XXI. – Megbocsájtani tudni kell

- Miss Evans – szólította meg az ünneplő tömeggel vonuló lányt Lumpsluck professzor. – Lenne egy kis ideje számomra?

Lily kelletlenül elengedte barátja kezét.

- Igen, professzor úr?  - lehelte fáradtan. James nem ment tovább, ott strázsált mellette.

- Bajban vagyok… - kezdte Lumpsluck. – A hollóhátasoknak én tartom a korrepetálást, ma azonban sürgősen el kell mennem… Az órát elcserélni nem tudjuk, elhagyni pedig nem lehet, hiszen egy hónap múlva itt a RAVASZ… - a két végzős diák felnyögött. – Miss Evans, kegyed nagyon tehetséges bájitalfőző és tanár, eredményesen segít társain, kedves, türelmes velük… Egyszóval tökéletes. Kérem, ki tudna engem segíteni? Megtartaná helyettem az órát?

Lily ijedten nézett tanárára.

- Ööö… Hát… Izé… - próbálkozott a válasszal a lány.

- Tanár úr – szólalt meg James -, miért nem Pitont kéri meg? Ő is jó bájitaltanból, ráadásul, Pitonnak még egy grátisz kiegészítője is van… Ő nem fáradt, mivel ő nem játszott ma kviddicsmeccset… Ő biztosan türelmesebb lenne…

- Jó gondolat, Potter, de én már beszéltem Perselusszal, aki hallani se akart róla.

- Jellemző – dünnyögte a fiú. – De professzor, ha ezt megteheti Piton, Lily miért nem?

- Potter, ezt hadd döntse el a barátnője! Arról nem is beszélve, hogy Perselus jelleme ilyen, míg Miss Evans kedvessége és közvetlensége első éves kora óta szembetűnő…

James válaszolni akart valami csípőset, de Lily megszorította a kezét.

- Mikor lenne az óra? – kérdezte a lány. James felszisszent.

- 20 perc múlva a laborban – felelt készségesen Lumpsluck.

- Rend…

- Ne, Lily! – kiáltott rá a lányra James. – Tanár úr, biztosan megérti, de most nyertük meg a kviddicskupát, ünnepelni szeretnénk. Lilyvel együtt.

- Potter! Fogja be! – vesztette el türelmét a professzor. – Nos, kisasszony?

- Csak egy óra, nem igaz?
- Igen, Miss, pusztán 60 perc, egy fél pillanattal sem több! Lent várom, még megmutatom, mi jön, aztán nekem mennem is kell – mondta még Lumpsluck, aztán eldöcögött.

- Hülye számító, köpönyegforgató, alamuszi hájfej! – morogta James. – Úgy megrugdosnám!

- Hidd el, szívem, én is.

- Tényleg? – csodálkozott őszintén a fiú. – De akkor miért nem mondtad meg neki kerek-perec, semmi kedved, van elég bajod, szálljon rá másra, vagy a hollóhátasok dugják fel maguknak az órát?

- JAMES! Te ezt most komolyan gondolod? – vonta fel szemöldökét a lány. James elhúzta a száját, de látszott rajta, sérti, hogy szerelme először tanít, és csak azután megy VELE bulizni.

- Jó, oké, menjél. De siess, jó? – mondta kicsit mérgesen James, aztán távozni akart, Lily azonban nem hagyta.

- Istenem, olyan vagy, mint egy óvodás! De komolyan!

A fiú furcsán nézett a lányra, aztán hamis hangon énekelni kezdett:

- Süss fel nap, fényes nap… Szerintem ezen vitatkozhatnánk…

- Jó, akkor nem óvodás vagy, hanem kiskamasz! – csattant fel a lány. – Képes vagy ezen megsértődni? Inkább én akadhatnék ki, nem te fogsz azokkal a gyökér hollóhátasokkal minimum egy óráig ott rohadni a pincében!! Néha olyan lehetetlen tudsz lenni! – Lily mérgesen fújtatott egyet, akár egy macska. Aztán elszámolt magában háromig, kifújta a levegőt, és megszólalt - Na jó, ne veszekedjünk.

- Ezt most már cseszhetjük…

- James, mi bajod van?

- Nem is tudom… Talán az, hogy a barátnőmnek fontosabb néhány pancser tanítása, minthogy velem együtt, élete első kupa nyerése után, bulizzon. Igen, azt hiszem, ez a bajom… Nem is értem, miért zavar….

