Könyörgök 2/5

Lily olyan lendülettel tépte fel az ajtót, mintha hosszas raboskodás után legalábbis a börtönből szabadulna. Arcát hűvös-csípős légfuvallat csapta meg, ahogy a lépcsőház fűtetlen sötétjébe kilépett. Tüdeje az első légvétel után mintha folyékony jéggel telt volna meg – ám felforrósodott bőre jólesően fogadta a hideget, és ettől Lily némileg lecsillapodott. Szükségtelen túl nagy zajt csapnia, azzal csak felhívná magára a figyelmet!
Óvatosan behúzta hát maga mögött az ajtót, majd macskaügyességgel úgy suhant le a lépcsősor meredek spirálján, hogy azt még egy szellem is megirigyelte volna.
A klubhelységbe érve megtorpant – s óvatosan körülkémlelt. Soha nem lehet tudni, figyelmeztette magát, mindig vannak merész partizánok, akik a házirenddel dacolva hajnalba nyúlóan „partiznak”, avagy romantikus randevúkat bonyolítanak le a helység meghitt félhomályában. Egy pillanatra – egy egész rövid pillanatra – belészúrt a gondolat, hogy talán James is itt lehet valamelyik éjféli találkáján, amikre oly bosszantó gyakorisággal szokott célozgatni. Szinte már maga előtt látta a fiút, ahogy a kanapén elnyúlva ölelget és csókolgat valami buta libát…
De mielőtt gyomra összeszorulhatott volna ettől a hívatlan fantáziaképtől, már tudta, hogy teljesen egyedül van. Senki sem tartózkodott a klubhelységben – se bulizók, se szerelmesek.

Lábujjhegyen átsettenkedett a fotelek és puffok kusza labirintusán, átlépett egy kisasztalt, és már félúton járt, amikor lábai váratlanul meggondolták magukat – Lily megtorpant.
Mi a fenét művelek? – villant át az agyán. – Éjfél is elmúlt… már biztos alszanak… nem törhetek rájuk, mint valami besurranó tolvaj!
Hirtelen igen erőteljes kétségei támadtak a jegyzet-visszaszerzési akcióval kapcsolatban. Két perce még olyan jó ötletnek tűnt – sőt az egyetlen jó ötletnek! –, de most… Elképzelte a meglepett arcokat, ahogy álmosan pislogva rámerednek, amiért rájuk tört az éjszaka közepén… Ugyan mit szólna Remus?... A fiú elmaradhatatlan tagja ugyan a szuper négyesnek, de Lily ennek ellenére mindig is szimpatikusnak találta. Barátaival ellentétben ő szerény és visszafogott volt, nem hajszolta mindenáron a népszerűséget – és Lily mit sem akart kevésbé, mint nevetségessé válni az előtt a fiú előtt, akit közös prefektuskodásuk alatt oly nagyon megkedvelt.
Lily tanácstalanul álldogált a helység közepén. Egy decembervégi éjszakához mérten szokatlanul világos volt körülötte. A Hold szinte teljes kerekségében ragyogott be az ablakon, fénye olvadt ezüstként ömlött szét a terem padlóján. És Lily most vette csak észre, hogy minden lélegzetvétel után tejfehér párafelhők gomolyognak elő száj- és orrnyílásából. Istenem, de hideg van!, borzongott meg, majd fázósan körülölelte magát. A kandallóban az utolsó zsarátnok épphogy csak pislákolt, nem volt már semmi, ami melegen tartsa a levegőt, ő pedig csak egy vékony köntöst viselt a hálóinge felett – nem a legmegfelelőbb öltözet egy ilyen éjjeli akcióhoz.

