Gyilkos 3/3

Elhátrál az ablaktól, homlokának üvegre préselt lenyomata azonnal halványulni kezd. Ama röpke félóra egyetlen jele – mialatt emlékezete hónapok messzeségeit járta be – másodpercek alatt elpárolog.
Aznap elvégezték a Fidelius-bűbájt, minden zökkenő nélkül. Barátainak lakcíme biztonságos helyre került Peter szívének kamrájába. S a férfi csupán vele, Siriusszal közölte a titkot, mindenki más előtt rejtély lett Jamesék lakhelye. Az azóta eltelt… mennyi is? Egy hét?… Igen, az eltelt hét minden egyes napján tudatosította ezt magában, ismételgette, mint egy felmondásra váró tételt, hogy a felkészült vizsgázók nyugalmával válaszolhasson minden felmerülő kérdésre, amivel lecsillapodni nem tudó lelkiismerete zaklatta.
Akkor délután újrasarjadó reménységgel a szívében tért haza: végre pihenhet, nyugodtan alhat. Ledobhatja magáról rémálmainak koloncát. Megfejtette tudatalattijának csökönyösen hajtogatott üzenetét, tettével – azzal hogy Petert állította a maga helyére – elhárította a barátai életét fenyegető veszélyt.
Szentül meg volt győződve róla, hogy véget ért a kálváriája. Aznap este hosszú idő óta először nem félt álomra hajtani a fejét, szorongás nélkül engedte eszméletét elsodródni az álomteli alvás lágyan ringatózó deltahullámain.

Talán egy félórát pihenhetett vagy csupán perceket. Saját fuldokló hörgésére eszmélt, öklével a szájában, ahogy korábban oly sokszor. Ugyanaz az álom kísértette meg: a minden részletében azonos lidércnyomás James gyűlölködő arcával és Lily vádló tekintetével.
Olyan volt, mintha visszataszították volna a gödörbe, ahonnan nagy kínnal-keservvel – legalábbis azt hitte – már kiküzdötte magát. Verejtéktől ragacsos bőrrel feküdt, a sokkszerű döbbenet bilincsében, mozdulatlanul. Talán sírt is – erre már nem emlékszik pontosan.
Csak annyit tud, hogy akkor és ott oly mértékben felerősödött benne a tisztátalanság érzése, olyan megmagyarázhatatlan fantombűntudat kezdte gyötörni, hogy nem volt többé maradása a városban.
Kavargó agyában megszületett az elhatározás: nem virraszt át több éjszakát az ágyában, nem bámulja többé pislogás nélkül a mennyezetet, a forgalom visszatükröződő fényeit, arra várva, hogy a piros és sárga lassan elfakuljon, miközben egy újabb halálra ítélt nap vére szivárog be a reluxák között.
S hogy mit tett?
Az egyetlen dolgot, amivel lecsillapíthatta bűntudatának és nyugtalanságának tomboló viharát: éjjel-nappal vigyázta barátai házát. Az ő tudtuk és beleegyezésük nélkül persze, de végig ott volt – a házuk végében húzódó akácosban, az erdő avarral borított mélyén, a sűrű bozótos fedezékében.
Nem érdekelte már semmi más, csak hogy tulajdon két szemével láthassa, minden rendben van Jamesék körül. Hogy a Rend tagjai mit gondolnak, miért nem hallat maga felől már napok óta? Hogy távolléte alapot adhat bizonyos gyanúsítgatásoknak? És a kétség magját plántálja el a szívekben? Nem számított. Tekintetét a zsindelytetős házra szegezte, s csak legalapvetőbb testi szükségletei szakították el onnan. Hogy szomját csillapíthassa, a levelek és növényszárak tölcsérszerű mélyedéseiben összegyűlt harmatot nyalta le, vagy a közeli csermely vizéből kortyolt. Az erdő vadkörte- és almafáinak terméseiből kedvére szakíthatott, s napjában egyszer a kutyaként zsákmányolt patkányhússal egészítette ki bogyókból és gyümölcsökből álló étrendjét. Éjjel-nappal az ágak és levelek árnyas rejtekében őrködött, s csak a csípősebb hajnalokon húzódott vissza valamelyik kitúrt-kitágított nyúlüregbe.

Aludni nem mert, és nem is bírt igazán. Alig hogy elhelyezkedett, a melle közepén azonnal gyűlni kezdett a feszültség, s a nyomasztó látomások előrajzottak, mint fekete szárnyú pillangók. Pár perces bóbiskolást engedélyezett csupán magának, melyek ájulásszerű rohammal törtek rá a kimerültségtől, de ezeket a rohamokat leszámítva figyelő szemei szüntelenül a ház környékét fürkészték, gyanús, fekete csuklyába öltözött alakokat keresve.
A megfigyelés, a kémkedés minden erejét lekötötte; környezetéből és tulajdonképpen az egész világból csak az a szelet érdekelte, amelyen belül barátai mozogtak.
Pedig az ősz szinte természetfelettien gyönyörű volt, egyik aranyfényű nap követte a másikat. A tavaszias lendülettel felszökő hőmérséklet pillanatok alatt felszárította a hajnalban harmat-köntöst viselő fűszálakat, s a természet a kelő nap fényében minden reggel mézárnyalatot öltött. Ha voltak is futó záporok, gyorsan átvonultak a makacsul kobaltkék égen, esőterhüktől pillanatok alatt megszabadultak, s az átmosott világ lágy pasztellszíneit hagyták maguk után.

A csodálatos időt kihasználva Lily minden délelőtt kivitte Harryt a kertbe. Virágot szedtek, bukfenceztek a fűben, vagy a huncut mókusokat hajkurászták, amik a mogyoróbokrok termését dézsmálták titokban. A kisfiú csengő nevetése percekig visszhangzott a levegőben, s Sirius szívébe ilyenkor mintha egy horog akadt volna. S ez a horog húzta-rángatta előre – de ő nem mehetett, bármennyire is vágyott rá.
Még nehezebb volt titokban tartani a jelenlétét, amikor James is csatlakozott hozzájuk. A délutánokat pedig mindig hármasban töltötték a szabad ég alatt. Lily és James szüntelenül rótták köreiket szorosan Harry mellett, kétoldalt, hogy elkaphassák a röpködő kisfiút, aki hozzánőni látszott a játékseprűje nyeléhez, és aki minden jel szerint szent küldetésének a rémülten menekülő macska becserkészését és levadászását tartotta.
Néha közelebb merészkedett hozzájuk, óvatosan persze, nagyon ügyelve rá, hogy az ágak ne ropogjanak a talpa alatt, hogy a megrezdülő bozót ne vonja oda a figyelmüket. Kutyaként könnyűszerrel végrehajthatta ezt, és szorosan a földhöz lapulva egészen a hátsó kerítés lonccal befuttatott vonaláig lopakodott. Ott összekuporodott, s nézte-bámulta őket, orra olvasta hangulatuk illatát.
Megkönnyebbültnek tűntek, bár hogy ez mennyiben volt valóság és mennyiben a másik megnyugtatására tett önzetlen gesztus, nehezen volt értelmezhető. Állati ösztöne az öröm és szorongás kétértelmű üzeneteit fogta.
Ó, milyen nehéz volt megállni, hogy oda ne rohanjon! Hányszor kellett saját magába marnia, hogy visszatarthassa a lelkéből feltörő szűkölést!

Így teltek a napok, egyik a másik után, testi szükségleteinek és vágyódó szívének váltakozó igényű ellenpólusai között. De legalább látta őket, tudta, biztonságban vannak, és ez enyhített valamicskét a gyomrát markolászó görcsön. Nem tervezett előre. Hogy hány hasonló napot, hetet kell még ott töltenie, el nem követett bűnökért vezekelve, nem tudta. Talán az első korareggeli fagy beköszöntéig is maradt volna, ha a tegnapi incidens közbe nem jön.
Halloween ürügyén különféle zöldségeknek maszkírozott gyerekek jöttek az erdőbe, nagy marék petárdával feltankolva, valószínűleg hogy eldurrogtassák őket. Meglepték Siriust, olyan hirtelen toppantak a tisztásra, hogy már nem volt ideje elbújni. Napok óta nem mosdott, nem fésülködött, nem csoda hát, hogy a kölykök halálra rémültek a torzonborz, büdös alaktól – akiben minden bizonnyal valamiféle zsiványt láttak – és hatalmas ribilliót csapva inukszakadtából elrohantak. Sirius jobbnak látta menekülőre fogni a dolgot, még mielőtt jelenléte feltűnést vagy az aggódó szülők túlságosan nagy riadalmát keltené.
Haza motorozott hát, és nem is nagyon bánta, hogy így döntött. A nomád körülmények több napja rétegződő porát és bűzét kellett levakarnia magáról, és egy kiadósabb étkezés gondolata sem volt éppen ellenére. Percekig áztatta magát a zuhany forrón zubogó vizében, a tálca alján örvénylő piszkosszürke víz levél- és ágdarabokat sodort a lefolyócsőbe. Aztán felnyitott egy babkonzervet, és néhány kétszersült társaságában elfogyasztotta gyümölcsmentes vacsoráját. Alig nyelte le az utolsó falatot, azonnal olyan mélyről jövő fáradtság kerítette hatalmába, hogy épp csak volt ereje eldülöngélni az ágyáig, mielőtt a lábai összerogytak alatta.

