Könyörgök 1/5

Köztudomású tény, hogy az idő nem más, mint a mindenség szüntelen és csodálatos áramlása, amely tovasodorja az állandóságot, korlátokat dönt le, és fáradhatatlanul újat és még újabbat alkot – ily módon csak nagyon kevés dolog maradhat érintetlen. Az idő – varázslatos képességeinek hála – lehetőséget ad az embernek is, hogy tapasztalatain okulva megváltozzon, hogy átgondolja cselekedeteit, és (ha úgy gondolja, korábban hibázott) bölcsebb döntéseket hozzon a jövőben.
Köztudomású tény vagy sem, ha bárki ezzel kapcsolatban Lily Evans véleményére lett volna kíváncsi, ő bizony nem késlekedett volna az illető tudomására hozni, hogy nem hisz az ilyesféle szépszólamú szamárságokban. Igenis vannak megtörhetetlen jellemek! Olyan megátalkodott alakok, kiknek a csökönyösségébe még az idő vasfoga is beletörne, akik semmi pénzért nem volnának hajlandóak akár egy fikarcnyit is változni, mert annyira beképzeltek és önelégültek, hogy képtelenek belátni a hibájukat. Röviden és tömören ez volt a 17 éves lány hitvallása. És egészen a Roxfortban töltött utolsó téli szünetéig minden igazolni is látszott ezt a lesújtó elképzelését. De ahogy az már lenni szokott, Lilyt is kemény leckék sorozatával tanította meg az élet, hogy soha ne tegyen elhamarkodott kijelentéseket.

Főhősünk sziklaszilárd meggyőződésén az első hajszálrepedés azon a holdvilágos éjszakán keletkezett, amit később – akkor már jóval több tapasztalattal a zsebében – életének sorsfordító pillanataként könyvelt el. Azon a nevezetes estén Lily Evans álmatlanul hánykolódott baldachinos ágyának melegében. Téli szünidő ide vagy oda, a Roxfort lámpaoltásra vonatkozó szabályai most is ugyanúgy érvényben voltak, mint a tanév legnagyobb részében, és ez alól az iskola végzős tanulói sem jelentettek soha kivételt. Lily makulátlan hírnevéhez és iskolaelsői tisztjéhez híven igyekezett is eleget tenni a rendszabályoknak: még takarodó előtt visszatért emeleti hálószobájába, és abban a reményben hajtotta le fejét pihe-puha párnájára, hogy egy pihentető éjszaka után másnap felfrissülten és lecsillapodva ébred majd. De hiába próbálta magához édesgetni az álommanót, az bizony tüntetően hátat fordított neki.

Lily éberen meredt a szoba sötétjébe – valami nem hagyta nyugodni. Nem barátnőinek megnyugtató szuszogása hiányzott, s még csak nem is a vacsorára benyakalt koleszterindús májfelfújt jelentette a problémát. Nem, álmatlanságának teljesen más, ezeknél sokkal de sokkal nyugtalanítóbb oka volt. És ez az ok az utóbbi időben egyre több fejtörést okozott neki.
Lily kétségbeesetten igyekezett elterelni a figyelmét; az oldalára fordult, fél karját a feje alá kanyarította, a másikkal a takaró csücskét szorította magához. Szorosan lezárt szemekkel kereste az álomba vezető ösvényt… De minden hiába! Elméje újból és újból ugyanazt a gondolatot őrölte.

Mintha a falnak beszélne az ember! James Potter, te vagy a legidegesítőbb alak, akivel a balszerencse összehozott! Tiszta szívből utállak! Utállak! Utállak!