Lily ideges toporogásba kezdett. El kell végre döntenie, mihez akar kezdeni – elvégre nem ácsoroghat itt pirkadatig! Ha vissza akarja kapni a jegyzetét – ha tényleg csak ez hiányzik a nyugalmához –, akkor azt most kell megtennie!
Igen, most!
Lily elszántsága újból lángra lobbant. Erőt vert megdermedt tagjaiba, és néhány akrobatikus, bútorkerülgető lépéssel a fiúk hálókörletébe nyíló ajtóhoz sietett. Ha maradtak is benne kétségek a tervvel kapcsolatban, azt most sikerült agya egy hátsó rekeszébe száműzni. Úgy vélte, érdemes megkockáztatni a fiúk méltatlankodó pillantásait, esetleges sértő megjegyzéseit, ha jutalmul megkaphatja a jegyzetet és vele együtt a hőn áhított megnyugvást. Megragadta a kilincset, és a résnyire tárt ajtón beslisszolt a sötét lépcsőházba. Léptei nesztelenül siklottak a keskeny lépcsőfokokon, fél keze alatt halkan surrogott a kőfal, ahogy ujjai annak ívelő vonalát követték – és már ott is volt. A toronyablakon beszűrődő halvány fény megcsillant az ajtógombon, és a fejmagasságban lógó bronztáblán, ami vésett, cirádás betűkkel hirdette: VÉGZŐSÖK.

Megérkezett hát. Most már nem fog visszafordulni. Bekopogtat, ha nem James nyit ajtót, elmondja, kit keres; ha pedig történetesen épp ő lesz az, aki megjelenik az ajtónyílásban, hát … hát annál jobb! Lily előtt képzeletben már le is zajlott a jelenet.
„Hahhh, Evans”, ásítja majd a fiú (Lilynek rögtön fel fog tűnni, hogy csipás szemmel egyáltalán nem is vonzó). „A jegyzetemért jöttem!”, közli ő halálos nyugalommal (keze a vadnyugati fejvadászok pózában a csípője mellett, szorosan – a tettre készség életnagyságú szobra). James összerezzen, szeme ijedten kitágul (Lily ismét megjegyzi magában, hogy őrült volt, amikor egy kicsit is jóképűnek hitte). Egy darabig farkasszemet néznek, aztán a fiú nagy sóhajjal megadja magát „Hát, jó”, és legyőzötten elkullog, hogy a jegyzetet, mint a nyugalom zálogát, visszaadja jogos tulajdonosának.
Igen, így lesz!

Lily vett egy mély levegőt, felemelte kezét, és ökölbezárt ujjakkal az ajtóra koppintott. Az ütés nyomán furcsán üres, testetlen hang hallatszott. Lily egy kicsit kivárt (gyomrában az apró rándulások jelezték, hogy elképzelt nyugalma illúzió csupán), majd miután nem érkezett válaszreakció, ismét nekikészült: felemelte az öklét, és…
NYIKK!
Az ajtó reccsent egyet (a zárnyelv kiugorhatott a helyéről), hangja késélesen hasított a mozdulatlan csendbe. Lily rémült sikkantással válaszolt a váratlan zajra; gyomra mintha a lábujjáig zuhant volna, a szíve valósággal nekiugrott a bordáinak…
(mi a fene?)
A fiúk hálószobájának ajtaja lassan kitárult – olyan lassan, mintha magától mozogna. És ez így is lehetett, mert senki sem állt a túloldalon, aki maga felé húzhatta volna a kilincset.