Mindez alig egy órája történt, harminc perc öntudatlan hánykolódás és még ugyanannyi féléber emlékezés kínjával ezelőtt. Most itt ül a karosszékében, könyöke a térdén, feje a tenyerébe hajtva. Elméjére percekkel ezelőtt valamiféle baljóslatú csönd telepedett. Talán a fáradtságtól, amelyik most a csontjáig hatol, és belülről remegteti? Vagy álmának utórezgései gyötrik még mindig túlhajszolt testét?
Annyi biztos csupán, hogy egyre nehezebb kapcsolatban maradnia a külvilággal. Nem álmosság ez, amit érez, inkább olyan, mintha lassan lemerülő elem hajtana egy túlterhelt gépezetet. Ha legalább könnyíthetne magán, ha lelke valamilyen módon felszabadulhatna… Ó, ha elmondhatná valakinek!

Különös módon nem az az ember jut eszébe, akit a világon a legjobban szeret, nem James arca ugrik be, mint potenciális siratófal, hanem egy másik barát. Az a megbízható, mindig figyelmes figura, akit nyugalom vett körül, tartózkodás, ami jól ellenpontozta kettejük vibráló, túláradó lényét. Igen, ha férfiatlannak hitt problémák gyötörték, melyekről azt hitte, nem James fülének valók, mindig Remushoz fordult. Csak és kizárólag Remushoz…
Keserű nevetés bukik ki a száján, olyan a hangja, mint a szakadó selyemé. Milyen különös, gondolja, hogy pont azután a személy után vágyik, akire most valószínűleg a legkevésbé számíthat. Tisztán emlékszik arra a pillanatra, ott Jamesék előszobájában, amikor elharapta a mondatot: az áruló… Hogy James és Lily is ugyanarra gondoltak-e, mint ő, nem derült ki. Később sem hozták szóba, nem hangzott el név, sem gyanúsítgatás. Valami tapintatos óvatossággal kezelték a témát – valahogy úgy, ahogy az ember egy felbecsülhetetlen értékű porcelánváza körül mozog, távolságot tartva, kimérten. Talán attól féltek, a felelőtlenül kiejtett szavak összetörnének egy kincset, ami már csak az emlékeikben létezik.
Hol csúsztak félre a dolgok? Mikor szűnt meg Remus a bizalmasuk lenni, mikor távolodtak el annyira egymástól, hogy ilyen kétségek foganhassanak meg a fejében?

A kérdésekre nincs válasz, inkább nem is gyötri vele magát. Kimászik a karosszékből, s miközben egy futó pillantást vet az órára (egy óra lesz öt perc múlva) kifordul a szobából. Talán egy korty kávé helyrebillentené a figyelmét. Feltölti és bekapcsolja a kávéfőzőt (sok varázslóval ellentétben ő soha nem érezte lealacsonyítónak, hogy mugli gépeket vagy akár elektromosságot használjon – bár igaz, ami igaz számlát nem fizet, tartozásait konfúziós átok tartja egyensúlyban). Amíg a széken gubbaszt – talán mert a felázó koffein illata gondolati úton megelőlegezi annak fiziológiai hatását – kezd felélénkülni. Agyáról felemelkedik a zsibbadtság selyemfüggönye, s a vérkeringés egyre több ponton érinti meg a testét. Az első korty a szénfekete löttyből csak további muníciót szolgál szervezete pöfögő gépezetének. Két színültig töltött csésze méregerős kávé után érez magában annyi erőt, hogy megborotválkozzon, s valamiféle frizurába kényszerítse lenőtt haját.

Tulajdonképpen azóta motoszkál benne egy terv, amióta felkelt a karosszékből. Amikor bánatainak keresett lelki szemetesládát, Remus arca suhant végig először emlékezetének kristálygömbjén, ám rögtön utána megjelent egy másik, nem kevésbé fontos ember arca is. Olyan emberé, akit ugyanúgy elhanyagolt – nem szándékosan persze, egyszerűen csak úgy alakult –, akit a roxforti évek után messzire sodort tőle az élet.
Peter leszakadt a négyesről – csak úgy, mint Remus –, és hiába volt tagja a Rendnek, ők ketten küldetésük eltérő természete miatt szinte soha nem találkoztak. Peter, akinek Dumbledore megfigyelő, kémkedő szerepet szánt (nem is tudva, mennyire testhez álló szerep ez neki titkolt animágus-képessége folytán), nem került bele az események sűrűjében, nem vett részt közelharcokban, csupán információkat szállított gyanús alakokról, szokatlan mágikus tevékenységekről. Igaza volt Jamesnek, amikor azt mondta, Peter nagy valószínűség szerint miattuk csatlakozott a Rendhez, ahogy korábban az ő rábeszélésükre és állandó nyaggatásukra lett animágus is.
Sirius összeszoruló szívvel látja be mindezt, s a négy hónappal korábban önmagának tett ígéret – hogy szavakra váltja érzelmeit – most holtsúlyként akaszkodik a mellére. Az álmok és a nyomukban járó baljós gondolatok elfeledtették vele ezt az ígértet – de még nem késő! Amit Remusszal kapcsolatban elmulasztott megtenni, azt még van idő bepótolni Peternél.

És a terv egykettőre cselekvéssé formálódik. Sirius tiszta ruhát húz, az előszobafogasról lekapja motoros dzsekijét, és már lohol is felfelé a toronyház lépcsőházában, egyenesen a parkolónak használt tetőre. Ott áll a motor, krómos csövein megcsúszik, és százfelé szóródik a holdfény. Amikor leparkolta, olyan kimerült volt, hogy a legalapvetőbb mugliriasztó bűbájokat is elfelejtette rászórni – de ami máskor hanyagságnak tűnne, most kapóra jön. Nyeregbe pattan, nagyot ránt a gázon, és kilő a város csillagszeplőit szmog- és fényfátyollal elkendőző poros szürke égboltjára.
Arcán kettéválik a novemberi csípős szél, fülében magas hangon visít az átszelt, maga mögé utasított levegő. Ahogy apránként kiér a város fénytől szennyezett kupolája alól, felragyog körülötte az éjszaka, a csillagok egyenként átdugják fejüket a fekete égbolton, a hold keskeny sarlója éles kontúrokat kap.
Az alant elterülő táj homogén, szürke takarót ölt, amit csak itt-ott szabdalnak obszidiánként fénylő tavak, kígyózó folyók. A kormányrúdra szerelt iránytű az egyetlen segítség, amivel most tájékozódhat. Finoman megdönti a motort, az első kerék dél-nyugatnak fordul. Ha tartja ezt a kényelmes sebességet, akkor cirka három órát vesz majd igénybe az út, ám még így is jóval pirkadat előtt fog megérkezni Peterhöz. De eszében sincs visszafordulni, vagy akár lassítani – így is túl sokat várt ezzel a gesztussal. Hisz Peter mindvégig itt volt, alig háromórányi repülőútra, és ő egyszer sem látogatta meg, nem ugrott be hozzá egy rövid baráti csevelyre, vagy nem hívta át magához ugyanezen okból. Hagyta, hogy mélyebbre nyíljon a szakadék, amit eltérő életritmusuk ékelt kettejük közé. Hónapokig nyűglődött az álmával, viselte azt súlyos koloncként a szívében, és egyszer sem jutott eszébe kibeszélni magából, elmondani annak az embernek, aki talán mindvégig egy ilyesféle kitárulkozásra várt, némán, a szürke eminenciások szelíd türelmével.

Már csak mérföldek vannak hátra, Sirius látja a messzeségből felfénylő nagyváros tejútszerű sávját. Ahogy egyre közelebb ér, úgy homályosul el újra a tisztán ragyogó éjszaka, körülötte megsűrűsödnek a mesterséges fények, az utcák vonalát jelző nátriumgőz lámpák narancsos sávja lassan foltokra, majd különálló buborékokra szakad. Már látja a Peter lakásához vezető makadámút tompa, épületekkel szegélyezett szalagját – csendesnek, kihaltnak tűnik.
Az utca legsötétebb szakaszán fog talajt, ott, ahol a köztéri világítás a legfoghíjasabb, visszavesz a sebességből, és lassan begördül a komor bérház elé. Ahogy leparkol és körülnéz, minden mozdulatlannak tűnik, a levegő sem moccan, az utcát nem díszítik fák, nincs lombkorona, ami árulkodó suhogásával valamiféle életről tanúskodna. És Siriust rossz érzés legyinti meg, olyan, mintha nyakszirtjét egy jeges mutatóujj érintené könnyedén. Nincs rá különösebb oka, egyszerűen csak így érez. Megindul a homlokzati lépcsősor felé, betonmorzsalékok ropognak a talpa alatt – egy pillanatra felnéz: a befüggönyözött ablakok mögül nem szűrődik ki fény. A lépcsőház bejáratát nyitva találja, a telefirkált és leszaggatott hirdetményekkel meggyalázott előtér a kintről beszűrődő piszkos fényben fürdik, saját árnyéka hosszúkás mutatóujj a padlón.

