Könyörgök 5/5

Lily másnap, életében először, minden nehézség nélkül küzdötte fel magát az ébrenlétbe. Szemei azonnal kipattantak, amint a kora reggel első fénynyila beszökött az ablakon, és tolakodóan átfúrta magát az ágyfüggöny résein.
Lily nagyot ásított, két karját feje fölé emelte, és összekulcsolt ujjakkal gerincropogtató nyújtózkodásba kezdett. Úgy érezte, mintha egy szemhunyásnyit sem aludt volna. Keze-lába még mindig sajgott a tegnapi kuporgástól, a feje az előző este emlékeitől valósággal visszhangzott. Lefekvés előtti gondolatai átvirraszthatták az estét, mert még mindig ott kavarogtak a homlokcsontja mögött; semmit sem veszítettek élességükből. És Lily agya, amely egész éjjel alapjáraton pörgött, most magasabb fordulatszámra kapcsolt – úgy köpködte ki magából az információk tömkelegét, hogy a lány hirtelenjében azt sem tudta, melyik után kapjon.

Mert hát micsoda titokra bukkant!? Remus vérfarkas… James, Sirius és Peter pedig animágusok… bejegyzetlen animágusok ráadásul! Nahát! Még mindig nehezére esett felfogni mindezt. Egy olyan rigorózusan törvénytisztelő diáknak, mint amilyen ő volt, elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárki a közvetlen környezetében ilyesmire vetemedjen. A fiúk minden létező törvényt megszegtek, minden házirendre vonatkozó szabályt kijátszottak. Veszélybe sodorták magukat, felesleges kockázatot vállaltak, és a törvénysértés olyan vállfaját követték el, ami nagyon könnyen tönkreteheti az egész jövőjüket. A Mágiaügyi Minisztérium – melynek krédója mostanában ez volt: „a törvény teljes szigorával válogatás nélkül lesújt” –, nem lenne elnéző, nem keresne enyhítő körülményeket. Hogy még csak diákok, hogy kiváló eredményeket produkáló tanulók, nem sokat nyomna a latba. A nulla tolerancia politikáját alkalmaznák, és szemrebbenés nélkül azkabani fogságra ítélnék őket bejegyzetlen animágia gyakorlásáért. És ők mindezt bevállalták! Felelősségük teljes tudatában, felnőtt fejjel döntöttek így. Csak hogy segítsenek a barátjuknak.

Lily szíve átforrósodott ettől a gondolattól. Magában felsorolhatott több tucatnyi ellenérvet, indokot és logikus megfontolást, mégsem tudta bíráló szemmel nézni a fiúk cselekedetét, csak a jó szándékot és az önzetlen akaratot látta. Nem tehetett róla, megindította a tegnap esti jelenet. Mert ugyan ki gondolta volna, hogy ennyire feltételek nélkül szeretik egymást? Hogy ennyire elszántak, ha valamelyikük érdekeiről van szó?

Lilyben fellobbant valamiféle áhítatos tisztelet a négy fiú iránt. Remust egy árnyalatnyival sem találta kevésbé szimpatikusnak; az a tény, hogy vérfarkas, nem keltett benne undort vagy viszolygást (uramisten, dehogy!), sőt jobban szerette, mint valaha.
James, Sirius és Peter odaadó barátságára pedig egyszerűen nem talált szavakat. Már-már féltékeny volt a köztük lévő szoros kapcsolatra – arra a baráti kötelékre, amelynek feltételek nélküli kitartását ő még soha, egyetlen esetben sem tapasztalta meg. Pedig voltak barátnői, nem is kevesen. De ha arra gondolt, vajon őérte is hajlandó lenne-e megtenni valamelyikük valami megközelítően hasonlót, szomorúan kellett megráznia a fejét.
Ó, mennyire szerette volna világgá kürtölni a csodálatát! Mennyire vágyott rá, hogy elmondja a fiúknak: becsüli és tiszteli őket nemes viselkedésükért!
De hát ilyesmit nem tehet – Lily jól tudta ezt. A dolog kényes volta pecsétet nyomott a szájára. Soha sem fogja veszélybe sodorni a titkukat, soha nem ejt el egyetlen meggondolatlan megjegyzést sem. Józan elméje parancsba adta a hallgatást, és ő engedelmeskedni fog.

De volt még valami… valami különös érzés, ami a józan megfontolásnál is nagyobb erővel parancsolta ugyanazt. (de vajon mi…?) Ébredésének pillanatától fogva valami édes szorongás markolászta a gyomrát, valami különös szédület járta át testét-lelkét. Lily egyszeriben már nem is akart felkelni. Nem, egyáltalán nem. Helyette leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy kéjesen nyújtózkodjon, hogy kispárnáját szorosan átkarolva bolondos dallamokat dúdoljon… De vajon miért?