Lilynek elkezdett csillogni a szeme. Válaszolni akart valamit, de inkább becsukta a száját. Pár pillanatig még barátja szemébe nézett, aztán halkan ennyit mondott.

- James, amire felérek, légy szíves, ne tartson számodra a buli az IHB-ből a „H-nál”, jó? Kérlek – a szólított dühösen mordult egyet, és menni készült. - James… – húzta még vissza a fiút. Meg akarta csókolni, ő azonban ezt nem hagyta.  Lily csak sóhajtott egyet. – Szeretlek.

Azzal szomorúan az alagsor fele indult.

Az eredeti hatvan percből nyolcvankettő és fél lett. Ennek okai a nagyon nehézfelfogású nebulók voltak, akikkel húsz perc helyett negyvenig kellett ismételni, így az egész óra megcsúszott. Mikor végre vége lett, Lily félig megkönnyebbülten, félig félve próbálkozott a felszaladással, erejéből azonban csak csigatempójú vánszorgásra futotta.

Amikor felért nagy nehezen a felsőbb szintekre, szenzációs felfedező tudományát bevetve észrevette, kint már sötétedik.

- Dumbli akcióba lendült – jelentette ki csöndesen, csak úgy magának. A diákpárti, oly kedves igazgató úrnak ugyanis szokása volt; a nagy meccsek után besegíteni a természetnek, hogy korábban legyen hangulat a bulizáshoz. A döntők ugyanebből az okból kifolyólag kezdődtek délután kettő órakor.

Lily nagy nehézségek és erőfeszítés árán dupla annyi idő alatt, mint a megszokott, sikeresen felért a toronyba.

A klubhelyiségben telt ház fogadta.

Pár lépés után elég nyilvánvalóvá vált számára, a parti kezd az „I-ből” fokozatosan áttérni a „H-ra”. Vagyis szinte már elkésett.

Ahogy egyre beljebb jutott a helyiségben, mint prefektus, teljesen felháborodott azon, hogy nemcsak végzősök vannak H közeli állapotban, hanem hatod-, sőt ötödévesek is. Egy évvel ezelőtt még lélekszakadva futott volna házvezető tanárához beköpni alkoholistának készülő griffendéles társait, most már azonban egy szerelmes fiatal nő volt, és nem egy árulkodós kislány.

Így James keresésére indult.

Elhaladt néhány már üveges tekintetű, mégis Varázsló Vodkát ásványvízként vedelő hatodéves mellett, elment pár hivatásosnak készülő liba mellett, rengeteg összegabalyodott szerelmes pár között is ellépdelt (köztük látta Alicet Frankkel, és a Sam, Sirius párost is).

Jameset sehol sem találta.

Valami azt súgta neki, talán a szobájában lesz.

A fiúlépcsőn való feljutás nehéznek bizonyult, mert teljes sötétség honolt benne, emellett nem egy párocska meghittebbnek találta a romantikázást itt, mint lenn a klubhelyiségben.

Jó néhány tenyér megtaposása után már csak fél emelet választotta el a Hetedévesek/F-A (az „A” szobában éldegélt a négy Tekergő, míg a Hetedévesek/F-B helyiség lakói többek között Frank és Kingsley voltak) szobától.
Ekkor azonban keresztülesett egy kézen. Egy nagyon ismerős kézen…

- Mi van, Evans, nem bírsz vigyázni? – visított fel egy ötödéves lány, a lenti hivatásosnak készülők barátnője.

- Ez az, ne taposs rám! – tette hozzá akadozó nyelvvel valaki… Valaki, akit ezer hang közül is felismerne Lily. Valaki, akiben Lily feltétel nélkül megbízott. Valaki, aki mindent megadott a lánynak, amit csak el tudott képzelni.

Ezt is megkapta.

A hidegzuhanyként érkező tőrdöfést a szíve közepébe.

Valaki, akit James Potternek hívnak.

- James? – kérdezte mélységesen megdöbbent hangon Lily.

- Még mindig itt vagy, Evans? Húzz már innen! – sipított a liba.

- Nem is zavarok tovább, Jamie… - mondta halkan Lil, és próbált minél gyorsabban lejutni a lépcsőn, ki a klubhelyiségből, a kastélyból, be a Tiltott Rengetegbe, egyenesen valami bestia szájába…

James Potter meg volt zavarodva. Nem értette, ki volt az előbb mellette, és ki ül jelenleg az ölében. Nehézzé vált fejében semmi nem akart megvilágosulni. Csak egy valami… Igen… Hogy fél pillanat, és számára elérkezett a buli kettes fázisa… Pontosan… Most…

Vagyis odahányt a liba mellé.