Peter lakása a harmadik emeleten van, a második ajtó a keskeny, koszlott folyosón. Nagyjából egy hete járt itt – villan át az agyán –, akkor is a hajnal első sugarai előtt érkezett, és a legmélyebb álmából ráncigálta ki Petert. De miért volt az annyira más? Akkor miért nem markolászta görcs a gyomrát, s miért érzi most úgy, mintha saját félelme levet eresztene, és keserű ízzel töltené meg a száját?
Felemeli a kezét, s ökölbe zárt ujjakkal ráver az ajtóra. Aztán újra és újra. Amikor már vagy tizedszerre csinálja ugyanezt, tudja, hogy nem lesz válasz. Előrántja a pálcáját, és a kilincsgombra szegezve elmotyog egy alohomorát.
Zárnyelv kattan, az ajtószárny résnyire feltárul. Odabent mozdulatlan a sötétség. Sirius kivont pálcával lép az előszobába, talpa alatt megreccsen a padló – a visszhangos üresség megkettőzve ismétli meg a zajt.
- Hahó! – kiáltja. – Peter? Itt vagy?
Válasz nem érkezik a kérdésre, maga sem hitte, hogy másképp lesz. Pálcájának szikrázó fénykörét végighordozza a falakon… bevilágítja a sarkokat… az étkezősarok székeit és asztalát… a hálószobába nyíló ajtórést…

A látvány a megszokott – valami mégsem stimmel vele. Talán mert túl nagy a rend, szokatlan a tisztaság. A konyhaszekrényt nem borítják az utolsó étkezés morzsái, a mosogatóban nem állnak halomban a piszkos edények, nincsenek elszórt, kifordított ruhadarabok szétszórva a karosszékben vagy a kanapén, ahova tulajdonosuk első lendülettel lehajította őket. Nem. Olyan… kipucolt minden – ez a szó jut először eszébe.
Ahogy tétlenül áll a szoba közepén, gyomrából egy jéghideg gombóc indul fel, és ül meg a mellkasában. Valami iszonyatos bizonyosság tenyészik itt, a csendes, üres falak között, lakójának hiánya sikolt – de hogy mit, még nem tudja.
Aztán az izmai önállósítják magukat: Sirius azon kapja magát, hogy a konyhaszekrényhez ugrik, és eszelős lendülettel feltépi az ajtókat, a hűtőt, kirántja a fiókokat. Mindegyik üres. Beviharzik a hálóba, felforgatja a szekrényeket, kifordítja a komód fiókjait – de semmit nem talál bennük.
Tüzes félelem ugrik a torkának, olyan az íze, mint a forró vérnek. Az első összefüggő gondolata a pánik, ahogy iszonyatos fejhangon azt ordítja: Barátai veszélyben vannak! Peter eltűnt! A halálfalók talán megsejtettek valamit, és elhurcolták őt.
Visszacsörtet a nappaliban, pillantása újra és újra végigpásztáz a falakon, mintha egy hátrahagyott jelet keresne… mintha a vigasztalan látványból kiolvashatná azt a nyomot, amin elindulhat…
Betörtek ide… Petert megfogták, és erőszakkal elvonszolták… Vagy…? Érzi, hogy a gondolatmenet sántít. Mert mi a magyarázat a kiürített szekrényekre, a dulakodás nyomainak teljes hiányára?

Miközben ezen töpreng, a szemközit fal valósággal magához ragasztja a pillantását. Nagy, sima fehérség, ami pálcájának aranyló fénykörét tükrözi vissza… csupasz és a szemnek valahogy zavaró… De miért?
Aztán lejjebb fordítja a pálcáját, s a fény a fal tövében felhalmozódott felpöndörödő csíkokra esik – olyanok, mint a faforgács. Sirius torkában dobogó szívvel előreugrik, lehajol, és felemeli az első kezébe kerülő darabot. Könnyű, mint a papír, s ahogy a fény felé tartja, saját arcmását ismeri fel rajta. Aztán újból lehajol, szétterpesztett ujjaival végigtúr a papírfecniken, mintha egy haldokló erdő avarszőnyegén tapogatózna, a múlt levedlett, enyészetnek felkínált emlékein.
A valószerűtlenség lehengerlő erejével jut el a tudatáig: ezek itt a róluk, négyükről készült fotók, felvételek a roxforti évekről… Lily és James esküvőjéről… a keresztelőről… Egy héttel ezelőtt még a falat díszítették, magifix bűbáj ragasztotta őket arra a csupasz fehérségre, amit eddig bámult.

Sirius felpattan és hátrahőköl. Bámul maga elé, a talpa alatt szétszórt cafrangos fotódarabkákra, melyekről testüket vesztett fejek vigyorognak felfelé, letépett végtagok integetnek az örökkévalóságnak. Testében zsibbasztó adrenalinfolyam árad szét, s józan gondolatait elmossa az előérzet sötét áradata. Peter tette ezt? – töpreng némán. Ő gyalázta meg így múltjuk legszebb éveit?
És aztán jön a rémületes kérdés: Mire lehet még képes az az ember, aki ilyen kegyetlenül le tudott számolni a kézzel fogható emlékekkel? Hogyan őrködik vajon mások életének titka felett, ha ily könnyedén tépte ki sajátjából ezeket a darabokat?

A válaszokban rejlő lehetőség túl iszonyatos ahhoz, hogy most végiggondolja. A szíve már így is tébolyult gőzgép gyanánt zakatol a mellében, rémülete, mint forró, eleven kő, ott lüktet a torkában.
Most rögtön indulnia kell!
És a lába már viszi is előre, kiviharzik a szobából, át a konyhán, azzal sem vesződik, hogy berántsa maga mögött az ajtót. Lépcsősor meredek lejtőjén siklik lefelé, mintha nem is lépne, a lépcsőház falai két oldalról nekifeszülnek, légszomj fojtogatja a torkát.
Amikor kiér az utcára, már a pánik szélén áll, s a világ egyre inkább valamiféle lyukká kezd zsugorodni körülötte. Hol a motor? Hol hagyta? Sirius nem látja, az iszonyat fejben tenyésző sötét felhője eltakarja előle a valóságot. Behunyja a szemét, csak egy pillanatra, a tarkóját vékony hártyaként ellepő verejtékréteg átveszi a levegő hűvösségét, megborzong tőle, s amikor felpillant, már látja a motort.
Lába közé kapja a hűvös géptestet, belekapaszkodik a kormányba – de nem ül le, és nem ad gázt. A repülés nem lehet elég gyors módja az utazásnak, most, amikor minden perc számít. Így motorral együtt még soha nem próbálta, s az utóbbi négy hónapban is csak akkor választotta ezt a módszert, ha az elkerülhetetlenül szükséges volt. De a pusztító aggodalom ellenére, ami majd’ szétveti a mellkasát, csodálatos módon mégis érez magában annyi koncentrált erőt és figyelmet, hogy megpróbálkozzon vele.

Lehunyja a szemét, s gondolatait egyetlen szűk csatornába terelve minden ízében megfeszül. Azon nyomban vákuumtölcsér szippantja magába örvénylő erővel, teste hozzánő a motor hűvös krómjához, ujjai lefeszíthetetlenül markolják a kormányrúd két végét. Zuhan, sodródik a végtelen térben, mellkasát láthatatlan prés szorítja, olyan erősen, hogy már azt hiszi, itt a vég, ő örökre elveszik a pillanat fojtogató, légüres semmijében… Aztán levegő vágja mellkason, mint egy nedves pokróc, hideg áramlik orrán és száján át a tüdejébe, s a világ újból megtelik szilárdsággal és kontúrokkal.
Sirius Godric’s Hollow főterén találja magát, a templomkert kerítésének tövében, szemközt a zsebkendőnyi park közepén felállított háborús emlékművel. A hajnal még nem érintette meg az eget, de az éjjeli feketeség már szürkébe hajlik. A teret övező üzletek kirakatai vakon merednek előre – tulajdonosaik még otthon durmolnak –, csupán a köztéri világítás ívlámpáinak visszfénye tükröződött rajtuk.

Sirius meglóduló szívvel fordítja tekintetét a posta és a pékség sarki épületei közé, abba az irányba, ahonnan a Lilyék otthonát rejtő út nyílik. Mire számít? – teszi fel magában a kérdést. Jeladó füstoszlopra talán? Vagy hogy az ég megnyílik, mint egy frissen ejtett vágás, és kiserkenő vérként lidércfény csordul alá?
Nem, semmi ilyesmit nem lát. Az ég bársonykupolája sértetlen, és a gyűlöletes, kígyó-nyelvét öltögető halálfej sem szikrázik a magasban.
Ám a rossz érzés nem múlik el, inkább fokozódik. Ahogy megindul a parkon át – a motort maga mellett tolva, hogy érkezése ne csapjon zajt –, gyomra megtelik a sav új hullámával, s keserű szájíze belülről marja a torkát. Tényleg történt valami, vagy csak feszült idegei mondatják ezt vele?
Öntudatlanul is megszaporázza lépteit, csizmája nyikorog a csúszós betonon. Zápor vonulhatott át a városon, mert a levegőben esőillat keveredik a felázott talaj nyirkosságával, s a fák levedlett lombjának dús, bomló szagával. Az évszakok kereke mintha fordult volna egyet azóta, hogy alig fél nappal ezelőtt elhagyta Godric’s Hollowt. Távollétében beköszöntött az igazi ősz, s útitársaként magával hozta a gondot okozó szeleket és a csípős hajnalokat.

