Könyörgök 3/5

A felcsapódó őrportré hangfoszlányokat sodort a terembe – vitatkozó emberek fojtott suttogását.
- Emeld már magasabbra! Egyedül nem bírom…
- Jól van, emelem. És ne kiabálj – még csak az hiányzik, hogy meghalljanak minket…
- Óvatosabban…!

Lily még mindig a padlón hasalt, lélegzetvisszafojtva várva az elkerülhetetlent. Istenem, mindjárt meglátnak! Mindjárt meglátnak! – ismételgette az agya pánikszerűen. A fiúk párbeszédét csak fél füllel, saját szívdobogásának visszhangján keresztül hallotta; a szavak értelme el sem jutott a tudatáig. Fejében a képzeletbeli jelenet látszódott le újra és újra, mint valami kegyetlen mozi – a lelepleződés, ahogy a fiúk (főleg James!) megpillantják, és harsogva felnevetnek: „Evans, hát te mit keresel itt?!”

Múltak a másodpercek – Lily szíve kettőt dobbant mindegyikben, miközben tüdeje majd’ összeroskadt a visszatartott légvételtől. Várt, várt és várt – de senki sem kiáltott fel, senki sem vette észre; hihetetlen, de eddig még nem. S ahogy ott feküdt, a terem közepén, mozdulatlanul, rettegve és félig-meddig beletörődve a végzetébe, a valóság fizikai törvényei hirtelen tótágast álltak. Az idő kinyúlt, mint egy ócska gumiszalag; Lily realitásérzéke felborult, dimenziót váltott. Már egy órája fekszik itt mozdulatlanul – gondolta –, vagy egy napja, de az is lehet, hogy a pattintott kőkorszak óta! Sőt, a dinoszauruszok még vígan legelésztek a Földön, amikor ő 100 millió évvel ezelőtt elesett!
Hogy lehet az, hogy még mindig nem látják?
HOGYAN?

Agyában lomha röptű pillangókként lebegtek ezek a gondolatok, és csak nagyon-nagyon hosszú idő után (neki legalábbis úgy tűnt) hagytak némi teret a logikus magyarázatnak. A nyilvánvaló ténynek, amelyet rendes körülmények között kapásból felismert volna, nevezetesen, hogy valami nagyon nem stimmel a fiúkkal!
Lily figyelme azon nyomban kiélesedett, és a beszűrődő beszélgetésre koncentrálódott. A hangok még mindig egymással feleseltek, fojtottan, sutyorogva – de most már volt értelmük.
- Nem bírom… – nyöszörögte az egyik.
- Miért ilyen magas ez az átkozott lyuk… – panaszkodott a másik.
Mire a harmadik így felelt: – Ne a szátok járjon, hanem mozogjatok…

Valami hátráltatja őket! – döbbent rá Lily. Igen, így lehet. Mert hát ahelyett, hogy egyszerűen beugrottak volna a lyukon, ők szemmel láthatóan megtorpantak, és hangos nyöszörgések közepette centinként csoszognak befelé, mintha valami súlyos tárgyat cipelnének. Lilynek ezután már az is feltűnt, hogy a lábszár, amit először megpillantott (és amelyhez időközben csatlakozott a párja is), sarokkal előre lépett át a nyíláson – vagyis a végtag tulajdonosa háttal áll neki. Hát ezért nem vették még észre!

