Gyilkos 2/3

Barátjának utolsó szavai egészen hazáig továbbvisszhangzottak Sirius fejében, s egy sor nyugtalanító gondolatot csaltak elő agyának egy ritkán használt rekeszéből. A derűs hangulat aznap nem tért vissza, az a beszélgetés ott a pléden, a végtelen ég kupolája alatt, szomorú végszava lett a kellemes délutánnak. Sirius azzal a megszokott mentegetőzéssel búcsúzott el barátaitól, hogy nem tudja, mikor lesz alkalma újra meglátogatni őket, de amint a Rend dolgai engedik, benéz, Harry szülinapján pedig ha törik, ha szakad, együtt ünnepel velük.
Amikor motorra szállt, és Lilyék integetésétől kísérve a levegőbe emelkedett, még látott némi fényt derengeni a nyugati horizonton – ám alighogy elérte a muglibiztos repülési magasságot, az alkonyat egyszeribe estébe hajlott, mintha egy sötét fedelet borítottak volna a világra.
Hideg levegő pengeként mart az arcába, fülében magas hangon süvített a menetszél – kavargó gondolatai mégis sokkal jobban zavarták, mint a kellemetlen légköri körülmények.
Be kellett látnia, hogy rengeteg igazság volt abban, amit James mondott. Igen, túl sok alkalmat szalasztott el, hogy kinyilvánítsa szeretetét, túl sok kihagyott lehetőséget cipel most holtsúlyként a mellkasában. Mert hát felesleges érzelgősségnek tartott olyasmit közölni, amiről úgy hitte, nyilvánvaló. Soha senkit nem sietett biztosítani afelől, mennyire fontos neki, hogy a barátsága nélkül nem lenne teljes az élete. Az ostoba férfibüszkeség útját állta az ilyesféle vallomásoknak, a macsó önérzet nem engedélyezett ilyen mértékű kinyilatkoztatást.
Magasan a felhők felett repülve, a kemény antracit égbolt háttere előtt értette meg mindezt. Igen, a szíve nem talált utat a szavaiba, pusztán gesztusokkal pedig nem lehet közvetíteni a szeretetet. Beszélni is kell. Honnan tudná Peter vagy akár Remus, mennyire fontosak neki? Hogy milyen alapvető részei az ő családot nélkülöző életének?

Miután a toronyház tetején landolva leparkolta és a szokásos bűbájokkal elrejtette a motort, már a szabályszerű bűntudat nyomasztó lánca függött a szívén. Megérlelődött benne az elhatározás, hogy pótolja az összes mulasztását, hogy amint teheti, szavakkal ad hitelt annak a szeretetnek, ami soha egyetlen percre sem hagyta el, ami új, Roxfort utáni életében is a legfontosabb megtartó erő maradt. Igen. Megkeresi Peter és Remust, megöleli őket, és egy egyszerű szó kimondásával olyat tesz, amit azelőtt soha.
A fürdőszobában ledobálta magáról a ruhákat, a zuhany alá állt, és tíz teljes percig áztatta magát a nyakát verő langyos vízsugárban. Aztán a tükör előtt, sűrű szitokzápor közepette, kipiszkálta a szemöldökébe és a fogai közé ragadt muslincákat (miközben milliomodszorra fogadta meg magában, hogy legközelebb bukósisakot is húz), aztán holtfáradtan bedőlt az ágyba.
A város monoton zümmögése azonnal beleolvadt saját légvételének lelassuló zajába, eszmélete beleszédült a puha sötétségbe – aznap este olyan gyorsan ragadta el az álom, hogy ideje sem volt rendezni lefekvés előtti gondolatait. Talán épp ezért történt, hogy életében először nem nyújtott pihenést az alvás.
Képek emelkedtek tudatának felszínére, de nem úgy, ahogy a rendes álmokban szokás, hanem az ébrenlét tisztánlátásával, élesen, szinte tapintatóan. Szürkén gomolygó köd vette körül, sűrűn, akár a cigarettafüst. És ő ezen a ködön át nyomult előre, rémülettől hajszoltan, valami hideg légáramlat hátszelével a sarkában… Üldözték, a nyomában voltak… hogy kik, nem tudta, csak a felőlük áramló zsibbasztó fagyosságot érezte, és a rémületes bizonyosságot, hogy érte jönnek… És ha elkapják… ha elkapják….

Aztán a képek elvesztek a sűrű ködben, és a látomás darabokra hasadt. Sirius levegő után kapkodva, hideg verejtékkel a bőrén riadt fel. Másodpercekig meredt mozdulatlanul a mennyezetre, annak ismerős látványából merítve az erőt, hogy nincs is köd… nem üldözi senki… És az első összefüggő gondolata, ami úgy érte, mint hűs csepp egy nagyon erős fájdalomcsillapítóból, a határtalan megkönnyebbülés volt. Csak álmodta az egészet.
Lehunyta a szemét, és gondolatok nélkül fordult vissza önmagába, nem kereste az álom értelmét, csak azt akarta, hogy múljon el, hogy végre elfeledhesse.
Észrevétlenül siklott át az álom küszöbén, éppoly puhán, ahogy korábban, ám ezúttal nem háborgatták nyugtalanító látomások, hatórányi minőségi alvás után másnap frissen és kipihenten ébredt. Ha maradt is némi rossz érzése az éjszakával kapcsolatban, azt könnyen háttérbe szorította aznapi tetemes, állandó figyelmet igénylő munkája. Mint az utóbbi időben rendszeresen, már a kora reggel ébredező fényében útra kelt, hogy a Rend főhadiszállásán nappali szolgálatra jelentkezzen. A rövid megbeszélést és taktikai egyeztetést követően aznap néhány társával együtt megfigyelőmunkára osztották be. A feladat – mint a halálfalók utáni kémkedés általában – százszázalékos figyelmet és állandó éberséget kívánt, így aztán Siriusnak nem maradt felesleges kapacitása értelmetlennek tűnő álomképek megfejtésével törődni.

Talán eltelt egy hét is, hosszú és kimerítő munkanapokkal a háta mögött, fájdalmasan kevés pihenéssel – és az ő emlékezetében már épp leáldozóba jutott annak az éjszakának az emléke, amikor egy este újabb látomás kísértette meg.
Inaszakadtából menekült, sűrű erdőkön keresztül, mocsarakon átgázolva, hegyormokat megmászva… de az üldözőit nem tudta lerázni… a sarkában voltak… a lények, amelyek kétségbeesést hoztak, s társuk a teljes reménytelenség volt. Ő hátrafordult (itt vannak már? Utolérték?)… Semmit sem látott, csak a ködöt, a sűrű áthatolhatatlan párafelhőt, ami falat épített a hidegből. Az erejének már-már a végére jutott, kifulladt, szédült, valami roppant erő mégis arra késztette, fusson tovább… előre, mindig csak előre… amíg el nem jut oda… De hova? Hol remél menedéket találni a zsibbasztó reménytelenség elől?
És itt felrepedt az álom, sötét hasadékokra hullott szét, magával rántva a választ és a megoldást is. Siriust saját rémülten kalapáló szíve ébresztette fel. Magához térve hirtelen azt sem tudta, hol van, nem találta magát sem térben, sem időben – aztán a valódi világ apránként beszűrődött, nem annyira felváltotta az álomvilágot, mint inkább ráülepedett, míg az már nem látszott többé.
Zavarodottan meredt a sötétbe, próbálta kiverni fejéből a képeket, lerázni magáról az álom bilincsét. De ami egy héttel azelőtt könnyedén sikerült, az akkor, abban a pillanatban lehetetlenségnek tűnt. Nem jött az enyhet adó megnyugvás, sem az álomtalan alvás jótékony öntudatlansága – Sirius átvirrasztotta azt az éjszakát, komor gondolatok között, nyugtalansággal a szívében. Talán már akkor sejtette, milyen hosszú kálvária vette kezdetét, mennyi kín és vergődés vár még rá elkövetkező éjszakákon.