Hát igen – ahelyett, hogy aludt volna, Lily így bosszankodott magában. Percekig hajtogatta néma tirádáját, egyre újabb és mind kevésbé hízelgő jelzőkkel teletűzdelve azt, míg végül úgy felhergelte magát, hogy már az egy helyben való fekvést is lehetetlennek találta, nem hogy az alvást. A bensőjében fortyogó tehetetlen düh majd’ szétvetette! Mert hát hiába kérte szépen, rimánkodott és próbálkozott erélyesebb hangot megütve követelni, James ’én felette állok az ilyesminek’ Potterre semmi sem hatott. Lily már-már kezdte azt hinni, hogy keresztet vethet spéci bájitaltan jegyzetére – a jegyzetre, amit hosszú évek kitartó munkájával állított össze, és amit botor módon (nyilvánvalóan egy gyengébb pillanatában) kölcsön adott a fiúnak. Ha erre gondolt, sírni támadt kedve. Az a rengeteg munka! A könyvtárban töltött végtelen órák emléke még most is kísértette, amikor az ínhüvelygyulladást is kockáztatva addig lapozott, körmölt és jegyzetelt, amíg a türelmét vesztett Madam Cvikker jóval záróra után ki nem penderítette.
Az a jegyzet pótolhatatlan a számára! Nincs az a kiadvány, ami megközelítően is hasonlítana az ő gyűjteményéhez!
De hiába is érvelnék ezzel, füstölgött magában Lily, Jamest semmi sem hatná meg. Csak bámulna azzal a zavarba ejtően átható tekintetével meg a kaján mosolyával, és…
NEM! Lily megrázta magát, gondolni sem akart erre. De hiába minden – a fejében úgy peregtek a délutáni jelenet képei, mintha emlékezete végtelenített szalagra rögzítette volna az egészet.

James, szokásához híven, a tűz előtti karosszékben terpeszkedett, egyik lábát hanyagul a kandalló oldalfalának támasztotta. S miközben jóllakottan dörzsölgette hasát, a legutóbbi kviddicsmeccs részleteit elevenítette fel – harsányan, az izgalmasabb részeket drámaian kihangsúlyozva, mindvégig gondosan ügyelve rá, hogy hangja bejárja az egész helyiséget. Legodaadóbb csodálója, Peter, mint valami egyszemélyes udvartartás körülötte sertepertélt, leste minden szavát, Sirius pedig a kanapén végignyúlva, elmélázó nyugalommal szemlélte a másik kettőt. Rajtuk kívül csak egy maroknyi alsóbbéves lézengett a Griffendél-toronyban (a legtöbben ebben az évben is otthon, családi körben töltötték a karácsonyi szünidőt), de fél füllel ők is a beszámolót hallgatták.
Lily a legfélreesőbb sarokban keresett magának ülőhelyet, és egy kihajtott újság mögé temetkezve lázas olvasást mímelt. Igazából csak a megfelelő alkalomra várt, hogy elővehesse Jamest és visszakövetelhesse a kölcsönadott bájitaltan jegyzetét. Maga sem értette, miért, de nem akart a többiek szeme láttára vitába keveredni a fiúval. Korábban nem csinált volna belőle problémát, de mostanában furcsa mód már az is feszélyezte, ha James nyilvánosan szólította meg (és ez mindig így történt), ezért ha tehette, igyekezett elkerülni a fiút. De most nem volt mit tenni, Lilynek szüksége volt arra az átkozott jegyzetre! Így hát türelmesen kivárta a pillanatot (az újságpapírba vágott lyukon át figyelte az eseményeket), és amikor a fiú egyedül maradt, nem tétovázott tovább, felpattant, s néhány hosszú lépéssel a kandalló előtt termett.