A bénult kábulat úgy hullott le róla, mint az ördöghurok csápja, ha világosság éri. Lily előtt is felvillant valami: a lehetőség lángja. A tudat, hogy még maradt egy halvány reménysugár a menekülésre, feloldotta benne a görcsöt.
A tekintetét továbbra is a nyílásra függesztve hangtalanul négykézlábra emelkedett, majd vakon hátrálni kezdett. Teljesen felállni nem mert, körülnézni pedig még kevésbé. Úgy érezte, ha pillantása akár csak egy nanoszekundumra is elengedné a portrélyuknál küszködő fiúk látványát, azzal megbontana valamiféle erőteret; egy pajzsot, ha úgy tetszik, ami eddig megvédte a lelepleződéstől. Így hát magasba tartott fenékkel és földhöz lapított felsőtesttel, rükvercben kanyargott a bútorok között – s tette mindezt olyan feszült koncentrációval, lélegzetvisszafojtva, kivörösödött fejjel, hogy az már-már újraértelmezte a lopakodó ember fogalmát.
Ügyesen kikerült egy puffot, azután lapos kúszásban (és hátramenetben!) átbújt egy kisasztal alatt, majd végigoldalazott a támla nélküli kisszék mentén – ám igazán jó fedezéket még mindig nem talált. Izgatottsága már az ájulásig fokozódott, szíve nem egyszerűen vert, mindinkább kattogott mellkasának táguló-szűkülő üregében – de minden testi kínja és rémülete ellenére, valahol a tudata mélyén ott vibrált a gondolat, hogy egek, milyen végtelenül nevetségesen nézhet ki! Hogy most lenne csak igazán ciki, ha rajtakapnák! Hisz még az is jobb lett volna, ha a padlón kiterülve leplezik le, és nem ebben a megalázó testtartásban, ami leginkább egy tüzelő nősténymacska kihívó pózára emlékeztet. Ráadásul az öltözéke sem igazán „alkalomhoz illő”: köntöse felgyűrődött, és most turbánként trónol a fején, a hálóinge pedig lassan a nyakában köt ki, ha nem igazítja meg sürgősen.
Te jó ég, biztosan kilátszik a feneke is!

Lily torkát – bármily hihetetlen is – csiklandozni kezdte a visszafojtott nevetés. A fiúknak különleges teliholdélményben lenne részük, az már biztos! – futott át az agyán, s ettől kis híján felkacagott. Vizuális típus lévén nagyon is el tudta képzelni a jelenetet. Egyszerre látta saját magát szégyentelen pózban, égnek emelt, csupasz, világító hátsóval, és a fiúkat, kikerekedett szemmel, félúton a döbbenet és a zavar között. Lám, ő is tudna még újat mutatni James Potternek!

Lily ráharapott a nyelvére. Nem szabad nevetnie! Nem szabad! Hát mi ütött belé az isten szerelmére!? A menekülésre kellene koncentrálnia minden tartalék erejét, és nem röhögcsélni, mint egy idegbajos! A hisztérikus kuncogás mégis görcsként fojtogatta a torkát; kitörni készült, mint felrázott pezsgőből a hab, hogy aztán beterítsen mindent.
Lily hátrált és hátrált, amilyen gyorsan csak tudott, miközben már alig látott a gyülekező könnyektől; a gyomra remegett, a rekeszizmai rángatóztak, s tudta, már csak másodpercek választják el a végzettől. Muszáj kiadnia magából a felhalmozódott feszültséget, vagy egyszerűen felrobban!
De hova mehetne?! A hálókörletig már biztos nem érne el.

Feneke ebben az áldott pillanatban nekiütközött valami keménynek, s Lily anélkül, hogy átgondolta volna, mit tesz; felpattant, és egy villámgyors kamikaze-mozdulattal átlendült az akadályon – hogy aztán méteres zuhanást követően újabb térdkalácsroppantó csattanással érjen földet. Meg se érezte. Az arcizmai mögé zárt röhögés úgy robbant ki belőle, mint fél tucat egymásba torlódott tüsszentés – nyálkásan és görcsszerű rándulásokkal. Lily arcára szorított tenyérrel összegörnyedt, s igyekezett markába fojtani a tüdejéből feltörő szuszogó-szörcsögő hangokat.