Sirius eléri a macskaköves utca sarkát, befordul rajta. Maga sincs tisztában vele, de most már szinte fut. Mellette egyre nagyobb iramban maradoznak el a takaros kis házikók, bennük a legédesebb álmukat alvó lakóikkal. Lélegzete hangosan kattog a torkában… a levegőben ünnepi ajtódíszekről leszaggatott narancsszínű kreppszalagok sodródnak felé, az egyik a felkarjára tekeredik… Sirius fülében pánikszél fütyül, néma fohász remegteti az ajkát. Ó, istenem, add, hogy ne legyen semmi bajuk! Hadd maradjon ez az én lázálmom, a saját őrült képzelgésem! Az utca lassan elfogy előtte… már csak a lejtős részt követő bukkanó van hátra… egyetlen félkanyar csupán…
És már látja is az óriási tölgyfát, ahogy a magasba nyúl; látja kopasz, lombjától már megfosztott legtetejét, ami csupasz ágaival mintha az eget karmolná. De a ház még takarásban van, s odafent már a hold sem világít, hogy fényével kirajzolja a kontúrokat.
És Sirius eltaszítja magától a motort, szíve felgyorsul, ahogy a lába is, s a türelmetlenség magas, sivító tartományba szökik dörömbölő fejében. Miért nem látja már végre? Miért? Hisz néhány lépés még és ott áll a kerítés tövében…
Lábai még hajtják előre, de kutató tekintete mozdulatlan, pislogás nélkül mered a magasba, úgy várja, hogy végre megpillantsa a zsindelytető ismerős vonalát… Már itt áll a kert előtt, a háztól egy kicsit balra, csupán a reggel lassan fogyó feketesége és néhány méter választja el tőle – mégsem látja. De miért nem…?

Aztán hátratántorodik, szíve dobbanás közben megdermed. Egy pillanatra önmagába süpped, ahogy megérti, szinte közömbös marad. Aztán az agya működésbe lép, feldolgozza a látványt, s a kép – a beomlott emelet és a leszakadt tető képe – hirtelen összekapcsolódik az értelemmel. Vad, fejhangon üvöltő fájdalomdal repeszti szét a döbbenet zsibbadt burkát. Nem, ez nem lehet igaz! Ó, istenem, add, hogy ne ez legyen a valóság!
De a látvány könyörtelen, a szétrombolt ház képe előtte tornyosul, letagadhatatlanul – és olyan borzalmakat vetít előre, amelyet kavargó agya egyelőre nem bír megemészteni.
Sirius tántorog, nem érzi kezét-lábát, a világ szürke, vattaszerű felhőkben távolodik tőle. Fel akar ébredni, igen, mert ez csakis egy rossz álom lehet, ki akarja nyitni a szemét, saját szobájának színes fényekkel pöttyözött mennyezete után vágyik, a forgalom cikázó látképére, vagy akármire, bármire – csakhogy ne lássa azt a rettenetes rongykupacot ott, a bejárat előtt, azt a kifacsart tagokkal heverő valamit. Mert ha tovább kell néznie, akkor talán megértené, mi az. Talán lázongó tudata befogadná a látványt, a tagadás utolsó védőbástyája, ami mögött ő kuporog reménykedve, lelki szemeit összeszorítva, leomlana, és maga alá temetné. Nem akar közelebb menni hozzá – ó, édes istenem, még mindig felébreszthetsz, még mindig nem késő! – de a lábai viszik előre, át a nyitott kapun, végig a kövekkel kirakott ösvényen, és a formátlan rongycsomó lassan alakot ölt. Lábak és karok válnak ki a megcsavarodott törzsből… félrebillent nyak vonala tűnik fel… egy kócos üstök az ajtófélfa és a küszöb találkozásánál… egy lecsúszott szemüveg a mozdulatlan mellkason…

Sirius ott áll a valamikor élettől duzzadó test kifacsart karikatúrája felett, vonagló lélekkel, kóvályogva, a szédülés színeket, szagokat és érzéseket egybemosó ciklonjának magjában – s egyelőre nincs tudatában, hogy legjobb barátjának üvegesen kimeredő szemébe néz, bele a kitágult pupillákba, a halál végtelen feketeségébe.

Aztán a sokkos állapot jótékony védőburka lehámlik, Sirius felébred a tagadásból, hogy a rideg, sorvasztó valóságban térjen magához. A látvány tompítatlan erővel vágja mellbe, s a felfoghatatlan borzalom vöröset robban a bensőjében. Tüdeje összezuhan, lelappad, a levegő bennszorul.
Üvölteni akar, kiadni magából a fájdalmat és a kínt, mielőtt megfullad tőle, mielőtt az őrület árja a téboly szakadékába taszítaná. Kinyitja a száját, keze ökölbe szorul, hörögne, üvöltene, sikoltana – de csak egy sor rekedt, el-elfúló nyögést tud kipréselni összeroskadt tüdejéből. Lábai kicsúsznak alóla, és ő barátja holtestére zuhan. Arcát James mellkasába fúrja, kezei felkúsznak a kificamodott nyakon, és beterítik az égre meredő mozdulatlan arcot.
Így fekszik, testével betakarva barátja testét, mintha annak gyorsan elillanó melegét akarná felfogni. Felnyalábolja őt, magához húzza, ringatja gyengéden. Aztán visszafekteti, két kezébe fogja az arcát, pofozgatja, csókolja – nem mozdul. Újból magához öleli, olyan szorosan, amennyire kimerült izmaitól csak telik, belélegzi James lényének törékeny illatát, ami hamarosan elfakul majd, magába szívja életének legutolsó, halál után is itt ragadt leheletét.
Aztán leengedi, végtelen gyengédséggel, fejét finoman a küszöbre fekteti, és az arcába néz, utoljára ebben az életben. Szeretne méltóképp elbúcsúzni tőle, némán és hangtalanul, csupán megszólaló lelkén át. Reménykedve várja, hogy szemei megteljenek a beszédes könnyekkel – ám a könnyek nem jönnek. Helyette vad fájdalom nyilall a szívébe, s az agyában ordítva dörömböl az önvád: Az én hibám! Az egész az én hibám! Miattam halt meg James!
Az iszonyat, ami e gondolatok nyomán szétárad az ereiben, elhomályosítja a tudatát. Hirtelen minden értelmetlenné válik, alak nélküli színné, elszabadult molekulák csobogásává, a világ szilánkosra hasad körülötte, de ő nem akar így élni… nem tud…

Sirius képtelen megmaradni önmaga alapvető valóságában, emberi szíve nem bírja feldolgozni a kínt – s az évek alatt begyakorolt, varázslattal kísért mozdulatsor most ösztönszerűen formálja át a testét. Egy pillanat az egész, gerince megnyúlik, csípője elfordul, összezsugorodik, és ő nem zavarodott, bűntudatát dédelgető férfi többé. A világ új érzékek kapuján keresztül tárul ki előtte, megtelik bódító szagokkal, árnyalatokkal, palástolatlan érzésekkel – és a szívet tépő fájdalom, amivel emberi mivolta nem boldogult, most kiszabadul belőle.
Égnek emeli pofáját, és a visszatartott levegő égető kínnal eltávozik. Üvölteni kezd, őrült hangok törnek ki görcsös torkából, tébolyult, visszhangzó sorozatokban. Kitartott vonyítása, megszabadulva a test börtönéből, egészen az égig szökken, megremegteti a csillagok fényét, majd visszazuhan, és vonagló nyüszítésbe fullad.

Összekuporodna és lepihenne, hogy James teste mellett érje a hajnal, itt akar várni, amíg valaki fel nem fedezi őket, és a másik két holttestet, amikkel ő már nem akar szembesülni…
Ám ekkor beszűkült, gyásztól fáradt világába egy hanggal kísért illatfoszlány tolakodik. Eleven, vibráló szag fúrja magát az orrába.
Felkapja a fejét. Mintha erőtlen gyereksírást hallana… Fülel – s lelkének valamely soha nem ismert mélységéből remény szikrázik fel: Talán Harry az, talán a kisfiú valami csoda folytán túlélte a pusztítást!
És a remény bizonyossággá erősödik. Ő átszökken a küszöbön, magasba tartott orral keresi az illatfonalat, hogy belekapaszkodhasson, hogy elvezethesse a hang forrásához.
Az elevenség meleg szaga az emeletről jön – már érzi – olyan, mint az olvadást hozó első tavaszi légfuvallat, mint a március zsendülő hajtásainak frissessége. Felnyargal a lépcsőn, átfúrja magát a letört lécdarabok és tégla halmok akadálypályáján, ami korábban az emeleti folyosó volt, átugrik egy leszakadt, keresztben fekvő ajtószárnyon – az ismerős babaillat húzza előre.
Tető már nem fedi a ház ezen részét, a félbetört falon túl a keleti égbolt világosszürkére hígult messzesége húzódik. Leszakadt födémdarabok aknásítják el itt a padlót, és ő porban csúszva, akadályokat kerülgetve nyomakszik előre. Egy rémületes pillanatra orrfacsaró bűz keresztezi az útját, az egész bensője összerándul tőle. Átugorja a sötét, rothadásnak indult kupacot, a szag forrását, és kúszik tovább, az élet mindent elnyomó, diadalmas illata felé.

