11. fejezet
Együtt a család
A téli szünetre a kastély szinte kihalt. A karácsonyi bál után csak néhány elvetemült ötöd illetve heted éves maradt tanulni. A többi diák és a tanári kar nagy rész haza, vagy telelni ment.
James is haza ment karácsonyozni, anyukája legnagyobb örömére. De már karácsony más napján elkezdtek neki hiányozni a barátai, na meg Roxfort.
Épp kifelé bámult az ablakon, és azt nézte, hogy a macskájuk hogy akar elkapni egy kis madarat. Mindezt a legkevesebb sikerrel, mivel olyan nagy volt a hó, hogy ellepte a macsekot.
- James - Mrs. Potteren látszott, hogy nem először szólítja meg –, minden rendben, kisfiam?
- Persze, anya – fordult el az ablaktól. – Csak sajnálom szegény Siriust, biztosan megbolondult már… - anyja megértő, de szomorú arcát látva gyorsan hozzátette. – De tök jó, hogy haza jöttem! Ugyan ki játszana Mollyval hó csatát? – nevetett.
Molly a család vénséges-vén házimanója. Igazság szerint már a nyugállományát töltötte. Csak Potter úrfi űz vele néha csúnya tréfákat, ahogy mondani szokta.
Erre James mindig megjegyzi, szigorúan csak a manó háta mögött, hogy szerinte ezek a tréfák tartják életben, mert különben megölné az unalom.
A fiú nagyot sóhajtott, és visszafordult az ablak felé. Anyja a háta mögött megcsóválta a fejét, és visszasietett férjéhez a konyhába.
- Potter úrfi, igyekezzen! – sipította a házimanó. – Ez a jó öreg Molly ajándéka lesz – mosolygott boldogan.
- Megyek már, Molly, megyek már – Csak legkedvesebb dadája (Molly) tiszteletére vette fel, a piros mellényt jókora sárga gombokkal, amit a házimanó kötött karácsonyra.
- Jaj… - csóválta meg Molly a fejét. James titokban mindig attól fél, hogy ilyenkor leesik a feje. – Még mindig nem bír rendesen felöltözni. – A kis kéz fogta, és megigazította az ingjét, illetve rendesen begombolta a mellényt. Ugyanis James, ezek szerint, félregombolta, ami nem volt túl nehéz, tekintve, hogy háromszor annyi gomb volt rajta, mint lyuk. – Na, így már jó!
- Köszönöm, Molly. Mi lenne velem nélküled?
- Én olyan büszke vagyok a fiatalúrra. Csak lenne itthon többet… Az öreg Molly még azt is elviselné, ha mindig ugratná.
- Nekem is sokszor hiányzol, Molly – ölelte meg, amitől a manó elpirult, és a fülei szélsebesen lengeni kezdtek.
- Na, induljon… induljon… - tolta ki a szobából, James pedig nevetve leszökdécselt a főlépcsőn, amire a meglepetéstől majdnem leült.
A lépcső aljában egy kisebb csoport állt, és nevetgélve beszélgetett.
- Hát, ti meg? – nézett kigúvadt szemmel, és bukdácsolt le hozzájuk.
- Tudod, Ágas pajtás, itt sokkal jobb a társaság, mint otthon – ölelte magához Sirius Ronit.
- Igazság szerint – bökte oldalba a fiút. – Molly küldött egy baglyot, hogy a szüleid meghívnak minket a szünet további részére.
- És kifejtette azon aggodalmát - kacsintott Rac –, hogy mostanság milyen bús komor vagy. – Odalépett Jameshez, és belekócolt a hajába. – Így már jobb.
- Anya alig engedett el – mesélte Peter –, de a nagyi rávette.
- Még szerencse – mosolygott fáradtan Remus. Látszott rajta, hogy mostanság múlt el a telihold.
James boldogan ölelte meg Rachelt, hisz már vagy egy fél éve nem látta fogadott nővérét.
- Úrfi - rángatta meg a házi manó a nadrágja szárát –, hogy tetszik Molly ajándéka? – kérdezte nagy szemekkel.
- Köszönöm! – Újra megölelte a manót, miközben szüleire kacsintott.
James édesanyja beterelte a hangos társaságot a nappaliba. A társaság kényelmesen elhelyezkedett, és az enni, inni valók is megjelentek, hála Mr. Potternek. Kint ekkor kezdet úgy igazán szakadni a hó, és jégvirágosodni az ablak.
- Leó, gratulálok a poszthoz – szólt közben Mr. Potter. – Nem minden napi teljesítmény egy év alatt felfejlődni kezdő játékosnak.
- Köszönöm – biccentett. – Igazság szerint ezt is csak a Roxfortnak köszönhetem. Mivel a legnagyobb ellenfelünk pont egy mardekáros hajtót szerződtetett, akit mi minden egyes évben elpüföltünk, tehát… - sokat mondóan széttárta a kezét.
- Én úgy tudtam, az aurorképzőre jársz – szúrta közbe Roni.
- Oda hát! De nem tudok meglenni kviddics nélkül.
- Ezt gondolhattuk volna – nevetett Remus.
- Amúgy, hogy áll a Roxforti kupa? – kérdezte izgatottan Leó.
- Témánál vagyunk – forgatta meg Rac a szemeit.
Mindenki nevetni kezdett. Ebben sosem fognak egyetérteni. Ha elhagyták Roxfortot, ha nem, ezen bármeddig bírnak vitatkozni. A nagy szájú kviddics játékos, és a precíz prefektus kisasszony. Mintha mindig ismétlődne a történelem.