- Pfuj, Jamsie-baba! Hát elfelejtetted, hogyan kell józan maradni két üveg whisky után? – kérdezte saját „viccén” nevetve az abszol-cica*.

James fura tekintettel meredt a lányra.

- Te ki vagy? – bökte ki végül.

- Jaj, Jamsie-baba, hát elfelejtetted? – nyávogta a cicababa. – Kitty vagyok, a barátnőd…

- Barátnőm? Nem, te nem lehetsz az… - makogta a fiú.

Aztán hirtelen összeállt neki a kép. Vagyis az ölében nem szerelme pihen, hanem régi életének egy olyan alakja, akit szeretne elfelejteni mindörökre… Ugyanis biztos volt benne, valamikor járt „ezzel”… Tehát, ha „ez” van ott mellette, akkor az előbb elrohanó lány lehetett az ő Lilyje, szóval akkor… ÚRISTEN! Megcsalta Lilyt!

Ereiben megfagyott a vér, amikor eljutott agyáig a felismerés. Aztán a vér újból útjára indult, ahogyan a következő adag hányinger is, és ismét összehányt maguk mellett mindent.

- Suvickus… - motyogta James.

A némi alkoholtól való megszabadulás és a felismerés némiképp kijózanította.

Dühösen kilökte fejéből a lányt, és felpattant.

- Jamsie, hova mész? Itt hagysz? – visította sértett hangon a liba.

- Eltaláltad. Ha még egyszer meglátlak, megátkozlak, szóval ne kerülj a szemem elé!

James imbolyogva indult le a klubhelyiségbe. Gyorsan megkereste Siriust, akit megkért, szórjon rá kijózanító-bűbájt.

Mikor már tisztán látott mindent, elindult a Kövér Dáma portréja felé.

- Hova akarsz menni? – kérdezte élesen Sam.

- Lilyt megkeresni… Ha egyáltalán nem átkoz meg, mielőtt én venném észre őt… - felelte megtörten James.

- Már miért bántana? – akadékoskodott a barna hajú lány. – Hiszen szeret!

James erre felnyögött, aztán leült barátai közé, és röviden elmesélte a történteket.

Mikor végzett, Sirius szó nélkül ott hagyta.

Sam még megjegyezte:

- Most ne keresd meg. Ilyenkor egyedül kell hagyni. Akkor jobban jársz, mert ha utána mész, leátkozza a fejedet. Ha békén hagyod, előbb fog megnyugodni, bár… Bár lehet, hogy több hét is eltelik, amire ezt kiheveri… - aztán Sam is ott hagyta a fiút.

************

Lily végül úgy döntött, inkább a tóhoz megy, mint a Rengetegbe. A Fekete-tó, a kastélytól egyik legtávolabb eső pontjához kuporodott le.

Arcáról folytak a könnyek, de hangot nem adott ki.

Fél óráig csak mereven bámult maga elé, aztán hirtelen felpattant, úgy érezte, ha még egy percig is mozdulatlannak kell lennie, megőrül. Levette a talárját, lerúgta magáról a cipőjét, lerángatta a zokniját, és belegázolt a tóba. A hűvös víz szinte már derekáig ért, amikor úgy döntött; úszni fog. Visszalépdelt cuccaihoz, levette még a pulcsiját, aztán dühösen belerúgott a földön heverő ruhadarabokba, mert még csak a sporttalárját, és a vörös-arany pulóverét vette le magáról, ami szintén Jameset jutatta eszébe.

Már csak egy póló, meg nadrág alkotta öltözetét, mikor beleugrott a vízbe.

10 percig tartott ki az ereje, de azt se úszásnak, sokkal inkább fuldoklásnak fogta fel a lány.

Kikecmergett a partra, lerángatta vizes ruháit, és kelletlenül belebújt a szárazokba, melyeket ugyanaz a felirat díszített: EVANS – 30 – GRIFFENDÉL.

Könnyei már elapadtak, de nem érezte képesek magát arra, hogy emberek közé menjen.

Leült a tó szélére, mezítelen lábfejét a sekély vízben áztatta, miközben pálcájával játszott.

Fázott nagyon, de nem látta értelmét megszárítania magát; az volt számára a legkecsegtetőbb gondolat, tüdőgyulladást kap, de nem jelentkezik a gyengélkedőn, és már csak akkor derül ki betegsége, amikor már menthetetlen. Meghal, és akkor gond egy szál se.

