Gyilkos 1/3

Összerándul, mellkasa felível, valósággal kilő a magasba, egy lélegzetvesztett pillanatig úgy marad, aztán visszaroskad. Levegő zúdul a tüdejébe – hirtelen, forrón, túl nagy kortyban, szinte szétrepeszti belülről. Elméjének végtelen feketesége szürkébe fordul, az eszméletlenség kagylóhéja résnyire kipattan, engedi beszüremleni a külvilágot, s vele együtt az első összefüggő gondolatot.
Ébren van már…? Ez már itt a valóság?
Úgy tűnik, igen. A szeme legalábbis nyitva, látja a mennyezeten keringőző árnyjátékot: a szemközti kereskedelmi épület fényhirdetése kergetőzik egy neonreklám villódzó félholdjaival.
Igen – jön a nyugtató bizonyosság –, semmi kétség, ez az ő szobája, az ő éjszakai, hanyattfekvős kilátása.
A valóság most már hullámokban borítja el, rétegenként ráülepszik az álomra, elnyomja annak jajsikolyos rettenetét. Újra érzi szívét a mellében lüktetni, tüdejét felfújódni-lelappadni a bordái között, érzi testét annak anyagi valóságában, húsának, csontjának elnehezítő súlyával.
Éber. Túlságosan is. Mellkasa úgy jár fel-alá, akár a fújtató, a levegő forrón lüktet a torkában, izzadság borítja tetőtől-talpig – ám mozdulni még nem bír, izmai sokktól merevek, rémálmának bilincse olyannyira valóságos, hogy szó szerint az ágyhoz szegezi. Mintha még fémhideg érintését is érezné a gerincére kulcsolódva…

A legszívesebben felpattanna, hogy elmenekülhessen innen, hogy messzire futhasson éjjeli látomásainak helyszínéről, ám ő mégsem erőlködik. Tudja, úgyis felesleges lenne. A tapasztalat gondos tanítómestere volt az elmúlt hetekben. Ugyanúgy, ahogy számtalan korábbi reggelen és félbehagyott éjszakán, most is meg kell várnia, amíg felolvad benne a rémület fagyossága, amíg rémálmának visszhangja apránként kiürül a fejéből. Mindez időigényes folyamat, kis türelemjáték, aminek jól begyakorolt rituáléját nem ugorhatja át egyetlen lépéssel.

Így hát fekszik, teljesen mozdulatlanul, ágyának mélyén, a saját teste vájta verejtékes gödörben. Hogy elfoglalja magát – mára már ez is a túléléshez tartozó rutin része –, hagyja tudatát megszökni izmainak börtönéből, engedi figyelmét szabadon csapongani. Feltérképezi az unalomig ismert falakat, a fényjátékot dédelgető plafont, a sötétbe vesző sarkokat; gondolatban megrajzolja a nappal körvonalait: Ott a karosszéke, telehajigálva a mosásra hiába váró szennyes halommal… amott a dohányzóasztal, politúros felszínén részegen csúszik meg a beszűrődő lámpafény… Csoda, hogy le nem szakad a sok whiskybűzös üvegtől, a feldőlt, üresre nyalt poharaktól…

Odakint autóduda tülköli szét a forgalom monoton zümmögését, majd fékcsikorgás húz éles zajvonalat a levegőbe…
Vajon hány óra lehet? – teszi fel magában a kérdést. Tart még az október? Vagy új hónap köszöntött be észrevétlenül, míg ő az álmok viharos tengerén hánykolódott? Annyi biztos, hogy a város érverése még mindig hangosan lüktet…
Óra tiktakol komótos lassúsággal a szemközti falon, hangoskodása odavonzza a férfi tekintetét. Jól látja, ahogy a másodpercmutató centinként lépteti az időt, lustán körbearaszolja a szoros ékbe záródott, foszforeszkáló ujjvégű nagytestvéreket, melyek szűk V alakban tudatják vele: éjfél lesz öt perc múlva. Két röpke órácskát aludt volna mindösszesen? Lehetséges ez?
Igen, nagyon is az – jön a hűvös válasz elméjének legjózanabbik rekeszéből. Igazából nincs meglepve. Miért lenne ez az éjszaka más, mint a többi? Hisz mindennapjainak ritmusából már hetekkel ezelőtt kikopott az a határvonal, ami a nappalokat elválasztotta az éjszakáktól, ami rendszerességgel ajándékozta meg pihenésre áhítozó testét és megnyugvással szüntelenül zakatoló agyát.

A férfi izmai lassan ébredezni kezdenek, apró tűszúrások hálója feszül a bőrére, olyan érzés, mintha drótkefével masszíroznák finoman.
Elérkezettnek látja hát az időt a reagálásra, tesz egy óvatos próbát. Megfeszíti lábfejét, talpizmait ütemes összerándulásra biztatja: behajlít, kinyújt, behajlít, kinyújt… aztán felnéz. A lábujjai mintha vidáman visszaintegetnének neki. A mozdulatsort megismétli a kezével… aztán a nyakával… a csípőjével…
Mind-mind működnek.
Rendben.
Mély levegőt vesz, oldalt hemperedik, s kigördül testének kitaposott medréből. Azután a könyökére támaszkodva lábát előretolja, majd hasizmainak egyetlen koncentrált megfeszítésével ülőhelyzetbe lendíti magát. A fejéből hirtelen lezuhanó vér fehér villódzó pontokat hagy maga után, mintha a látóterén üstökös száguldana végig szikrázva, aztán a szédülés elmúlik, s a vízszintesbe került világ kitelik az ébrenlét éjjeli színeivel. Körülötte szürke és homályos minden.