James nem szólt, épp csak egy biccentéssel adta a lány tudtára, hogy kegyeskedik figyelni. Lilynek ez így teljesen megfelelt; vett egy nagy levegőt, és egy szuszra elhadarta mondókáját.
- Kérem vissza a jegyzetemet! Most azonnal! Nem majd, nem később – hanem ebben a minutumban… és nem fogadok el semmiféle kifogást! – Ez egy jól begyakorolt szöveg volt, amit még a sarokban ülve fundált ki. Úgy tervezte, hogy a felszólító módot kihangsúlyozandó majd csípőre vágja a kezét, és elkeskenyedő szemmel addig szuggerálja a fiút, amíg az fel nem tápászkodik a karosszékből és le nem hozza a jegyzetét.
James azonban semmi jelét nem adta, hogy akár egy centit is változtatni kívánna elkényelmesedett testhelyzetén; rezignált mozdulatlansággal viszonozta a lány pillantását – ám felkunkorodó száján látszott, roppantul élvezi a helyzetet.
Lily elbizonytalanodott; nem az elképzelt forgatókönyv szerint haladtak a dolgok, B tervvel pedig nem készült. Ráadásul a gyomra idegesítő rángatózásba kezdett, és minden eltelt szótlan másodperccel tovább nőtt benne a kényelmetlen érzés, hogy képtelen lesz megszólalni – mintha a fiú jelenléte blokkolná a hangszálait.
Az ablakot ostromló szél fagyott hódarával kopogtatta az üveget, hangja természetellenesen felerősödött az elhúzódó csöndben, amit végül James tört meg.
- Csigavér, Evans! – duruzsolta szándékosan elmélyített hangon. – A vizsgákig még tengersok idő van. Miért rontanád el a karácsonyi hangulatot tanulással?
Ezután a hajába túrt, felborzolta egyébként is rendetlen üstökét, a szájára pedig széles vigyort igazított.
- Tudod, mit mondok neked, szépségem? – kacsintott Lilyre. – Ha ennyire nem tudod mivel elfoglalni magad… miért nem randizol inkább velem? Hm? Hát nem lennék jobb társaság, mint egy köteg tintafoltos pergamen? – és peckesen kihúzta magát (mintha még a feltételezést is nevetségesnek találná).
Lily fülében sátáni kacaj csendült, s érezte, hogy gonosz vigyorra húzódik a szája. Egymást kergették fejében a frappáns válaszok; az egyik sértőbb volt, mint a másik, és már alig várta, hogy a fiú fejéhez vághassa őket. De…
(mi a fene történik vele!?)
…valahogy egyik sem jött a nyelvére. Szájáról leolvadt a fölényes vigyor, Lily egyszerűen leblokkolt. Pedig James magas labdát adott ezzel a kérdéssel, és neki csak le kellett volna csapnia rá – de helyette ez jött ki a torkán:
- A papírjaimat akarom… most… akarom… a jegyzet… kell nekem… – Törékenynek és színpadiasnak hallotta a saját hangját. Fájdalmasan tudatában volt, mennyire szerencsétlenül nézhet ki, ahogy visszhanggörcsbe merevedve ugyanazt hajtogatja, mint valami diszfunkciós lemezjátszó.
James, ha ez egyáltalán lehetséges, még önelégültebb képet vágott. Helyzeti előnybe került – és ezt nem volt rest kihasználni.
- Ugyan már, Evans! – csóválta nevetve a fejét. – Tudom, hogy csak kéreted magad.
Majd mélyen előrehajolt, kezével tölcsért formált a szája elé (mintha bizalmas közlendője lenne), és fojtott hangon ezt suttogta:
- Már van ugyan programom holnap estére – itt gyorsan körbekémlelt, mintha veszettül hallgatózó lányrajongóktól tartana (tökegyedül voltak a klubhelyiségben) –, de a te kedvedért hajlandó vagyok felrúgni az ütemtervet. Na mit mondasz?
Ez lett volna a tökéletes alkalom felsorolni a fiúnak, mihez kezdjen az ütemtervével (például létesítsen vele szexuális kapcsolatot az alfelén át), de Lily csak állt némán, miközben szó szerint érezte, ahogy a visszavágás lehetősége harmatként foszlik szét a fiú mosolyának ragyogásában – csakúgy, mint az előbb.
- Kérlek… – A szó öntudatlanul bukott ki a száján, és még el sem jutott a füléig, már tudta, hogy James kapva kap az alkalmon, hogy félreértelmezhesse azt.
Így is lett.
- Még kérned sem kell, Evans – legyintett gálánsan. – A randi le van zsírozva.
- ÉN A JEGYZETRŐL BESZÉLTEM, TE HIBBANT! – Lily végre megtalálta a hangját. A düh egyetlen vörös hullámban öntötte el, szinte nem is látott tőle. Érezte, hogy a vér a fejébe szökik, és két rikító piros foltban ül ki az arcára. Nem volt ura önmagának, s tudta, hogy az indulat hamarosan könnyeket csal majd a szemébe.
Jaj, istenem, milyen kínos lenne! – futott át hirtelen az agyán. – Nem, James nem láthat sírni! Lily keményen összeharapta a száját; már csak menekülni akart – el onnan, minél messzebb James kajánul csillogó szemétől, levakarhatatlan vigyorától; de leginkább a helyzetből, ami megfosztani készült a méltóságától.
- Holnap az utolsó határidő – vetette még oda bizonytalan, ugráló hangon; majd sarkon fordult, és átgázolva minden útjába kerülő puffon és kisasztalon, a lányok hálószobája felé vette az irányt. James kiáltása egészen az ajtóig kísérte. – De a randi azért áll még, ugye?