Miután ezt megbeszélte magával, Lily gondolatai menthetetlenül visszakúsztak Jameshez. Rövid kis jelenetek suhantak végig az agyán…

- James, amint elsőben udvariasan felengedi az Expresszre

- James, amint már az első évnyitó lakomán leönti sütőtöklével

- James, amint randira hívja negyedikben

- James, amint szerelmet vall neki ötödikben

- James, amint megpróbálja megcsókolni hatodikban

- James, amint egy galleont ad neki az Expresszen

- James, amint megmenti az első meccsén

- James, amint haldoklik

- James, amint öleli

- James, amint csókolja

- James, amint cukorral hajigálja

- James, amint…

- James, amint…

- James, amint csókolózik Kitty Adamssel

- Nem tűnsz túl boldognak – szólalt meg egy rosszmájú hang Lily háta mögött. A lány ijedten ugrott össze, aztán megfordult.

Nem lepődött meg, amikor Perselus Pitont pillantotta meg maga mögött. Hangját hallotta ahhoz elégszer, hogy azonnal felismerje.

- Perselus, hagyj békén…

- De Evans… Mi bajod van? Ma nyertetek kupadöntőt, aztán meccs után az a gennyláda barátod, Potter – Lily itt furcsán magas hangot adott ki – meg hanyatt döntött, olyan hevesen csókolt… Mi bajod van? – kérdezte gúnyosan nyekeregve a mardekáros fiú.

- Perselus, tudom, hogy utálsz, csak azért mert mugli származású vagyok, de te is tudod jól, régen ez nem érdekelt… De, áh, mindegy is. Csak kérlek, szedd össze minden megmaradt barátiságodat irányomba, és menj innen! Kérlek… - mondta halkan Lily.

- Nem utállak – jegyezte meg még Piton, és visszaindult a kastélyba.

Lily csodálkozva fordult hátra, régi barátját azonban már elnyelte az éjszaka sötétje.

A lány nem húzta fel magát különösebben Perselus mondanivalója és rejtélyessége miatt, amióta nyilvánosa lesárvérűzte őt, azóta Lily számára Perselus Piton egyszer s mindenkorra megszűnt létezni.

Gondolatai ismételten visszatértek James felé.

A pillanatképek csak szakadatlanul villogtak elméjében.

Könnyei újra peregni kezdtek, de most már nem tudta tovább kontrolálni önmagát: szívszaggatóan sírni kezdett.

Szép lassan elnehezedett a feje, könnyei elapadtak, és szemei lecsukódtak.

Borzalmasan aludt. Egész éjjel vacogott, mert nem szárította meg magát, hideg volt, lábát nem vette ki a vízből, így saját bevallása szerint már támadtak a jegesmedvék, emellett gondjaitól álmában sem tudott szabadulni. A fiú esetlen mozgással futott utána, miközben Adams gúnyosan röhögött…

Hajnalban zihálva ébredt. Arcáról izzadtságcseppek, szemeiből könnyek folytak. Megmozdult, hogy letörölje őket, de abban a pillanatban iszonyatos erejű görcs állt mindenébe; kezeibe, vállaiba, lábaiba, derekába, nyakába. Pár percnyi néma gyötrelem után

a görcs abbamaradt, ő pedig kínlódva bár, de fel tudott állni. Szédült, fájt a feje, korgott a gyomra, fázott, remegett, izomláza volt, és szívtelen. Szíve ugyanis előző nap összetört. A természet csodájának tartotta, hogy valami még pumpálta a vérét.

Lassú léptekkel indult el a kastély felé. A felkelő nap sugarai elérték, fényüknek melege jól esett a lánynak.

Nagyon nehezen ért fel a Griffendél-toronyba, útközben szerencsére senkivel nem találkozott.

Miután átlépte a Dáma küszöbét, egyből megpillantotta a kandalló előtt ücsörgő Jameset, aki azonnal észrevette őt, felpattant, és felé indult.

- Lily, én… - a szólított azonban csak kikerülte, aztán egy erőteljes mozdulattal bevágta maga mögött a lány lépcsőház ajtaját.

James szomorúan felsóhajtott, majd kiment a klubhelyiségből.

Lily erőtlenül mászott fel szobájukba, ahova óvatosan ment be.

Mindhárom barátnője aludt.

A vörös hajú lány tanulni akart, de amikor meglátta a melegek látszó, pihe-puha ágyát, beledőlt, és azonnal elaludt.