Élesre dörzsöli a látását, majd néhány ötletszerű váll- és karmozdulattal kilazítja a tagjaiba rögzült merevséget. Hiába. Még így is fáradtnak és kimerültnek érzi magát. Szemhéja leborulna, mint valami vasredőny, fejét ólomnehezék húzza a párna felé… aludnia kell, muszáj… kipihenni magából az elmúlt napok savas fáradalmát… kinyújtóztatni a betokosodó görcsöt…

NEM! A férfi erőszakkal felrántja lezuhanni készülő szemhéját, fejéből kirázza a csábító gondolat szirénhangját. Elrugaszkodik az ágytól, talpra szökken, és anélkül, hogy lámpát vagy pálcát gyújtana, kiviharzik a fürdőszobába. A mosdó fölé hajolva hideg vizet csapkod az arcába, belefürdeti nyirkos, felforrósodott bőrét, száját bőséges korttyal öblíti ki. S habár csupa víz már minden, a lába is tocsog benne, a csapot nem zárja el, hagyja csobogni, mintha a hűvösséget árasztó folyam lenyugtathatná forrongó világát. Két kezét a simogató vízsugárban pihenteti, s csak néha kapja el onnét, hogy nedves ujjaival végigszántson izzadtságtól összetapadt haján.
Aztán felegyenesedik, kitapogatja és felkattintja a mennyezeti lámpa kapcsolóját. A hirtelen lezúduló fényár egy pillanatra elvakítja, ám a káprázat nem tart sokáig, szeme gyorsan hozzászokik a világossághoz.
Lehajtott fejjel álldogál, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi. Hezitál. Igazából semmire sem vágyik kevésbé, mint a saját maga nyújtotta látványára, valami bizarr önostorozó kíváncsiság mégis arra készteti, nézzen farkasszemet tükörképével, szembesüljön végre az emberrel, akit legyőztek és rabigába hajtottak a rémálmok.

És Sirius felemeli a pillantását, belebámul saját várakozóan visszatekintő arcába.
Amint élesre vált előtte a kép, felhördül – egy pillanatra kísértést érez elkapni a pillantását – pedig a látvány épp olyan, amilyenre számított: lehangoló és bűntudatos.
A tükör, amely nem ismeri az időt, kegyetlen realizmussal ismétli meg a valóságot. Nem a 21 éves férfit mutatja, aki előtte áll, hanem egy kínlódó lélek portréját festi meg, akinek a biológiai órája tízszeres sebességgel pörgette le az elmúlt hónapok perceit.
Sirius közelebb hajol, még alaposabb megfigyelés alá vonva tulajdon külsejét… Szemei alatt a kimerültség fekete patkói fekszenek, egybefolyó árnyékuk szinte kettévágják az arcát, állkapcsát a kiütköző borosta szürke smirglipapírrá durvította, szája csupán egy vértelen, száraz vonal, egy gát a kimondhatatlan gondolatok áradata előtt. De a csupasz részek sem bizalomgerjesztőbbek. Az arcára feszülő bőrön átüt pofacsontjának fehérsége (sokat fogyott), két szeme pedig olyan, mint a kopott, fényét vesztett ezüstpénz. A fürkésző, gránitszürke élesség, amiből tekintetének valamikori ereje fakadt, mára valahogy kifakult, szemei most ködösen merednek előre sötét üregükből.
Néhány túlfeszített munkatempójú hét okozta volna ezt a pusztítást? A szűnni nem akaró aggodalom keményítette volna meg ennyire a valamikori finom vonásokat? Vagy talán a lappangó, gyökereit nem ismerő bűntudat ütközött ki a felszínen?
Az utolsó kérdés már önmagában félelmetes, s a válaszokban rejlő lehetőség egyenesen elborzasztó. Nem akarja tudni.

Úgy érzi magát, mintha papírvékonyra mángorolták volna, mintha saját maga kétdimenziós árnyékmása ragadt volna meg itt a jelenben, az emlékek hátrahagyott körvonalai között.
A gondolat rémisztő; a lehetőség, hogy semmi sem lehet már a régi, most, ebben a pillanatban gyötrőbb, mint valaha. Nem a megkopott férfiúi báját gyászolja, még csak nem is a hiúsága rázza belül a vészcsengőt. Nem, szó sincs róla. Ezeknél sokkal komolyabb gondok gyötrik mostanában.

Felnyúl, lepöccinti a villanyt. A sötétség fedezékében visszaballag kétszobás városi lakásának tágas nappalijába, s a párkányra támaszkodva pillantása fejest ugrik a tízemeletnyi mélységbe. Ahogy szeme előtt kibomlik az alant elterülő városi látkép, Alphard bácsikája jut eszébe, olyan hirtelen, mintha emlékeinek fotóalbumából egyszeriben kihullott volna az öreg képe.
Ó, a drága jó és csodálatosan különc Alphard bácsi! Az ő hagyatékának köszönhette ezt a toronyházbeli apartmant is, az ő öröksége finanszírozta nagyvárosi életét, a családmentes jólétet.
Család…
Sirius némán ízlelgeti a kifejezést, akár egy korty keserű orvosságot, amit lehetetlenség lenyelni. Család, testvér, szülők. A valahová való tartozás érzése… Ez a gondolat a kifejezhetetlen keserűség hangszínével továbbvisszhangzik a fejében; még most, öt év enyhítő távlatából is képes hatni rá. Bárhogy tagadta a többiek előtt, bárhogy próbálta a lázadás ténye mögé bújtatni szeretetlen gyermek énjét, saját kitaszítottsága betokosodott tüske maradt a szívében. S noha minden rokont elmart maga körül, és soha még csak kísérletet sem tett rá, hogy belesimuljon a családi életbe, legbelső elszigeteltsége mégis megmagyarázhatatlanul fájdalmas árnyékot vetett a lelkére, és gyakran késztette töprengésre, hogy talán alakulhatott volna másképp is.
Szülei vértisztasági mániája, no meg a saját felsőbbrendűségükbe vetett vak hit késztették Siriust arra, hogy idő előtt belekóstoljon a felnőtt élet bizonytalanságába, hogy 16 éves fejjel fogja a cókmókját és lelépjen, mint valami nincstelen suttyó, hogy aztán a barátja szüleinél kérjen átmeneti menedéket. A családja meg sem próbálta visszacsalogatni, inkább tűntek megkönnyebbültek, mintha egy régóta szuvasodásnak indult fogat rántottak volna ki a szájukból, fájdalommentesen. Regulus, a jófiú, aki örökölt kötelességtudatból behódolt a hagyományoknak, megmaradt nekik, így Sirius, aki igen korán alkalmatlannak bizonyult a családi hírnév öregbítésére, nem hagyott betölthetetlen űrt maga után.
Azon a nyáron, 76-ban Potteréknél húzta meg magát, és tőlük tért vissza utolsó tanévére a Roxfortba. Aztán a bácsi meghalt, tetemes vagyonát pedig rá, a család másik lázadójára hagyta örökül, mintha a síron túlról így akart volna fityiszt mutatni a nagy kupac aranyra ácsingózó szegről-végről rokonnak.