A pirkadat első fénye útra készen találta. Nem volt szüksége az ébresztő óra szolgálatára vagy a rendszeresített bögre kávéra, hogy a koffein kirántsa megszokott reggeli bódulatából. Éber volt, feszült és nyugtalan. Ám a kötelesség nem várhatott, és Sirius nem keresett kibúvót a munka alól – sőt inkább azt remélte, a feladat majd eltereli a figyelmét a fejében szakadatlanul továbbpergő éjjeli képsorról. De hiába koncentrált kétszeres erővel a feladatára, hiába vállalt többet és veszélyesebbet – rémálma vele maradt, elkísérte egész nap, mint arctalan, léptek nélküli útitárs, a sarkába akadva, akár egy aljas árnyék.

Hogy mi történt az elkövetkező hetekben, hogyan teltek nappalai s éjszakái, azt később nem tudta volna értelmesen elmagyarázni, talán még önmagának sem. Csak töredékes emlékei maradtak, összekapart darabkák, amelyeket nagy üggyel-bajjal tudott egymás mellé rakosgatni, hogy megkapja azt a bizarr mozaikot, amivé a mindennapjainak rendszeressége torzult az álmok nyomasztó súlya alatt.
A rémlátomás visszatért, újra és újra. Sirius álmában menekült valami elől, ami nem engedte, és futott valami felé, amit nem ismert. Vergődő éjszakák követték egymást, amik nyugtalan reggelekre virradtak. A munka idegölő terhe és a pihentető alvás hiánya rövid idő alatt éreztették romboló hatásukat. Sirius testileg és lelkileg kimerült, egyre nagyobb nehézséget jelentett ellátni a feladatait, gyakran bóbiskolt el az őrhelyén, vagy meredt a semmibe üveges tekintettel, miközben a többiek támadások terveit szőtték, s rajtaütéseket készítettek elő. Figyelme menthetetlenül szétszóródott, veszélyt jelentve így önmagán kívül társaira is, azokra az emberekre, akik bíztak benne és a varázstudásában.

A sors kegyetlen fintorából – vagy talán mert a baj csőstül jön, Sirius nem tudta eldönteni – a Rend háza táján is bőven akadtak gondok. Eredménytelenül végződő rajtaütések, a sok-sok tévútra jutott kutatás, mind-mind azt a rémületes gyanút látszott alátámasztani, amelyet egyikük sem akart elhinni, ám letagadni sem volt többé értelme. Talán áruló van közöttük? Valaki átpártolt a sötét oldalra, s kiszolgáltatja őket a Nagyúrnak?
Információk szivárogtak ki titkosnak hitt tervekről, gondosan előkészített támadások végződtek teljes kudarccal, úgy tűnt, a halálfalók mindig egy lépéssel előttük járnak, miközben a Rend egyre nagyobb veszteségeket szenvedett el. Gyanakvás költözött a szívekbe, olyan emberek méregették egymást lapos oldalpillantásokkal, kiknek a barátsága évtizedek próbáját állta ki. Nem lehetett tudni, ki a hunyó, ki űz aljas módon kettős játékot.

Azokban a hetekben kegyetlen szimmetria kezdett érvényesülni Sirius életében. Ahogy súlyosbodott a helyzet a Rend körül, úgy lettek egyre gyötrőbbek az álmok, egyre állhatatosabbak a látomásszerű éjjeli képek. Amint túlsodródott az álom küszöbén, előrajzottak, mint méhek a kaptárból. Kavargó káosz fogadta minden éjjel, amiből verejtéktől ragacsosan sikoltotta fel magát, szédelegve a rémületesen köré záródó sötétségben.
S megnyugvást a verőfényes nappalok sem hoztak. Álmainak balsejtelme ott sompolygott körülötte. S hogy a kimerültség ne legyen elég, testébe ezen felül valami sűrű feszültségérzet is lopózott: bűntudat, aminek nem ismerte a gyökereit és a lehetőség, hogy talán kezd becsavarodni. Az sem jelentett könnyebbséget, hogy jól tudta, mindez csak a fejében létezik – sőt ettől csak rosszabb lett. Elvégre az ember hova bújhatna a saját gondolatai elől?
Pedig megtett mindent, ami emberi erővel csak lehetséges, hogy megfékezze az éjjeli látomások áradatát. Először analitikus módon közeledett feléjük. Megpróbált összefüggést találni az álom és mindennapjainak valósága között. Milliószor feltette magának a kérdést: Talán a tudatalattija valami fontosat akar közölni vele, amiért ilyen makacsul ismételgeti neki ezeket a képeket? Talán figyelmeztetésnek szánja?
Nem jött választ. Sirius hasztalan gyötörte az agyát, az elméje homályos üvegfallá változott, akárhányszor megpróbált áttörni rajta. Pedig az igazság ott lapult tudattalanjának hasadékaiban, a zavarosan áramló, kusza képek és benyomások tömege között érezhetően lappangott valami, ami egy pillanatra élesen kirajzolódott, de nyomban mosódott is széjjel.

Sirius taktikát váltott: ha megfejteni nem tudja az álmokat, akkor elnyomja őket! Életében először saját maga ellen fordította tulajdon pálcáját és a mágiát, kábító átkot szórt magára, álomitalt ivott. Hasztalanul. Aztán lórúgásnyi adag whiskyvel ütötte ki elméjét, arccal az asztalra borulva, fényes nappal, részegen merült álomba. De ez sem segített. Rémálmait semmilyen eszközzel sem lehetett távol tartani, nem számított, mikor, hol és hogyan zuhant az eszméletlenségbe, a képek megrohanták, mint legyengült állatot a halott kereső ölyvek – és ő egyszerűen belefáradt a próbálkozásba.

Elérkezett július vége és ezzel együtt a keresztfia első születésnapja. Újra látni Jamest és Lilyt, hosszú idő után végre összefutni Peterrel, ezek voltak a magányos reménysugarak hangulatának komor egén. Sirius zaklatott éjszakáinak és még zaklatottabb nappalainak ellenére sem feledte az egy hónappal korábban tett ígéretét, és szántszándéka volt tettekre váltani azt. Még az is megfordult a fejében, hogy másnap diszkréten félrevonja Jamest, és elmesél neki mindent, kezdve a nyugtalanító képektől, egészen a hátborzongató megérzésekig.