Késő délután ébredt, kicsit több életkedvvel, mint amennyi hajnalban a tulajdonában volt.

Csak két barátnője tartózkodott fenn, Alice valószínűleg Frankkel sétált a parkban.

- Jó reggelt… - köszönt halkan Lily.

Liz és Sam ekkor vette észre csupán, hogy Lily ébren van.

- Neked is – válaszolt Sam. – Hogy vagy?

- Remekül… - horkantott a kérdezett. Kikecmergett paplanja alól, és bevonult zuhanyozni a fürdőszobába. Körülbelül fél óráig verette magára meleg vizet, miközben egyik gondolata a másikat kergette…

„Akkor most hogyan tovább? Mit csináljak? Hiszen nem átkozhatom meg Adamset… és Pottert…Vagy mégis? Nem… Akkor? Nem teszek semmit… Jam, izé, Potter levegő számomra, én pedig csak tanulok… Nem megoldás, de már csak másfél hónap, aztán felhúzom a horgonyt Roxfortból, és a saját utamon járok, EGYEDÜL…”

********************

A következő három hét egyhangúan telt.

Lily nem foglalkozott semmivel; se barátaival, se a korrepetálásokkal, se saját magával. Emiatt visszatértek pattanásai, szem alatti karikái. Enni csak akkor evett, ha eszébe jutott, ami általában naponta egyszer történt meg.

Rengeteget tanult, az utolsó néhány dolgozata mind hibátlan lett, ami már tőle sem volt megszokott, a házi feladatai pedig átlagosan húsz centivel lettek hosszabbak a megadottnál.

Kialvatlanul ébredt egy hétfői reggelen is.

Rápillantott naptárára, aztán felnyögött. Már csak egy hét volt a RAVASZ-okig. Kimászott ágyából, lezuhanyozott, amikor azonban visszalépett fekvőhelyéhez, egy csokor gyöngyvirágot talált ott, egy levéllel:

" Néha fontolgattam, hogy elmegyek hozzád és megpróbálom valamiképp jóvátenni, amit elkövettem, máskor meg azt gondoltam, hogy ezek a sebek majdcsak maguktól is beforrnak.”

(Anna Rihe)

Aztán rájöttem, semmi esély.

De… Kérlek, bocsáss meg!

Kérlek…

Kérlek…

James”

Lily csak összegyűrte a levelet, és pálcájával elégette. A virágot ki akarta dobni, de végül nem tudta megtenni, mert megszagolta. Egy emlék jutott eszébe… Amikor még kicsi volt, édesapjával és húgával mindig ilyen virágot mentek el szedni édesanyjának anyák-napjára. Mennyit nevettek akkor… Apával… Gyerekként… Benne a rózsaszínburokban, ahol nem érhette semmi rossz…

Lily sóhajtott egyet, aztán vázába tette a csokrot, elmotyogott egy Aquamentit, letette éjjeli szekrényére, majd lement a könyvtárba.

Az elkövetkező reggeleken mindig kapott egy csokor tavaszi virágot, egy levéllel, melyek rendszerint mugli idézettek kezdődtek, és bocsánatkérésekkel folytatódtak.

Szombaton, miután végzett a fürdéssel, előjött a fürdőből, azonban a küszöbön megmerevedett; ágyát tulipánok, liliomok borították, ágyneműje szinte nem is látszott.

Egy levél várta, melyet a lány remegő kezekkel nyitotta ki.

James sokáig írhatta, mert ilyen szép betűket soha nem látott tőle.

„Kedves Lily!

Igazad volt.

Viselkedésem tényleg vetekedett egy óvodáséval. Megsértődtem egy olyan dolog miatt, mely miatt inkább csak Te lehettél volna mérges. Te nem tehettél róla, azonban én ezt akkor nem is akartam megérteni… Én voltam kiakadva, én a lusta, önző, fafejű dög.

Belátom.

De ami ez után történt…

Nem tartottam be azt, amire kértél. A két üveg whisky és a fél üveg vodka sok volt. Ha öt perccel később érkezel, láthattad volna a kettes fázist is…

Nem koordináltam magamat a sértettségtől, az alkoholtól, nem törődtem semmivel, és csak úgy történtek a dolgok… Ahogyan AZ is…

Nem fogom védeni magamat. Én tehetek róla, mert a piát én ittam meg, nem más, ráadásul önszántamból. Én nem küldtem el a fenébe azt a… azt, és…

Nem folytatom, Te is tudod jól.