Az iskola befejeztével, minden kötelessége alól felszabadulva – na és persze a 711-es Gringottsbeli széf kulcsával a zsebében – Sirius kiszabadult a nagyvilágba, és felvett egy új, laza életstílust, melynek merész mottója ez lett: Ha jól érzed magad valamitől, hát csináld! És ő ennek szellemében vágott neki a felnőtté válás útjának. Megvette ezt a lakást, itt a város lüktető szívében, a tizedik emelet káprázatos panorámájával, kilátással a város vigalmi negyedének ezerszínű fénypókhálójára. Az esztelen költekezés, ami ezután következett, s aminek kézzel fogható eredménye csupán egy repülésre bűvölt böhömnagy túramotor meg néhány mugli szórakoztatási eszköz lett, látványos pótcselekvés volt csupán, amivel kibélelhette családmentes életét. Egyszerűen fejest ugrott az agglegénylét sűrűjébe, válogatás nélkül habzsolta a metropolisz kínálta csemegéket, úgy, hogy az minden pontjában méltó legyen lázadó életviteléhez, a nyakló nélküli tivornyázástól kezdve a „csak azért is mugli csajokat szedek fel” randikig.
A nagyvárosi éjszakák pedig két kézzel kínálták a könnyen leszakítható élvezeteket. Ó, micsoda változás volt ez a szűkmarkúan mért szórakozási lehetőségekhez képest, amikhez a Roxfortban vagy családjának mikrokozmoszában hozzászokott! A lányok itt könnyűvérűek voltak, vadak és észvesztően dögösek, ingyen osztogatott bájukért cserébe csupán néhány pohár italt meg nagyvonalú bókokat kívántak. És Siriust még csak a bűntudat szele sem legyintette meg, amikor kihasználva megnyerő külsejét és vastag pénztárcáját, megkapta, majd szó nélkül ejtette őket. Nem kereste az igazit, romantikus érzéseit nem akarta egyetlen nőre ráruházni, csukott szívvel vadászott, így hát nem csoda, hogy nem talált senkit, aki a lelkében rejtőző tüzet előcsiholta volna. Nem volt célja, ami vezesse, sem korlátai, amik féket raktak volna esztelen, önpusztító lendületére.
Igen, az első hónapokban úgy viselkedett, mint aki felelőtlenül feldobta az életét, hogy aztán várja, hova esik le. Magára volt utalva, senkinek sem kellett, senkiért nem viselt felelősséget, és épp ezért önmaga kizárólagos birtoklásának öröme elhomályosított minden hiányérzetet és kellemetlenséget. Vidám hányavetiséggel kezelhette a mindennapokat, és ezt élvezte. Nagyon is.

És hogy miért nem végezte a lejtő alján, ahova ez az átdorbézolt, léha és felelőtlen életszakasz minden bizonnyal vezetett volna? A válasz egyszerű. Életének vakon rögtönzött útja során Sirius soha, egyetlen pillanatra sem maradt egyedül. Családja nem volt ugyan, de barátai igen! A legnagyszerűbb, legodaadóbb barátok, akiket csak kívánhatott magának. James, Remus, Peter és Lily képesek voltak falat állítani elé, szeretetük fegyelmező ereje és az a néhány jól megválogatott szó, amit finomkodás nélkül a képébe vágtak, egy csapásra keretbe rakta az életét. Sirius észhez tért. Négyük töretlen összetartása, James és Lily példája, a mód, ahogyan kitartottak mellette mindezek után, megmutatta Siriusnak, hogy család nélkül is élhet értékes életet. Hogy nem a vér az, ami összeköt; vannak láthatatlan kötelékek, amelyek a ragaszkodásnak köszönhetően képesek felkarolni még a legelesettebbeket is. Míg a családja hiába próbálkozott a maga akaratára hajlítani őt, addig Jameséknek egyetlen komoly lelki fröccsel sikerült ezt megtenni. Sirius, barátja közbenjárására, a Rend oszlopos tagja lett, egyike azoknak, akik az életük kockáztatásával szolgálták a jó ügyet, akik felvállalták a halálfalók elleni harcot, ingyen, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, csakis egy jobb jövőbe vetett hit megelőlegezett öröméért.

Sirius most megszédül, lábai megroggyannak testének holtsúlya alatt. A könyöklőbe kell kapaszkodnia, nehogy elessen. A fáradtság betonkoloncként nehezedik minden porcikájára, húzza-rántja lefelé, a szemét is csak egyre nagyobb erőkifejtéssel tudja nyitva tartani. A kimerültség belülről remegteti, az eszméletvesztés tátott szájjal várakozik a háta mögött.
Talán ha újra megpróbálna aludni… csak egy kicsit… hátha sikerülne álmok nélkül pihennie…
Fejét a hálószoba nyitott ajtaja felé fordítja, tekintete az összetúrt ágyra esik. Egy villámcsapásszerű pillanatig tart az egész: gyomra begörcsöl, s agyának valamennyi működőképes sejtje egyszerre sikolt nemet. Nem, nem, nem! A gondolattól, hogy visszamásszon oda, bele az álmok nyirkos gödrébe, vissza az éjszaka nyitott sírjába, hideglelős borzongás kúszik fel a lába szárán, s állapodik meg a zsigereiben. Képtelen rá, még akkor is, ha itt helyben összeesik a kimerültségtől.