Amikor holtfáradtan ágyba dőlt, meg sem kísérelte távol tartani az álmot (talán mert remélte, ez lesz az utolsó alkalom, mielőtt kibeszélve azt magából majd örökre megszabadul tőle). És jöttek a képek, bezúdultak az agyába, olyan sebesen, mint soha azelőtt, élesebben és valóságosabban, mint valaha. Sirius újból futott, át mindenen. Ághegyek karmoltak az arcába, pofájába (hisz olykor kutya volt), lába térdig merült az ingoványok cuppogós sarában, körme kopogott a hegygerinceket szikár talaján… Közel volt a céljához, zsigereiben érezte ezt. Már nem menekült, ő volt az üldöző, ő kereste áldozatát…
És aztán ott termett, hirtelen, mintha mérföldeket rántottak volna ki a talpa alól… mindig is ide tartott, már tudta jól… ezen a helyen kezdődött minden, és itt is kell véget érnie…
A Szellemszállás huzatos falai között állt, diákkorának meghatározó szerepű helyszínén. Érezte talpa alatt a porral lepett deszkapadlót, érezte a letépett drapériák és a beázott mennyezet dohos szagát. Aztán hirtelen, mintha a semmiből teremne elő, ott állt előtte valaki. Nem az, akit mérföldeket át üldözött, hanem akihez menekült a reménytelen hideg elől. Borzas üstökével, vékony termetével épp olyan volt, mint azokban az önfeledt években, amikor még nem folyt háború, amikor életük csak a tanulás és szórakozás körül forgott. Sírni tudott volna a megkönnyebbüléstől. Kitárta felé a karját, hogy megölje, hogy testének vigaszt adó közelében e hosszú vándorút után végre megpihenhessen, átmelegedhessen… De az első lépés után megtorpant, mintha jégfalba ütközött volna.
James leplezetlen undorral nézett vissza rá, szája torz fintorba gyűrődött, szemei az engesztelhetetlen gyűlölet zöld tüzét lövellték. Ő pedig rázta a fejét, értetlenül, bátortalanul kinyújtott karokkal – James, én vagyok az, Sirius – akarta mondani. De mielőtt megtehette volna, James fenyegetően megvillanó szeme megakasztotta a lendületét. Gyilkos! – vágta a szemébe. Sirius hátrahőkölt, mintha a szó mellkason találta volna. Gyilkos! Gyilkos! – jött újból és újból, James szájából, a barátja jól ismert hangján. Ő kiáltani akart, hogy tiltakozzon, hogy elnémítsa ezt a borzalmas vádat… de nem tehette…

Mert ekkor sikoltotta darabokra az álmot, és tért vissza magához, imbolyogva, átizzadt takarójának kötélként ráfonódó szorításában, egyszerre forrón és fázva, a rémületes kiáltás visszhangjaival a fejében.
Épphogy sikerült kiérnie a fürdőszobába, mielőtt gyomrának teljes tartalma görcsös öklendezések árán visszaköszönt a torkán át. Aztán csak térdelt, vécébe lógó fejjel, homlokára tapadt csatakos hajával – és minden ízében csillapíthatatlanul remegett. Ha tehette volna, kihajtotta volna magából az emléket, hogy aztán mindenestől lehúzza a vécén. De örvénylő agya nem tudott olyan egyszerűen megtisztulni, mint felkavarodott gyomra, az álomképek nem illantak el, fátyollá szövődve ott lebegtek a szeme előtt, s a sokkoló kiáltás, amint azt ismétli: gyilkos, gyilkos a kifejezhetetlen fájdalom hangszínével továbbvisszhangzott a fejében.
Miért mondta ezt James? Miféle düh robbantotta ki belőle ezt a vádat? Mit tett ő, hogy ilyesmit álmodjon?
Úgy, ahogy a korábban feltett számtalan kérdésre, ezekre sem volt válasz.
Bő hideg vízben megmosta az arcát, aztán valahogy visszabotorkált a szobájában – de nem feküdt le. Nem bírt. Csak nézte feltúrt ágyát, és hideglelős borzongás rázta meg a gondolattól, hogy visszamásszon oda, vissza rossz emlékű éjszakájának fészkébe, bele az álmok kriptájába.

A karosszékben érte végül az álom, és ott is ébredt másnap reggel az ablakon bekukkantó napkorong figyelmeztetőül kilőtt éles fénynyilaival a szemében. A fájdalom, ami a világosság nyomán támadt, egyenesen az agya közepébe szúrt. Összerándult tőle. Még a legkeményebb másnaposság sem volt képes soha akkora rombolást okozni a testében, mint rémálmának puszta emléke. Az agya feszült, akár egy vérrel teli hólyag, szemei, mintha nem férnének az üregükben, a szíve ritmusára lüktettek. Nem mozdult, a fáradtság betonkoloncként csüngött minden tagján. Nem megy el Harry születésnapi partijára – tudta ezt, amint magához tért. Nem tudna James szeme elé kerülni… képtelen lenne rá…
Dobozba rakta a keresztfiának szánt ajándékot (egy játék versenyseprűt), és a Reggeli Prófétát kézbesítő bagollyal elküldte Godric’s Hollowba. Egy levelet is mellékelt a dobozzal, amiben rendkívül sürgős és a legutolsó pillanatban közbejött ügyre hivatkozva kimentette magát.
Tettét gyávának és gyalázatosan gerinctelennek érezte, mégsem tudta rávenni magát, hogy megmásítsa döntését. Egyszerűen félt. A lehetőség, hogy felfedezheti barátja tekintetében az éjjeli látomás leghalványabb árnyékát, olyan elrettentő erővel bírt, amit észérvek sem csillapíthattak le.
James gyűlölettől eltorzult arca szellemként lebegett előtte egész nap, ott volt, ha lecsukta a szemét, s vele maradt egész héten, a Rend megbeszélésein, a bevetések közben, még akkor is látta őt, amikor átkok röpködtek a feje körül, amikor a tulajdon életét kellett féltenie.

