Könyörgök 4/5

A sikoly már kifelé készült belőle, amikor a felismerés az utolsó pillanatban elzárta benne a hangot. A döbbenet villámként cikázott végig elméjén: De hiszen ő ismeri ezt az arcot! Nem ebben a formában ugyan – de látja minden nap. Igen, egész biztos. Ez a torz száj mosolyra húzódik minden reggel, amikor a köszöntését viszonozza… ezek a vérben forgó szemek vidáman csillognak, ha gazdájuk mosolyog… ez a szétszabdalt, meggyötört állattest egy emberi szívet rejt magában, ami a baráti szeretet ritmusára dobog.

De… de… Lily gondolatban megrázta magát. Az mégsem lehet! A látvány – bár néhány vonásában tagadhatatlanul hasonlított – egyszerűen nem tudott összhangba kerülni a fejében őrzött emlékképpel. Ez a szőrrel borított, megnyúlt pofa, nem lehet az a bizonyos arc… ahogy ezek a vértől mocskos, görbe agyarak sem nőhettek ki abból a szelíd mosolyú szájból. Mert hát lehetetlen, hogy ez a megtépett, sebektől szabdalt szörnyszerűség (egy vérfarkas – cincogott egy hang Lily tudatának mélyén – ez egy vérfarkas!) az ő prefektuspárja legyen!
De Lily mégis tudta, hogy bármennyire is abszurd az ötlet, hogy bármennyire valószínűtlen is a gondolat, valahogy mégis igaz. Remus az. Igen. Ő fekszik kiterítve a kanapén, felpolcolt fejjel, az ő vére csöpög skarlátcseppekben a kőpadlóra.

Lilyvel fordult egyet a világ, körülötte minden hullámozni, hömpölyögni kezdett. A szeme sarkából látta még a birkózó párost, ahogy homályosan a hideg kőlapok nyirkosságát is érzékelte térde és tenyere alatt – de ő maga, a lényegi valója, mintha kiszakadt volna a testéből, mintha lélekben a plafonig emelkedett volna, hogy onnan szellemként letekintve kövesse végig az eseményeket.
Különös érzés volt – lebegő, megfoghatatlan, mint az álmok délibábos remegése. Lily nem tudott másra gondolni, minthogy az érzelmi túlterhelés rövidzárlatot okozott a fejében – úgyszólván mentális szívroham érte –, ezért van most ez a különös testen kívüli érzése, mintha valaki más szemével látná a külvilágot. A döbbenet rezgéshulláma még nem simult ki benne, de félelmet már nem érzett. Tulajdonképpen semmit sem érzett: se a fájdalmat, se a fogvacogtató hideget. Izmai kővé meredtek, mozdulni sem tudott – de nem is akart, s így tulajdonképpen még hálás is volt a bénultságért. Nyugodt szívvel mentesülhetett a cselekvés kényszere alól; nem kellett mást tennie, csak szabad folyást engedni a gondolatainak, figyelni, és magába szívni a látványt.

S Lily így is tett. Mert ami ezután következett, az a legutolsó, legapróbb részletig elraktározódott elméjében; minden kép és hang a filmfelvételek pontossággal vésődött be az emlékezetébe. Lily ekkor még csak nem is sejtette, mekkora titokra bukkant, ahogy azt sem tudta, hogy eljövendő élete során kincsként fogja őrizni szívében ezt a félórát, hogy éjszakáinak álmatlan perceiben léptek nélkül járja majd végig a most következő lidércnyomásos, ám a maguk módján mégis csodálatos perceket.

James és Sirius időközben az utolsó csepp erőt is kihajtották magukból, s most összegörnyedve, vadul hullámzó mellkassal lihegtek. James szemmel láthatóan feladta a küzdelmet, hogy áttörjön Sirius torlaszán, aki eltökélten még mindig ott zihált mögötte, ugrásra készen, ha esetleg újabb rohamra indulna. Peter kezét tördelve csöndesen sírdogált, és semmiféle hajlandóságot nem mutatott a közbeavatkozásra, teljes egészében a másik kettőre bízva így a helyzet megoldását. Remus szétvetett tagokkal hevert a keskeny kanapén, a besurranó holdfény ezüst kévéje pontosan az arcára vetült, drámai megvilágításba helyezve minden vonását.

Lily képtelen volt elfordítani tekintetét a fiúról. A látvány és a hozzá kapcsolódó érzés még mindig széteső volt, megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan… De Lily agyában lassanként motoszkálni kezdett valami – egy sugallat, ami a megértést ébresztgette valahol az agya mélyén. Emlékek ostromolták meg mellbevágó élességgel, mintha albumot lapozott volna végig. Az elmúlt hat és fél év képeit látta maga előtt: a gyűrött, másnaposnak tűnő Remus arcát… hirtelen súlyveszteségre utaló megereszkedett bőrt… vastag, szíjjal fenntartott nadrágot… fakó, fájdalomtól tompa tekintetet… arcot, kézfejet márványmintázatként borító zúzódásokat, rejtélyes sebhelyeket. S a csökönyös hang, ami már az első pillantás óta próbálta belésulykolni az igazságot, most diadalmasan felüvöltött: Remus vérfarkas! Lilyt szinte elvakította a megvilágosodás villanófénye. Hát persze! Hogyhogy nem jött rá sokkal hamarabb?! Hisz minden egybevágott, minden összepasszolt. A rendszeres időközönként bekövetkező eltűnések, amelyek óraműpontossággal követték egymást, kihagyás nélkül. Mindez nem a véletlen műve volt; Remus még csak nem is a beteg rokonait látogatta, ahogy azt mindenki előtt hangoztatta. Ó, nem. Távolmaradásának teljesen más oka volt.
Lily tekintete az ablakból belátható égszeletre vándorolt… Látta a Holdat, amely épphogy fogyásnak indult, a Holdat, ami tegnap még teljes kerekségében világíthatott, és bőven szórhatta bódító sugarait a fiúra, hogy felébressze lelkében a farkas-ösztönt.