Közvetlen közelébe hangzik fel újra a sírás, fojtottan, mintha egy szekrény mélyéről szólna. Itt van valahol, a törmelékek alatt, érzi, hallja, de nem látja. Segítenie kell rajta, ki kell szabadítania a fullasztó porból! És mielőtt végiggondolhatná, miként tegye, már ismét van keze, amivel emeljen, és ujjai, amivel fogjon. Az ember perspektívájából látja már: a kiságy szétroncsolt darabkái hevernek szanaszét körülötte.
Sirius lehajol, két marokkal hajigálja szét a léc, tégla és vakolatdarabokat, mígnem egy széles farostlemezig jut, ami azelőtt talán valamiféle szekrény hátlapja lehetett. Két kézzel megragadja, félretolja a lemezt – és alatta megpillantja, amit keresett. Ott fekszik Harry, összekucorodva, hüvelykujjával a szájában, mozdulatlanul. Vastag porréteg borítja szürke lepelként, amibe csak kicsordult könnyei vájtak nedves barázdákat az arca két oldalán.
Sirius finoman a hóna alá nyúl, megtámasztja a kisfiú fejét, miközben felemeli, s a baljával végigtapogatja a kezét, a lábát, a bordáit, óvatosan, törés vagy ficam után kutatva. Ám semmi ilyesmit nem észlel, s mielőtt a kicsi nyugtalanító csendessége miatt érzett aggodalma kétségbeeséssé fajulva, Harryből kitör a sírás – a panaszos, szívbe markoló, de egészséges testből (ó, köszönöm istenem!) felszabaduló bömbölés.
Sirius a mellkasához szorítja őt, ringatja, nyugtató szavakat duruzsol a fülébe, miközben igyekszik nem észrevenni a törmelékhalom alól kilógó vörös hajfürtöket, a görcsös fogásba merevedet ujjakat, amik még a halálon túl is a kiságy rácsait markolják. Ki kell innen vinnie Harryt, el a halott anyja közeléből! Egy felnőtt embernek is sok ez a látvány. S bár nem tudja, mi történt pontosan, hogy mennyit foghatott fel belőle egy egyéves gyerek, akkor sem akarja, hogy emlékezzen erre a rombolásra.

Elindul, átlép a felforgatott szoba roncsain, keresztülvág a folyosón – a szipogó Harryt mindvégig a mellkasára buktatva tartja, hogy minél kevesebbet lásson, és amikor a küszöbön keresztül kilép a szabadba, még a szemét is eltakarja. A kert végébe viszi, leguggol, a pázsit füvén összegyűlt harmattal megnedvesíti ingének egyik csücskét, és letörli vele a kisfiú könnytől és portól maszatos arcát.
Harry erejéből már csak csuklásszerű hüppögésre telik, túlhajszolt tüdeje fáradt rándulásokkal préseli ki a levegőt, a tekintetében rémület és értetlenség fénylik, óriási pupillája szinte elnyelni látszik gyönyörű zöld íriszét.
Mi lesz vele ezután? – fut át a férfi agyán. Anya és apa nélkül? Csak most, a kisfiú megtisztított arcába nézve – ahogy Lily és James egyesülő vonásit felfedezi rajta – döbben rá: árvák lettek mindketten.
A veszteség és az elhagyatottság émelyítő érzése elönti belülről, úgy érzi, mellkasa menten szétrobban a kiadhatatlan fájdalomtól. Torka gombostűfejnyire szűkül, testét remegés korbácsolja végig – és valami legbelül eltörik. Sós, sűrűn pergő, gyermeki könnyek törnek elő a szemhéja alól, patakzanak, lefolynak az állán. Most úgy sír, ahogy James teste fölé bukva is akart, a szíve mélyéről, szeretetének kétségbeesett hangján. Csak Harry testének melege, húsának és csontjainak karjában tartott súlya köti a külvilághoz, minden más eltűnik a gyász engesztelhetetlen kínja mögött.

Lassan eszmél fel, apránként, ahogy a léptek ismétlődő zajai egyesével átfúrják magukat tudatának homályán. Valaki közeledik. Sirius feláll, megfordul – egy magas, sőt feltűnően magas alak tart felé. A pirkadat közeledtét jelző első lapos fénysugarak körbeölelik a férfit, kirajzolják dús szakállát, göndör haját, fényes bogárszemeit.
- Mi történt itt, Sirius? – kérdi Hagrid. Tekintete a ház leszakadt jobb emeletére rebben, aztán vissza Siriusra, majd a karjában tartott kisfiúra. – Lily és James hol vannak?
Sirius nem bír szólni. A pillantása adja meg a választ, ahogy óvatlanul a bejárat felé rebben.
Hagrid is odafordul. Egy darabig értetlenül nézi, aztán felvonyít: – Nem! – Odaugrik Jameshez, letérdel mellé, és megragadja óriási kezeivel. Úgy rázza a tehetetlen testet, mintha saját lendületével akarná életre kelteni. Siriusnak nincs ereje leállítani őt.

Kis idő múlva a vadőr felkel, vörös, duzzadt szemeit Siriusra szegezi: – És Lily?
Ő földre szegezett tekintettel rázza meg a fejét.
Újabb vonyításszerű gyászkiáltás rázza meg a levegőt. Sirius vár, amíg saját torkában is oldódik a görcs, amíg már biztos benne, hogy képes lesz feltenni a kérdést:
- Te hogy kerülsz ide, Hagrid?
A vadőr hangosan megszívja az orrát, náthás hangon felel: – Dumbledore küldött…
Siriusban a válasz hallatán valami jéghideg bizonyosság kezd kialakulni; két karját ösztönös mozdulattal szorosabbra vonja Harry körül. – Miért? – kérdezi visszatartott lélegzettel.

Hagrid megindul felé, súlyos, cammogó lépteivel – és neki minden önuralmát latba kell vetnie, hogy mozdulatlan maradjon. Pedig a legszívesebben hátraarcot venne, és a kisfiút a mellére szorítva csak rohanna és rohanna, amíg a lábai bírják.
- El kell vinnem a kicsit – válaszolja Hagrid, és már nyújtja is a karját. – Dumbledore kért meg rá, én nem értettem, miért, de ő valahogy tudta…
Sirius hátrál egy lépést, zsibbadt szájából szavak csúsznak ki:
- Add őt nekem, Hagrid! – Fülét mintha végtelen messzeségből érné tulajdon, könyörgő hangja. A legvégsőbb kétségbeesés mondatta ezt vele, tudja jól, a remény kihunyni készülő parazsa. Ez a mellére ölelt, csendesen szuszogó gyermek az egyetlen lényegi kapcsolat a valós világ és a sötét értelmetlenség végtelenje között, az utolsó pont, ami még az élethez köti. Ha kitépik a kezéből, ha el kell válnia tőle, a világ felfeslik a varratoknál, és élhetetlen zűrzavarrá hasad. – Én vigyázok rá – folytatja kétségbeesetten –, a keresztapja vagyok, James is így akarná. Kérlek, Hagrid, ne vedd el tőlem…
A vadőr bozontos szakállára újabb kövér könnycseppek hullanak, szelíd, rekedt hangon szólal meg:
- Muszáj elvinnem őt, Sirius. Dumbledore kért meg rá. Ő mondta, hogy biztonságba kell helyezni. Hogy veszély les rá. Ugye te is azt akarod, hogy biztonságban, jó helyen legyen? – és már fogja is Harryt. Egyik kezével átnyalábolja a kisfiú mellkasát, másik tenyerét a feje alá támasztja, s úgy emeli ki Sirius öleléséből, mintha egy dugót húzna ki a pezsgősüvegből: lassan, robbanástól tartva.
És ő tehetetlen ezzel a szelíd erőszakkal szemben, hagyja, hogy karjai felszabaduljanak a kicsi testének súlya alól, hogy mellkasából elszökjön a meleg, amit Harry jelenléte gyújtott a szívében.
Harry sem tiltakozik, szemmel láthatóan jól érzi magát a vadőr húsos karjainak biztonságos és meleg ölelésében.
- Vidd a motoromat – javasolja fásultan Sirius. Már alig van ereje beszélni. Józan gondolatainak végjátéka ez, egy kötelező zárótétel, mielőtt elméjére vak homály borul. – Nekem már nem kell.
- Biztos? – jön a tétova kérdés.
Ő bólint. – Biztos.

Az idő ugrik egyet, a külvilág körvonalai elmaszatolódnak, belevesznek valamiféle súlytalan lebegésbe. A távolodó léptek zaját lassanként magába szívja a pázsit… Motor köhög fel, fullad le, majd indul újra… Magas, kitartott hangú berregés tölti meg a levegőt, ami először a magasba emelkedik, aztán távolodni kezd, végül beleveszik a dolgok természetes zümmögésébe.