Beköszöntött az augusztus, a nyár forrón és tikkasztóan tombolt körülöttük. A halálfalók és az ellenállók maroknyi csoportja közt megszaporodtak az összecsapások, s ahogy erősödött az ellenség, úgy lett egyre gyengébb a Rend. McKinnonék döbbenetes halála csupán első volt a sorban, az áldozatok listája szinte minden nap új névvel bővült.
Sirius napjai valamiféle bódult fél-eszméletlenségben teltek. Hogy honnan, milyen mély forrásból merített erőt a harcokhoz, nem tudta. Jóformán két hónapja nem aludt végig egyetlen éjszakát sem, s ha mégis sikerült letérni álmainak keskeny ösvényéről, és belesüllyedni a pihentető eszméletlenség édes, néma sötétségébe, ahol nem lesett rá fájdalom, akkor másnap, mintha a sors valamiféle egyenleget akarna tartani, még rémületesebb, még valósághűbb látomásokkal bűnhődött.
Érzékei eltompultak, az állandó fáradtság ködként telepedett meg a tudatában, és elmosta a dolgok élét. A saját testi épségével kapcsolatban nemtörődöm lett, nem érzett fizikai fájdalmat, ha megsebesült, s nem húzta be a nyakát, ha átkot lőttek felé. Néha az volt az érzése, nem is bánná, ha az egyik végzetes fénynyíl eltalálná, s kioltaná életének amúgy is csak pislákoló lángját. Legalább a rémálmoktól megszabadulna. A lelket csupán a tudat tartotta benne, hogy mások életéért is felelősséggel tartozik, hogy vállt vállnak vetve harcol olyan emberekkel, akiket feleség, férj és gyerekek várnak otthon. Hagyja cserben őket? Nem. Azt nem tudta volna megtenni.
Szíve tele volt aggodalommal Jamesék miatt, lelke bűntudattal, amiért nem látogatja őket, amiért Lily kedves levelére sem küldött választ. És mindezek mellett ott lapult gyomrában egy rossz érzés, a gyanú hízásra hajlamos magja, ami – tudta jól, hisz az arcokra volt írva – minden harcostársának tudatába gyökeret vert. Információk szivárogtak ki a Rend legbelső munkájáról. A Minisztériumból kerül ki a besúgó, vagy a legbelső körben lett áruló valaki? Nem tudták. De az agyuk folyamatosan járt. Sirius is összerakosgatta a részleteket, távol maradók arcát gyűjtötte, kevésbé vagy éppen túl lelkesnek tűnő tagokat katalogizált gondolatban – s a gyanú csakhamar megszületett. Ki az, aki azelőtt rendszeresen feltűnt a Rend megbeszélésein, aki beavatást nyert a legbizalmasabb titkokba? Ki az, aki titokzatos küldetések ürügyén hónapokra is eltűnik, magyarázat nélkül? Ki nem látogatja legjobb barátait?
Remus.
Még rágondolni is hihetetlen volt, Sirius utálta magát érte. Sejtelmét senkivel nem osztotta meg, a feltételezést, hogy Remus képes lenne elárulni őket, még önmaga előtt is szégyenletesnek érezte. Fogta, és rácsukta elméjének ajtaját. De a kétely megfogant, és rágni kezdte belülről.

Leköszönt a nyár, az augusztus évtizedek óta nem tapasztalt hőhullámmal búcsúzott. Aranyfényű, gyötrelmesen szép őszi napok következtek. Sirius úgy érezte, a természet egyenesen csúfot űz a szenvedéséből, mert amíg ő rémálmainak dermesztően hideg, ködből gyúrt ónszürke tájait járta, addig a kinti világ hivalkodón ontotta pazar színeit: a pirkadat minden új nap kezdetekor karmazsinra csíkozta az ég alját, az őszi napfény arannyal futatta be a fák leveleit, s a megenyhült időjárás, gondos kertész módjára, felhizlalta, s buja zöldre locsolta a végtelen mezőket.

S míg a természet ily bőkezűen szórta ajándékait, benne úgy zsugorodott parányi szikrává az erő. Életének vérkeringése keskeny csatornába torkollott, álom és ébrenlét dermesztő mezsgyéjén hánykolódott oda-vissza, megnyugvást egyikben sem lelhetett. Hatalmas kérdések tornyosultak fölé, melyek két fronton támadtak. Ki az áruló? Mi az álmok értelme? Ki adja őket szép lassan a Nagyúr kezére? Mit súgnak a látomások?
Valóság és álom összemosódtak, Sirius nem tudott már különbséget tenni köztük. Amikor megpróbálta megérteni tudatalattija üzenetét, olyan volt, mintha enyhe szélben fodrozódó függönyt eresztenének elé. Néha meglódult a szél, a függöny jobban csapkodott, szegélye alól kivillant némi fény, egy kis darabka az összefüggésből. De a körvonalak túlságosan egybemosódtak, eltakarták előle a lényeget.

Elérkezett október utolsó előtti hete. Sirius a csontja mélyéig kimerült volt. Érzékei valahogy vízhatlanná váltak, az események – hacsak nem a közvetlen ismerősei közül halt meg valaki – egyszerűen leperegtek róla. A harcokban lelassult, reflexei eltompultak, nem egyszer fordult elő, hogy csak a társa szemfüles közbelépésének köszönhette ép bőrét. Nem rázta meg a dolog. Bár a maga módján ijesztő volt, ahogy kezdett hozzászokni ahhoz a lassan pergő egy-két másodperchez, amikor időlegesen élet és halál között lebegett. Már úgy tűnt, semmi sem zökkentheti ki ebből a fáradt, agyongyötört tespedtségből, amikor a villámcsapás hirtelenségével olyasmi történt, amit már ő sem tudott a közöny függönyén túlról szemlélni.
Kusza, gyűrött pergamenfecni érkezett, rajta a sebtében és szemmel láthatóan remegő kezekkel írott sorokkal:

Sirius, gyere azonnal! Könyörgök. Élet-halál kérdése.
James

Sirius zsigerei fájdalmasan összerándultak, ahogy az üzenet értelme lecsapódott a tudatában. Élet-halál kérdése? Vajon mi történhetett?
Ezúttal nem keresett kibúvót. Teste egyszeriben levedlette a fáradtság tompa bőrét, és ő egy pillanatig sem habozott. Összekapta magát, motorra szállt, röpült Jamesékhez, feledve minden korábbi ellenérzését, messze maga mögött hagyva álomlátomásainak rémségeit. Minél előbb látni akarta barátait, de a hoppanálást nem merte megkockáztatni, akkori idegállapotában nagy esély volt rá, hogy diribdarabokra szakítaná magát. Repült hát, motorháton, szélnél is sebesebben, rekordidő alatt repesztette át a százmérföldnyi égszeletet.

James a kapu előtt ácsorogva várta. Kivont pálcája ott remegett a kezében, úgy pásztázta vele a környéket, mintha hirtelen támadástól tartana.
Sirius a kerítés előtt fogott talajt, s mielőtt bármit is kérdezhetett volna, James egy szó nélkül karon ragadta, s a házba vezette.
Ajtó csapódott mögöttük, olyan hangos döndüléssel, hogy neki összerándult a gyomra. A szíve a torkába szökött, s a feszültségtől alig fért a bőrébe. Miért hívták ide? Egy pillanatra az az őrült gondolat is megkísértette, hogy talán James valamilyen úton-módon belelátott a fejébe, s kiolvasta onnan szégyenletes álmait? Őrültség volt persze, de akkor és ott mindent lehetségesnek tartott.
Várta, hogy a barátja megnyilatkozzon, de James egyelőre mással volt elfoglalva. Azon nyomban, hogy bezárta az ajtót, bonyolult varázsigék mormolásába kezdett; pálcájával íves mozdulatokat téve, fel-alá járkált a házban.