Lily, tudom, semmi jogom ezt kérni Tőled, de kérlek…

BOCSÁSS MEG!

Nem kérek semmi többet, csak egy órácskát, amíg szóba állsz velem, és le tudjuk zárni az elmúlt időszakot, a csodálatos, felejthetetlen kapcsolatunkat, mindent, ami kettőnket valaha is összekapcsolt bennünket. Mindent… Soha nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom írni Neked, szívem szerint nem is tenném, de amit a szívem szeretne, arra jól tudom, semmi esély. Semmi esély, hogy valaha is folytathassuk… Hogy valaha még karomban tarthassalak, hogy valaha hallgassam még szívverésedet, hogy a kezedet foghassam… Amióta ezt megtehettem, anélkül, hogy bántottál volna érte, mindig is nagy becsben tartottam, de csak most jöttem rá, ennél sokkal nagyobban kellett volna, mert ennél nagyobb kincsem soha nem volt, és soha nem is lesz…

Valószínűleg furcsának találod ezt a hangnemet, de ezek a gondolataim csak gyűltek, gyűltek lelkemben, mert nem állnak velem szóba se a barátaim, se a szüleim, se senki, akiben megbíznék…

Ma négykor, a nagy fűzfánál, a tóparton várlak. Csak 60 percet kérek, egy másodperccel sem többet.

Ha nem jössz el, akkor… Meg foglak érteni, és soha, még egy nagyon elvakult pillanatomban se fogom felszámolni Neked ezt. Nem foglak többé keresni. Tudni fogom, számodra nem már létezek. Nem írom azt, hogy majd megpróbállak elfelejteni, mert tudom, lehetetlen lenne.

Várlak…

Őszinte bocsánatkéréssel és szerelemmel: James Potter”

Lily csillogó szemekkel bedőlt a virágok közé…

„James, miért kellett ezt tenned? James… Miért ittál? James… Miért? Miért? Miért szeretlek, még most is?! Miért…

Elmenjek?

Elmenjek… James!! Miért szeretlek?? Jamie… Hiányzol… Miért nem tudom komolyan megtenni, hogy nem hallgatlak meg már többé, nem beszélek veled többé, nem hiányzol többé, nem csókollak többé, nem kívánlak többé, nem szeretlek többé… MIÉRT?

El kell mennem… Kellesz nekem… Nem tudok nélküled, levegő nélkül élni…

Miért szeretném azt, ha boldoggá tudnálak tenni, önmagaddá. Láttalak… És ilyen még soha nem voltál… Csupán árnyéka vagy James Potternek, a suli félistenének… Miattam…

Elmegyek.

És most lássuk magunkat, Lilyannah…

Felülök, tükörbe nézek. Megijedek. Ijesztő vagyok. Fogytam… Négy hét alatt tíz kilót… Félelmetes… Zsíros a bőröm, a hajam… Karikásak a szemeim… Megijedek magamtól… Megint stréber vagyok… Hibátlan dogák, plusz húsz-harminc centik… Ez már nálam is beteges… Nagyon…

Elmenjek? Így nem fogok Neked, te drága kelleni…

De nem… Nem én vagyok a hibás, te vagy az, egyedül, és nem vagy drága, haragszom…

EZ NEM IGAZ! LILY! VALLD BE MAGADNAK, MEGBOCSÁTOTTÁL A LEVELEK ÉS A KEDVENC VIRÁGAID HATÁSÁRA! VALLD BE!! ÉS ELMÉSZ!!

Ó, hogy gyűlölöm ezt a kis hangot a fejemben… Ráadásul az a legrosszabb benne, hogy mindig igaza van… Mindig… Most is…

Vagyis… Elmegyek... Vagy? Bízzuk a véletlenre… Hol van az idézetes füzetem… Jaj, miért nem raktam rendet ebben a nyamvadt ládában vagy egy hónapja… Hol van… Végre… Akkor most találomra kinyitom. Oké… Olvassunk.

“Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek a lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.” (Ernest Hemingway)

Ne, már megint… Folynak a könnyeim… Mint egy kisgyerek… De nem érdekel… Vidám és boldog akarok lenni!

Tehát… Elmegyek…”

Lily visszafeküdt virágágyába, és elaludt.

Fél háromkor ébredt fel, kipihenten.

Felkelt, elment fürödni.

Hajat mosott, lemosta arcát Boszorkányos Arclemosóval, ami azonnal kitisztult.