A hisztérikus nevetés csak nagyon lassan, rándulásonként ürült ki belőle, ahogy a feszültséget is csak apránként múlta felül a mellkasát szorongató fájdalom – az a tűszúrásszerű zsibongás, ami lassanként kiterjedt az egész testére. Lily szemébe most már nem csak a nevetés csalt könnyeket. Hirtelen, mintha egy szekérnyi tégla borult volna a nyakába, magán érezte az elmúlt 15 perc összes történésének súlyát, annak minden kínjával-bajával együtt. Sajgott a feje, tarkóján a dudor szorgalmasan pumpálta magát, mintha a közeljövőben szándékában állna dunsztosüveg méretűre dagadni; könyöke éles hangú siratódallal gyászolta a lenyúzott bőrt, összezúzott térde áriákat énekelt. És mindezek mellett ott volt még a nyugtalanító tudat, hogy isten tudja, meddig kell még kuporognia itt, a…
(hol is?)
Lily most ébredt csak tudatára, hogy nagy igyekezetében rossz felé vette az irányt, és egyenesen a fiúkörlet falához tolatott. Így pedig kelepcébe került, ez nem vitás. A karosszék, amelynek a támláján átvetette magát, eltakarja ugyan a fiúk szeme elől, de ugyanezzel az erővel szó szerint a sarokba is szorította. Hát, tessék! Ezt jól megcsinálta! Most itt gubbaszthat a sötét hidegben, amíg azok négyen fel nem mennek a szobájukba.

Lily mozdulni sem mert. A hangok még mindig a portrélyuk felől, sőt inkább azon túlról szóltak, de tudta, hogy hátráltató teher ide vagy oda, csak pillanatok kérdése és a fiúk bejutnak.
Ebben nem is tévedett. Lélekben még fel sem készülhetett, amikor több cipősarok csattant egyszerre a kövön, jelezve a sikeres bejutást, és a léptek nagy elánnal megindultak a klubhelyiség belsejébe. Lily olyan apróra húzta magát, amennyire fájó tagjai csak engedték, szorosan a karosszék hátoldalához lapult, és onnan hallgatta végig a fiúkat. Azok szinte egy szempillantás alatt végigdübörögtek a terem túlsó felén, ahol semmi sem állta az útjukat, ám a helyiség közepére érve megtorpantak. Az összeforgatott bútorok labirintusán csak nagy robajjal tudták átverekedni magukat. Az egyik kisasztal fel is dőlhetett, mert éktelen csattanás hallatszódott, amit egy dühös hangvételű, igen goromba megjegyzés követett. De nem álltak meg, egy másodpercre sem, sőt a léptek egyre csak közeledtek… közeledtek… Volt egy vérfagyasztó pillanat, amikor Lily azt hitte, egyenesen az ő rejtekhelye felé tartanak – de aztán a fiúk irányt váltottak, majd néhány lépés után megálltak, és nagy sóhajjal a nyikorgó kanapéra ejtették terhüket.

Lily legalább egy perce teljesen mozdulatlan volt már, hisz az egy helyben való kuporgáson kívül mást nem igen tehetett, mégis úgy zihált, mintha a fiúkkal együtt cipekedett volna. Szíve nem bírt visszavenni az eszeveszett iramból, és legalább annyira lüktetett a torkában, mint a mellkasában. Tudta, hogy helyzete minden bujkálással eltöltött másodperccel tovább súlyosbodik majd, hogy minden titokban kikémlelt nesz szorít egyet a pánton, amit a bűntudat font a mellkasa köré; és azzal is tisztában volt, hogy ezernyi oka lenne elátkozni azt a percet, amikor meggondolatlanul belevágott ebbe az akcióba, elszégyellni magát, amiért lobbanékony természetének engedve ilyen képtelen helyzetbe keveredett – de egyiket sem tette. Nem. A kíváncsisága, ahogy az este folyamán már nem először, most is előtérbe furakodott. Lily oldalát nagyon fúrta, hogy vajon miben mesterkednek a fiúk. Talán egy lovagi páncélt kötöttek el? Az legalább megmagyarázná, hogy miért lihegnek még mindig a kimerültségtől.