Csendes szipogás ütötte meg a fülét, Sirius a hang irányába fordult. Lily ült a kanapén, két karjával felhúzott térdeit ölelte, úgy dülöngélt finoman jobbra-balra, mintha önmagát ringatná. Harry a süppedős karosszékben hevert, félrebillent fejjel. Szundított. Valami hosszú, fényesre polírozott rúd lógott ki a takarója alól – a játék versenyseprű nyele. Lily ezt a békésen pihegő kupacot nézte, ami alatt a kisfia aludt.
- Lily?
Az asszony összerezzent, felkapta a fejét. Sirius tudta, hogy csak most vette észre őt.
- Lily – mondta újból, mintha a név ismételgetése valóságosabbá tenné a szürreális élményt. – Mi történt?
Az asszony arcán egy magányos könnycsepp futott végig. – Sirius – kézfejével letörölte a nedvességet –, végre!
Felpattant, s olyan hévvel vetette magát a még mindig az előszobában ácsorgó férfi karjába, hogy lendületével majd ledöntötte a lábáról.
Sirius érezte tenyere alatt az asszony vibrálását, ahogy a visszafojtott zokogás rázza belülről. El sem tudta képzelni, mi válthatta ki ezt belőle, mi zúzhatta darabokra Lily sziklaszilárd külső burkát, amivel a nyugalom látszatát őrizte. Finoman eltolta magától, hogy a szemébe nézve kérdezhesse meg újra:
- De hát mi történt?
Lily arca megrándult, látható erőfeszítéssel ejtette ki a szavakat.
- Dumbledore itt járt, hogy elmondja Prewettékat meggyilkolták. Ma reggel holtan találták őket a saját házukban, az égen ott lebegett a sötét jegy. Halálfalók voltak… Voldemort tudta… – Lily hangja megtört. Beszéde suttogássá szelídült, ahogy folytatta: – Voldemort tudta, hová küldje őket…

Sirius csak nézte azokat az ismerős zöld szemeket, ahogy a félelemtől elhomályosodnak, ahogy ez a tekintet az asszony szavainak hatása alatt megtelik fájdalommal, gyásszal, rémülettel és még valami mással is… talán könyörgéssel?
Meleg, súlyos kéz nehezedett a vállára, James lépett közéjük, s ölelte át másik karjával felesége rázkódó vállát.
- Prewették is Dumbledore közbenjárásával költöztek új helyre – magyarázta James. Szavait egyenesen Siriusnak címezte, aki lassan kezdte felfogni a történtek jelentőségét. – Sem az aurorok, sem más minisztériumi alkalmazott, még a nagyfejesek sem tudtak róla…
Nagy levegőt vett, és kimondta:
- Áruló van köztünk, Sirius. Köztünk, a legbelsőbb körben. Abban a körben, amelyik ismeri a mi tartózkodási helyünket is… Tudod, mit jelent ez?

Sirius tudta. Hogyne tudta volna. Sőt egyenesen úgy érezte, ez az egyetlen világos pont az életében, amihez viszonyíthat. Egyik gondolat jött a másikra, tervet épített a fejében.
- Itt nem vagytok többé biztonságban – jelentette ki megfellebbezhetetlen határozottsággal. Mozdulatlanul nézett a szemükbe, de az izmai már vibráltak. Tettre kész erő feszült benne, és már alig várta, hogy cselekedhessen. – Amilyen gyorsan csak tudtok, össze kell csomagolnotok… vagy… – Járkálni kezdett. – Az nem is fontos! Csak fogjátok Harryt, és induljunk. Igen. Elviszlek titeket innen, új helyet keresünk, mi négyen együtt.
Megállt, sürgetően nézett barátaira. De azok nem mozdultak, csak néztek rá meghatódva, büszkeségtől fényes szemmel, szájuk sarkában ugyanaz a gyengéd mosoly játszott.
Sirius nem értette, hogy tudnak ilyen nyugton maradni, miközben az ő szíve légkalapácsként dörömböl a bordáin, és az adrenalin úgy száguld az ereiben, hogy minden ízében remeg tőle.
- Nem hallottátok? – szólt rájuk kicsit élesebben, mint szerette volna. – Most azonnal indulnunk kell. Segítek nektek, olyan helyre viszlek titeket, mind a hármótokat, ahol még maga az öregördög sem találhat meg!

Lily és James csak álltak egy helyben, mintha odaszegezték volna őket, egymásra néztek, összevillanó tekintetük hangtalan üzenetet váltott.
Siriusban felszökkent az ingerület. Mégis mire várnak! Oda akart ugrani, hogy megrázza őket, hogy kirángassa barátait abból a furcsa hezitáló zsibbadtságból. De mielőtt tettekre válthatta volna a késztetést, akkora súly szakadt a nyakába két egészségesen fejlett emberkolonc formájában, hogy a háta is beleroppant. Lily és James egy hatalmas öleléssel borították be, s csak szorították, mintha soha nem akarnák elengedni.
- Meg sem érdemlünk téged – súgta a fülébe Lily.
Sirius némi erőfeszítés árán kihátrált az ölelésből.
- Mi van veletek – hebegte értetlenül. – Nem akarjátok, hogy segítsek?
- De igen, Sirius – mosolygott James. – Tényleg a segítségedre számítunk, de más módon. Nem kell elköltöznünk, sem a világ végére futnunk… Lily és én úgy gondoljuk, csupán egy hely van, ahol biztonságban éreznénk magukat, csak egyetlen menedék…
- Hol? – kérdezte Sirius mohón. – Hol van az a hely?
James tett egy lépést felé. – Ez a hely itt van – és a tenyerét a mellkasára fektette, pontosan a szíve fölé.
- Nem értem…
James arcjátéka a meghatottság és bizonytalanság ellenpólusai között váltakozott.
- Nem tudom, hogy van-e jogom ezt kérni tőled, hogy a barátságunk… De Lily és én… szóval mindketten úgy érezzük, csak te… hogy csak te…
- Az isten szerelmére, bökd már ki! – Sirius majdhogynem visított.
James, mintha meg sem hallotta volna, csak mosolygott, szelíden folytatta.
- Dumbledore említett egy varázslatot. Fidelius-bűbáj a neve. A legnagyobb erejű varázslat, amivel el lehet rejteni bármit…
Sirius hallotta saját magát, ahogy zsibbadt ajkakkal azt mondja:
- Tudom, mi az a Fidelius-bűbáj…
Lehetséges, hogy azt akarják tőle? Annyira megbíznak benne, hogy megkérjék erre…? De nem volt szükség több kérdésre, James arcán ott állt a válasz, benne a fényes, sóvárgó szemében, tartózkodó mosolyában. És Sirius kész volt a válasszal, mielőtt még hallotta volna a felkérést.
- Hajlandó lennél… – fogott bele James újból, ugyanolyan tétován, mint az előbb. – Szóval megtennéd, hogy…
- A titokgazdátok leszek! – vágta rá ő. Nem gondolkodott rajta, nem mérlegelt, a válasz azzal a mámorító tudattal röppent ki belőle, hogy igen, ezt kell tennie. A szíve szólalt meg a száján keresztül, a józanésznek nem maradt beleszólási joga – de nem bánta, egy cseppet sem. Ahogy barátainak felragyogó arcába nézett – amelyről egy csapásra eltűnt a félszeg óvatosság, hogy helyét a csupasz hála vegye át –, meleget érzett a szíve táján, s a mellkasa csordultig telt a szeretet többletterhétől.