Aztán rámosolygott tükörképére. Illetve csak akart, mert csak egy vicsorgásra futotta. Öt percig próbálkozott, míg sikerrel járt. Nagy nehézségek árán, de sikerült egy szívből jövő mosolyt vetnie magára.

Felöltözött, előhalászott egy csokit Alice túlélőkészletéből, elrágcsálta, aztán fogat mosott, megfésülködött, kisminkelte magát és elindult a tópartra.

Hogy miért?

Mert Lily tudta…

Tudta, hogy vannak szebb arcok, nemesebb arcok, tisztább arcok – de éppen ez az egy arc hat rá, és uralkodik rajta. Ez az egy arc az egész világon. És ő maga ruházta fel ezzel a hatalommal.**

Odakint meleg fogadta, mely olyan belső nyugodtsággal töltötte el, amilyen már régen volt a birtokában.

James ott ült a földön, nézte a tavat. Testtartásán látszott, hiába vár valakit, az úgy sem jön el.

Lily szomorúan elmosolyodott, amikor meglátta a fiút.

Leült mellé.

- Szia!

James ijedten nézett rá.

- Lily! Hát itt vagy… Tényleg nem kérek többet, csak egy órát, mert… - Lily itt ujját a fiú szájára tette.

- James, én szeretnék beszélni. Hosszú leszek, úgy készülj.

A szemüveges fiú bólintott, és nagy, barna szemeit a lányra emelte.

- Hallgatlak – mondta halkan.

Lily vett egy mély levegőt.

- Amikor kislány voltam, egy rózsaszín burkot kaptam a családomtól… Sok rétege volt, nagyon erős védelmet nyújtott a valós élettől… De így volt vele a húgom is, Petunia. Lilyannah és Petunia Evans, a tökéletes kislányok. Szépek, okosak, aranyosak, törékenyek, barátságosak… Minden bókot megkaptunk, amit csak el tudsz képzelni. A felhőtlen gyerekkor után egy ugyanilyen kamaszkor számítottam. Azonban nem így történt. Kezdődtek a rosszak… 11 éves koromban megkaptam a roxforti levelemet, Pet pedig a következő évben nem kapott… Kezdett megutálni… Itt a suliban meg akaratlanul kezdtem kialakítani a TÖKÉLETES LILY EVANS képemet. Én voltam a mindig jó, akire mindig lehetett számítani, a tökéletes diák, aki soha nem merül ki, sőt, ha fáradtnak látszik, akkor is, gond egy szál se, tegyünk rá még szekrénysornyi nehézségű terheket, gondokat…

Aztán belefáradtam. 16 évesen úgy jöttem ide vissza, mint egy szürke lány, akit megbántottak társai származása miatt, aki lelkébe durván beletapostak, aki tele volt önváddal, önutálattal… Néha csak Te mentettél meg attól, hogy felvágjam ereimet. Most biztos meglepődtél. Igen, akkor már itt tartottam. Amikor Te jöttél a képbe addig egy darabig elviseltem önmagamat, majd kialudtam magamat, és egy darabig elő se jött az öngyilkosság gondolata. Volt egy olyan alkalom, amikor már mentem fel a szobámba, hogy köszönöm, ennyi élettel én bőven beérem, pá mindenki, Lily Evansnek befellegzett. Aztán, mint derült égből villámcsapás, elém ugrottál. Randira hívtál. Én persze nemet mondtam, hiszen úgy éreztem, csak a strigulám kell. De igazából jól esett… Ilyenkor azt éreztem, lehetek valaki, ha még a Nagy James Potter is észrevesz… Egy olyan lányt, aki soha nem volt a rajongó-klubjának a tagja…

Aztán bekúszott Oliver az életembe… Mellette voltam valakinek, de amikor szakítottunk, újra kívülállónak, aprónak, jelentéktelennek éreztem magamat. Akkor durrant szét teljesen a buborékom. Jött a nyár, én pedig úgy éreztem, itt az utolsó alkalom, hogy legyek valaki, egy olyan lány, aki nem a tökéletes, de szeretik. Megpróbáltam. Úgy éreztem sikerült, de megint túlzottan természetellenes lettem… Zajlott az élet, érkezett karácsony. Elvesztettem valakit, akit nagyon szerettem. De elfogadtam, mert már itt voltál nekem Te.