Lily megkövülten állt a küszöb előtt, képtelen volt akár egy lépést is hátrálni, megbabonázva nézte az egyre szélesedő ajtórést. A sarokvasak még egy utolsót nyikordultak, rozsdás, kenetlen hangon – és az ajtószárny sarkig kitárult.
Lily veszettül kalapáló szívvel meredt az ásító sötétségbe… Félig-meddig arra számított, hogy hirtelen megpillant valami rettentő dolgot – egy kegyetlen, világító szempárt, ami egyenesen rászegeződik; hosszú agyarakat, amelyek megcsillannak majd az arca előtt, mielőtt ez a rettentő lény a torkának ugrik…
(ne légy hülye, kislány!)
(csak az idegeid rendetlenkednek, azért képzelődsz)
…Lily mégis révült rettegéssel várta az elkerülhetetlent. Egy másodpercig… kettőig… háromig… De semmi! A szoba sötétje mozdulatlan maradt, nem volt ott semmiféle lény, ami a torkának akart volna ugrani, sőt mi több – döbbent rá Lily –, a szoba ennél elhagyatottabb már nem is lehetne!
Tett egy óvatos lépést előre, miközben kezét elővigyázatosságból az ajtógombra csúsztatta. Nagyobb összegben lemerte volna fogadni, hogy egy teremtett lélek sincs a fiúk hálószobájában, de…
(mert ez már önmagában is furcsa, nem?)
…gyanakvó énje nem akart esélyt adni semmiféle kellemetlen meglepetésnek. Ha csak egy apró szélfuvallatot is érez (akkorkát, amennyit mondjuk egy szúnyog lebbenő szárnya okoz), sarkon fordul, és úgy csapja be maga után az ajtót, hogy az óriási lendület csiholta hő nyomban összeforrasztja azt a kerettel – talán ki se nyílik többé.

De Lily nem tapasztalt semmiféle gyanús légmozgást – s ahogy szeme lassanként feltérképezte a szoba csillagfényben fürdő belsejét, már biztos volt benne, hogy tökéletesen egyedül van. Kellemetlen érzése mégsem múlt el. Nem, talán fokozódott is kicsit, hisz korábbi riadalmához most valami remegős kíváncsiság is vegyült.
Hová tűnhettek ezek?
Mind a négy ágy makulátlanul bevetve, nyilván le se feküdtek…
Késő éjjel a folyosókon kószálnak? Vagy…?

Lilyt szinte mágnesként vonzotta magához a szoba. Józanabbik énje – ami komolyan vette az olyan elveket, mint a privát szféra és annak sérthetetlensége –, most alulmaradt a szimatoló kíváncsisággal szemben. Határozott léptekkel járta körül a fiúk ágyait, és a beszűrődő csillagfény tompa világánál szemügyre vett mindent: takarót, párnát, éjjeliszekrényt, vizeskancsót – de magyarázatot nem lelt a fiúk távollétére.
Ezzel együtt nem lepődött meg , egy kicsit se. Mindig is sejtette (és ez a sejtés is olyan volt, amire bátran mert volna fogadni), hogy James meg a bandája rendszeresen a tilosban járnak. Nagyon is el tudta róluk képzelni, hogy szabadon kezelik az olyasféle apróságokat, mint mondjuk a „házirend” meg a „takarodó”, és éjnek évadján öntörvényű kalandokba kezdenek az iskola titkos folyosóin, használaton kívüli termekben és olyan helyeken, ahol semmi keresnivalójuk nem lenne. És hát az sem kétséges, ki a szellemi szerzője ezeknek a felelőtlen akcióknak!

Lily gondolatban már egy újabb fekete pontot készült bevésni James személyi lapjára, amikor villámként hasított belé a felismerés, hogy ő éppúgy a tilosban mászkál. A tény, hogy a fiúknak egyelőre se híre, se hamva, még nem jelenti azt, hogy nem bukkanhatnak fel akármelyik pillanatban. Ő, Lily pedig iszonyú kínos helyzetbe kerülne! Az ajtó nem volt ugyan kulcsra zárva (sőt még csak rendesen be sem volt csukva, ha egyetlen koppintástól kinyílt), de ez nem magyarázza meg, miért álldogál a szoba közepén, vagy hogy egyáltalán, mit keres a fiúk hálókörletében…
Milyen szemeket meresztenének, ha itt meglátnák? Te jó ég! James biztos jönne azzal a kaján vigyorával, meg a provokatív megjegyzéseivel… „Hát ennyire nem bírsz magaddal, Evans?” Oh, az lenne a legrosszabb!