A rákövetkező másodpercekben több suta mozzanat követte egymást: Lily a megkönnyebbülés szipogós-nevetős hangját hallatta, megölelte és megpuszilta Siriust. James a megrendültségtől egy pillanatig némán állt, csak a szemével pislogott őrült ütemben, mintha szempilláival akarná hűvösre legyezni kipirosodott arcbőrét. Barátja nyakába borult, majd lesütötte a szemét, és a cipőjére hümmögött. Sirius is érzett némi merőben férfiatlan szorítást a torkában, még a füle is bedugult tőle – aztán a pillanat elszállt, s őt újra hatalmába kerítette a türelmetlenség.
- Oké – csapta össze a tenyerét –, akkor ezt megbeszéltük. Szerintem lássunk is neki. Ki kezdi?
Barátaiból kirobbant a nevetés. Rövid idő múlva Sirius is csatlakozott hozzájuk. Nem a kérdés számított módfelett viccesnek, tudta ezt. A megkönnyebbülés tört ki ily módon belőlük; régóta visszatartott lélegzet talált magának szabad utat az idétlen vihogásban.
James jutott először levegőhöz.
- Ha neked is megfelel, holnap délben végezzük el a varázslatot. Tudod, nem egy egyszerű hókuszpókusz, fel kell rá készülnünk…
- De nem lenne jobb minél előbb? – tett egy újabb kísérletet Sirius.
- Egy nap már nem számít – hárította el James. – Meg aztán egyetlen éjszakára más védelemmel is el tudjuk látni a házat… Ne aggódj – szorította meg Sirius karját, amikor látta, hogy közbe akar szólni –, nem lesz semmi baj.

Siriust szabályszerűen ki kellett dobniuk, annyira nem füllött hozzá a foga, hogy egyedül hagyja őket. Csak amikor Lily megjegyezte, mennyire kimerültnek és lestrapáltnak látszik, hogy milyen látványosan sokat fogyott (biztos a túlfeszített munkatempó – aggodalmaskodott – agyonhajszolnak titeket ott, a Rendben), akkor engedett csak az erőszaknak.
Fájt a szíve ott hagyni őket, különösen azzal a nyugtalanító tudattal, hogy amíg holnap délben – ó, milyen sok idő volt még addig! – el nem végzik a varázslatot, nem lehetnek százszázalékos biztonságban.

Sirius már magasan a felhők felett repült, mire engedett némileg a gyomrát markolászó görcs, s csak ott, a delelőre hágó őszi napsugarak vakító fényében tisztult le fejében ígéretének valódi jelentősége. Legelőször kebeldagasztó büszkeséget érzett, amiért ez a két ember, akiknek a véleményére mindig sokat adott, érdemesnek tartják erre a szolgálatra. Azzal, hogy őt kérték fel, kinyilvánították végtelen bizalmukat, a kezébe rakták – talán nem túlzás ezt állítani – a fiuk életét és a saját nyugalmuk zálogát. Kiérdemelte mindezt? És legfőképp: fel tud nőni a feladathoz?
A kétség magja lehullott elméjének földjére – és igen gyorsan gyökeret eresztett. Nem az volt a kérdés, akarja-e… hanem hogy képes-e rá?
Ha elfognák… ha halálfalók kezére jutna – és ennek megvolt a lehetősége, hisz két hónapja végezte fél szívvel a munkáját, és most már csodálta, hogy egyáltalán eddig megúszta – szóval ha elfognák, ellent tudna állni a kínvallatásnak? Maradt még benne annyi erő, hogy védőfalat húzzon legbelső titka elé? Vagy megtörne, és kiszolgáltatná őket…
Ahogy mindez átfutott az agyán, a felelősség úgy érte, mintha az égbolt szakadt volna a nyakába. Nem tudta távol tartani magától a baljós gondolatokat, s azok egyre ott köröztek a fejében még akkor is, amikor hazaért, amikor hosszú idő után az első szabadon maradt délutánt pihenéssel tölthette volna.

A napkorong a horizont mögé bukott, a csillagok egyenként átfúrták magukat a sötétkék égen – és ő éberebb volt, mint hetek óta bármikor. Az élőképek mozdulatlanságával ücsörgött nappalijának karosszékében, rezzenéstelen tekintettel meredve maga elé, kétségeinek gyorsan őrlő malmai között. Segíteni akar nekik, mindennél jobban… De elég erős hozzá…? Az ő szíve a legbiztosabb rejtekhely egy ilyen értékes kincsnek? Egy egész estéje és reggele van végiggondolni mindezt, hisz ma már úgysem tud elaludni…
Csak nézett maga elé… teste jólesően magába roskadt, látása elhomályosult, mintha dús szövedékű függönyt eresztettek volna elé… A forgalom zaja eltávolodott, és beleveszett valami egyenletes zümmögésbe… köd gomolygott körülötte, s már tudta, hogy újra forogni kezdett álmainak ringlispílje, ő pedig rajta ül, már nem szállhat ki…
Jöttek a képek, az ismerős álomdíszlet: a kavargó szürkeség és a fojtogató hideg. Nyargalt előre, orra hasította a sűrű ködöt… Mindjárt odaér, igen, már csak néhány lépés választja el a céljától… Átsuhan a falakon, akárha szellem lenne, és már ott is áll, a Szellemszállás emeletén, a recsegős padlódeszkájú hálóban, a leszaggatott drapériák között, szemtől szemben a legjobb barátjával. James ugyanúgy mered rá, ahogy korábbi rémálmainak legszörnyűbb pillanataiban mindig: az engesztelhetetlen gyűlölet fenyegető aurájával körülvéve, összeszorított öklökkel, dühtől remegő állal. Sirius most is szólongatja őt: James! James! Úgy ismételgeti a nevét, mintha az megtörhetné az ellenállás páncélját. De James nem hallja, nem reagál a névre, csak néz rá különös tekintetének zöld tüzével, s az arcába vágja: Gyilkos!
Nem, ne mondd ezt! – sikoltaná ő, de hang nem jön ki a torkán. Ebben az álomban csak James engedheti szabadjára a hangját, és ő azt is teszi: kegyetlen élvezettel köpi rá a szavakat: Gyilkos vagy! A te hibád! Csakis a te hibád, miattad történt!
Úgy érezi, nem bírja elviselni ezt a hangot, szétreped tőle az agya. Összekuporodik, tenyerét a fülére tapasztja, és némán sikolt: Nem igaz, nem igaz, nem igaz…