Lily engedve a kíváncsiságnak lazított kissé összegömbölyödött testtartásán, és nyakát előrenyújtva, mint a szimatoló kisegér, kilesett a kanapé mögül.
Lábakat látott – egymás mellett toporgó, nadrágba bújtatott lábakat. A fiúk nagyjából két méterre voltak tőle, a kandalló túloldalán ácsorogtak, neki szerencsére háttal, pontosan az előtt a kanapé előtt, amelyre a hangokból ítélve terhüket fektették. A cipekedés nagyon kifáraszthatta őket, mert még mindig nagy kortyokban, szaggatottan lélegeztek, a beszédhez sem volt igazán erejük. Első ránézésre egy csapat meggyötört kalandor benyomását keltették, akik viszontagságokkal teli, veszélyes útról tértek vissza, ami minden csepp energiát kiszipolyozott belőlük.

Igen, első ránézésre valóban így tűnt. De Lilynek volt alkalma alaposabban is megfigyelni a lihegő társaságot, és minél tovább várakozott, annál inkább erősödött benne a gyanú, hogy nem egy vidám, „ezt is megúsztuk” jelenet közepébe csöppent. Nem. Valami hiányzott a fiúk magatartásából – talán az a megkönnyebbült homloktörölgetős elégedettség, ami egy hasonló kaland végén elönti az embert. És ugyanígy: volt valami a testtartásukban, amit Lily nem tudott pusztán a fáradtság számlájára írni. Csak a hátukat látta ugyan, de… de mégis. Ahogy a térdükre támaszkodva előregörnyedtek, az inkább aggódó volt, mint kimerült… inkább elkeseredettnek tűnt, mint erőtlennek. És mindennek tetejébe ott feszült köztük az üres csönd, mint egy viharral terhes esőfelhő, amely bármelyik pillanatban felszakadhat.

Lily gyomra összeszorult. Itt valami nagy baj történt! Valami rettenetes! Ezt kiáltotta minden porcikája. És a fiúk újrainduló vitája csak megerősítette ebben a hiszemben.
- Most már oké lesz… – suttogta az egyik fiú. Lily némi latolgatás után úgy vélte, az optimista kijelentés Siriustól származhatott. Bár nehéz volt megállapítani – nagyon halkan beszélt, és az a kicsavarodott pozíció, amiben Lily kuporgott, csupán korlátozott kilátást engedett a teremre. A derékon aluli látványból pedig (az árulkodó taglejtések híján) nehéz volt a beszélő személyére következtetni…
- Semmi nem lesz oké! – csattant egy másik hang. James hangja – ezt Lily tétovázás nélkül felismerte. Mélyen zengett és határozottan, mint mindig, ám a feszültség, ami átitatta ezt a mondatot, teljesen szokatlan volt tőle.
- Ne csináld ezt, Ágas! – Most már Sirius sem suttogott. És Lily lemerte volna fogadni, hogy ebben a pillanatban a két fiú farkasszemet néz egymással. – Nem kell feleslegesen pánikot kelteni! Te is tudod, hogy…
James ingerülten közbevágott:
- Ez nem pánik! Nézz rá… – A fiú hangja itt megbicsaklott. – A fenébe is, csak nézz rá, és aztán mondd, hogy felesleges az aggodalmam!

Nem érkezett válasz. James kirohanását hosszú, lélegzett-visszafojtott csend követte. Lily is hangtalanul kuporgott a karosszék fedezékében, csak félszemmel kandikált ki a karfa mögül – jobban kihajolni nem mert; félő volt, hogy támaszték híján menten orra esne. Pedig a legszívesebben premier plánból nézte volna végig az eseményeket. Két érzés vívott véres ütközetet az elméjében: a kíváncsiság, ami minden korábbi szintet felülmúlt benne és a szégyenkező óvatosság, ami egyelőre még uralta az izmait. Hisz ha most leplezné le magát, azzal beismerné, hogy eddig hallgatózott! Így hát Lily nem mozdult, a füleit azonban veszettül hegyezte.

