - Hét éves volt, mikor megtudtuk - szólalt meg egyik nap Saskia színtelen hangon. - Attól a sorsfordító naptól kezdve az életünk vesszőfutás volt. Hónapokat töltöttünk a Szent Mungóban, de minden gyógyító ugyanazt hangoztatta: biztos gyógyír nincs, de reménykedünk. Egy évig bírtam, aztán elvittem egy volt roxfortos évfolyamtársamhoz, aki mugliszármazású. Az édesanya doktor volt, ő javasolta a kemoterápiás kezelést. Egy ideig úgy láttuk, hogy segít, de mikor betöltötte a tizenegyet, ő kérte, hogy hagyjuk abba. Azt mondta, úgy akar élni, mint bármelyik más gyerek. Igaza volt. Majd beleőrültem, hogy nem adhattam meg azt a gyermekkort, amit megálmodtam neki. Soha nem hibáztatott, soha nem láttam sírni. Pedig neki is fáj. - Fel fog ébredni - suttogtam bátorítóan. - Tudom - mosolygott könnyein keresztül. - Tudom. Mintha erre a varázsszóra várt volna, Sasha szempillái megrebbentek, majd egy halk sóhaj hagyta el az ajkát: - Anya? Saskia felnevetett, én elkezdtem zokogni. - Én vagyok az - nevetett rá az anyja. - Apa is itt van? - Igen. Máris hívom. Elszaladt, én pedig egyedül maradtam vele. - Szia! - Tiny! Hát neked nem kéne órán lenned? - Már vége van a tanításnak. Hogy vagy? - Remekül - mosolygott bágyadtan. - Tiny... - Rögtön leküldöm. - Elpirult, és egy halk köszönömöt lehelt. Szélvészként rohantam fel a klubhelyiségbe, ahol Remus olvasott. (Igazából meredten nézte a könyvet, napok óta ezt csinálja.) - Remus - kiáltottam, nem is törődve azzal az apró kis ténnyel, hogy fél méterre állok tőle. - Mi van? - ugrott egy hatalmasat. - Sasha... felkelt. - Egy pillanatig meredten bámult rám, majd elkezdett nevetni, felkapott, és megpörgetett. Aztán se szó, se beszéd kizúgott a portrélyukon. Mosolyogva vetődtem le a kanapéra, és végre napok óta először nyugodtan aludtam. Két nap múlva Sashán észre se lehetett venni, hogy napokig kómában volt, ugyanolyan cserfes és vidám volt, mint azelőtt. Kijelentette, hogy a mostani lesz mindenidők legnagyszerűbb bálja. Igaz, neki biztosan. Volt párja, bár Remus a lehető legbotrányosabban tette fel a kérdést. - Jössz velem? - Jövök. - Kész. Ennyi. De Sasha sugárzott, mint Csernobil.** Jamesék szokásos módon adták magukat elő ez alkalommal is. Összevesztek. Mert tudniillik, James természetesnek vette, hoyg Lily vele megy. De Lily menthetetlenül romantikus fajta lett idén, és szabályos sírógörcsöt kapott minden olyan nap után, mikor barátja nem térdelte le elé, nem mondott el egy minimum egy szerelmes verset, és irulva-pirulva nem hívta el Lilt a bálba. Na jó, túlzok. James nem szokott elpirulni. Így történt, hogy pénteken Lily kiborult a klubhelyiség közepén. James nagyban ecsetelte, hogy minek szeretne beöltözni, mikor kedvese a legnyugodtabb hangon bejelentette: - Josh Clement meghívott a bálba. Bumm! James döbbenten meredt rá, egy ' hát, ezt meg hogy a büdös francba képzeli' arckifejezéssel. - És? - kacagtam fel. - Azt mondtam, még meggondolom. - Mit csinálsz? - kérdezte James hihetetlenül magas hangon. - Miért gonol... gondolkodsz el rajta? - Mert nem szeretnék pár nélkül menni - válaszolt unottan Lil. - Már miért mennél pár nélkül? Velem jössz. - Igen - visította barátnőm. - És ezt te így eldöntötted? Miért nem kérdeztél meg? - Miért kérdezzelek meg, ha egyértelmű? Azt hittem egyértelmű. Nem egyértelmű? - kérdezte szánnivalóan aranyosan. - De igen. De jóleset volna - suttogta lemondóan a lány, és menni készült... Azonban James eléugrott, és gyengéden megcsókolta. - Lily, szerelmem! Eljössz velem a bálba? - Igen - rebegte vörösödve. Hétvégén aztán belevetettük magunkat a Roxmorts-i forgatagba, és egyszerre próbáltunk rendes jelmezt, és karácsonyi ajándékokat beszerezni. Maga az ruha vásárlás velem alapból röhejes, de hogy jelmez is legyen az a gönc. El lehet képzelni: hasat csikorgató, földet megremegtető röhögés-sorozat a köbön. A boltban a saját gondolataimat nem hallottam, nem hogy barátnőim kétségbeesett kiáltásait, hogy ez vagy az a ruha vajon nem vastagítja-e bokájukat, vádlijukat, fülcimpájukat. Mert hát ilyenkor jó egy kicsit ellibásodni. Órákig keresgéltem a szebbnél szebb ruhacsodák között, de nem találtam az igazit. Lassan a bolt is kiürült, alig pár későn érkező lézengett a termekben. Lilyék régen megunták nyűglődésemet, és beültek a Három seprűbe. Aztán hirtelen, megtaláltam... - Megvan! Ez az igazi! - viháncoltam, aztán lanyhult lelkesedésem pár megilletődött "ez biztos nem normális" pillantás láttán. Azzal a biztos tudattal léptem ki a boltból, hogy ha nem is mindenkit fog lenyűgözni a jelmezem, egy valakit biztosan. * Megtörtént eset (Lexi nem bírt magával matekórán) ** Maya: Jemim Rice naplójából