Visszafordul, homlokát a hűvös ablaküvegnek támasztja. Az orra alatt párafoltok híznak meg és soványodnak le, ahogy ki-belélegzik. Már november elseje van, de az éjszakák még mindig nem elég hidegek ahhoz, hogy az ember tisztességesen belehelhesse az ablakot, hogy rajzoljon bele, vagy eltüntesse saját visszaverődő tükörképét.
Vajon mióta nem aludt rendesen? Mióta érzi úgy, hogy a feje egy homokkal tömött vászonzsák, amelyik bármelyik pillanatban kiszakadhat? Egy hónapja is van annak… vagy talán kettő? Esetleg három? Négy? Zsibbadt agya még ezt az egyszerű információt is visszatartja, csikorogva, pöfögve kell kisajtolni belőle a választ. Hogy is kezdődött ez az egész?
Aztán valahogy bekattan, emlékezete ugrik egy nagyot hátrafelé, s pörgetni kezdi a négy hónappal ezelőtti képeket.

*

Nyár közepe volt, odafent az égen platinaszínben tündökölt a nap, a hőség imbolyogva szállt fel a városok aszfaltjáról – azon a délutánon forrongva búcsúzott a június.
Sirius az utca végéből nyíló erdei csapáson fogott talajt, a keményre döngölt földút finoman megdobta a motort, ahogy landolt. A kormányhoz erősített doboz kibillent a helyéből, vészesen megingott, Siriusnak fél kézzel oda kellett kapnia, hogy visszatolhassa. 100 mérföldet repült vele változó erősségű, nemritkán viharos erejű szélben, micsoda blama lenne, gondolta, ha most ejtené le, és hajtana át rajta. A sebességet kényelmes „túratempóra” fogta vissza, s kiegyenesedő gerinccel, hogy a melengető légáramlat körülölelhesse görcsbe dermedt tagjait, végiggördült az akácokkal szegélyezett keskeny ösvényen.

A ritkuló lombkoronákon túl lassan kibontakozott előtte Godric’s Hollow csendes, délutáni sziesztától bódult látképe. A macskaköves út, amire az erdőből kiérve rágördült, egyenesen az úti céljához vezette őt.
Jamesék otthona a legutolsó volt a sorban, házuk úgy bújt meg a bukkanó végén, mint valami zöldkalapos gomba, a kertjükben terpeszkedő óriási tölgyfa valósággal beburkolta tömött lombkoronájának sötét árnyékával. Sirius annak idején végigasszisztálta a költözködés hosszú és fáradalmas folyamatát, így aztán jól tudta, hogy a ház kiválasztásakor e diszkrét fekvés legalább akkora szerepet játszott, mint a barátságos zsindelyborítás, a mélyzöldre mázolt spalettás ablakok vagy a lonccal befuttatott, a lenyugvó nap fényét hosszan dajkáló hátsó terasz.

Sirius a kapuhoz érve leállította és a csípőmagas sövénynek támasztotta a motort. Kioldozta Harry ajándékát, s a dobozt a hóna alá kapva nekifutott. Két könnyed szökkenés, és (hopp!) már át is ugrotta az alacsony léckerítést. A smaragdzöld gyepen átvágva indult a hátsó kertbe. Óvatosan kikerülgette Lily féltett rózsabokrait – az asszony többször legorombította már a figyelmetlensége miatt –, majd a ház sarkán befordulva lelassította lépteit, s a hátsó terasz apácarácsos oldalfalának támaszkodott. A ház megnyúló árnyéka betakarta, s félhomályos fedezéket biztosított neki a pár pillanatnyi, szótlan merengéshez.

James és Lily a gyep közepén hevertek, egy kiterített pokrócon, kiürített tányérok és feldőlt poharak halmai közt. Lily a karjaiban dajkálta a kicsit, aki most torkaszakadtából, vigasztalanul bömbölt, az arca már piros-fehér márványos volt az erőlködéstől; ám hiába csitítgatta-ringatta az asszony, Harry hajthatatlan maradt. James fél karjával a kisfiú hátát simogatta, de a szája széle felkunkorodott, állán vibráltak az izmok, mintha nehezére esne visszatartani a nevetést.
Sirius ebből tudta, hogy nincs komoly baj. Hagyta hát tekintetét megpihenni e három rajongásig szeretett emberen, nézte, szomjasan szívta magába a családi élet e kiragadott idilljét, és egy egész rövid pillanatra engedte, hogy a magányosok ösztönszerű féltékenysége megszúrja a szívét. S noha csak boldogságot akart érezni, amiért ez a két nagyszerű ember egymásra talált, s megajándékozta a másikat a jövő ígéretével, valahogy mégsem tudta elfojtani teljesen bensőjében a szorító érzést, mely nem féltékenység volt igazából, hanem valami azzal rokon, névtelen vágyakozás, egy a szíve felől érkező bátortalan kívánság. Bárcsak az övé lehetne mindez!
Aztán megálljt parancsolt a gondolatnak, szégyenkezve, hogy egyáltalán felsejlett benne ilyesmi. A legjobb barátairól van szó, az isten szerelmére!