Lily tekintete ismét megpihent a kanapén: a hosszú, görbe karmokon… a kihegyesedő, torz pofán. Korábban csak tankönyvek lapjain látott vérfarkast, ám azok a parányi, fekete-fehér képek aligha készíthették fel erre az élményre. Remus nem hasonlított a korábban látott (és a lelkes piktor által drámaian eltúlzott) illusztrációkra, és ugyanúgy nem emlékeztetett a gondolatban megrajzolt és a fantáziájában élő vérszomjas félállatokra sem. Mindent egybevetve persze így is félelmetes volt, hatalmas szőrös testével, éles karmaival, de mégis…
Lily úgy gondolta, a fiú most afféle se ilyen, se olyan állapotban lehet, az átalakulás – vagyis a visszaalakulás – átmeneti fázisában, félúton az emberré válás gyötrelmes útján. A farkas külalaki jegyei már eltünedezőben voltak rajta: a szőr foltokban hiányzott bundájából, az emberbőr rózsaszíne itt is, ott is elővillant, füleinek hegyessége már kisimult, a szeme bár még sárgán fénylett, már elvesztette részvétlen, állati jellegét… Igen. Ez a résnyire nyitott szempár, ami céltalanul és vakon forgott üregében, már megközelítőleg emberi értelmet sugárzott.

A terem túloldalán ekkor mozgolódás támadt. James feltérdelt – majd anélkül, hogy teljesen felegyenesedett volna, négykézláb a kanapéhoz kúszott, és óvatosan barátja mellé ült. A széles, egyenes vállak, amelyek máskor oly szembeszökően hirdették tulajdonosuk töretlen magabiztosságát, most valósággal összeroskadtak; James oly alázatos testtartásban hajolt Remus fölé, mintha irgalmatlan súly nehezedne a hátára. Kezét végtelen gyengédséggel húzta végig a szétszabdalt, vérmaszatos arcon, ujjai épphogy csak érintették a piszoktól és izzadtságtól csatakos bőrt.
Remus rekedt torokhangon felvonyított, teste íjként feszült meg a kanapé karfái között. James gyorsan elkapta a kezét, mintha attól tartana, érintése fájdalmat okoz barátjának, de egy centit sem mozdult mellőle. Szemmel láthatóan nem érzett félelmet. Az a tény, hogy egy vérfarkas halálos közelében van, hidegen hagyta. Szemében viszolygás helyett tengernyi aggodalom tükröződött, vonásait valósággal szétzilálta a kétségbeesés, nyoma sem volt rajta a megszokott fölényes nyugalomnak.

Lily különös áhítattal nézte James magányos, törődött alakját, ahogy önmagába zuhanva kuporog a kanapé szélén. Soha nem látta még ilyennek. Az aggodalom kifejezése sehogy sem illett a fiú arcához, de az biztos, hogy most szinte ordított róla. Ám ennek ellenére valahogy mégis… mégis…
Lily szívét egyszeriben melegség járta át. Soha ilyen jóképűnek, ilyen vonzónak nem találta még a fiút, mint ebben a pillanatban.

James arcán gyémántszínben játszott a rézsút betűző holdfény, sugara kékes derengésbe vonta hollófekete haját, s szeme sarkában egy kövér könnycseppet ragyogtatott fel. A könnycsepp megremegett, egyre hízott, majd végiggördülve a hosszú pillákon, leperdült, és vékony ezüstcsíkot rajzolt a fiú kivörösödött arccsontjára.
- Az én hibám… – suttogta erőtlenül. A kanapé rugói megnyikordultak, amikor feljebb csúszott, hogy Rémus arcához hajolhasson. – Az egész az én hibám, csakis én tehetek róla. Kérlek, ne haragudj… ne haragudj. Nem akartam, és… és… soha nem bántottalak volna… de nem tehettem mást. Istenem, Remus, nem volt más választásom! Muszáj volt… meg kellett tennem!
A szavak egyre görcsösebben szakadtak ki belőle, szinte löketszerűen tolultak az ajkára. Úgy tűnt, mintha belül önmagával viaskodna, mintha egy gátat kéne áttörnie, hogy megtalálhassa a hangját. Arcát valósággal szétzilálta a végtelen kétségbeesés, szája remegett, vonásai meg-megrándultak, s amikor újra megszólalt, hangja egyre magasabb tartományba szökött.
- Kérlek, térj magadhoz! Nyisd ki a szemed, és kelj fel, kérlek! Fizesd vissza a fájdalmat, amit én okoztam neked! Marj meg, harapj belém, tépj szét! Tégy bármit, csak térj végre magadhoz!
Tehetetlen kétségbeesésében megragadta az eszméletlenül heverő fiú vállát, és rángatni-cibálni kezdte. Remus feje erőtlenül félrebillent, lecsúszott a karfára terített kabátkupacról, és szőrös mellkasára borult. Résnyire nyíló szájából vérpatak tört fel, és hangos cseppekben a padlóra hullott.

Bal felől hirtelen kemény léptek csattantak. Sirius talpra szökkent, és egyetlen ugrással a kanapénál termett. Letérdelt James mögé, két karját a mellkasára fonta, hogy szelíd erőszakkal elvonhassa Remus közeléből.
- Ágas, hagyd ezt… – Nyugtatónak szánt hangja szinte duruzsolt. – Ezzel nem segítesz… hagyd most őt pihenni.
Lily azt hitte, James újra tiltakozni fog, hogy kitépi magát az akadályozó karokból, s újra Siriusnak támad. De a fiúban, úgy tűnt, nem maradt elég erő az ellenálláshoz; megadóan hagyta magát félrevonni. Fogása ellazult, két keze azonban továbbra is a ziháló, keskeny farkas-mellkason pihent, ujjai alig észrevehető mozdulatokkal simogatták a vértől csatakos bundát.
- Soha többé ne szólíts így – szólalt meg elhaló hangon. Tekintetét Siriusra emelte, aki időközben elengedte, s most vele szemben térdelt. – Soha többé ne mondd, hogy Ágas, hallod!? Minden baj ezzel kezdődött.
Lily mindebből egy kukkot sem értett, és valahogy így lehetett ezzel Sirius is, mert a fiú tanácstalan képpel bámult barátjára.
- Hogy érted ezt? – kérdezte kihívóan.
James felhorkantott. Olyan pillantást vetett Siriusra, amelyet gyenge felfogású kisgyerekre szokás, aki a legegyszerűbb okozati összefüggést is képtelen megérteni.
- Ágas, Féregfark, Tapmancs – sorolta megvetően. – Erről van szó. Soha nem lett volna szabad belekezdenünk… Hát nem érted? Nem tudtuk, mit teszünk kockára, fogalmunk sem volt – s most látod, itt a büntetés, ami a felelőtlenségünkért járt.
Sirius tiltakozva emelte fel kezét.
- Nincs igazad, James! Igen, talán felelőtlenek voltunk… talán elbizakodottak is… de nem a rossz szándék vezérelt, s ezért nincs miért bűnhődnünk. Baleset volt. Egy pillanatnyi figyelmetlenség. Egyikünk sem tehet róla, és biztos vagyok benne, hogy Remus is ezt mondja, amint magához tért, és…
- Ha magához tér! – vágott közbe James. Kételkedés remegett a hangjában, szemei lázasan csillogtak holtra vált arcán. – Hogy éljek együtt a tudattal, ha ő… ha ő… szóval, ha valami baja lesz… Hogyan? – Könyörögve nézett Siriusra, ezernyi riadt kérdéssel a szemében – aztán pillantása hirtelen Remusra ugrott.