Lily dühében jó erősen belebokszolt a párnájába. Restellte – ó, de mennyire restellte! –, amiért ilyen gyáva módon megfutamodott. Mi a fene ütött belé? Miért viselkedik ilyen… ilyen megilletődötten? Egy éve még szemrebbenés nélkül a fiú képébe vágta volna, hogy egy felfújt hólyag… Sőt, egyszer meg is tette! De mintha nem is másfél éve, hanem egy másik életben történt volna mindez. Valami megváltozott. A magabiztossága strájkolni megy, valahányszor egy barna szempár nyugtalanító sugarába kerül… határozottsága, az a karakánság, amire mindig büszke volt, cserbenhagyja, akárhányszor szembetalálja magát egy bizonyos vigyorral…
Mit jelentsen mindez?
És ha jelent is valamit, mihez kezdjen vele?
Lily egyelőre képtelen volt nevet adni ennek az új érzésnek, ennek a gyomorból feltörő gyengeségnek, ami elbizonytalanítja, folyamatosan nyugtalanítja, és ami teljességgel érthetetlen… Hisz az ég szerelmére, ő utálja James Pottert!
Igen, utálja.
Lily úgy kapaszkodott ebbe a hitbe, mint fuldokló az úszó fadarabba. Elhatározta, hogy nem vesz tudomást arról a hangról, ami csökönyösen épp az ellenkezőjét szajkózta. Gondolatban végigsöpört az emlékein, és úgy gyűjtögette a Jamesszel kapcsolatos negatív tapasztalatait, ahogy az ügyész készíti elő a vádiratot. Szántszándékkal szívének ítélőszéke elé hurcolta a fiút, és nem állt szándékában megkegyelmezni neki.
James egy elkényeztetett ficsúr – hangzott a vád –, aki elvárja, hogy minden az ölébe hulljon, aki készpénznek vesz mindent, aki elégedetten sütkérezik a figyelem reflektorfényében – és ez, ha jobban belegondolunk, nem is csoda. Hisz a rajongói évek óta egymást leteperve igyekeznek a kedvében járni. „Ó, James, vihetem a táskádat?” „Ó, James, felvághatom neked a húst?” Ó, fenség, leteríthetem ön elé köpenyem, nehogy véletlenül besarazódjon az a becses lába?