Sirius elrugaszkodott az oldalfaltól.
- Halihó! – rikkantott feléjük. Megnyugodva tapasztalta, hogy hangjában nincs mesterkéltség, ahogy a szívét sem szurkálja már a kellemetlen érzés. Ahogy barátainak üdvözlésre emelt kezét és őszinte örömmel felragyogó mosolyát meglátta, melegség járta át, mintha hirtelen ölelő karokba zárnák. Néhány lépéssel barátai mellett termett, majd félrerugdosva a galacsinná gyűrt szalvétákat és az üres poharakat leheveredett a pokrócra. Aztán egy szó nélkül megragadta és kikapta Lily kezéből a még mindig bömbölő Harryt, a hónánál fogva a magasba lendítette, arcát a kicsi elővillanó pocakjához tolta, és hosszú, berregő hangon belefújt.
- Brrrr… brrrr…
A hatás látványos és azonnali volt, mint mindig. A zokogás rögtön szakadozni kezdett, kis gurgulázó torokhangok vegyültek a sírásba, majd alig fél perc után Harry már olyan önfeledten kacagott, mintha egy tucat ezüst csengettyűt ráztak volna a torkában.
Sirius megfordította a kisfiút, a térdére ültette, és az „Oké, koma, vesd rá magad!” vezényszóval az ölébe fektette ajándékát.

Hogy bezsebelje a sikeres babanyugtató műveletért kijáró elismerő pillantásokat, Sirius felnézett – és négy kidülledt pupillával találta magát szemközt. James elképedve meredt rá, az ámulattól még a szája is lefittyedt. Lily viszont, összehúzott szemöldökével és dacosan előremeredő állával, inkább sértődöttnek tűnt.
- Fel nem foghatom, hogy csinálod! – csóválta a fejét James. – Én is próbáltam már ezt a trükköt, de azt hiszed, abbahagyta!? A fenéket – még jobban visított!
Sirius elmorzsolt egy mindentudó vigyort a szája sarkában. Összeborzolta Harry haját, és könnyedén kibontotta a csomót, amivel a kisfiú kövér ujjacskái nem boldogultak.
- Mit kapok, ha elárulom a titkát? – kérdezte, barátjára sandítva.
De mielőtt James reagálhatott volna, Lily méltatlankodva felhorkantott.
- Hogy nem szedem le a fejedet, amiért megint a pázsitomon csörtettél keresztül! – és pisztolyként előremeredő ujjával a bűnjelre mutatott. Erre aztán Sirius olyan hirtelen rántotta feneke alá fűfoltos bakancsát, hogy Harry egy fél hátraszaltóval kipottyant az öléből.
Lily arcszíne – átugorva a pirulás kezdeti fázisait – rögtön lángvörösre gyúlt.
- Na tessék! Még a gyerekemet is dobálod! – Azzal kinyúlt, hogy visszavegye a fiát, de Sirius gyorsabb volt: belemarkolt Harry kertésznadrágjának hátuljába, a pántjainál fogva felemelte, és lazán visszapottyantotta a combjára. Harry boldogan kacagott, magához húzta a félig kicsomagolt ajándékot, anyja hívogató kezét pedig türelmetlenül félrelökte.
Lily sértődötten visszahőkölt, állkapcsa némán billegett egy darabig, mintha keresné a szavakat. Aztán jobb célpontot nem találva dühe nyilainak, haragoszöld pillantással Siriusra támadt:
- És fogadjunk, hogy megint átugrottad a kerítést! Mért nem tudsz a kapun át bejönni, mint minden normális ember!? Te… te… nagyra nőtt kamasz!
S hogy szavainak kellő drámaiságot adjon, hátracsapta homlokába hulló haját, felpattant, és nagy dirrel-durral becsörtetett a házba.

Sirius tekintete egészen a hátsó bejáratig kísérte az asszony lépteit. A konyhába nyíló szúnyoghálós ajtó nagyot csattanva csukódott be mögötte.
- Mi ütött belé? – fordult vissza Jameshez. – Tényleg a gyep miatt akadt ki ennyire, vagy rád haragszik?
James felrántotta a vállát, kesernyés mosoly jelent meg a száján.
- Nem, semmi komoly… – Legyintett egyet, majd vidámabban folytatta: – Úgy örülök, hogy itt vagy! Olyan rég láttalak. – Azzal kitárta a karját, és Siriushoz hajolt.
Ő ösztönszerűen magához szorította Harryt (mielőtt a kisfiú újból katapultálna felemelkedő lábáról), és megölelte barátját – azzal a vicces, férfias öleléssel, amihez kötelezően hozzátartozik a laza hátbaveregetés is.
- Na és hogy s mint vagytok? – kérdezte, miután elváltak egymástól. – Minden rendben van veletek? Lily…?
James arcán árnyék futott végig, vonásai, mintha áramütés érte volna őket, egy futó pillanatra megfeszültek.
- Rendben, persze… – felelte színtelenül. – Lily is jól van. Csak mostanában, tudod… olyan… – Tanácstalanul széttárta a karját. – Szóval néha előfordul, hogy elszomorodik, vagy ingerült lesz. Az örökös itthonlét nyomasztja, szerintem bezárva érzi magát. Próbálja ugyan titkolni, de én látom rajta, mennyire megviseli ez az egész…
Sirius, aki eddig Harry haját borzolta, most felkapta a pillantását.
- Valami rossz hír jött?
James megrázta a fejét, produkált egy petyhüdt mosolyt.
- Nem, semmi ilyesmi. Csak a szokásos. Amióta itt lakunk, sok minden megváltozott. Apró dolgok ezek, de mégis… Együtt élni a tudattal, hogy Harry esetleg veszélyben lehet… Igen, igen, tudom, hogy eddig sem történt semmi, a fiam lassan egyéves lesz, és soha senki még csak kísérletet sem tett rá, hogy ártson neki. De… de… – James elakadt, különös pillantással meredt Siriusra. – Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam. Olyan ez az egész, mintha egy sötét felhő lebegne a fejünk felett, láthatatlanul és alattomosan, ami bármikor felszakadhat, és nem számít milyen fényesen sütött eddig a nap, mert egy hirtelen jött zápor elmoshat mindent. Értesz engem, Sirius? Vagy csak összevissza beszélek? Már magam sem tudom…
James lehajtotta fejét, s Harry kioldódott cipőfűzőjével kezdett babrálni.