Remus egész testében összerándult, feje a fájdalom görcsében hátracsapódott. Fuldokló hörgés gurgulázott fel a torkán, s nyomában újabb vérpatak fakadt. A nyállal vegyes sötétbíbor farkasvér deltaszerű elágazásban csordult végig keskeny állán és folyt le nyaka mindkét oldalán. Hörgött és nyüszített, felváltva. Mancsszerű kezeiben megfeszültek az izmok, éles karmai belemartak a kanapé bársony szövetébe. Két szeme örülten forgott üregében, elő-elővillant világító fehérje – de Remus nem tért magához. S két barátja tehetetlenül nézte a kínlódását.

Lily, aki mindezt ugyanolyan tisztán látta, össze-összerezzent. Szívét vaspántként szorította körbe a gondolat, amint rájött: Remus fájdalmát nem csak az átalakulás szokásos gyötrelmei okozzák. A feltörő vér nem természetes velejárója a folyamatnak, a sok-sok seb (amit ugyan látott eddig is, de amelynek jelentőségét tudatosan csak most fogta fel) egy másik lény hátrahagyott nyoma. Vajon mi tette ezt vele? Milyen hatalmas állat tudott ilyen mértékű roncsolást véghezvinni egy roppant erejű vérfarkason? És miért mondogatja James, hogy az egész az ő hibája?

James felemelte két karját, egy gyors mozdulattal kibújt pulóveréből, és Remus szétszabdalt mellkasára terítette; szélével gondosan felitatta a frissen kiserkent vért. Majd ismét Siriusra emelte tekintetét, szemében néma könyörgéssel meredt barátjára.
- Sirius, kérlek, vigyük le a gyengélkedőre… – rimánkodott elcsukló hangon. – Mi nem tudunk segíteni rajta – de Madam Pomfrey elláthatná a sebeit, ő be van avatva.
Sirius egy pillanatig habozott, mintha komolyan fontolóra venné barátja szavait – aztán nagyon határozottan megrázta a fejét.
- Nem lehet! – válaszolta ellentmondást nem tűrően.
Lily látta, hogy James, bár most nem ellenkezik, a lelke mélyén nem tud beletörődni a dologba.
- Iszonyú fájdalmai vannak – suttogta lehajtott fejjel. – Nem hagyhatjuk szenvedni… nem nézhetjük végig a kínlódását ölbe tett kézzel… valamit muszáj tennünk.

Lily meghatódva, összeszoruló szívvel nézte Jamest, hogyan simogatja barátjának szétszabdalt arcát, hogyan itatja fel újra és újra a torkán felbuggyanó vért. Soha nem látott még ennyi gyöngédséget a mozdulataiban, ennyi szeretetet. Ilyen mértékű odaadást még a legengedékenyebb pillanatában sem feltételezett volna soha a fiúról. Nem, a gőgös, arrogáns James Pottertől idegen volt az ilyesféle viselkedés! De ez egy új James volt, egy teljesen más ember. S Lily szíve egyszerre sajgott és ujjongott ettől a felfedezéstől. Nem tehetett róla, le sem tudta venni róla a szemét.

James tekintetébe most a vigasztalan szomorúság tompa fénye költözött, szemét a könnyek friss hártyája homályosította el. Aztán megrázta magát – és a nedves csillogás azonmód eltűnt a tekintetéből, mintha ott sem lett volna, helyét száraz villanás foglalta el. Csalódott dühvel támadt Siriusra:
- Hogy tudod végignézni, ahogy szenved? Hogy bírod végighallgatni a nyüszítését… nézni, ahogy folyik a vére… ahogy a teste kíntól remeg? Hogy tudsz majd ezután a szemébe nézni?
Sirius összeszorította a száját, szép vonású arca görcsös fintorba csavarodott. Karon ragadta barátját, s úgy szorította, hogy ujjai alatt jól láthatóan kifehéredett a bőr. (Lilynek most tűnt fel, hogy James felkarja számtalan karcolástól tarkállik; vágások, különböző mélységű sebek és az azokból kiserkent vér márványossá színezték a pólóból kilógó kart. Ezek szerint ő is megsérült…)
Sirius közel hajolt Jameshez, hangja keserűen csengett, ahogy megszólalt.
- Ne hidd, hogy nekem nem fáj, hogy nem rossz végignézni, de… de mindezt az ő érdekében teszem… – Pillantása itt végigsiklott Remus testén, mintha a látványból akarna erőt meríteni a következő szavakhoz, aztán folytatta: – Remus sem akarná, hogy elveszítsük a fejünket, hogy meggondolatlanul olyat cselekedjünk, amit később nem lehet visszavonni. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megvárjuk, amíg magához tér – mert magához fog térni, James! – és elmegy a gyengélkedőre, a maga lábán és a köpeny rejtekében…
- De hát szenved! – kiáltotta James szikrázó szemekkel. Karját kirántotta a szorításból.
Sirius lehajtotta a fejét.
- Tudom, hogy szenved… – motyogta árnyalatnyi bűntudattal a hangjában. – De azt is tudom, hogy nem a testi szenvedés a legrosszabb dolog, ami történhet vele… és velünk.
Az utolsó szóra James indulatosan felkapta a fejét.
- Hogy tudsz most magadra gondolni!? Hogyan lehetsz ilyen józan és megfontolt? Ilyen… ilyen gyakorlatias?
Ádámcsutkája görcsösen járt fel-alá, látszott rajta, hogy még nagyon szeretne valamit mondani, hogy szeretné Sirius nyakába zúdítani elkeseredett és tehetetlen dühét – de nem tette. Helyette váratlanul felpattant, és néhány hosszú lépéssel a sarokban termett. Lehajolt, és a grabancánál fogva felemelte a nyöszörgő Petert, aki eddig reszketve lapított a kandalló árnyékában.
- Gyere, Peter! – kiáltotta eltökélten. – Mi ketten levisszük a gyengélkedőre.
Peter felnyüszített. Apró szemei rémülten csillogtak hegyes, hamuszürke arcán – csak két folt virított lázasan a bőrén, ám ahogy James állhatatos szemébe nézett, és megértette, hogy a fiú komolyan gondolja minden szavát, ez a két folt is lesápadt az arcáról.
- Siriusnak igaza van – nyöszörögte minden porcikájában remegve. – Mi nem mehetünk oda… minket nem láthatnak meg…
James undorodva taszította el magától a fiút. Szeme se rebbent, mikor az nagyot nyekkenve elterült a földön. Egyedül maradt – Petertől sem remélhetett támogatást. Látszott rajta, hogy gondolatban két érzés között vívódik: Remus iránti aggodalma cselekvésre ösztökélte volna, lábai – amelyek most fel-alá hajtották a kanapé előtt – rohantak volna a gyengélkedőre segítséget hívni, tettre készen megfeszülő izmain látszódott, hogy ha arról lenne szó, egymaga kapná karjába a fiút, és meg sem állna a betegszobáig. Mégsem tette. Jobb meggyőződése ellenére valami visszatartotta, s Lily elképzelni sem tudta, mi lehet ennek az oka. Mi készteti megállásra Jamest és a másik két fiút? Mi lehet fontosabb társuk egészségénél? Nem értette… A barátjuk szemmel láthatóan sürgős ellátásra szorult, ha halálos veszélyben nem is volt, súlyos sebei minden jel szerint komoly fájdalmat okoztak neki.