Ez megint felemelt a valóság talajáról, ahova egy hónappal ezelőtt visszakoppantam. És mindezt miért mondtam most el Neked? Hogy megértsél. És értsd, sokkal többet jelentesz nekem, mint amennyit valaha is képzeltél. Nekem csak nem a barátom, a szerelmem vagy, hanem az, aki miatt még itt vagyok. Soha nem hitted volna, igaz? – James bólintott. – Pedig ez a rideg valóság. És… Nemcsak emiatt mondom azt, hogy nem azért jöttem, amit írtál. Mert én nem akarlak elveszíteni, megbántottál, nagyon, de ez kellett ahhoz, hogy újból ember legyek. Észre kellett vennem, nem vagyok más, mint a többiek. Én is csak egy egyszerű halandó vagyok… És nem „egy földiekkel játszó égi tünemény”***. Megtanított rá, ha még egyszer boldog leszek, hogy maradjak a földön, és igazi legyek, nem a föld felett vagy alatt járó. Szóval, ha szeretnéd… Én kész vagyok nem, nem újra kezdeni, hanem folytatni – James szája tátva maradt. Lily elmosolyodott. – Hallottál már Antoine de Saint-Exupéryről? – a fiú megrázta fejét. – Egy nagyon bölcs regényt írt, A kis herceget. Nem részletezem, csak annyit, hogy volt a kis hercegnek egy rózsája, meg egy barátja, egy róka, aki sok dologra megtanította. Egy nagy titokra is. Jól csak szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Az az idő, amit a rózsára vesztegetett: az teszi olyan fontossá a rózsát. Egyszer s mindenkorra felelős lett azért, amit megszelídített. Felelős a rózsáért…

És ha tényleg úgy van, ahogy mondtad mindig, miattam változtál meg, akkor valamilyen szinten én szelídítettelek meg. Vagyis felelős vagyok érted. És ez nem engedi, hogy azt mondjam, nem tudok megbocsájtani. Apa is mindig azt mondta, légy kész megbocsájtani, aztán vigyorogva hozzátette: és te jársz jól… Ami így is van. Szóval, ha…

James nem mondott semmit csak szorosan átölelte a lányt.

- Lily, köszönöm… Köszönöm, köszönöm! Esküszöm, hogy soha többé nem fordul ilyen elő! És hiába állítottad be magadat úgy, hogy én teszek szívességet Neked, Neked, aki hiába nem akar tökéletes lenni, de mégis az, az én kis tökéletes Lilym… Nincs igazad. Egy életre hálás vagyok Neked, hogy ekkora szíved van.

Lily csillogó szemét a fiúra emelte.

- James, soha nem hittem volna, hogy… - James azonban egy csókkal beléfojtotta a szót.

- Szeretlek.

- Én is, szeretlek James.

Lily Evans jól döntött. Tudta, neki kell tennie valamit saját boldogsága érdekében, fel kell fednie egy réges-régi titkot magáról, mert a fiú csak így értheti meg, miért képes a megbocsájtásra. Tisztában volt vele, sohasem lesz boldog, ha nem tör ki megrögzöttségéből, és nem képes arra, amire édesapja mindig tanította („Kislányom, néha el kell felejteni azokat a dolgokat, amelyekkel megbántottak. Nem kell semmisé tenni őket, a hegük megmarad, de túl kell lépni rajtuk. Mer mi lesz Veled, ha soha nem tudsz venni egy nagy levegőt, és azt mondani:» Petunia, megbocsájtok.«Különben is, Lily, ki jár jobban?”).

Lily Evans tudta azt mondani, megbocsájtok.

Így jutalma, az igazi boldogság sem maradt el.

„A szép üveggömb összetört,
nem véd többé gyermek álom
És száz cserép közt sebzett szívvel állsz
tétován.
Ha rád zuhan egy zord világ,
hogy bírnád el gyönge vállal?
Átkozódhatsz,
senki nem felel, de érzed: menni kell.
A kérdés csak az:
Az árnyékod hogy lépjem át?
A múlttól búcsút hogy vegyek?
Hogy törjek szét egy glóriát?
Miért bánt a lelkiismeret?
Hogy száll az ember,
ha földre rántja önmagát?
És hogy lesz szabad,
ha a saját árnyát sosem lépi át?”

Sylvester Levay - Michael Kunze

*abszol-cica: saját, igencsak pihent agyú találmány… Elvégre, ha nálunk van pláza-cica, akkor elképzelhető, hogy a varázslóknál abszol-cicák (ABSZOL út -> abszol-cica) vannak… Most nem?

** Idézet, Erich Maria Remarque-től

*** Csokonai Vitéz Mihály, A Reményhez c. verséből idézett sor