Aztán rájött. Lilynek torkán akadt a lélegzet, szíve néhány taktust félrevert. Lehetséges, hogy igent mondott egy randira James Potterrel? Az a varázslatos pillanat ott, a klubhelyiségben valóban megtörtént? Amikor hangtalan alkut kötöttek?… Vagy csak álmodta az egészet?

Nem, valóság volt! Lilyben egy kerti csapról levágódó gumislag zabolátlan erejével szabadult el ez a gondolat. Ezerirányú érzések fröcsköltek szét a tudatában, teljesen eláztatva ébredés utáni elmélázó nyugalmát.
Lilyt nem is a hasizma rántotta ülő helyzetbe, hanem a sokkszerű döbbenet. James, randi, ma este, James, randi, ma este – ez a pár szó végtelen láncba fonódva visszhangzott a fejében. Halántékán feldagadt és tekeregni kezdett az ér, mintha egy különösen izgága kukac bújt volna a bőre alá. És ugyanígy: a gyomrában egy halom vízisikló tekergett-vonaglott, zsigereiben ezernyi hangya masírozott fel-alá.

Gépiesen megdörzsölte a halántékát, tenyerét rendetlenkedő gyomrára szorította, s próbált lecsillapodni. Hosszan, elnyújtva szívta be a levegőt az orrán keresztül – és puhán, melegen engedte ki a száján át. Rendetlenül zakatoló szíve lassanként alkalmazkodott légvételének nyugodt üteméhez, és Lily újra képes lett bővített mondatokban gondolkodni.
Igen, ő és James randevút beszéltek meg mára. Tegnap este a fiú feltette a már unalomig ismételt kérdést, és ő most először rábólintott az ajánlatra. Nem nagy ügy… nem kell úgy felfújni a dolgot.

Csak hát mennyivel másképp hangzott ez a tegnapi felkérés! Mennyivel személyesebb volt, mint a több tucat randevúra hívás, amit a fiú azelőtt általában egy zsúfolt folyosón, csodálóinak gyűrűjében, száz fül hallatára, udvariatlanul és tolakodóan tett meg. Most először szóltak őszintén a szavak, most először formáltak valódi kérdést a zavarba ejtő felszólító mód helyett.
Lily kristálytisztán emlékezett erre – ahogy a saját reakciójára is. Egy pillanatig sem hezitált igent mondani. A nyelve megformálta a szót, mielőtt az agyában dolgozó cenzor megállíthatta volna, s a válasz a legnagyobb természetességgel röppent ki a száján.

Lily nem győzött csodálkozni váratlan és vakmerő tettén. Fél nappal ezelőtt egy közös beleegyezéssel induló randi még elképzelhetetlennek tűnt. Hisz milyen lesújtó véleménnyel volt Jamesről! A fiú még talán zsarolással sem vehette volna rá a találkára, még a legbehízelgőbb modorban előadott felkérés sem enyhített volna az ellenállásán. Nem, hiába tetszett neki James külsőleg (bármennyire is tiltakozott ez ellen gondolatban), hiába találta vonzónak – arrogáns viselkedése minden kellemes esztétikumot túlkompenzált.

Csakhogy a dolgok 180 fokos fordulatot vettek alig néhány óra leforgása alatt. A fiúról alkotott kedvezőtlen kép elhomályosult a tegnapi események tükrében. És Lily életében először arra kényszerült, hogy felülvizsgálja érzelmeit. Egy nagyon határozott hang – ami mintha a lelkiismeretének mélyéről szólt volna – perújrafelvételt kért, és újabb tárgyalást harcolt ki szívének ítélőszéke előtt.

Lily szórakozottan gyűrögette takarója sarkát, miközben homlokát egyre mélyebb redőkbe vonta a megfeszített tempójú gondolkodás. Büszke makacssága vívott eleve vesztésre ítélt csatát lázadó szívével, józan megfontolása folytatott kilátástalan harcot csapongó szenvedélyével. De hiábavaló volt minden. Mert az összes ellenérv, amit a múlt emlékeiből merített, és amit józanságának utolsó védvonalaként felsorakoztatott, egyszerűen kevésnek bizonyult a szoros csatársorban támadó érzésekkel szemben. Maga előtt látta a fiú cinikusan villogó tekintetét, amint épp saját rosszízű tréfáján nevet… majd ugyanezt a két szemet, ahogy őszinte könnyeket ont valaki másért. És így tovább: látta Jamest a csodálóinak gyűrűjében, büszke pulykakakasként… és Jamest magába zuhantan, barátjának összetört teste fölé görnyedve. Az egymásnak ellentmondó képek, mint két filmszalag pörögtek a szeme előtt; s miközben elhomályosult az egyik, a másik úgy lett egyre élesebb, egyre valóságosabb…
A döntés csakhamar megszületett: a fiú felmentést nyert az elmarasztaló ítélet alól. James valójában nem rossz ember – hangzott az ítélőszék lelkes kiáltása –, és korántsem olyan beképzelt, mint amilyennek viselkedése alapján tűnik; az önreklámozó felület alatt igazi mélység rejtőzik, egy igaz szívű barát, aki úgy képes szeretni, ahogy csak nagyon kevesen – önzetlenül.

