12. fejezet-> Sírnak a felhők
eka73 2008.03.23. 12:42
Nos, íme a fejezet, amiért kinyírtok.
12.
Sírnak a felhők
Lily pont elrakta a pálcáját, amikor belépett a nagy terembe. Épp elkapta McGalagony kérdő pillantását, ezért szégyenkezve sütötte le a fejét. Mellette baktató barátnője viszont szélesebben nem is vigyoroghatott volna.
- Te lány, hogy bírtad eddig eltitkolni párbajozói vénád?
- Csak védekeztem… - mentegetőzött.
- Persze - hagyta rá Roni –, és közben Troyt úgy a falhoz vágtad, hogy a gyengélkedőn kötött ki. Ezt nevezem! Már az egész iskola erről beszélhet…
- Még csak az kéne! Nem volt szándékos… - pirult el.
- Ilyen büszke még életemben nem voltam rád! Szerintem ezekért a ’védekezésekért’ lassan szenté fognak avatni. Ha rajtam múlik mindenképpen!
- Jaj, Roni, hagyd már abba! – bosszankodott, de már ő is mosolygott. – Azért remélem… Jézusom!
- Mi baj? – nézett az újságra meredő barátnőjére.
- Voldemortnak új áldozatai vannak – nyelt egy nagyot Lily.
- Ez minden napos – sóhajtott. – Én is rettegek, hogy mikor kapom meg a fekete-borítékot.
- Az áldozatok… - Roni felé nyújtotta az újságot.
- Atya ég! – kapott a szája elé, és a könnyek is megjelentek a szemében.
A Tekergők hahotázva vonultak be a terembe, ahol síri csönd lett.
Lily nem gondolkodott sokáig, felpattant, odarohant a fiúkhoz, megragadta James csuklóját, és magával húzta. A fiú arcáról megdöbbenést lehetett leolvasni. Nem tudott megmukkanni, csak rohant Lily után, aki a csuklóját még mindig vasmarokkal szorította. James értetlenkedve nézett vissza barátaira, akik viszont hatalmas szemekkel meredtek rá. Lily kifulladva állt meg egy kőszörny előtt, Jamesnek azonban meg sem kottyant ez a kis futás, még mindig értetlenül nézett a lányra, de arcán megjelent a szokásos önelégült mosoly.
- Csupa Csupor Csók! – lihegte a szörnynek.
- Jó napot, Evans kisasszony! – engedett utat nekik.
- Végső soron, hova is megyünk? – torpant meg az ajtó előtt a fiú. – Nem mintha bánnám – vigyorgott.
- Hidd el, én annyira sajnálom – telt meg könnyel Lily szeme, elfordította a fejét, és kopogott.
- Jöjjenek be!
Az igazgató az asztala mögött ült, mint mindig, de most a folyamatos derű helyett, a gyász lengte körül. A főnix madár, a sarokban, lassú melankolikus dallamot dúdolt. Az asztalon ott feküdt a fekete-boríték.
Lily visszaemlékezett rá, mikor ő volt negyedikes. Ugyanolyan fekete-borítékot látott az asztalon, ugyanazt a gyászos arcot. És tudta, James még reménykedik, és ebben a pillanatban az összes létező szenthez imádkozik, de legbelül ő is tudja, hiába.
- Köszönöm, Miss. Evans! Tudtam, hogy maga résen lesz. Most kérem, hagyjon magunkra.
Nehezen ugyan, de lefejtette James ujjait a csuklójáról, most ő szorította kétségbeesetten. Lily kifelé menet már csak bólintani tudott, így is érezte a könnyeket az arcán. Alig lépett ki az ajtón, nekidőlt a falnak, és sírni kezdett. Az ajtón keresztül hallott még egy elfulló kiáltást. Az élet újra elvett tőle két embert, akiket szeretett. Senkinek nem árulta el, de szoros barátságot ápolt Mrs. Potterrel. Többet levelezett vele, mint saját rokonaival.
Lily, a folyosón baktatva, bele akadt egy csapat rossz májú diákba.
- Mi van, te is siratod Potter szüleit?
- Túl hiszékeny emberek voltak…
- Azt mondják, hogy…
- Fogjátok be a szátokat! Egy tragédián csámcsogni, ez undorító! – a pálcája szikrázott, a szeméről nem is beszélve.
- Jól van na, ne fújd fel magad!
A lány belépett a toronyba. Ronit és a Tekergőket a kandalló előtt találta. A hangulat csöppet sem volt megszokott. Épp úgy, ahogy az igazgatónál itt is a gyász felhője lengett körül mindenkit.
- Nektek nem órán kéne lennetek? – kérdezte elfulló hangon. Akármennyire is igyekezett hangja elcsuklott.
- Mintha te órán lennél – nézett rá vádlón Peter.