James úgy járkált fel-alá a terem közepén, mint a ketrecbe zárt vadállat, ami csak így tudja levezetni tehetetlen dühét. Pillantása szüntelenül mozgott, hol a kanapén heverő Remust, hol a klubhelység hívogató nyílását nézte. Vonásait eközben valósággal félbetépte a háborúzó indulat: menjen vagy maradjon, Siriusra hallgasson vagy a saját lelkiismeretére? Úgy tűnt, a szíve majd’ megszakad, hogy látnia kell, ahogy barátja testét a fájdalom újból és újból görcsbe rántja, ahogy feje ilyenkor tehetetlenül hátracsapódik, és a torkából felbuggyan az a se nem emberi, se nem állati kiáltás, mint valami tévelygő szellem hangja, amely nem találja az utat vissza a testébe.

- Állj már le! – Sirius egyenesedett fel, és állt a fel-alá cirkáló James elé. Karját sorompóként emelte barátja hullámzó mellkasához, lefogta két karját, és mélyen a szemébe nézett. – Tudom, mi bánt téged, tudom, mi jár a fejedben. De hallgass ide: nem a te hibád, James! Egyikünké sem!... Egy pillanatra szem elől tévesztettük, és ő elfutott – egyenesen a faluba. Ha nem megyünk utána, ha nem tartjuk vissza, úgy ahogy… ahogy végül visszatartottuk, akkor észrevették volna. Talán még rá is támad valakire… igen, egész biztos így lett volna. És ha ő egyszer belemar valakibe, az meghal, vagy még rosszabb történik vele.
De James, mintha egy szót sem hallott volna, továbbra is csak a fejét ingatta.
- Nem lett volna szabad kiengednünk a Szállásról… felelőtlenek voltunk, meg sem fordult a fejünkben, hogy baj lehet belőle…
- Hagyd ezt abba! – Sirius hangja most szinte ostorként csattant. – Igen, megsebesült… Igen, ezért most fáj neki… De magához fog térni, ahogy magához tért korábban már oly sokszor. – Itt lehalkította a hangját, közelhajolt barátjához, s úgy folytatta: – James, ne felejtsd el miért lettünk animágusok! Miért kezdtünk bele ebbe az egészbe!... Azért, hogy átsegítsük ezen a borzalmas napon, hogy megvédjük saját magától. Hogy ha már emberként nem lehetünk vele, akkor állatalakban legyünk a társai…
- Miféle barát az, aki majd’ halálra sebzi!? – James hangja remegett a keserű önvádtól, alig lehetett érteni, mit mond. – Miért nem engeded, hogy segítsek rajta? Miért nem vihetem el a gyengélkedőre?
- Az ég szerelmére, James! – szűrte a fogai közt Sirius ingerülten. Nem mert hangosan beszélni, bár látszott, hogy legszívesebben ordítana. – Illegálisan űzzük az animágiát! Ezt még Madam Pomfrey sem tudja – senki rajtunk kívül. Kijátszottuk egy csomó szabályt, törvényt szegtünk. Ugye nem kell felsorolnom, milyen következményekkel járna ez!? Hidd el, csak az első dolog lenne, hogy kihajítanak az iskolából…
James indulatosan közbevágott:
- Nem érdekel! Remus többet ér nekem, mint a hírnevem…
Sirius keményen megrázta Jamest.
- Térj már észhez, Ágas! Nem csak magunkat féltem. Visszaéltünk Dumbledore bizalmával is. Pontosan azokat az óvintézkedéseket játszottuk ki, amelyet Holdsáp érdekében vezettek be! Ha most beállítanánk a gyengélkedőre Remussal, az egy csomó kérdést vetne fel. Honnan származnak a sebek? Miért sérültünk meg mindannyian? Mit kerestünk éjjel a Roxfort területén kívül? Ne feledd, a faluban hallották a dulakodást! Dumbledore könnyen összerakhatja a részleteket. És nem is ez a legrosszabb… – Sirius nagy levegőt vett. Eddig próbált nyugodtan érvelni, de hangjának felszíne alatt már újból mozgolódott a türelmetlenség. – Már így is pletykálnak róla… Arról nem is beszélve, hogy valaki meg is láthat a folyosón. Csak egyetlen szemtanú, egyetlen véletlenül elejtett mondat, és kiderül az igazság. Végül Remuson csattanna az ostor.
- Te ezt nem érted – suttogta James. A szeme gyémántként csillogott, jelezve, hogy a könnyek már közel járnak a felszínhez. Hangja kásásan szólt, mintha görcs fojtogatná a torkát. – Sirius, nem te okoztad ezeket a sebeket, nem te vagy értük a felelős. Hanem én. De… ó, a fenébe is! Egyenesen nekem rontott, félrefordulni sem volt időm. És ő… és ő felnyársalta magát rajtam… éreztem, ahogy felszakítom a bőrét… láttam a vérét forró, gőzölgő sugárba a hóra ömleni. Istenem, a hangja, ahogy felüvöltött, mintha a lelkemet tépnék félbe…
James a szája elé kapta kezét, válla megrándult, háta összegörnyedt, és úgy hullott a padlóra, mintha az irgalmatlan teher, ami eddig a szívét nyomta, most elszabadult és a lábáról is ledöntötte volna. Térde nagyot koppant a kemény kőlapon. Sirius habozás nélkül mellétérdelt, és szoros ölelésbe vonta.