Vér szökött a szájába, sűrű, rézízű és gyűlöletes. Saját kísérteties, elgyötört sikolya volt az, amire felriadt, ahogy hosszan, felrepedő torokkal a mérhetetlen fájdalmat üvöltötte ki magából, bele az éjszaka részvétlen arcába. A földön fekve tért magához, törzse alá gyűrődött karokkal, arccal az irhaszőnyeg bolyhaiba borulva. Valahogy kizuhanhatott a székből.
Forgott vele a világ, és ő képtelen volt megmozdulni. Csak vakon bámult maga elé, miközben rémálmának sikolya (Gyilkos! Gyilkos!) visszhangszerűen megsokszorozódott agyának egy hosszú, csupa tükör folyosóján, és a távoli forgalom meg a saját lármázó szívének zajával együtt őrült kakofóniává erősödött.
Akkor és ott, tulajdon nappalijának padlóján, tíz körömmel kapaszkodva a szőnyegbe, Sirius kurjantásnyi közelségbe került az őrülethez. Kavargó káosz volt körülötte a világ, ő pedig egy tehetetlenül sodródó testetlen lélek, aki nem talál kiutat saját elméjének fullasztó csapdájából. Miért nem múlik már el a zsibbadás? Miért kell ébren is rémlátomásainak terhét nyögnie? A szörnyű tehetetlenség görcsbe szorította a gyomrát, s az érzés, hogy valami lassú görgeteg munkálkodik a fejében, ami maga alá akarja temetni, felerősödött. Balsejtelmek gyötörték, értelem nélküli előérzetek, elméjének vetítőtermében egyszerre peregtek a valóság és az álom megfejthetetlen képei…
Úgy érezte, a lehetőségek egy bizonyos elágazásához ért. Két út vezet előre az ismeretlenbe – és sorsdöntő jelentőségű, melyikre lép. De hogyan válasszon?
Hangok suttogtak körülötte, a választ kántálták, de ő nem értette, saját félelme eltakarta előle a karnyújtásnyira heverő segítséget. Hezitálásra pedig nem maradt ideje, hisz valami rettentő dolog volt a nyomában – érezte ezt – a dermesztő hidegséget, amely elől álmaiban menekült. Döntenie kellett, gyorsan! Csak az egyik út vezet a megnyugvásba… De melyik? Hol az összefüggés? Álom és valóság milyen láthatatlan pontban kapcsolódik össze? Érezte, hogy a megoldás ott lapul valahol tudattalanjának hasadékaiban, agytekervényeinek legmélyén. Ő és James… titokgazda és gyilkos… Mit jelent ez?

És akkor, abban az áldott pillanatban, amikor az óra három mutatója egyesült körpályája legtetején, az új nap legelső másodpercében, Sirius megértette. Egyetlen villámcsapásszerű sugallattal érkezett a megoldás, és elméjének zárja, mely az összefüggést rejtette el előle, egyszeriben felpattant.
Rögvest talpra ugrott, feledve minden testi-lelki baját és fájdalmát. Végre tudta! Megértette! És ettől olyan vadul elhatalmasodott rajta az izgalom, hogy egy percig sem bírt várni. Nem, azonnal cselekednie kellett.
Úgy, ahogy volt, előző napi öltözékének átizzadt ruháiban, felkerekedett, gépre szállt, és már hasította is a levegőt. Átsuhant a város villódzó fénypókhálója felett, maga mögött hagyta a forgalom zaját, s csak húzta a gázt, mélyen a kormányra bukva, mint egy megszállott, egyre gyorsabban, egyre sebesebben, nyílegyenesen, hogy minél hamarabb elérje célját: a legjobb barátja lakását. Szíve végig a dobhártyáján dübörgött, lélegzete forrón lüktetett a torkában, a menetszél hasította az arcát – de mindebből alig érzett valamit. A megértés félsokkos állapota elkendőzte a fájdalmat.
Hogy mi történt pontosan abban a cirka három órában, amíg mérföldek messzeségeit lehagyva száguldott, hogy mire gondolt ott, a milliárdnyi csillag terhét nyögő éjjeli égbolt alatt, az örökre elkallódott emlékezetének homályában. Megfogalmazta-e magában a szavakat, amelyekkel érvelni akart? Kieszelt-e valamiféle tervet, amivel értelmet adhatna váratlan cselekedetének? Nem, nem valószínű. Mert amikor Peter többpercnyi, kitartó ajtózörgetés után álmos képpel előkerült, ő nem tudott értelmes magyarázattal szolgálni a jogos felháborodásra: Hajnali fél négy van! Mi olyan sürgős?
Létfontosságú, hogy velem gyere, vakkantotta oda egyszerűen – és Peter, aki soha semmiben nem mondott még neki nemet, akkor sem ellenkezett. Halálra rémülve, minden ízében remegve, de készségesen ült fel Sirius mögé a motorra, nem okvetetlenkedett, még akkor sem, amikor a levegőbe emelkedve nyilvánvalóvá vált, Siriuson nem valami haverösztön vett erőt, és hirtelen felindulásból nem egy kis éjjeli korzózásra invitálta.

A pirkadat legelső, ébredező fényével együtt érkeztek meg Godric’s Hollowba. Látványos belépőjük nélkülözött mindenféle udvariaskodást: felpörgő gumikkal, füvet és földarabokat felverve, egyenesen a ház előtti, harmattól gyöngyöző pázsiton landoltak. Sirius azzal sem fáradt, hogy letámassza a motort, az ülésből kilendülve – dereka körül a még mindig kapaszkodó útitársával – egyszerűen ellökte azt magától, s hagyta a földre borulni.
James rémült arca jelent meg az ablakkeret és megrebbenő függöny résében. Álomittas ábrázatán megkönnyebbülés ömlött végig, ahogy észrevette, kicsodák is voltaképp hívatlan látogatói.
Kis idő múlva kattant a zár, s az ajtórésben egy kócos fekete üstök bukkant fel.
- Hát ti? – A kérdésben a meglepettség mellett némi ijedtség csengett. – Sirius, hogyhogy ilyen korán?… Na de mindegy is, gyertek gyorsan, be a házba!
James sürgető kézmozdulataitól kísérve, Sirius karon ragadta a még mindig kábult Petert, majd együtt beoldalaztak a kitáruló ajtón. James hátat fordított nekik, és nyomban nekilátott, hogy visszaállítsa a ház védőbűbájait.