- Dolgom volt…
- Hol van James? – pattant fel Sirius. – Hova vitted? – szemében fenyegetés villant.
- Az igazgatóhoz.
- Mellette kellene lenünk. A barátai vagyunk – szállt be a vitába Remus is.
- Nekünk kellett volna megmondani neki!
- És valószínűleg már nem lenne a Roxfortban – nézett keményen a többiek szemébe.
- Te még csak nem is kedveled! – Peter hangja szokatlanul kemény volt. – Ha összeroppan, a te hibád lesz… - a mondat vége alig volt hallható, de Lily ennek ellenére érzékelte az ellenszenvet, még Roni felől is.
Lily nem várta meg a további vádakat, felrohant a hálószobájukba. Az első kezébe kerülő tárgyat, egy kis ládikát, a földhöz vágta. A ládika kinyílt, s a levelek, amiket rejtett szétszóródtak a szobában. Itt már nem tartotta magát, itt már senki sem látja, itt már sírhat. Letérdelt, és elkezdte összeszedni a leveleket, amiket Mrs. Potter írt neki, és amikben türelemmel válaszolt minden butuska kérdésére. Mintha a saját anyja lett volna. Senki sem értheti meg, hogy ő mit veszített…
A két sötétbarna koporsó körül jó néhány ember gyülekezett. És ezzel a jó néhány emberrel James mind kezet fogott, vagy épp eltűrte, hogy megöleljék. A pap már felszentelte a koporsókat, és a sírhelyeket.
Fekete felhők kúsztak a gyászolók fölé, és pár perc múlva szakadni kezdett az eső. A tömeg többsége elvonult, csak egy kisebb csoport maradt megnézni a koporsók leeresztését.
- Még a felhők is sírnak – suttogta Rac. Leó megértően átölelte.
Egy kis ideig még ott álltak a fiatalok a két frissen hantolt sír mellett, majd James vezetésével, az agyon ázott csapat bevonult a Potter-ház nappalijába. Néma csönd telepedett rájuk, James a pattogó tűzbe bámult.
- Nem megyek vissza – szólt végül határozottan, de még mindig a tüzet nézve.
- Megyek veled – bólintott Sirius.
- Ne butáskodj, James… - próbálkozott Rac lehűteni a fiúkat.
- Megkeresem azokat a szemeteket, és…
- És megöleted magad! – szólt Lily a szobasarok árnyékából. – Gratulálok, zseniális gondolat! – hangjából sütött az irónia.
- Inkább menjek vissza a suliba és nyugodjak bele, mi?!
- Nem. Gyere vissza az iskolába, képezd magad, és úgy már bosszút állhatsz.
- Mit értesz te az egészből? Semmit! Nem értesz semmit!
- Úgy gondolod? – Lily hangja megremegett. De hogy a dühtől, vagy a fájdalomtól? Azt talán még maga sem tudta.
- James ez nem volt szép – Roni próbált meg közéjük állni, de nem túl sok sikerrel.
- Menj csak, a szüleid is azt akarnák, hogy meghalj.
- Lily, most már elég volt! – szólt rá Rac.
- Igaza van Rachellnek - ölelte át a derekát Leó –, semmi értelme, hogy egymást marjátok.
- Egyáltalán mit keresel itt? Tudtommal gyűlölsz – sziszegte a sötétbe bámulva.
- Nem gyűlöllek, és nem is miattad vagyok itt – hazudta kicsit szégyenkezve.
Hisz, Dumbledore utasítása szerint vissza kell vinnie az iskolába. Erre mindenféleképpen rá kell vennie. Azt elfelejtette közölni, hogy hogy.
- Vissza kell jönnöd az iskolába. A szü…
- Nekem ne mond meg, hogy mit csináljak! Nem tudod, mit érzek! Senki sem tudja!
Lily olyan váratlanul pofozta fel, hogy benne maradt a szó.
- Önző vagy – közölte. – Gondolj másokra, akik szeretnek, vagy azokra, akik szerették a szüleidet. Őket is meg akarod bántani. Gondolkozz el egy kicsit.
Lily kiment a szobából. Ennél többet nem tehet az ügy érdekében. Így is túl ment a határon, hisz megütötte. James megütközve nézett körül a szobában. De csak azt látta igazolódni, amit Lily próbált a tudatáig eljuttatni.
James akárhogy szeretett volna beszélni a lánnyal, képtelen volt rá, és ebben nem a büszkesége akadályozta meg. Egyszerűen képtelen volt megtalálni, vagy öt méteres távolságra megközelíteni. Közben folyamatosan érzett egy figyelő tekintetett, és nagyon jól tudta, hogy Dumbledore aggodalmasan figyeli. Nem tudott rájönni miért, de ez bosszantotta.
|