Sirius nem bírt szólni. Amit a barátja mondott, de főleg az, ahogyan mondta, összeszorította a torkát. James hangjából kicsengett a palástolatlan félelem – a bizonytalanság, amely annyira nem illett a férfi mindig optimista, „csak a napfényes oldalát látom a dolgoknak” természetéhez.
Restelkedő rossz érzés ülte meg Sirius gyomrát. Tudta, hogy barátai életük legkeményebb időszakát élik át, hogy miután Dumbledore beszámolt nekik a jóslatról, korábbi életvitelük megszűnt létezni – de eddig a pillanatig nem döbbent rá, mit is jelent ez pontosan. Csak most tűnt fel neki, így, ahogy szemben ült Jamesszel, hogy az aggodalom véste ránc a két szemöldöke között elmélyült a legutóbbi találkozásuk óta, hogy a halántékán ősz szálak jelentek meg, és a testtartásában végbement valamiféle változás. James minden mozdulatát figyelmes vibrálás jellemezte, amitől úgy festett, mint egy ugrásra kész nagymacska.
Milyen önuralom kellhet hozzá, hogy így fenn tudják tartani az optimizmus látszatát? – ötlött fel benne a kérdés. Milyen mélyről fakadhat a kitartás, ami még őt is megtévesztette?
Sirius érezte, ahogy a mellkasa hirtelen szűk lesz a benne felszabaduló érzésektől. Bűntudat, csodálat és áhítatos szeretet kezdett kavarogni benne. Elgyengült, s annyira szeretett volna valami vigasztalót mondani.
- De hát itt biztonságban vagytok – próbálkozott esetlenül. Kinyújtott karjával körbemutatott, mintha a mozdulatával demonstrálhatná szavai igazát. – Godric’s Hollow a legjobb rejtekhely. Csak a Rend néhány tagja tud róla, hogy ideköltöztetek, csak a legközelebbi barátok, olyan emberek, akikben vakon megbízhatunk. Nem igaz?
James végighordozta tekintetét a kertet szegélyező sövényen, lassan, aprólékosan, mintha a gyenge pontokat keresné.
- Igen, igaz – felelte rövid szünet után. – És ezt Lily is tudja. Csak hát a tudat nem mindig elég… Sokszor észreveszem, hogy fényes a szeme, ahogy rám vagy a kicsire néz, de soha nem engedi kipottyanni a könnyeit, nem akarja, hogy gyengének lássam. Vagy talán attól fél, az ő könnyei beindítják az enyémeket is… – James röviden, humortalanul felnevetett. Kihúzta magát, majd hangos sóhajjal kiengedte a visszatartott levegőt. Siriushoz fordulva folytatta: – Az az érzelmi kitörés, amit az előbb láttál, mindennapos nálunk. Nem, nem veszekszünk, ne gondold ezt! Csak hát nekem itt a láthatatlanná tévő köpeny, aminek a fedezékében kimozdulhatok, de Lilynek nincs privát alagútja ebből a helyzetből. És még ha lenne is, akkor sem mozdulna Harry mellől, tudom jól. Így hát kell valaki, akin időről-időre levezetheti a feszültségét, és te most éppen kapóra jöttél neki.
James újból felnevetett, ám ezúttal igazi jókedvvel.
- Szóval, haver, tartozom neked egy köszönettel. Apropó – nézett a csomagra –, mit hoztál a fiamnak? A születésnapja csak egy hónap múlva lesz.
A választ Harry adta meg, mert kitartó marcangoló technikájával épp végszóra átjutott a kartonrétegen, és kövér kis mancsaival már kibelezni készült a dobozt.
- Ez egy kötélhinta – magyarázta Sirius, ahogy az első zsinórokkal átcsomózott farúd előkerült. – Mugli gyerekszórakoztató eszköz. Felakasztod valahova, belekötözöd a gyereket, aztán bűvölsz rá egy kis himbilimbi bűbájt, és egész nap el lesz vele… – Hirtelen elhallgatott, majd a témától jó nagy kanyart téve megkérdezte:
- Remus járt erre mostanában? Nagyon régóta nem láttam már, se itt nálatok, se a Rend gyűlésein.