Sirius bámul – nem is annyira maga elé, inkább lelkének sötétségébe, tudatának holdtalan éjszakájába. Most mihez kezdjen? Hosszú, kemény munkával szedegesse össze múltjának cserepeit? Próbálja meg egymáshoz illeszteni őket, hátha valami élethez távolról hasonlító forma kerekedik ki próbálkozása nyomán? Vagy zúzza össze azt a keveset is, ami még megmaradt belőle? Félbetört szívvel van értelme tovább élni?
Miközben eszmélete csöndesen magába gubózik, keleten felszakad az ég alja, s narancssárga kiáltással megszületik az új nap. Ahogyan a hajnal hasadó fénye elönti a világot, úgy talál utat Sirius szívébe a harag vékony, éles jégszilánkja. Látóterében vakító foltok villannak fel, majd kitelik vörössel minden. Rádöbben, hogy létezik még egy személy Harryn kívül, aki értelmet adhat a létezésének. Van valaki, akinek felelnie kell ezért a pusztításért, egy hűnek hitt barát, aki elárulta őket, és egyetlen kiszolgáltatott titokkal elpusztított mindent, ami értelmet jelentett ebben a világban. Peter tehet róla – igen, Peter! –, hogy James most holtan fekszik a küszöbön, az ő árulása temette romok alá Lilyt, ő juttatta árvasorba Harryt, s fosztotta meg dimenzióitól a világot.
Fájdalmának pokoli tüzében, gondolatainak nyomása alatt, Sirius dühe alig néhány másodperc alatt elkerülhetetlenül a gyilkos indulat villogó pengéjévé kovácsolódik – szinte szúrja a mellkasát. Ölni akar. Ölnie kell! Nem nyugodhat, amíg az áruló odakint garázdálkodik. Peternek és neki meg kell fizetniük tettükért, amellyel tudatosan és tudattalanul két ember vesztét okozták.

Testében robbanásszerű erővel megy végbe a változás. Sirius levedli emberi alakját, hogy kutyatestben maga mögött hagyhasson minden hátráltató tényezőt: a boldog emlékek elfakult képeit, amelyek az utolsó pillanatban még visszatarthatnák, a józan belátás legutolsó morzsáját, ami lebeszélhetné végzetes tettéről.
Elindul, beleveti magát az utcák, mezők, erdők váltakozó sűrűségű forgatagába, amiből foltokat lát csupán – a világ eltűnik az engesztelhetetlen düh vörös függönye mögött. Úgy nyargal előre, akárha a rémálmában futna – mert ez tényleg az, megelevenedő látomásainak igazi háttere. S ahogy tette azt számtalan, vergődő éjszakán gondolatban, úgy most is megállíthatatlanul tör előre, nem számít, min kell keresztülvágnia, hogy emberi települések szögesdróttal óvott gyárai vagy a természet állította akadályok kerülnek-e az útjába, mindegy. Őt az állati ösztön húzza előre, ami nem ismer utcákat, sem házszámot, csak a célba jutás élteti, hogy minél hamarabb bevégezhesse küldetését.
Peter bujkál, talán épp előle, és ő tudja ezt. Hogyne bujkálna!? Valószínűleg rémülten húzza meg magát egy csatornában, messze a helytől, ahol korábban lakott, ahonnan olyan elővigyázatosan még időben elköltözött. Ám Sirius nem csügged emiatt. Miért is tenné? Ő az egyetlen ember a föld kerekén, aki elől Peter nem bújhat el soha, iszkolhatna akár föld alá is, vagy a pokol legmélyére, az sem lenne biztos menedék a számára. Lelküket láthatatlan zsinór köti össze, a múlt egy évtizednyi barátsága. Állati éberséggel olyan tisztán látja ezt a zsinórt, mintha jelzőlámpák sora jelölné ki előtte az utat.

Talán félóra telt csak el azóta, hogy elindult Godric’s Hollowból, s máris hosszú mérföldeket hagyott maga mögött. A virradat észrevétlenül átváltott az aranyfényű reggelek ragyogásába, és gazdag mézárnyalattal ajándékozta meg a természetet.
Most egy szellős erdőben rohan, mancsai alatt csörög a száraz avarszőnyeg. Körülötte juharfák bukkannak fel és tűnnek el szédítő sebességgel – féltékenyen őrizgetett leveleik káprázatos színrobbanást produkálnak, ahogy a felkelő nap fénye megcsillan arannyal futtatott lombjukon.
Az utolsó fa is elfogy előle, Sirius egy nagy szökkenéssel végtelennek tűnő mezőre ér, ahol horizonttól-horizontig nyúlik a domború föld-has. Beleveti magát a magas fűbe, orra első szippantásra megtelik a zölden burjánzó természet vad szagával. Így üget tovább órákon át az érintetlen tájon, amit csupán néhol szelnek át ösvények és betonutak.

Déltájban egy forgalmas autósztráda kerül az útjába, dübörgése a csontjáig hatol. Szélsebes sportkocsik és súlyos teherautók alkotnak áthatolhatatlannak tűnő folyamot, elhaladtukban olyan oldalszelet kavarnak, amitől por és könny átláthatatlan keveréke önti el a szemét.
Átugrik a szalagkorláton, és a jó szerencséjére bízva magát, megindul a túloldalra. Duda harsan élesen, és Sirius hirtelen forróságot érez jobb hátsó lábában, mintha megcsípte volna egy darázs. De a korlát már csak egy szökkenésre van. Ő pedig vesz egy nagy lendületet, és már át is ugrik rajta.
Újból a jó illatú fűben van, a lába megsebesült ugyan, de ez nem hátráltatja a mozgásban. Továbbüget a szikrázóan kék égbolt alatt, a szemkápráztató őszi napfényben. Léptei nyomán tücskök ugranak a levegőbe, nyulak iramodnak meg rémülten, és madárrajok szállnak fel költőhelyük nyugalmából.
Mindez az érdeklődésnek a leghalványabb szikráját sem lobbantja fel Siriusban. Elméjének fényképén vakító élességgel csak a barátai arcát látja. Rájuk gondol, miközben átszeli az útjába kerülő kukoricást, az ő utolsó szavaik csengenek a fülében, amikor átúszik egy sebes iramú folyón, és felkaptat a meredek emelkedőn. Az a júniusvégi, együtt töltött nap, a nevetésük csengő-bongó emléke ad erőt neki, mikor a fáradtság már savként marja a húsát, amikor minden légvétele egy újabb korty a lángra lobbant levegőből.

Egy kisváros főutcáján kocog át, lógó nyelvvel, amikor sörösüveg törik szét szilánkesőt szórva mellette. A kamaszgyerek, aki megdobta, elvétette ugyan a célt, ám az egyik visszapattanó éles üvegdarab pont a combjának ütközik, és mélyen az izmok közé fúrja magát. Ez a seb már sokkal súlyosabb, mint az előbbi, érzi a kiserkenő vér fémes szagát, de megállni csak a város szélén mer, ahol már senki sem látja. Összegömbölyödik, s fogával az üvegcsonk kimeredő széle után kap. A szájpadlása és pofája mindkét oldala is felkarcolódik, mire sikerül olyan fogást találnia rajta, hogy ki bírja rántani. Pillanatnyi éles fájdalom nyilall a húsába, ami szinte azonnal felolvad a kínzó szomjúság követelődző érzésében. Arrébb oldalog, s egy zavaros aljú pocsolyából vizet lefetyel mohón, mígnem hasfala úgy megfeszül, akár egy dob. Leheveredik a csalitos szellőjárta árnyékában, és engedélyez magának néhány perc pihenőt.
Aztán továbbindul. A víz és a lélegzetvételnyi szünet újabb erőtartalékokat mozgósított a szervezetében, és olyan muníciókat tárt fel, amelyekről eddig fogalma sem volt. A gyász és a harag robbanásveszélyes keveréke hajtja most teste gépezetét. S a világ ismét felolvad a széleinél, csak az előre-út létezik, mintha egy folyosó oldalfalai közt haladna a sötétbe vesző összetartási pont felé.

Így üget, orrát a célra tartva, az állati tudat titokzatos iránytűje által navigálva, a gyilkos indulat minden mást kirekesztő erejébe zártan. A délután lassan alkonyatba hajlik, a haldokló napvilág alvadtvér-színnel itatja át a nyugati égboltot. A levegő lehűl, a horizont mögé bukó sugarak egymás után távoznak, helyet adnak a leszálló szürkületnek, hogy az félhomályával begyógyítsa az alkonyat tátongó sebét.
Az út nagyobbik része már mögötte van, érzi ezt, a zsigerei egyre inkább bizseregnek, ahogy közeledik a célja felé. Még néhány óra talán és egy nyüzsgő nagyvárosba ér. Idáig érződik az embertömeg keltette bűz, a naponta újratermelődő szemét és szmog szúrós szaga. Talán még egy egész rövid alvás is beleférne – de ő nem akar megállni. Fél, ha egyetlen pillanatra is elengedné a rögeszmés gondolatot, a gyilkolás vágyát, a világ eltűnne a szeme előtt, és ő menthetetlenül megbolondulna.
Sűrű erdőbe ér, ahol az előrejutást bozótosok és magasra nőtt, dús aljnövényzet nehezíti. Ráadásul az utolsó szürke derengés is eltűnt már az égről, az éjszaka sötét szelencéje rácsukta fedelét a világra. Most már tényleg csak az ösztönei vezetik előre, akár vakon is ügethetne. Lába percek óta sárban cuppog, mintha sekély mocsárban járna, bundáját durva ághegyek tépik, és az orrát át- meg átjárja az a különös hideg szag, akárha rémálmainak sűrűn gomolygó ködét lélegezné be. S talán a sötétség teszi vagy az agonizáló fájdalom, ami a fáradtság és a mélyben lüktető gyász miatt kínozza, de most minden korábbinál élesebben látja maga előtt James arcát, ahogy Lily mandulavágású, zöld szemeivel néz rá, s azt kiáltja: Gyilkos! Lelke egyik fele még most is tiltakozna, miközben a másik már tudja, igazabb szavakat sem mondtak még ki soha. Igen, gyilkos. Nem a két kezével, nem hidegvérrel gyilkolt – még nem! –, de kivette a maga részét Lilyék halálából. Azzal hogy rosszul értelmezte az álmot, és a felkérés alól kibújva az áruló kezébe helyeztette a titkukat, cserbenhagyta, és egyben halálra is ítélte barátait. Hogyan élhetne ezzel a tudattal, hogyan építhetne jövőt az önvád és a lelkiismeret-furdalás ingatag talajára?
Válasz nem jön, csak egy szó ismétlődik a fejében gépies kattogással – gyilkos, gyilkos –, ezt tartja maga előtt, miközben kiér az erdőből, ezt látja vörös feliratként a szeme előtt villogni, miközben odafent szél kerekedik, eloszlatva a felhőket, hidegen felragyogtatva a csillagokat.