Végtelennek tűnő fél perc következett. Sirius mozdulatlanul állt az előszoba közepén, s ahogy James monoton kántálását meg Peter ziháló légvételét hallgatta, kellemetlen feszültség kezdett gyülekezni a mellkasában. Hamarosan magyarázatot kell adnia korai látogatására, James szemébe nézve kell előrukkolnia az ötletével – de fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá. Már bánta, hogy ilyen felkészületlenül érkezett, és azt kívánta, bár több ideje lenne átgondolni a mondanivalóját.
Aztán a fél perc letelt – túl gyorsan, túl hirtelen –, James leengedte varázspálcáját, és „akkor most mi van” nézéssel emelte rá a tekintetét.
És ő ott állt, szemben a legjobb barátjával, torkában dobogó szívvel, kóvályogva. Azért jött, hogy közölje vele, meggondolta magát, mégsem lehet a titokgazdájuk. Egy évtizednyi barátság legnagyobb próbája lesz a következő néhány perc. Mégis hogyan mondja el neki? Hogyan fogalmazzon úgy, hogy ne rémissze meg még jobban? Tálalja röviden? Vagy bonyolódjon hosszadalmas magyarázatba? Talán mindegy. Csak egyvalamire kell figyelnie, csupán egyetlen dolgot nem közölhet vele – az igazat.
Pánik kezdett dörömbölni a fejében, olyan hangosan, hogy még a saját gondolatait sem hallotta tőle. Találj ki valamit! – biztatta magát. Mondj bármit, csak múljon el ez a kellemetlen szorítás, ami a torkodat markolássza.
Alaktalan, mondattá össze nem álló szavak tolakodtak a nyelvére, s a szája már szólásra nyílt volna, amikor…
Padlóléc reccsent, James pillantása hirtelen elengedte az övét, s felsiklott a félemelet magasban húzódó lépcsőfordulóra. Lily állt ott, egy szál hálóingben, karján a halkan nyűgösködő Harryvel.
- Sirius… Peter… – nézett rájuk csodálkozva. Arca rózsaszín márványos volt az álom és a párna lenyomatától. Lassan elindult lefelé. – Valami baj van?
Sirius gyomra kellemetlenül összehúzódott, mintha kötelet csomóztak volna köré. Tudta, hogy így milliószor nehezebb lesz belefogni, hármójuk jelenlétében kimondani azt, amire készül, olyan lesz, mint megszegne egy vérrel megpecsételt nemes szerződését. Aztán – mielőtt visszaszívhatta volna – egyszerűen kibukott belőle:
- Nem lehetek a titokgazda.

Csend zuhant közéjük, súlyosan, mint valami láthatatlan kőszikla. A mindennapok észrevétlen háttérzajai felerősödtek: a falióra a vascölöpre súlytó kalapács hangerejével tiktakolt, a ház belső vázszerkezetének rezonanciája megtelt recsegésekkel, ropogásokkal. Sirius visszatartott lélegzettel figyelte szavai hatását.
James arca egy pillanatra megvonaglott, tekintete félrerebbent, és egy rövid, üzenetváltásnyi időre összevillant Lily tekintetével. Aztán visszafordult.
- Miért nem? – kérdezte egyszerűen. Tekintete figyelmesen függött Siriuson, nem tükröződött benne számonkérés vagy vád, egyszerűen csak beszédre biztatta.
Siriust satuként szorította a három rá szegeződő szempár. Ó, mennyivel egyszerűbb lenne elmondani a teljes igazságot – futott át az agyán. Bevallani, hogy megálmodta a jövőt, hogy éjjeli látomásai megsúgták neki, ő maga lesz a felelős mindkettejük haláláért, ha elfogadja a felkérést, ha az ő megbízhatatlan, álmoktól meggyötört tudatában kerül a titkuk.
De ezt nem mondhatta, őszinteségével nem törhette össze a látszathiggadtságnak azt a gyenge gyöngyburkát, amit ez a két ember – egymás és saját maga megnyugtatására – maga köré hazudott. Meg kell óvnia bennük a reményt.
Így hát James szemébe nézett, mélyen és rezzenéstelenül, miközben az agya leglogikusabban gondolkodó rekeszeiből megpróbálta összekaparni a válaszhoz szükséges szavakat.
- Azért nem lehetek a titokgazda – fogott bele –, mert… mert az veszélyes lenne. Hidd el, nem magamat féltem. De aki ismer minket, aki tudja, milyen szoros baráti kapcsolatban vagyunk már tíz hosszú éve, az… az rajtam keresztül keresne titeket. Ne értsetek félre, én akár meg is halnék, ha választanom kéne, akkor sem árulnám el a barátaimat. De az ellenségnek megvannak a maguk módszerei, amivel bárkiből kihúzhatják az igazságot…
Egy pillanatra elhallgatott, magában is emésztgette az elhangzottakat, s úgy találta, van abban logika, nem is kevés, amit mondott. Már csak a terv második lépése volt hátra.
- Épp ezért gondoltam úgy – küldött egy jelentőségteljes pillantás James majd Lily felé is –, hogy valaki mást kellene felkérnetek. Olyasvalakit, aki tökéletesen megbízható, aki nincs annyira szem előtt, akire – itt oldalt lépett, hogy a csendesen gubbasztó Peter is bekerüljön hármuk látóterébe – akire senki sem gyanakodna. Így egy gondolattal előttük járnánk…
Elhallgatott, várta, hogy szavai leülepedjenek. Látta barátai arcán a zavart fodrozódni, látta, ahogy a latolgatás és a csendes töprengés elfátyolozza tekintetüket. Úgy érezte, muszáj még mondania valamit.
- James – szólt nagyon halkan –, ugye megérted… ugye tudod, hogy nem a felelősség alól akarok kibújni? Legbelül tudom, hogy így lesz jó, hogy így kell lennie. Ha eltűntök, ha a varázslat elrejt titeket, sejteni fogják, hogy a Fidelius-bűbájt használtátok. És az is biztos, hogy nálam próbálkoznak majd először. Ismernek minket, az áruló… – Itt megakadt. Nem merte kimondani a nevet, ami a nyelvére jött – a nevet, ami annyiszor megfordult már a száján, s ami egy ideje a megnevezhetetlen fájdalom és keserű gyanakvás hangszínével zengett a fejében. Ám így is érezte, hogy barátai megfeszülnek, mintha ugyanarra gondolnának. – Az, aki kiadta Prewettékat, aki egy ideje információkkal látja el a halálfalókat, egyenesen nálam fog próbálkozni. De hiába. Belőlem nem szedhetnek ki semmit. Szóval, mit gondoltok?... James, ugye érted, miért nem lennék jó titokgazdának?

James lassan bólintott. – Értem – mondta, majd a pillantása Peterre siklott – Peterre, a mindig másodhegedűs barátra, akinek a véleményét még senki sem kérdezte, s aki eddig titokzatosan szótlan maradt.
- Peter, hajlandó lennél? Megtennéd ezt értünk? Igen? – James hangja szelíd suttogássá tompult, talán attól félt, egy hangosabb szóval még jobban elbátortalanítaná a férfit, aki most minden ízében remegett. Három szempár meredt rá várakozásteljes izgalommal, három tüdő tartotta vissza és őrizgette a levegőt. Peter mindig pirospozsgás arcszíne zavaros szürkére fakult, a pillantása elveszett a sűrű pislogásban – ám amikor megszólalt, hangjában valami konok határozottság csengett:
- Megteszem – szólt, még mindig a padlót bámulva. – A titokgazdátok leszek.