James nem felelt rögtön. Kitartóan fixírozta a kert túloldalát, mintha Remust várná, hogy meglepetést kiáltva, piros masnival a nyakán egyszer csak előugorjon a rododendronok közül.
- Nem – válaszolta tompán. Aztán homlokráncolva hozzátette: – De Peter beugrott. Csak egy egész rövid időre ugyan, de már az is valami. Egyébként ő sem hallott Remusról. Sőt – James itt felemelte a hangsúlyt –, még maga Dumbledore sem hajlandó elárulni, merre tűnik el olykor hetekre is.
- Micsoda!? – Sirius felkapta a fejét. Eddig azzal volt elfoglalva, hogy kiszabadítsa Harryt a kötél hurkából, amit a kisfiú valami különös halálvágytól sarkallva szorosan a nyakára tekert, de a professzor neve azonnal visszaterelte gondolatait az eredeti ösvényre. – Dumbledore itt járt?
James válasz helyett szívből jövő kacagásban tört ki. Az oldalát markolászva felelt:
- Bizony! Épp hogy elkerültétek egymást. Tulajdonképpen miatta volt az a nagy ribillió, tudod, a sírás…
- Na ne! – szörnyülködött Sirius. – Azt ne mondd már, hogy a fiad fél az öregtől!? Igaz, kishaver? – Harry hóna alá nyúlt és felkapta. – Nem félsz te senkitől, ugye?!
- Persze, hogy nem! – vágta rá James, akiből a méltatlan kijelentés egyszeriben kiugrasztotta a büszke apát. Átvette Harryt, talpra állította, s miközben a kisfiú az ujjába kapaszkodva körbebotladozta a virágágyást, elmesélte a teljes történetet.
- Az egész múlt héten kezdődött – fogott bele büszke mosollyal az arcán. – Harry megtalálta az egyik roxfortos fotónkat, tudod, amelyik hatodévben készült, az évadzáró kviddicsmeccsen. Percekig bámulta, mint akit megdelejeztek – de komolyan. Amikor Lily ki akarta venni a kezéből, bömbölni kezdett. Na, azóta minden versenyseprűre távolról is emlékeztető tárgyat a lába közé kap. A piszkavasat, az edénysúroló kefét, vécékefét – amíg Lily el nem dugta – és valami különös megfontolásból a macskát. Na de lényeg a lényeg: ma talált a tölgyfa alatt egy letört ágdarabot. Tudod, azt a fajta husángot, aminek vastag, bütykös a vége. Vele reggelizett, vele ebédelt, és akkor is azzal zsonglőrködött, amikor Dumbledore megérkezett. Jobbra-balra hadonászott vele – egyébként az rögtön kitűnt, hogy a gyerek remek terelő lenne – aztán valahogy kicsúszott a kezéből, és a kemény, dudoros vége pontosan az orra közepén trafálta telibe az öreg profot. Puff! (James a kezével imitálta a mozdulatot.) Akkorát reccsent, mint egy szúvas tetőgerenda.
- Eltört? – vigyorgott Sirius.
- El ám! – vágta rá büszkén James. – Mindkét orrlyukán folyt a vér. Bizony, a fiam tett egy újabb kanyart a prof szaglószervére!
- Na és hogy reagált az öreg?
James csak legyintett.
- Ah, gondolhatod! Seperc alatt beforrasztotta az orrát. Aztán úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Csak Harry vette szívére a dolgot…

A mézfényű nyári délután múltidézős, nosztalgikus hangulatba ringatta mindkettőjüket. Ahogy a horizont felé araszoló napkorong lágyan átsasszézott a fejük felett, ahogy a lombkoronákat borzoló nyári fuvallat alábukott és bekúszott a bokrok alá, ők ketten éveket pörgettek hátrafelé az idő kerekén. Felidézték a roxforti kviddicsmeccsek izgalmát és örömét, gondolatban végigsétáltak az iskola ezer kalandot kínáló birtokán, a kastély titkos folyosóin. Régi csínyeket elevenítettek fel, cinkos vigyorral az arcukon, mintha még mindig gyerekek lennének – s csak nevettek, nevettek, úgy, ahogy azelőtt: torkukszakadtából, önfeledten, figyelmen kívül hagyva a lehetőséget, hogy talán soha többé nem lesz alkalmuk megismételni ezt a békés délutánt.
A kerítés menti vadvirágok, amelyek széttárt szirmokkal kínálták tömjénáldozatukat, odavonzották a nyár lusta röptű vadméheit. A bokrok alján déli szundijukból felébredt mókusok neszeztek, fekete orruk elő-elővillant a mogyoróágak árnyékából.
Lily is visszamerészkedett, arcán restelkedő, bocsánatkérő mosollyal. Hosszú, kankalinsárga gumikesztyűt húzott, s a begóniabokrokhoz térdelve továbbfolytatta elkeseredett harcát a lila folyóként mindent megfojtó vadherével.

Aztán, ahogy a rézsút tűző fény egyre inkább oldalról festette meg az arcukat, ahogy a tikkasztó meleg átadta helyét a közelgő alkony langymelegének, ők is elcsendesedtek. A hosszú, bársonyos árnyék, amit a fák és bokrok növesztettek, lassan, mint egy hűvös vizű, felduzzadt folyó, elöntötte az egész kertet.
Harry, aki addig négykézláb masírozott körülöttük, mint valami fáradhatatlan ember-mozdony, kidőlt, s Sirius motoros dzsekije alá fúrva magát koraesti szundiba kezdett. Lily, anélkül, hogy felébresztette volna, felnyalábolta és bevitte a házba.

James és Sirius a hátukra hemperedtek, tekintetüket a magasban végigvitorlázó felhőpamacsokra szegezték, és gyerekkoruk rég elfeledett játékát játszották. Képzeletük benépesítette a kobaltkék eget, szemük előtt alakok bontakoztak ki a formátlan gomolyokból.
- Nézd! – mutatott fel Sirius. – Ott egy felhőkutya kerget fel épp egy felhőcicát a felhőfára…
- Nem is! – tiltakozott James. – Az inkább két ember. Egy alacsony, kövérkés, hegyes orrú, látod? A másikat nézi, és mintha…
- …mintha tapsolna. Tényleg. – Sirius elvigyorodott. – Talán a másikat biztatja, aki a magasba nyúlkál, hogy elkapjon valamit, míg a bal kezével a haját turkálja. – Felkönyökölt, és Jamesre nézett. – Nem emlékeztet ez téged valakire?
James állát néma nevetés remegtette meg, ahogy felé fordult. Tekintetük cinkosan összevillant.
- Peter! – vágták rá egyszerre. Aztán féktelen hahotában törtek ki.
- Te… jó… ég – lihegte Sirius. Alig kapott levegőt a rekeszizmait görcsbe húzó nevetéstől. – Hogy odavolt érted! Leste minden kívánságod, s amikor ötödikben megrándítottad a csuklódat, még a húst is feldarabolta neked…
- Hagyd már! – James jól oldalba bökte Siriust, de persze vigyorgott. – Lehet, hogy én voltam az első számú kedvence, de rögtön utánam te következtél a sorban. Kinek a hátát is vakargatta egy fél éjszakán át, amikor az illető beledőlt a saját viszketőporos csapdájába?
Újabb nevetéshullám tört fel a torkukból.
- Peter igazi jó barát volt – bólintott ünnepélyesen Sirius. A szája belsejét harapdálta, hogy megfékezze rakoncátlankodó arcizmait. – Akire mindig számítani lehetett, ha olyan helyen viszketett, ahol nem érted el…
- …vagy nem volt kedved elérni.
- Ha túl sok volt a házi feladat…
- …és neked még a hölgyrajongók leveleire is válaszolnod kellett.
- Ha esett az eső…
- …és kellett egy harmadik kéz, ami a fejed fölé tartja az ernyőt.
- Na elég legyen! – Sirius finoman fültövön legyintette barátját. – Soha nem kellett megkérni, Peter mindig magától csinálta ezeket…
- Tudom – felelte James. – Imádott kiszolgálni minket. Kár hogy most nincs itt…
- Kár…