Hat óra kitartó ügetés után ér a város határába. A lankás dombhátról leereszkedve valamiféle zöldövezetbe jut, ahol még minden csendes, a kényelmes kertekkel övezett, szabályos sorokban álló családi házak féltőn őrzik tulajdonosuk békés álmát.
Kiválasztja a legszélesebb utcát, azon fut végig a gyülekező fények irányába, a város folyamatosan lüktető szívébe. S ahogy apránként megsűrűsödnek körülötte a zajok, és kiélesednek a fények, úgy kapcsol át tudatának radarja új érzékszervre. A szíve, ami idáig vezette, most átadja az irányítást a szaglás kifinomultabb érzékrendszerének. Sirius magasba tartott orral olvassa a tovalebbenő levegő üzenetét, a bűnösök savanyú szagát keresi, az árulás bűntudatos kipárolgását.
Beljebb merészkedik az ébredező belváros hektikus forgatagába. A kirakati fények színes, fel-felvillanó nyalábokban száguldanak át a látóterén, ahogy sétálóutcák és bevásárló negyedek üzletközpontjai előtt halad el. Napjukat kezdő nők és férfiak özönlik el a járdákat, illatuk összekeveredik az autók kipufogógázának szagával és a csatornanyílások felböffenő bűzével. Az illatoknak ez a vég nélküli kavalkádja összezavarja, és a hangzavarral együtt őrült kakofóniává erősödik a fejében. Minden mozdulatát a fájdalom harsonázása kíséri, állati létének felfokozott ébersége százszoros hangerővel közvetít minden külső ingert.

A szagnyom, amit percekkel ezelőtt fogott fel, szaggatottá válik, egyre nehezebb kapcsolatban maradnia vele. Olyan ez, mint egy mugli rádióadás, amit légköri zavar recsegtet meg. Ám amikor egy keskeny keresztutcába fordul, újra felerősödik a jel. És Sirius orra azon nyomban belekapaszkodik a szürke, szúrós, rágcsálókra emlékeztető illatfonálba – az pedig húzza előre, kivezeti a belváros impozáns épületei közül, át egy bűzölgő, bomló zöldség- és gyümölcsmaradványoktól fülledt sikátoron. Már nem néz se jobbra, se balra, lelki szemeit egyenesen előre, a szag egyre közeledő forrására szegezi.
Képzelete már megrajzolta őt, fürge tekintetű, gyanakvó ábrázatát, ahogy rémülten kapkodja a fejét, ahogy minden hang, még a legártatlanabb is halálra rémíti. Retteg… Igen, retteg – és van is mitől. Siriust mintha ingerelné ez a gondolat, mert mellkasában újra szúrni kezd a gyilkos indulat pengéje, ölésre készen villan. Könyörtelen céltudatosság vezeti most a lépteit, a bosszú sodró, akadályokat nem ismerő lendülete hajtja előre. Mindjárt elérkezik a pillanat, tudja, nemsokára megpillantja őt, még néhány méter s talán egy sarok.
Vérében megugrik az adrenalin, szinte remeg tőle, tüdejét valósággal szétveti a ki-beáramló levegő, forró és rézízű, csakúgy mint a nyál a szájában. Gyorsuló léptei nedves betonon koppannak, visszhangot vernek a magas, egyre szűkülő házsorok között. Savanyú, nyirkos csatornabűz úszik a levegőben, az emberi mocsok émelyítően édes szaga – itt nincs fuvallat, ami felkapná és kikergetné, fülledt páraként üli meg az utcát.
De ez a mozdulatlan, intenzív szagorgia sem nyomhatja el a bűntudat bűzét, ami egyre erősödik, vibrál az orrában, sikolt, őrjöng a fejében, falat épít a rettegésből. És Sirius nekiütközik ennek a falnak. Megáll, s felpillant. Eddig csukva volt a szeme, hogy a látás ne befolyásolja érzékeinek összehangolt működését – de most már kinyithatja, mert megérkezett.
Itt áll a zsákutcába torkolló, mocskos falú bérházakkal szegélyezett lakónegyed bejáratban. Muglik sétálnak kétoldalt a járdán, iskolatáskától púpos gyerekek csoportokba verődve jönnek vele szembe, beszédfoszlányok kavarognak a házfalak sikátorszerűen összeszűkülő csatornájában – de ő senki mást nem lát, csak az út végében ácsorgó, összegörnyedt alakot. A félelem iszonyú sárga szaga árad belőle, a kezét tördeli – akárcsak régen az iskolában, ha ideges volt. Sirius közelebb oldalog hozzá, nem engedi tekintetének bilincséből. Mindketten tudják, hogy nincs hova menekülnie, itt bizony csapdába esett.

Peter a mészárszékre hurcolt állatok nagy kerek szemeivel néz rá, a szája a meglepettség és az iszonyat csúf fintorába van csavarva.
Sirius megáll, nagyjából tíz méter választja el őket egymástól. Rámered, immár az emberi látószög magasságából, visszaalakult kezei ökölbe szorulnak, torka smirglivel bélelt, száraz kúttá szikkad. Próbál a gondolatok kuszán kavargó tömegéből kiragadni egyet, amivel leírhatná ezt az érzést, ami önmagának is megmagyarázhatná, mi történik tulajdonképpen a bensőjében. Tépni, harapni, őrjöngeni akar – mégsem mozdul. Csak nézi ezt az alázatossá görbült alakot, akinek nyíló-csukódó szájából rimánkodó hangok törnek elő, de ő nem hallja, mit mond. Emlékezete egy évtized messzeségét járja be egyetlen töredékmásodperc alatt – szívét átjárja a valamikori összetartozás szentséges, kebeldagasztó érzése, az az egymás iránti esztelen bizalom, amellyel kölcsönösen bármit megtettek volna a másikért, és azt hitték együtt mindenkinél erősebbek. Hová lett az a megbízható barát, aki rajongva szerette őt, aki csendes belenyugvással lemondott mindenféle egyénieskedésről, ha a csoport érdeke ezt kívánta?
Kétségbeesetten keresi a szavakat, melyekkel kifejezhetné végtelen csalódottságát és bánatát, a kifejezést, amivel világgá üvölthetné a lelkét emésztő fájdalmat, valami mellbevágót, durvát akar mondani, ami lyukat üt a világba – de helyette ez jön ki a száján:
- Mi szerettünk téged… Peter. – A hangja megtörik a mondat közepén, és a visszatartott sírás remegős tartományába szökik. – Olyan voltál nekünk, akár egy testvér…
De Peter, mintha meg sem hallaná, mit mond, továbbra is csak rimánkodik, a nevét dadogja (Si-sirius… kérlek…), tekintete ide-oda szaladgál, kiutat keres.

És Sirius szívében újult erővel felizzik a harag, kikényszerítve azt a szánalomhoz hasonlatos érzést, ami a vallomást ugrasztotta ki belőle. Peter mindvégig tudta – döbben rá, ahogy az ugrásra kész, alamuszi arcot nézi. Igen, tudta, hogyan éreznek iránta. Nem az elhanyagoltság taszította őt a másik oldalra, nem kényszerítették, önként döntött így. Ez a gyöngyöző homlokú, lázas tekintetű, sápadt külső egy gerinctelen, köpönyegforgató jellem álcája, ami mindig a legerősebb akarat előtt hajlik meg.
Bosszúvágyának tüze lángra kap ismét – s a benne felgyülemlő düh egyszeriben utat talál a szavaiba:
- Hogy tehetted ezt!? Hogyan árulhattad el őket!? Hogyan? – Hangja felszökik az őrjöngés csengő, magas oktávjába. Lépésről-lépésre közeledik Peterhez, aki már nyüszít a félelemtől, pórusaiból az iszonyat újabb bűzhulláma szabadul fel. – Lily és James meghaltak! Jamest a saját háza küszöbén gyilkolták meg! Érted ezt!? Peter, fel tudod fogni?
Már ugrásra kész, tekintete a férfi vadul pulzáló nyaki verőerére szegeződik, állkapcsa megfeszül. Peter arca lázas foltoktól ég. – Nem úgy volt… te ezt nem érted… Sirius, kérlek… – így motyog, miközben folyamatosan hátrál. Nincs hova mennie, mindketten tudják, a háta mindjárt az utca végét lezáró tűzfalba ütközik.
Sirius ugrásra készen megfeszül. Tépni fog, igen, a fogait mélyeszti majd az áruló nyakába, inakat, húst és vénákat cincál szét, míg csak vér, meleg és élet van abban a nyomorult testben…

Hideg, ezüstös villanás – eddig tart az egész. Penge húz éles vonalat a levegőbe, vér szaga fröccsen a hajnal félhomályába, és valami rózsaszín a földre hull, hang nélküli, élettelen tompasággal. Peter felnyüszít. Sirius ugrás közben megdermed. Legbensőbb állati ösztöne iszonyatos pusztulás előszelét neszeli meg – és a tudattalan, önműködő reflex, ami felett nincs kontrollja, átrajzolja megkezdett mozdulatának irányvonalát: oldalt rántja, és a földre dönti. A következő pillanatban robbanás hasítja szilánkokra a világot, a hirtelen megugró légnyomás pusztító erővel rázza meg a mindenséget, szökőárként tolja maga előtt a forró levegő gyilkos hullámát. Sirius tarkóját ütés éri, jeges fény robban szét az agyában fütyülve – és a valóság meredeken belezuhan a sötétség feneketlen szakadékába.