Lily izmai hirtelen gumiszerűvé ernyedtek, lábai térdben megroggyantak, s egy pillanatra meg kellett kapaszkodnia az ágyoszlopban, nehogy elessen. A gondolat, hogy rajtakaphatják szimatolás közben (mert jövetele valódi okáról már rég megfeledkezett) annyira megrémítette, hogy mozdulni sem tudott. Így ahelyett, hogy hanyatt-homlok elmenekült volna, csak állt a sötétben, és fülelt, visszafojtott lélegzettel…
(mi volt ez?)
…miközben minden jelentéktelen zajra összerezzent. Szíve olyan hangosan dobolt a mellkasában, mintha ajtókat csapkodnának…
(lehet, hogy már a klubhelységben vannak?)(Istenem!)
…túlpörgetett agya már a lépteket is hallani vélte. Szinte… És ekkor jött el az a pont, amikor idegrendszerének egyik feszes húrja elpattant: reszkető lába alatt megreccsent a parkettaléc, alig hallhatóan ugyan, de Lily fülének olyan volt ez, mintha pisztolyt sütöttek volna el a közvetlen közelében. Lábizmai egy pillanatra megadták magukat, térde előreugrott, mintha hátulról belerúgtak volna, és ő teljes hosszában elvágódott, egyenesen az egyik fiú ágyára.
Ez már önmagában is épp elég baj lett volna, de ő ráadásul olyan szerencsétlen szögben landolt, hogy feje (átrepülve a puha párna felett, naná!) pontosan az ágy kemény támlájának csapódott.
Kopp! Szikrázó fájdalomcsillagok robbantak fel a látóterében, ezüstösen ragyogtak, kavarogtak; pár pillanatig semmi mást nem látott tőlük – aztán lassanként kitisztult előtte a világ.
Az oldalán feküdt, nyaka groteszk szögben az ágy fejvégéhez volt préselődve. A fájdalomhullám nem akart elvonulni, kegyetlenül ostromolta az idegvégződéseit, de (lehetséges, hogy épp emiatt) végre tudott összefüggően, pánik nélkül gondolkodni.
Most rögtön el kell tűnnie innen!, adta ki agya a parancsot. Persze csak azután, hogy eltüntetett minden árulkodó nyomot.

Lily összeszedte minden erejét – és egy támadni készölő nindzsa fürgeségével szökkent talpra. Dudort növesztő feje viharos erejű szédüléshullámmal jutalmazta a mozdulatsort, de Lily most fel sem vette; nem törődött a látóterében bolhamód pattogó fekete pontokkal sem. Ráér később ájuldozni – most nem habozhat!
Fogta az összegyűrődött takarót, és két tenyerével gondosan elsimította minden oldalról – aztán a fejvéghez lépett, hogy a párnáról is eltüntesse vállának lenyomatát. Egy paskolás itt… egy paskolás ott…
Már az utolsó simításokat is elvégezte, és épp kissé hátrahúzódott, hogy távolról is megszemlélje művét, amikor tekintete megakadt valami oda nem illőn…
- Hát ez meg!? – bukott ki belőle hirtelen. Saját cérnahangja oly kísértetiesen hangzott az üres csöndben, hogy megborzongott tőle – aztán reszketegen felnevetett.
Ijedős szamár!
Ugyanakkor a gondolat, hogy…
(mi lehet ez? csak nem…?)
A mielőbbi távozás, az „el innen, de gyorsan” kényszere hirtelen a háttérbe vonult – Lilyben ismét viszketni kezdett a kíváncsiság. Anélkül, hogy átgondolta volna, mit tesz, közelebb lépett, és az ágy fölé hajolt.