Lily csak nézte őket meg-meglóduló szívvel. Össze volt zavarodva. Mindaz, amit látott és hallott, most emésztetlenül ott kavargott a fejében. Animágusok… Remus felnyársalta magát Jamesen… Jamesen? Van ennek egyáltalán értelme?
Persze, hogy volt. És Lily nagyon is tisztában volt ezzel. Csak hát egyelőre képtelenségnek tűnt feldolgozni a benyomásoknak, érzéseknek és információknak ezt a kaleidoszkópszerű kavargását. Kábult fél-eszméletlenségben nézte végig a következő perceket.

James és Sirius nem mozdultak. Nem. A két megtermett fiú továbbra is ott térdepelt a klubhelyiség kőpadlóján, a holdfénytócsa kellős közepén, fejüket egymás vállára hajtva, szoros ölelésben – arcukon az elszánt kifejezéssel, hogy csak azért sem fognak sírni, hogy tartják magukat a férfiak kimondatlan szabályához: „semmi felesleges érzelgősség”. Ám bármennyire is próbálta, James nem tudta megőrizni önuralmát. Átszakadhatott benne egy érzelmi gát, a macsó pajzson repedés támadt, és a könnyek feltartóztathatatlanul törtek a felszínre. Hiába pislogott, hiába harapta össze keményen a száját, egész testét rázni kezdte a néma zokogás.
Sirius sután megpaskolta a hátát, s próbált könnyed hangot megütni: „Erre semmi szükség, haver… minden rendben lesz… James, hagyd már ezt…” De egy tapodtat sem mozdult mellőle, karjai szorosan ölelték James rázkódó hátát. Mozdulatában egy sereg ki nem mondott ígéret bújt meg hangtalanul: „együtt csináljuk végig, bármi lesz is, én a barátod maradok, még a könnyeidet is letörlöm, ha az kell hozzá…”

A hosszúra nyúló pillanatot a kanapé felől érkező gyenge, rekedt hangú nyöszörgés szakította meg. James és Sirius egy emberként kapták fel a fejüket, és Lily tekintete is elszakadt a két fiú látványától.

Remus mozgolódott álmosan a szűk kanapén, szemhéja meg-megrebbent, mint az ébredező embernek. Mellkasa magasra emelkedett, és a levegő zajos suhogással zúdult át a torkán, mintha a tüdeje hirtelen kitágult volna. Szemhéja felpattant, tekintete fáradtan, de eleven, emberi értelemmel csillogott.
- James… Sirius… – tört ki belőle a sóhaj, ahogy a fölé hajló arcokat meglátta. Beszéde még kissé rozsdásnak hatott, de szavai jól kivehetőek voltak. – Hát itt vagytok?
A két fiú arcán határtalan megkönnyebbülés ömlött végig, szájukat egyszerre rántotta szélesre a boldog vigyor.
- Itt hát! – nevetett Sirius. – És végre te is itt vagy, Merlinnek hála! Alaposan ránk ijesztettél.
Remus szólásra nyitotta a száját, ám néhány rekedt hang után vad köhögésben tört ki.
- Peter, hozz egy kis vizet! – James sürgető pillantást vetett Peterre. – Ott egy kancsó a kisasztalon… Nem, a másik oldalon, a karosszék mellett!

Lily a legutolsó pillanatban húzta be a nyakát. Csak finoman hangolt reflexeinek köszönhette, hogy újból megmenekült a lelepleződéstől. Ha nem cselekszik ösztönszerűen, ha egy pillanatig is habozik, Peter egészen biztosan meglátta volna. De még épp idejében sikerült lehúzódnia, hogy kétdimenzióssá vékonyodva szorosan a háttámlához simuljon. Torkában dobogó szívvel, és valami zsibbadt ijedelemmel a tagjaiban hallgatta a közeledő lépteket… És azok csak jöttek, jöttek, és Lily már tudta, hogy itt a vég. Peter észre fogja venni köntösének kilógó övét, amit már nem volt ideje maga alá gyűrni, ami most ott hever a kisasztal lábánál, fehéren, hosszúan, holdfénytől megvilágítva, mint valami albínó kígyó.

Üveg csilingelt jellegzetes éles, magas hangon… víz csurgott vastag sugárban… majd koppanás hallatszott. Léptek távolodtak gyorsuló ütemben a karosszéktől – és Lilyből remegve szakadt ki a visszatartott lélegzet. Ezt is megúszta! Ma este egy életre eljátszotta a mázliját – de végső soron egy szóval sem panaszkodhat, a jelenléte még mindig titokban van. Magában feljegyezte, hogy ezért még tartozik egy hálaimával a vakszerencse istenének. Csak kerüljön végre ágyba!
A hideg a csontjáig hatolt, és tűszúrásszerű zsibbadás sanyargatta minden izmát. Semmi mást nem akart már, csak elszabadulni innen. Szobájának kényelmes melegébe vágyott, biztonságos ágyikójába, hogy ott a takarót állig húzva eltöprenghessen a dolgokon. Mert hát bőven volt min eltöprengenie. Lily egyenesen úgy érezte, egy teljes év is kevés lenne feldolgozni mindazt, ami most a tudomására jutott. Végighallgatni, végignézni a fiúkat olyan volt, mint belesni egy résnyire nyitott ajtón, amely mögött roppant titkokat őriznek. Túl sok érzelem kavargott benne, túl sok kérdés kereste a választ a szívében.