Sikolyok, sírás és parancsoló üvöltések hosszabb-rövidebb morzejelei ütik át eszméletlenségének szürke ködét. Porral vegyes vérszag egybefüggő illatköpenye borul rá, a halál semmivel össze nem téveszthető jelenléte bűzlik a levegőben. Homályosan tudatára ébred, hogy durva kezek markolják, a bilincsként szorító ujjak ott vannak mindenütt: a karján, a nyakán, ruhájának minden fogható pontján.
A talpán áll, habár arra nem emlékszik, hogy felkelt volna, kinyitja a szemét, de semmit sem lát. Füstszürke kavargás körülötte a világ, amelyből csak apránként válnak ki a körvonalak – hosszú köpenyes nők és férfiak rohangáló kontúrjai. Pálcáikból szikrák röpködnek, varázslataik nyomán aszfaltdarabok emelkednek a magasba, vagy gördülnek félre, összeroncsolt testek halmát szabadítva így ki, halottak üvegesen meredő tekintetének nyitva szabad utat a hasadó hajnali égbolt felé.

Valaki a fülébe ordít: – Tetszik, Black? A te műved. – A közvetlen közeléből érkező, szájszagtól terhes hang gúnyos, visszafojtott indulat remeg benne. – Legalább húsz muglit tettél el láb alól, ez szép teljesítmény egyetlen nap alatt. A gazdád büszke lenne rád…
Kurtára nyírt bajszú, jólfésült férfi nyomakszik a látóterébe, az arcába néz. Sirius valahonnan ismeri őt, de beazonosítani nem tudja, kavargó agya kétségbeesetten kutat a kulcs után, amivel felnyithatná a tudatára záródott fedelet.
Oldalt néz – a leülepedő porban még több összezúzott test tűnik fel. Az egyik közeli törmelékhalom alatt vörösen csillanó hajfürtöket vesz észre, a kelő nap sugara táncra perdül rajtuk a mindent beborító por és száradó vér ellenére is, szinte rikítanak. A látvány teljes erővel gyomorszájon vágja. Tekintete tovalebben, végigpásztáz az áldozatokon – s a képzelete azonmód elszabadul: barátai ismerős vonásait igazítja minden egyes arcra. Jamest látja a pad alatt kitört nyakkal, Lilyt az ivókút tövében mellére bukott fejjel… aztán megint Jamest és megint Lilyt…
Iszonyatának üvegfalán át tompán érzékeli, ahogy az egyik varázsló felkap valamit a földről, aztán a rövid bajszú férfihoz ugrik (aki még mindig mellette áll), és hadarós, lélegzetvesztett magyarázatba kezd. A szavait nem fogja fel, a férfi nyelve túl gyorsan pereg, de a tenyerén tartott rózsaszín húsdarabot felismeri – egy leszakított, vértől maszatos ujj az. A bizarr látvány gondolatok sebes láncreakcióját indítja be a fejében. A tekintete, mintha egy láthatatlan kötél húzná, a betonpadka melletti csatornanyílásra siklik. A páragomolyagot eregető rácsozat szűk és masszív, még egy emberláb sem tudna átcsúszni rajta. Egy patkány viszont…
Ahogy megérti, ahogy zakatoló agya egymáshoz állítja a részleteket, valami meglódul benne. Gondolatai megindulnak egy sötét, meredek csigavonal mentén, mellkasa felfúvódik, megtelik feszítő, kínzó érzésekkel. A gyász, a düh, a csalódottság és a harag émelyítő egyvelege rázza belülről, széthasad a szíve, ha nem adhatja ki magából, kidurran, felreped. Igazából sírni akar, zokogni, végeláthatatlan áradatban önteni a könnyeket barátai és önmaga miatt – de a sírás nem hozhat elég gyors megtisztulást, egy szélesebb csatorna kell most, amelyen át kiürítheti magát.
Hátracsapja a fejét, szája az égre nyílik – s tébolyának hiénahangja kiszabadul a torkából, remegős, dobhártyarepesztő löketetekben öklendi fel lelke a fájdalom dalát. Nevet, ahogy még soha nem nevetett azelőtt. A torka is felreped tőle, hangját átitatja a vér – de abbahagyni nem bírja, a görcsös kacagás csak rázza és rázza…

Addig nevet, amíg a kezek, melyek azóta is szorítják, pálcát nem szegeznek rá, s kánonban felzengő kiáltással le nem terítik. Eszmélete ismét feketeségbe fordul. Földre bukó teste már nem érzi a zuhanás tompítatlan fájdalmát.

*

Valami baj van a világgal…
Kikoptak belőle a színek, a hangok elvesztették árnyalatukat, a dolgok kontúrját elmosta az állandó homály. A valóság felrepedt, elvált a realitás talajától, és hideg, dermesztő köd szivárgott be a réseken alattomosan.
Fázik. Ám ez több az egyszerű hidegnél – a vacogás a fejéből árad.
Idehozták. Viharos tengeren hánykolódtak, a háborúzó égbolt alatt. Félúton társukul szegődött a hideg – a minden pórusán beáramló nyirkos köd, a reménytelenség dermesztő érzése.
Azt mondták, gyilkolt, ez pedig itt a büntetése. Kétségbeesést árasztó lények gondjaira bízzák őt, hogy ne jelenthessen többé veszélyt a rendes emberekre, a zsibbasztó reménytelenség zárja majd be lassan elsorvadó elméjének cellájába mindörökre.
Tiltakozott vajon?
Nem emlékszik.
Vádak hangzottak el, amelyeket akkor nem fogott fel. Ujjal mutogattak rá, de időt nem adtak reagálni. Fejéhez vágták a kemény szavakat: Gyilkos! Áruló! És ő magában igazat adott nekik. Az ítéletet nem ők hozták meg, hanem saját maga…

Cellája nyirkos köveit érzi a háta és feneke alatt, nyomják és törik csontosra aszott testét. A padlón széles holdfénypocsolya terjeng, látja benne saját bizonytalan, megnyomorított körvonalát.
A nappal fénye ritka látogató e vastag falak között, az állandó félhomály szigetén. Ködgyűrű övezi még a legfényesebb, delelőre hágó napkorongot is – süssön bármily fényesen a való világban. De az éjszakák sem olyanok már, mint régen. Csillagok nem pöttyözik az eget, szelíd fényüknek esélyük sincs áttörni a ködburkon, amit ezek a fel-alá cirkáló, lélek-sorvasztó lények bocsátanak ki magukból.
Csak a hold részvétlen, rideg fénye maradt, hogy bevilágítsa lelke sötétségét.

Gyakran gondol Jamesre és Lilyre, álmatlan éjszakákon, hosszú, tétlen nappalokon. Vágyakozik vérpezsdítő lényük iránt, szeretetük melengető sugarába. Ám csak a rossz dolgok jutnak eszébe. Boldog emlékek csupán villanásnyi időre kísértik meg, épphogy elcsíp egy mosolyt, egy régvolt kedves hangot a hosszú folyosók visszhangos távlatából, aztán rögtön elillan mindez, mintha a végtelen boldogtalanság vákuuma szippantaná ki belőle. A szíve ilyenkor kong a veszteség ürességétől, s fejében az őrület szelei kezdenek kavarogni szédítően.
Gyilkos ő, igen az, letagadhatatlanul. Talán nem úgy, ahogy a többiek – a kinti emberek – gondolják, de a legmélyebb igazság mégis csak ez. Két legjobb barátjának vádló szellemhangja minden egyes nap megkísérti, nem hagyja nyugodni lelkiismeretét. Nem, amíg csak él. Mert a bűntudat teljesen elpusztíthatatlan anyagból van, volt ideje rádöbbenni erre. Olyan anyagból, amelyre az idő és a szenvedés a legcsekélyebb korróziós hatással sincs.
Kemény, szürke kéreg tölti már ki lelkének repedéseit, ahol valamikor a szeretet, az öröm és az életkedv duzzadt. Mindennapjai elvesztették a valóság három dimenzióját. Csak a hideg fanatizmus éli túl ezt a bezár