Egy szamárfüles papírköteg kandikált ki a párna alól, épp csak egy kicsit, ha nem vetül rá a vizeskancsón megvillanó csillagfény, valószínűleg el is kerüli a figyelmét. De ott volt – és Lily elképedve nyújtotta ki érte a kezét.
A papírlapok ismerős tapintása csak megerősítette a gyanút, ami már első pillantásra is megfordult a fejében: Ez az ő kölcsönadott jegyzete!
És hát ebből jött a logikus következtetés, hogy ez itt James ágya, abból pedig az elképesztő feltételezés, hogy a fiú a jegyzettel a párnája alatt alszik…
(Vagy nem?)
De igen. Hisz a saját szemével látja.
Na jó… de mit jelent ez?
Semmit. Vagyis… lehetséges, hogy James azt képzeli, valami különös ozmózis folytán a párna alatt tartott jegyzetből alvás közben átszivároghat fejébe a tudás…
Ugyan már! Ezt te magad se hiszed.

Lily nem tudta, mit higgyen. A felfedezés és az ahhoz kapcsolódó magyarázatok (az egyik légből kapottabb volt, mint a másik) lusta szerpentinszalagokként hullottak alá elméjében. Semmi értelmét nem látta a fiú viselkedésének. A normális dolog az lenne, gondolta, ha a fiókjában tartaná, esetleg a ládájában, vagy (amit nagyon is el tudott képzelni róla) az ágy alatt, a porcicás koszban, hanyagul lehajítva. De semmiképpen sem olyan intim helyen, mint az ágyneműje, mint álmainak tollal tömött követe, amire minden este lehajtja a fejét, ahová bármikor benyúlhat, hogy megérintse, megsimogassa. Az ilyen szentimentális viselkedés sehogy sem illik a vagány imázsát oroszlánként védelmező James Potterhez.

Talán pirkadatig folytatta volna a szabad gondolattársítást, az ágy szélén ücsörögve, elmélázva, ha az odalentről felszűrődő zaj halálra nem rémíti.
CSATT!
Lily akkorát ugrott, mint a leforrázott macska. Szíve a torkába költözött, és ott megkapaszkodva eszeveszett kalimpálásba kezdett.
Ezt most nem csak képzelte! Biztos, hogy nem! A hang valódi volt – távoli, fojtott csattanás, mintha egy lovagi páncél dőlt volna fel.
Ezek ők lesznek! Csakis ők lehetnek!
Istenem!
Lily az ijedtségtől bénultan, földbe gyökerezett lábbal állt az ágy mellett – James ágya mellett ráadásul! –, miközben agya pánikszerű sebességgel futotta át a Roxfort folyosóinak mentális térképét: a legközelebbi páncél, vagy bármi, ami megközelítőleg is ilyen zajt csaphat, kívül esik a klubhelység bejáratának 20 méteres körzetén – vagyis a fiúk útja sokkal hosszabb, mint az innen levezető lépcsősor. Ha most rögtön elindul, még arra is lesz ideje, hogy a női szakasz ajtaját elérje – még a legrosszabb esetben is.

Hogy mi lehet a legrosszabb eset, már végig sem gondolta. Ingatag lábakon valahogy sikerült odabotorkálnia az ágyvéghez, és reszketeg kézzel a párna alá tömködni a jegyzetet. A nagy sietségben több lap is felgyűrődött, az egyik szabályosan összepöndörödött – de Lilyt ez most a legkevésbé sem érdekelte.
Gyorsan, gyorsan, gyorsan – zakatolta az agya –, csak el innen minél előbb, ki a szobából, le a lépcsőn, vissza az ágyba!