Lily nagyot fújt dühében. A James Potter körül kialakult hisztéria (mert más kifejezéssel nem tudta illetni) már hatodik éve tartott, azóta, hogy a fiú másodéves korában bekerült a kviddicscsapatba, és elválaszthatatlan barátja lett annak a másik mákvirágnak – Sirius Blacknek. A duó később aztán négyessé fejlődött, és ezzel a kör hirtelen be is zárult, mégpedig végérvényesen. A kompánia a várakozásokkal ellentétben ugyanis nem terjeszkedett tovább, sőt mi több, azóta is hírhedt az exkluzivitásáról.
Pedig hát köztudott, fintorodott el Lily, hogy minden második diák kezét-lábát törné, hogy bekerüljön a bűvös körbe. A már bejáratott baráti kapcsolatokkal rendelkezők ugyanolyan áhítattal figyelik minden lépésüket, mint a társasági élet peremére szorult magányosok. A lányok pedig – ah, arról jobb nem is beszélni! – méltóságukat vesztve parádéznak körülöttük, hátha magukra vonhatják valamelyik fiú „kitüntető” figyelmét.

Talán Lily volt az egyetlen az iskolában (a mardekárosokat leszámítva persze), aki nem omlott első szóra James lábai elé. Még mit nem! Sőt a szeme sem rebbent, amikor ötödévben először kikosarazta. Ugyanilyen érzéketlenül pattantak le róla a fiú további hódítási kísérletei is – hiába kuncsorgott és tette a szépet James, Lily kategorikusan elzárkózott az udvarlása elől. Egyszerűen nem bízott a fiúban. Kellemes megjelenése és intelligenciája sem bizonyult elég afrodiziákumnak Lily számára, aki életkorát meghazudtoló bölcsességgel sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a belső értékekre, lelki nemességre és a szerénységre. James Pottertől pedig mi sem állt távolabb, mint ez a három tulajdonság. Nem. James pökhendi volt és beképzelt, aki peckes kakasként cirkált fel-alá a kastélyban, mintha az egész az ő privát kis szemétdombja lenne.
Megtagadni tőle semmit sem lehetett. Sőt mi több, szemlátomást abban a tévhitben élt, hogy olyan szexuális illathormont termel, ami még a gravitációnál is erősebb. Így aztán nem számított neki hányszor küldte el Lily a fenébe, James annál inkább feltüzelve érezte magát. Az alfahímek magabiztosságával lendült újra és újra támadásba. Na nem a kiolthatatlan szerelem vezérelte – erre Lily a nyakát merte volna tenni –, hanem a visszautasítást volt képtelen elviselni!

Lily dühödt lendülettel a másik oldalára gördült (a matrac nyikorogva tiltakozott alatta). Ó, mennyire bánta már, hogy feliratkozott a Roxfortban maradók listájára! Hogy juthatott egyáltalán eszébe ekkora őrültség? Hát mit képzelt? Egy teljes hétig összezárva lenni Potterrel meg a bandájával, hallgatni a dicsekvését, látni az önelégült képét, arrogáns tartását, s arról nem is beszélve, hogy…

Az önsajnáló kismonológ itt megszakadt, amikor egy gúnyos belső hang diszkréten megköszörülte a torkát. Aztán mintha cinikus nevetés csendült volna fel valahol mélyen, elméjének távoli folyosóján. Majd a gúnyos hang így szólt: Ne játszd itt a mártírt, kislány! Nagyon is jól tudtad, mit csinálsz, sőt, szándékosan maradtál itt, hogy…

- NEM! – kiáltotta bele a szoba csendjébe, és egy újabb ökölcsapással büntette ártatlan párnáját. Utálta ezt a hangot, ami az elmúlt hetekben úgy kopácsolta fejét, mint egy fáradhatatlan harkály, és utálta azt a gondolatot is, amit ez az undok, nagypofájú harkály felszínre hozott az agya mélyéről! Nem fog rá hallgatni! Mert nem kell rá hallgatnia! Különben is: ő csak ejtőzni akart egy kicsit, még utoljára magába szívni az iskola nyugalmát, emlékezetébe vésni minden részletét, mielőtt örökre búcsút vesz a Roxforttól. Ennyi az egész…

Ó, igen? Ó, tényleg? Nem volt egész véletlenül még egy oka annak, hogy itt maradtál?