Ami a következő húsz percben a kanapé körül történt, csak hézagosan maradt meg az emlékezetében. Kilesni többé nem mert, a gondolattól is elborzadt, hogy éppen akkor lepleződjön le, amikor már félig-meddig megoldódott a helyzet. A fülére hagyatkozva próbálta hát végigkövetni az eseményeket. Hallotta, hogy barátai ülő helyzetbe segítik Remust, aki most már összefüggően beszélt. (A fiú rettenetesen megrémült, amikor megtudta, hogy kis híján rászabadult a falubeliekre.) Hallotta a rövid diskurzust, amit a fiúk folytattak, s amiben eldöntötték, hogy Remus egyedül fog lemenni a gyengélkedőre (Madam Pomfreynak azt mondja majd, hogy a sebeket saját magának okozta), míg a másik három fiú felmegy emeleti hálószobájába, mintha mi sem történt volna.
Amikor Remus úgy-ahogy visszanyerte erejét, felkelt, és három barátjának túláradó aggodalmaskodása közepette a portrélyukhoz sétált.
- Tényleg jól vagyok – bizonygatta cseppnyi türelmetlenséggel a hangjában –, ne pátyolgassatok már, egyedül is tudok járni. Inkább siessetek lefeküdni, mielőtt valaki felébred.

Ez volt az a pillanat, amikor Lily izmai hosszú mozdulatlanság után újra aktiválták magukat. Tudta, hogy a fiúk közvetlenül a karosszék mellett fognak majd elmenni, mert a fiúkörletbe vezető ajtó a teremnek arról az oldaláról nyílt, ahol ő is kuporgott. Nagyon ügyesnek kell hát lennie! Úgy kell majd elkanyarodnia a karosszék körül, hogy se a feje, se a hátsófele ne lógjon ki a takarásból, miközben a túloldalon három szempár söpör majd végig a fedezékén.

Amikor a léptek megindultak felé, minden izma egyszerre feszült meg. Fájdalom járta át tetőtől-talpig, mintha valami tűzforró eszköz csipkedné a húsát – de nem törődött vele. A fájdalom egyébként is szinte azonnal feloldódott abban az idegességben, ami újult erővel kerítette hatalmába. Istenem, csak ezt ússzam még meg! – rimánkodott magában. Utána soha többé nem hallgatózok. Soha, soha, soha. Lámpaoltástól pirkadatig ki sem mozdulok a szobámból, jó kislány leszek, esküszöm.
A fiúk rohamosan közeledtek… már csak néhány méter… már csupán néhány lépés… Lily amennyire csak tudott, a földhöz lapult, és amikor érezte, hogy itt az idő, rövid, gyors mozdulatokkal araszolni kezdett, körbe a karosszék mentén. Volt egy végtelen hosszúnak tűnő pillanat, amikor azt hitte, nem fog elférni a kisasztal mellett, s hogy a tetejére állított ezüstkancsó felborul, és csörömpölve elgurul. De aztán sikerült még apróbbra húznia a magát, úgy csúszott át a résen, mint cérna a tű fokán, és mire a rémületből magához tért, már egyedül is volt a klubhelyiségben. A fiúk lépteit már csak tompán hallotta, a lépcsőház ajtóval leválasztott visszhangos magasságából.

Leírhatatlan megkönnyebbülést érzett. Hosszú percek óta most mert először jó nagyokat és hangosakat lélegezni, nem félvén attól, hogy a szájából előbodorodó dermedt lehelet felhívja valamelyikük figyelmét.
Néhány másodpercig csak ült ott, a terem közepén, lihegve; átfagyott izmait dörzsölgette, és a szívét biztatta, hogy egy kis meleget szivattyúzzon hidegtől feszülő bőre alá. Lábujjai és talpa valósággal kékre fagytak a hosszú kuporgás során, s most alig bírta mozgatni őket. Az érzés, hogy milliónyi csipesz fúródik a bőre alá, visszatért.
Lily belekapaszkodott a kanapéba – abba a kanapéba, amin nem is olyan rég még Remus feküdt eszméletlenül –, és szép lassan felhúzta magát. Egymás után megrázta mindkét lábát, hogy kilazítsa belőlük a görcsöt, majd kiegyenesedett, összefogta magán a pongyoláját, és elindult a lányok hálókörlete felé.
Gondolatai egyre csak a lezajlott jelenet körül forogtak, agya és szíve együttes erővel azon dolgozott, hogy valamiféle érzelmi keretbe foglalja a hallottakat. Mi ez a furcsa bizsergős érzés, ami át- meg átjárja a lelkét, azóta, hogy szembesült a fiúk nagy titkával? Mit gondol tulajdonképpen? Most akkor döbbent, boldog, szomorú, vagy elbizonytalanodott attól, amit látott? Nem tudta volna megmondani. Amit most, ebben a pillanatban érzett, az kitöltötte a teljes hangulati skálát.

Lily ebben a zavaros lelkiállapotban nyitotta ki a lánykörlet ajtaját, és egy alvajáró gépies mozdulatával emelte a lábát az első – majd a második lépcsőfokra. Észre sem vette, hogy egyik talpa alatt hidegebb a kő, hogy bal lába furán csattan, amikor leteszi, ahogy azzal sem vesződött, hogy behúzza maga mögött az ajtót. Ám még mielőtt elérhette volna a lépcsőforduló diszkrét sötétjét, valami kizökkentette jóleső kábulatából. Cipősarkak szapora csattogása ütötte meg a fülét, egyre közeledtek, majd ajtó nyikordult, és aztán…

- Evans! – hallatszott a meglepett kiáltás. Lily lépés közben dermedt mozdulatlanná. – Te vagy az?
Lily ijedtében szabályosan leejtette félúton lévő lábát. Csupasz talpa hatalmasat csattant a kövön…
(de miért…?)
Egy pillanatig semmit sem értett, aztán… (te jó ég!) A megvilágosodás, hogy egyik papucsát valahol a kanapé környékén hagyhatta, egy ökölcsapás erejével sújtott le maradék önuralmára.
- Evans, látom, hogy ott vagy – szólt ismét a hang. – Mit keresel itt ilyen későn?
Lily fejében magas, kitartott hangon sípolni kezdett a pánik. Most mit csináljon!? Ha meglátják a papucsát a klubhelyiség közepén, rögtön tudni fogják, hogy ott járt! Sebesen kutatott elméjében valami hihető kifogás után, amivel magyarázatot adhat éjféli mászkálására. De semmi! Egyet sem talált, a fejét mintha egy forgószél pucolta volna üresre. Azt az egyet viszont tudta, hogy nem álldogálhat így szótlanul, valamit mindenképpen mondania kell – legyen az bármilyen ostobaság, lényeg, hogy elterelje a figyelmét bűnösségének bizonyítékáról.
Így hát lassan megfordult, fél kezével görcsösen megmarkolta a korlátot, majd a tőle telhető legnagyobb nyugalommal (mintha az égvilágon semmi szégyellnivalója nem lenne) felszegte a fejét.