A kanapé körül újból mozgolódás támadt. Ruhák suhogtak és hullottak a földre, kabátok gombjai koppantak a kövön. Majd rugók nyikordultak meg magas, éles hangon, mintha egy súlyos test alatt nyögnének.
- Tedd ezt a feje alá… – hangzott Sirius utasítása – …és világíts ide a pálcáddal!
Rövid, súrlódó hang következett… egy elmotyogott lumos… csend… majd panaszos, fájdalmas nyüszítés – de olyan kísértetiesen, olyan túlvilágian, hogy Lily hátán égnek meredt az összes szőr. Ijedtében kis híján felsikoltott. Sok minden történt vele az éjszaka folyamán, de most először érzett igazi, zsigerből jövő rémületet, valódi dermesztő félelmet. Ez a hang! Mintha nem is emberi torokból származna, hanem… hanem… Nem tudta befejezni a gondolatot, mert ekkor egy újabb hangfoszlány ütötte meg a fülét – hosszan kitartott, sírással vegyes nyöszörgés, ami mintha ugyanazt ismételgette volna:
- Meg fog halni – meg fog halni – meg fog halni.

Lilyben bénító méregként terjedt szét az iszonyat, ahogy felfogta ennek a mondatnak az értelmét. Édes istenem, a fiúk megtámadtak valakit! És az a valaki most haldoklik – itt a teremben, tőle alig néhány lépésnyire.
Lily előtt megfordult a világ, és ha nincs ott a széktámla, talán el is ájul. De nem tette, sőt! Pofonként térítette magához a megértés, hogy ez nem tréfa, nem mókás kaland többé. Valami komoly – véresen komoly dologba csöppent, ahol már nem az ő jó híre a tét; nem arról van szó, hogy a lelepleződése kínos pillanatokkal járhat. Nem, itt és most egy ember élete forog kockán. És hát ennél fogva neki, Lilynek kötelessége segíteni – ha akarják, ha nem. Mert nem kuksolhat itt tehetetlenül!

Már épp azon volt, hogy elhatározását tettre váltsa, amikor az események váratlanul felgyorsultak – és ez megakasztotta Lily lendületét.
Talpak koppantak a kövön, gyors egymásutánban, mintha valaki hirtelen előrelépett volna, majd pofon csattant, olyan élesen, hogy a zaj visszhangot vert a csöndbe. És a nyöszörgés abban a pillanatban elhallgatott.
- Fogd be a szád, Féregfark! – kiáltotta Sirius. – Fogd be, vagy biz’ isten én hallgattatlak el!
Lily újból kilesett a karosszék mögül. Ezúttal sokkal bátrabban: oldalra támaszkodva egészen a válláig kihajolt. Épp elkapta azt a pillanatot, amikor Sirius megragadta Peter grabancát, és teljes erőből rázni kezdte. Peter feje előre-hátra billegett a nyakán, karja élettelenül lógott a törzse mellett, látszólag teljesen ki volt szolgáltatva a nálánál sokkalta nagyobb fiú testi erejének.
- Hagyd abba! – James ugrott közéjük. Lefeszítette Sirius ujjait Peter kabátjának gallérjáról, majd egy gyors lépéssel kettőjük közé ékelte magát.
- Elment az eszed!? – fordult Siriushoz. – Rátámadsz Peterre ahelyett, hogy segítséget hívnál! Ide gyógyító kell.
Sirius olyan hirtelen emelte fel a karját, hogy Lily azt hitte, meg akarja ütni Jamest. De keze nem előrelendült, hanem inkább oldalra – mintha tehetetlenségében tárná szét.
- Nem kell gyógyító! – ellenkezett inkább csökönyösen, mint elszántan. – Senki sem láthatja meg, ezt te is tudod… James, ezt te is tudod! – ismételte el még egyszer a nyomaték kedvéért, miközben megragadta a fiú felkarját.
Peter, aki időközben a kandallóig hátrált, most összegörnyedve szipogott, s náthás hangon motyogott az orra alatt. Lily tudatában annak, hogy egy véres dráma kellős közepébe csöppent, a döbbenet mozdulatlanságában, lélegzetvisszafojtva várakozott – képtelen volt közbeavatkozni.