- Jaj, Leó, gyere vissza! – kezdett nyafogni Roni. – James a szuszt is kidolgoztatja belőlünk. Már a tanárok is sajnálnak minket.
- Látod, Rac - nézett Leó a fiatal nőre –, én megmondtam, hogy jól választok.
- Én nem is azt mondtam, hogy tudásilag nem választasz jól…
James idegesen jártatta a szemét köztük. És Molly is kiment valahova.
- Mi van? – nézett idegesen rájuk James.
- Semmi – legyintett. – Jézusom, Lily! – pattant fel, és rohant a belépő lányhoz. – Veled meg mi történt?
- Szia, Rac. Kicsit hideg van odakint – vacogott. – Jó estét, Mr. és Mrs. Potter! – lépett oda a két felnőtthöz. – Köszönöm szépen a meghívást.
- Tudod, hozzánk bármikor – veregette meg a vállát a férfi. Átvéve Mollytól egy pokrócot a lányra terítette. – Jó hideg van odakint, igaz?
- Istenem, Lily - ölelte meg a nő –, te egyre szebb vagy!
- Ágasnak is ez a véleménye – kuncogott Sirius, amiért kapott egy fejbevágást az említettől.
- Ha már mindenki itt van, csináljunk egy képet… - javasolta Mrs. Potter.
- De, anya…
- Semmi, de anya! Álljatok az ablak elé! – utasította a fiatalokat.
Néhány fotó múlva, a szülők mosolyogva vissza vonultak. James sosem tudta, miért maradt egyke, hisz szülei imádják a gyerekeket. Visszatelepedtek a szőnyegre, illetve a kanapéra, párnákra.
Lily mosolyogva nézte a bohóckodó Tekergőket. Egyre jobban ingatják meg aszerinti hitét, hogy semmirekellő playboyok. Például a szünet előtti hétvégén, amikor néhány alsósnak egy ősi és elég nevetséges táncot kellett előadnia, talán reneszánsz-korit. Már az összes diák szakadt a röhögéstől. Lily inkább csodálta a bátorságukat. Szegény gyerekeket egyre jobban cukkolták, akik egyre vörösebbek lettek, és sok kislány szemében könny is gyűlt.
- Ezt nem hagyhatjuk – súgta oda James Siriusnak.
- Ez nagy gáz, hogy vállalhatták? Erre rá nem veszel…
- Ugyanezt tanuljuk, mióta az eszünket tudjuk. Őket évekig szekálni fogják…
- Ok… - sóhajtott.
A két fiú felállt, és parádés meghajlással bekapcsolódtak a monoton táncba. Valami miatt a teremben néma, szinte áhítatos csönd lett. A lányokat, akiket eddig kinevettek, most irigykedve nézték, ahogy az iskola két legjobb pasijának a karjaiban vannak.
- Mi ez a sejtelmes mosoly, ha szabad tudnom? – ült le Lily mellé Remus.
- Te nem szeretnéd látni azt a reneszánsz táncot még egyszer? – kérdezte vigyorogva.
- Most, hogy így mondod…
- Azonnal felejtsétek el! – tiltakozott hevesen Sirius.
- Hát, azt elég nehéz lesz… - kuncogtak a többiek.
Sirius sértődötten felállt, és Roni felé bemutatta a parádés meghajlást, egy kacsintás kíséretében, amitől a társaság fuldokolni kezdett a nevetéstől.
- Na, meséljetek, mi van a jó öreg Roxfortban? Remélem a Mardekár nem ficánkol – nevetett Leó.
- Most, hogy így mondod – komorodott el James. – Mi miért nem tudhattunk a Griffendél-hajtásról?
Szavait, néma csönd követte, Leó és Rachell összenéztek, de még nem válaszoltak.
- Szóval? – sürgette őket Remus, és Sirius is érdeklődve nézett rájuk.
Egyre feszültebb lett a csend, a Tekergők le sem vették szemüket a két némán vitázó emberről.
- Miért nem mondtátok el? – kérdezte csöndesen James.
- Én kértem őket rá – hajtotta le a fejét Lily.
- Értsétek meg őt… - csitítgatta a fiúkat Roni.
- Ha akkor szóltok, most lehet, hogy nem ismétlődik meg – tajtékzott Sirius.
- Nyugodj már le!
- Mi az hogy megismétlődött? – pattant fel Leó. – Lily, miért nem szóltál?
- Megoldottuk – hajtotta le a fejét.
- Melyik volt? Kinyírom!
- Engem nem bántottak! – zokogta. – Hagyd már abba!
- Ne haragudj… - letérdelt a lány mellé, és megölelte.
- Nekem ez a karácsonyom… - zokogta.
- Cssss… - ölelte át Rac is.
A fiatal nő pillantása a kissé rémült Jamesre esett. Elmosolyodott.
- Lily, szerintem… le kéne vágnom kicsit a hajadból – nevetett.
A lány nevetve felpattant, és tiltakozva rázta a fejét.
- Nem, Rachell Raas, te még egyszer nem nyúlsz a hajamhoz!
- Ó… hogy milyen szép pár lennétek – sóhajtott álmodozva.
Lily oldalra pillantott, ahol az úgyszintén meglepett James pislogott. Szem forgatva ránézett Racre, aki ártatlanul a plafonra bámult. Már csak a glória hiányzott a feje fölül.
- Potter - szólt végül Lily. Az felhúzta a szemöldökét –, jó a mellényed – vigyorgott.
- Kösz! Molly ajándéka. - kacsintott a társaságra.
Ez az oda nem illő hozzászólás, az utolsó feszültség szikrát is elsöpörte.