James állt a helyiség közepén. Egyedül. Tekintetével Lilyt fürkészte, sápadt arca különös, zárkózott kifejezést öltött, vonásairól nem lehetett leolvasni, mire gondol. Aztán hirtelen megváltozott. A fiú olyan gyorsan rendezte át a vonásait, olyan átmenet nélkül, ahogy a páncélos lovag sisakrostélya csapódik le. Egy pillanat leforgása alatt laza és nemtörődöm volt újra.
- Nincs is jobb, mint egy kis frissítő esti séta a klubhelyiség magányában, nem igaz? – Szélesen vigyorgott, fekete bogárszemei villogtak. – Különösen így éjfél körül, amikor már bent is épp oly csípős a levegő, mintha csak kint sétálna az ember, a csillagos ég alatt.
Lily érezte a fiú mondataiban megbújó finom gúnyt; tudta, hogy csak provokálja, hogy ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból.
- Zajt hallottam – bökte ki valami hirtelen, belső sugallat hatására. – Ezért lejöttem körülnézni… de nem volt itt senki, így aztán…
- Így aztán visszafordultál – fejezte be James. – Világos.
Tekintete egy pillanatra sem engedte el Lilyét. Olyan fürkészően, olyan vesébe látóan nézett, hogy a lány még pislogni sem mert.
- Na és te? – vágott vissza Lily. Úgy döntött, ellenséges területre teszi át a hadszínteret, védekezés helyett támadni fog. – Te még nem aludtál? Miért vagy még mindig nappali ruhában?
James vonásai egy pillanatra elvesztették feszes, ruganyos jellegüket, megnyúltak, mintha valami pántot kilazítottak volna az arca mögött – aztán kisimultak ismét.
- Van úgy, hogy nappali ruhában nyom el az álom – rántotta meg a vállát. – Mi rossz van abban?
Lily erre nem szólt semmit, torka összeszorult a rémülettől. A fiú pillanatnyi kizökkenése ugyanis elegendő volt ahhoz, hogy tekintetével megkeresse elhagyott papucsát. Ott hevert James lábától néhány lépésnyire, a kanapé mellett. Lily tudta, hogy hazugsága addig tartható, addig hiteles csak, amíg James nem veszi észre azt a hülye mamuszt. Így hát kétségbeesetten kapaszkodott a fiú pillantásába, mintha akaratának puszta erejével magához láncolhatná két fényes szemét.

Olyan sokáig nézték így egymást szavak nélkül, mozdulatlanul, hogy az már kezdett kínossá válni. Lilyt ismét megrohanta az a különös szédülés, ami a fiú nevén és mosolyán kívül mindent kitörölt a fejéből. Gondolatai szép csendben vándorútra indultak, s elméje az elmúlt fél óra képeit kezdte feleleveníteni. Sodródott az árral, nem tehetett ellene semmit… Ott volt előtte teljes életnagyságban a hús-vér James – vagány vigyorral a száján, huncut csillogással a szemében. De Lily mégis valaki mást látott. Az igazi James Pottert – a könnytől fényes szemű, aggodalomtól remegő ajkú barátot, a tiszta szívű, végtelen szeretet erejével felvértezett majdnem férfit. Lily döbbenten ismerte el magában, hogy ezt a Jamest ellenérzések nélkül tudná szeretni. Az a fiú, aki hat év összegyűjtött tapasztalatát cáfolta meg ma esti viselkedésével, megérintette a szívét, felkavarta a lelkét, és fájdalmas vágyódást ébresztett valahol ott, legbelül, érzékeinek legösztönösebb fészkében. Kívánja a fiút, igen, minden porcikáját! Lily megrémült a gondolattól – túl erős volt, és túl hirtelen jött. Szerette volna visszaszorítani a felszín alá, de már nem volt uralma felette. A szerelem első édes, szédítő örvénye úgy szippantotta magába, ahogy egy vad ciklon kapja fel a tehetetlen, fájukról leszakított leveleket. Szíve fürge ritmusra kezdett verni, torka összeszorult, s érezte, hogy a zavar lázrózsája nyílik ki vörösen az arcán.

- Lily? – James hangja végtelen messzeségből szólt hozzá. A fiú most szólította először a keresztnevén, de ő észre sem vette. Minden lelki erejére szüksége volt, hogy kiszabaduljon a pillanat bűvköréből, minden józanságát mozgósítania kellett, hogy beszélni tudjon.
- Igen? – kérdezett vissza alig hallhatóan. Nagyon igyekezett valami olyasmit sűríteni a pillantásában, ami udvarias érdeklődésnek tűnik, ahelyett a remegős zavarodottság helyett, amivel a fiú szavait várta.
- A holnap este… én… – James tekintete zavartan ugrált a lány testén, mintha félne a szemébe nézni. – Csa-csak azt szeretném tudni, hogy áll-e még a randi?
- Igen! – A válasz valósággal kirepült Lily szájából. Egy pillanat műve volt az egész, tulajdonképpen nem tervezett igent mondani, a szó mégis azzal a boldogító tudattal hagyta el az ajkát, hogy tényleg komolyan gondolja. Igen, akarja azt a randit!

James szeme óriásira tágult, sötét volt, hogy szinte árnyékot vetett az arcára.
- Tényleg? – szakadt ki belőle a sóhaj. Elképedt, nem erre számított – ez az arcára volt írva. Valami óvatos hitetlenkedés ülte meg a vonásait, és egy darabig csak nézte Lilyt a csendéletek töretlen mozdulatlanságával, meghittségével – aztán eltűnt a meglepődés, ismét olyan hirtelen, nyom nélkül, mint az előbb. James úgy dugta el vonásai mögé a bizonytalanság legutolsó jelét is, ahogy a sunyi takarítónő sepri a port a szőnyeg alá. A vagány maszk visszabillent az arcára, az összes szériatartozékkal együtt. A kihívó, huncut fény újra ott csillogott a szemében, ahogy a vagány kunkor is visszatért a szája sarkába.