James és Sirius mindeközben meredten bámultak egymás arcába. Szájukat keskeny vonallá préselte a visszafojtott indulat, két kezüket a tettrekészség zárta ökölbe. A szikrák szinte láthatóan pattogtak körülöttük, ahogy a két ellentétes akarat egymásnak feszült. Lilynek már-már az volt az érzése, talán pirkadatig is ott állnak majd, egymással szemben, szavak nélkül vívott csatájuk szikrázó aurájában, amikor…
- Eredj az utamból! – James kitépte magát Sirius fogásából, és a fiút félrelökve előrelendült. – Most azonnal elmegyek Madam Pomfreyhoz.
Néhány lépésnél tovább azonban nem jutott.
- Azt nem engedhetem, James… – Sirius a könyökénél fogva durván visszarántotta, majd saját súlyával a földhöz préselte. – Sajnálom, de nem lehet…

Lily döbbenettől sokkosan nézte végig a jelenetet – a földre boruló, összegabalyodott két testet, ahogy csontrepesztő csattanással végignyúlnak a kövön. Mindez olyan irracionális és felfoghatatlan volt, s oly váratlanul történt, hogy Lily el sem hitte volna, ha nem a tulajdon két szemével látja. Egy vérre menő küzdelem kezdett kibontakozni a klubhelyiségben, olyan elkeseredett birkózás, ami eleddig elképzelhetetlen volt a két, egymást testvérként szerető jó barát közt. A kőpadló valósággal zengett az összevissza vergődő végtagok, lecsapó öklök és kalimpáló talpak alatt.
Peter meg sem próbált közbeavatkozni, tenyerébe temetett arccal kuporgott a sarok biztonságos távolságában, csak egy-egy felcsukló hörgés árulkodott a jelenlétéről.

Lily tekintete ide-oda ugrált a fiúk között, hol a földön rúgkapáló James-Sirius párost, hol a gyáván meglapuló Petert nézte – ám a közük lévő távolságon úgy suhant át a pillantása, hogy agya fel sem foghatta a kanapén fekvő test látványát. Talán már egy perc is eltelt ezzel a jobbra-balra való rémült, céltalan tekintgetéssel, amikor váratlanul ráeszmélt, hogy van még valaki a teremben. Igen, hát persze. Azzal, hogy Sirius a földre rántotta Jamest, Peter pedig önszántából a sarokba kuporodott, megnyílt a kilátás egyenesen előre, a kandallón túlra. Nincs már akadály, ami eltakarná előle a látványt. Akár oda is nézhetne…

Csakhogy Lilynek valahogy már nem akaródzott odanéznie. Ó nem, nem bizony! Egyszeriben különös, babonás félelem szállta meg, mint jeges ujjú kéz simította végig a gerincét. És hatodik érzeke is azt súgta… Nem, nem is súgta, hanem ordította, hogy az a dolog ott, a szeme sarkában, az a formátlan paca, ami most még homályos és ennél fogva ártalmatlan, az alaktalan folt, ami még bármi lehet, teszem azt egy nagytestű állat – szóval az a paca csak tovább bonyolítaná a helyzetet. Az lesz a legjobb, ha tudomást sem vesz róla…

De a tekintetének nem tudott parancsolni, s szemei, mint két felajzott nyílpuska, egyszerűen rászegeződtek az elmosódott foltra. És Lily nézte ezt a foltot mereven, nézte értetlenül, nézte hunyorogva – de lázadó elméje nem akarta befogadni a látványt, ahogy tüdeje sem tudott mit kezdeni a torkában összegyűlt levegővel, ami mintha besűrűsödött és cseppfolyóssá vált volna. A vita, a verekedés és a küszöbönálló tragédia okozója ott volt tőle alig néhány méterre; a teher, amit a fiúk végigcipeltek a helyiségen ott feküdt a kanapén, kifacsart tagokkal, ruha nélkül, de mégsem meztelenül, vértől maszatos, fájdalmas görcsbe torzult arccal, ami mégsem volt arc – ám Lily egyszerűen nem tudta, mi lehet az. Csak amikor a levegő nagy rándulással alázúdult a légcsövébe, amikor a kép élesre váltott a szeme előtt, és ugyanúgy az elméjében is, akkor fogta fel végre, mit lát.

Egy szörnyet.