És az izmai ezúttal engedelmeskedtek – hiába, bőséges mennyiségű adrenalin fűtötte őket. Lily szabályos repülőstartot vett; megkerülte az ágyat, pár lépéssel átviharzott a szobán, és a kilincset megrántva becsapta maga után az ajtót. Felforrósodott lélegzete égette a torkát, olyan gyorsan zihált; a szíve dübörgött az izgatottságtól, a dobhártyája kiszakadni készült a füléből – de a tempón képtelen volt lassítani. Nyaktörő sebességgel dübörgött végig a lépcsősoron, kettesével-hármasával szedve a fokokat; köntöse, mint egy felröppenni készülő madár szárnya lebegett mögötte.
A sötétbe vesző lépcsősor szédítően kanyargott lefelé, körbe-körbe, megállás nélkül – Lilynek úgy tűnt, soha nem ér az aljára (talán nincs is neki), mintha egy végtelenített spirál mentén száguldana egyenesen az őrületbe…
De ő csak rohant, rohant és rohant – miközben rémisztő gondolatok cikáztak át pániktól zakatoló agyán: nem fogja elérni az ajtót időben… rajtakapják, amint fejvesztve menekül… kérdőre vonják, faggatják, megszégyenítik…

Mikor meglátta a résnyire nyílt ajtót már kis híján sírt; amikor lába az utolsó lépcsőfokra ért, már az ájulást sem tartotta elképzelhetetlennek; kimerült volt, túlhajszolt idegrendszere a robbanásig megtelt feszültséggel.
Egy pillanatra sem lassított le, előrelendülő térdével rúgta ki az ajtószárnyat, a kék meg a zöld újabb három árnyalatával ajándékozva meg ily módon a testét – a testét, ami a felfokozott izgalomtól és az ágyvéggel való szerencsétlen találkozástól már így is minden porcikájában sajgott.
Az ajtó a kőfalnak csapódott, majd azon nyomban visszapattant, és hangos döndüléssel bezárult. Lilyt csak a lendülete mentette meg a frontális ütközéstől, az az eszeveszett iram, ami valósággal berepítette a terembe, és ami végül a lábáról is ledöntötte.
Megtörtént a legrosszabb lehetőség: Lily szétvetett tagokkal, két karja és lába közt ernyőszerűen kifeszített köntössel és farkszerűen lebegő övvel (látványában kísértetiesen hasonlítva így az afrikai repülő mókusra), két méteres zuhanást követően a padlón kötött ki.
NYEKK!
A csattanás, ami a térdkalács, könyök és kemény kőlap váratlan hármas randevúját kísérte, egyszerűen vérfagyasztó volt – valósággal belesikoltott a klubhelység visszhangos csendjébe.
Normális körülmények között Lily biztosan feljajdul, de most a fájdalom még csak el sem jutott a tudatáig. Idegvégződései egyetlen pontra voltak kihegyezve: az egyre erősödő és a mindinkább közeledő zajra, ami a portrélyuk felől hallatszódott.
Semmi kétség – döbbent rá Lily –, ezek ők, a négy fiú. A léptük már tisztán kivehető; hallani, ahogy a cipősarkak ritmikusan koppannak, ahogy a talpak élesen nyikorognak.

Lily nem mozdult. Nem bírt. Fájdalmat ugyan alig érzett, legfeljebb csak távoli bizsergés formájában – de a tudat, hogy már úgyis késő elfutnia, egyszerűen megbénította. Tekintetét ide-oda kapkodta a klubhelységben: a portrélyuk még soha nem tűnt ilyen közelinek, ahogy a lányok hálószobájába vezető ajtó sem ilyen távolinak. Az a néhány lépés most mérföldekkel ért fel, amin egy örökkévalóság alatt sem tudná átverekedni magát.

Amikor fellebbent a festmény, és a nyílásban megjelent az első lábszár, Lily már a beletörődésig bénult volt. Semmiféle menekülési útvonalat nem látott maga előtt, csak a megalázó képet: ahogy a fiúk szép egymásután bemásznak majd a lyukon, és az első dolog, amit meglátnak, az ő, Lily lesz – megalázó testhelyzetben, szétvetett tagokkal elterülve, mint a lenyúzott birkabőr, a klubhelység kellős közepén kiterítve, mint egy bizarr szőnyeg.