Sötét hasú felhő kúszott az égre, eltakarta a napot. Árnyék zuhant közéjük félelmetes gyorsasággal, és a jó hangulat egy csapásra odalett.
- Miért ment el olyan korán? Hm? – Sirius a könyökére támaszkodott, úgy nézte barátja égre meredő arcát. – Nem mondtad neki, hogy én is jövök?
- Mondtam. – James sötét íriszén visszatükröződött az arany glóriával övezett felhővonulat. Sirius látta, ahogy barátja tekintete megváltozik, elsötétül, mintha az égen átvonuló búskomor felhőtömeg a lelkére is árnyat vetett volna. James elkapta Sirius kutató pillantását, így szólt: – Nem érzed úgy néha, mintha túl messzire sodródtunk volna egymástól? A Roxfort után kiszabadultunk a nagyvilágba, mindenki ment a maga útján, barátok maradtunk persze, de Peter valahogy lemaradt. Akaratlanul, de elhanyagoltuk őt.
- Elhanyagoltuk… – visszhangozta tompán Sirius.
James kérdésnek érezte tétovázását, mert rávágta:
- Igen, elhanyagoljuk! Az iskola után teljesen új életbe csöppentünk. Nekem családom lett, neked nagyvárosi életed, Remus ki tudja milyen titkos küldetéseket teljesít ki tudja merre. De Peter egyedül maradt.
- De hát nekem sincs családom. – Sirius csupán ezt az érvet tudta összekaparni magából. – Nem nősültem meg, nem született gyerekem…
- Viszont ott a Rend, az kitölti minden percedet, minden gondolatodat.
- Peter is a Rend tagja.
James hirtelen felült, Siriusra meredt. S ahogy egymás szemébe néztek, arca lassan megtelt szomorúsággal.
- Igen, pontosan emiatt van bűntudatom. Belegondoltál már abba egyszer is, vajon ő akart a Rend tagja lenni? Igazából? Nem csak miattunk tette?
- Soha nem kényszeríttettük. – Sirius is felült. – Vagy igen?
- Nem. Persze hogy nem – rázta a fejét türelmetlenül James. – Arra soha nem volt szükség. Mindig finomabb eszközökkel vettük rá, hogy a nekünk tetsző dolgokat tegye. Peterben mindig túltengett a megfelelni vágyás. Mindig mindenkinek tetszeni akart. – James nosztalgiázva elmosolyodott. – Emlékszel, hogy citerázott a tisztelettől, mikor valamelyik tanár hozzászólt? Hogy milyen lelkesen cipelte a lányok táskáját – már amelyik megengedte neki. Hogy adta a lovat mindegyikünk alá, ha tréfálkoztunk, ha valami csínyre készültünk. És mi… legalábbis én élveztem a csodálatát… és egy kicsit ki is használtam, nem szégyellem bevallani. Akkor azzal nyugtattam magam, Peter mindezt – azt hogy körülöttünk ugrál, folyton a kedvünkben jár és körülajnároz minket – élvezettel teszi. De, Sirius, most már nem tudok ilyen egyszerűen kibújni a bűntudat súlya alól. Ha láttad volna ma! Sokat fogyott az utóbbi időben, komolyan megviseltnek tűnt. Peter soha nem volt az a vállalkozó szellem, nem volt annyira bevállalós, mint mi. A mi árnyékunkban nem nőhetett elég magasra. S most olyan terhet nyög, amit mi raktunk a vállára, olyan veszéllyel néz szemben, amit mi állítottunk elé. A mi kedvünkért vállalta el ezt a leskelődő-megfigyelő feladatot a Rendben, miattunk teszi ki még nagyobb veszélynek az életét. És mit kapott cserébe?
Sirius ezalatt csak rázta a fejét. Sok igazság volt abban, amit James mondott a roxforti évekről, Peter szolgálatkész rajongásáról – ezekkel nem tudott vitába szállni. Volt azonban egy ellenérve, ami szerinte megcáfolt mindent.
- De hát mi szeretjük őt! – kiáltotta. – Ez a legfontosabb, nem igaz?
James keserű fintort vágott – nem a barátja felé, inkább önmagára.
- Szeretjük, persze – suttogta lehajtott fejjel. Aztán egyenesen Sirius szemébe nézett. – De mondtuk is neki?… Hm? Sirius, gondold csak végig: mondtuk neki egyszer is? – Megrázta a fejét. – Nem. És ezekben az időkben, amikor a halál mindennapos látogatója a Rendnek, amikor az ember leghosszabb távú terve legfeljebb annyi, hogy mit eszik majd vacsorára… akkor hirtelen különleges jelentősége lesz annak, hogyan és mit mondtál korábban. Nem halogathatod az ilyesmit, nem nyugtatgathatod magad azzal, hogy majd holnap megteszed, hogy majd később megmondod, lesz még rá idő. Mert lehet, hogy egyáltalán nem lesz lehetőséged. Soha többé…