Lily a fülére tapasztotta a kezét, és hangos dudorászásba kezdett – de a belső hangocska levakarhatatlannak bizonyult.

Egy barna szemű, kócos üstökű oka talán?... Ne tagadd!

Lily kirángatta feje alól a párnát, hogy aztán jó erősen az arcára szoríthassa. A füle magas, kitartott hangon sípolt, a sebesen áramló vér majd’ szétvetette a halántékán doboló eret. S Lily csak szorította és szorította a párnát, olyan keményen, hogy a keze is elzsibbadt.

Oda hiába is menekülsz, csúfolódott a hang, a párna nem véd meg a gondolataidtól. Nem űzhetsz el, a szíved hangja elkísér még álmodba is. Inkább végy erőt magadon, és nézz szembe a tényekkel, tekints a szíved mélyére, és olvasd el, mi van oda írva fénylő neonbetűkkel! Kislány, te belezúgtál Jamesbe!

Nem-nem-nem-nem-nem…

DE IGEN! A szíved gyorsabban ver, valahányszor meglátod őt, és a mellkasod hirtelen túl szűk lesz a benne felcsapó érzések vad viharától; ilyenkor úgy érzed, nem tudod teleszívni a tüdődet, hogy nincs annyi levegő, amennyi csillapíthatná a légszomjadat…

Hallgass el! Hallgass el! Hallgass el!

…a hangod megremeg, a gondolataid összekuszálódnak; az a szempár mindent kiver a fejedből, a látvány magával ragad, még a pillantásodat sem tudod elszakítani róla, és csak nézed, nézed, míg nem a gyomrod szabadesésben kezd zuhanni, mert az a fiú megbabonáz, elvarázsol, elszédít…

POFA BE!

…elveszted az önuralmadat, annyira szerelmes vagy!

- Nem igaz! – Lily lekapta arcáról a párnát, majd a csücskénél fogva megragadta, és úgy vágta a sarokba, mintha kizárólag az lenne felelős minden bajáért. Aztán repült a takaró is, ahogy nagy lendülettel felpattant az ágyról és a szekrényhez ugrott. Hangosan zihált, haja lehetetlen szögben meredezett a fején – de nem érdekelte. Minden izma tettre készen megfeszült; égett a vágytól, hogy bebizonyítsa magának, ő bizony nem dédelget semmiféle gyengéd érzelmet senki iránt.
Csak a jegyzet tehet róla! Igen! Amiatt volt ideges, és amiatt gondolt egyfolytában a fiúra! Hah! Lám, ilyen egyszerű az egész.
A gondolattól diadalmas megkönnyebbülés söpört végig rajta, jókedvében legszívesebben táncra perdült volna. Tudta – mert így kell lennie! –, abban a pillanatban, ahogy megkapja a jegyzetét, minden zavaros érzése lecsillapodik majd, amint jogos tulajdona visszakerül hozzá, bele a két markába, rögvest helyre áll a világ rendje.
Szerelem!? Lily élesen felnevetett. Ugyan kérem! Ez csak harag – teljesen jogos, ésszerű harag.

Lily belebújt bolyhos mamuszába, magára ráncigálta a köntösét. A sürgető kényszer, hogy egyszer s mindenkorra lerendezze ezt a nyugtalanító ügyet, kitörölt minden józan megfontolást az agyából. Egy perccel sem fog tovább várni, most azonnal visszaszerzi a jogos tulajdonát! Ha az éjszaka közepén kell kirángatni Jamest az ágyából, az sem tartja vissza; ha a legszebb álmából kell felvernie őt, hát azt is megteszi!
Mert Lily Evans soha senkinek nem fog többé könyörögni!