De Lilyt nem tudta megtéveszteni többé. Nem. Ő már látta félrebillenni a maszkot, látta, mi van mögötte. Tudta, hogy ezek a szemek nemrég még keservesen elsírt könnyektől voltak fényesek, és nem a határtalan önbizalom szikrázott bennük. Tudta, hogy a vonásait most nem a magabiztosság rántotta lehengerlő mosolyba, hanem a váratlan öröm. És a lelke ujjongott ettől a tudástól.
- Igen. Tényleg – mosolygott Lily őszintén. Mire James olyan szédítő vigyorral válaszolt, pillantása olyan zavarba ejtően nyílt lett, hogy Lily kénytelen volt lesütni a szemét.
- Hát akkor én megyek is – motyogta sietve. Elfordult, és már lépett volna, amikor James hangja megállította.
- Lily, várj!

Lily visszafordult. Látta, hogy James tesz egy tétova lépést előre, megáll, majd lassan lehajol.
- Ezt ne hagyd itt – mondta, miközben felegyenesedett. Kinyújtott kezében ott volt Lily bolyhos mamusza, a mamusz, ami leesett a lábáról, és hazugságának hátrahagyott jelként az előbb még ott feküdt a kanapé mellett.

Lily lesütött szemmel lépett oda Jameshez. Égető forróság hullámzott a gyomrában. Ó, mennyire szégyellte magát! Hisz ezek szerint James mindvégig látta, hogy a papucs itt hever, és mindvégig tudta, hogy ő hazudik. Legszívesebben sarkon fordult, és elszaladt volna, de a méltósága, amely mindig egyenesen tartotta a gerincét és helyes úton a szívét, nem hagyta elmenekülni.
- Kö-köszi – dadogta égő arccal, és már nyúlt is a papucsért.

James azonban nem engedte el; ráfonta ujjait Lily csuklójára, másik kezével pedig az álla alá nyúlt, hogy felemelje a fejét. Lily nem ellenkezett, engedte, hogy James szelíd erőszakkal maga felé fordítsa az arcát. Tekintetük egy hosszú, forró másodpercre összekulcsolódott – aztán James oldalt nézett.
Lily követte a pillantását.

A kanapé csupa vér volt, pont úgy, ahogy mellette a padló és a körülötte széthajigált ruhák. James rezzenéstelen arccal meredt a rendetlenségre – majd ugyanolyan kifürkészhetetlen arccal a kettőjük kezében lévő papucsra nézett. Nagyot sóhajtott.
Lily megértette, hogy itt és most hangtalan egyezség köttetik kettejük közt, egy-egy kimondatlan beismerés cserél gazdát. Felemelte a fejét, s pillantásuk újból összevillant.

„Én azért jöttem, hogy feltakarítsam ezt” – üzente James fényes szemmel.
„Én pedig végig itt voltam” – válaszolta Lily szavak nélkül, és a szívéről mintha mázsás súly gördült volna le. Határtalan megkönnyebbülést érzett, mert tudta, a fiú nem haragszik rá, nem ítéli el. Ugyanakkor heves remegés fogta el – belülről feltörő, forró remegés. Olyan közel voltak egymáshoz, csak néhány centi választotta el az arcukat – érezte James illatát, testének melegét. A térde elgyengült a gondolatra, hogy most akár meg is csókolhatná – csak lábujjhegyre kellene állnia, nyaka köré fonnia a karját, és…

James elkapta a pillantását, arccsontján két tulipiros folt ütközött ki.
- Na, hess az ágyba – nevetett mesterkélten, de a lány kezét még mindig nem engedte el. – Látom, hogy dideregsz. Nehogy megfázz nekem…

Lily érezte, hogy egészen finoman a csalódottság szúrja oldalba. Ugyanakkor örült is, hogy elmehet. Ó, olyan zavaros volt minden! James közelében valahogy megváltoztak a világ fizikai törvényei: a gravitáció mintha gyengült volna, a levegő sűrűbb lett, az idő pedig kiszámíthatatlan. Mindez, amellett, hogy jólesően elszédítette, nyugtalanította is. Életében először nem volt száz százalékosan ura belső világának, fegyelmezője testének és gondolatainak.

- James, a kezem – motyogta zavartan. – Engedd el, kérlek…
De miért hangzott ez úgy, mintha azt mondta volna: „Ne engedd el, kérlek. Soha többé!”?

James úgy nézett le összefonódott ujjaikra, mintha eddig észre sem vette volna, hogy görcsösen szorongatja a lány kezét.
- Ja, persze. Tessék – és elengedte. – Jó éjt, Lily.
- Jó éjt, James.

*

Lily már az ágyban feküdt, az állig húzott takaró alatt, ahogy tervezte – de szívének heves dobogása sehogy sem akart alábbhagyni. A bőre bizsergett ott, ahol James fogta, és ott is, ahol csak a pillantása érintette. Mozdulatlanul hevert már percek óta, ám az érzés, hogy egy vad ciklon tölcsérébe került, ami szélsebesen pörgeti a tengelye körül, egyszerűen nem akart elmúlni. Lehunyta a szemét – de így még rosszabb volt. Egyre csak James arca lebegett a szeme előtt, ahogy ránéz… ahogy felszikrázik a tekintete.
Ugyanakkor látta azt a Jamest is, aki aggódva hajolt barátja teste fölé, akinek könnyek szántottak fényes barázdákat az arcába. Látta Siriust, és látta Remust is. Az egész jelenet lejátszódott a fejében újra és újra, minden szögből, minden részletében.

Ám amikor lassan belecsúszott az álom puha markába, már ismét csak James volt vele, finom illatával, erős kezével, érzéki ajkával. Ahogy a külvilág apránként elhomályosodott körülötte, úgy lett egyre tisztább a fiú alakja. Az álom-James ott állt előtte, magasan, jóképűen és kócosan. Fogta a kezét, és fogva tartotta a tekintetét is. És Lily megint azt gondolta, milyen jó lenne lábujjhegyre állni, két karját a nyaka köré kulcsolni, ajkát az ajkára illeszteni – és mire végiggondolta, már csókolta is. Csókolta hevesen, csókolta gyengéden, csókolta egészen ébredésig, mert az álom-James egyszer sem pirult el.