Önfeledt pillanatnak kellett volna lennie, megkönnyebbülésnek – de mégsem volt az. Lily – bár szíve mélyén határtalanul örült – mégsem tudta tapsikolva fogadni ezt a megvilágosodást. Talán ha nem lett volna oly makacs és büszke, ha nem rémült volna meg annyira az elemi erővel rátörő érzésektől, akkor nem kísérli meg elfojtani őket. De az ő előítélete annyira erőteljes, annyira megkövesedett volt, hogy lehetetlen lett volna egyetlen bevitt csapással ledönteni. Lily olyan hosszú ideig dédelgette (maga előtt is) titokban James iránti gyengéd érzelmeit, olyan elszántan tagadta a nyilvánvalót, hogy most – amikor már nem tudott az utálat ténye mögé bújni – egyenesen halálra rémült.
Belső világát földrengés rázta meg; korábban megingathatatlannak hitt előítéletek dőltek meg halomra, korábban elképzelhetetlennek tűnő érzelmek sarjadtak és virágoztak ki elméjének romjai között.

S bár a fejében még olyan összevisszaság volt, mintha egy lavina vonult volna át rajta, Lily egyvalamit megértett. Soha többé nem lesz már semmi ugyanolyan. Amit James iránt érez, nem szorítható tovább korlátok közé; a szíve mélyére rég befészkelte magát egy apró lángocska, és a tegnap este jó marék rőzsét szórt az éledező tűzre. Ennek a lángnak a félelmetes melege járja át most minden porcikáját, ez a gondolat okozza az érzést, mintha túlsodródott volna egy biztonságos határon. Igen. Olyan területre tévedt, ahonnan már nincs visszaút, ahol a hűvös észérvek nem sietnek többé a segítségére. Túl gyorsan történt mindez, túl hirtelen, hogy könnyedén megemészthesse. Ahelyett, hogy apránként tört volna a felszínre, ahogy ideális esetben történik, őt a szerelem egyetlen, zajos áradatban borította el, egyetlen félelmetes hullámban.

*

Az elkövetkező órák valami különös szédületben telhettek el, félúton a vad fantáziálgatás és óvatos mérlegelés között, mert évekkel később, amikor nosztalgiával visszatekintett erre a napra, képtelen volt folyamatos lánccá fűzni darabos emlékeit. Az idő hatalmas szökkenésekkel haladt előre; az egyik dolog úgy követte a másikat, mint a „se eleje, se vége” álmok.
Az egyik pillanatban még az ágyban kuporgott, félig kábultan, felhúzott térdeit átkarolva – a másikban már a lépcső tetején állt, felöltözve, kipirult arccal, előre ujjongva és rettegve a gondolattól, hogy újra látni fogja Jamest. A szíve a torkába szökött, a gyomra ellenben bukórepülésbe kezdett, és minden megtett lépéssel egyre lejjebb süllyedt. Mire a lépcsőház aljába ért, a lelkében kavargó elegy már túlnyomórészt rettegést tartalmazott – s amikor lenyomta a kilincset, már az ujjongás utolsó cseppje is elpárolgott. Halálosan félt a viszontlátás pillanatától. Ébredés óta mindenféle butaság megfordult a fejében: Hogy James csak a hallgatását akarja megvásárolni ezzel a randival… hogy a fiú megszelídült modora csupán a mézesmadzag, amit megtévesztésként húzott el az orra előtt… hogy nem is gondolta komolyan…

James nem volt a klubhelységben. Úgy alakult – talán a Sors kegyelméből –, hogy Lily aznap leghamarabb az ebédlőben látta viszont a fiút. Később hálásan gondolt erre. A több tucat lépcső megmászásának fáradtsága és a kastély folyosóinak hűvös levegője ugyanis akkor egyszer a segítségére sietett: lehűtötte izgalmát, és hitelesen alibit szolgáltatott kipirult arcbőrének.
Ahogy átvágott az előcsarnokon, borúlátó gondolatai lassan elmaradoztak mögötte, s amikor a nagyterembe lépett, már a gyomrában is elcsitult a vihar. Megtévesztően nyugodt hangon köszönt jó reggeltet a három fiúnak, akik már javában falatoztak, és magától értődő természetességgel huppant le két székkel odébb. Se túl közel, se túl messze – „politikailag” így tűnt a legkorrektebbnek. Feltűnő lett volna, ha a téli vakáció idején, amikor a terem szinte kong az ürességtől, ő elvonultan telepszik le, távol a saját évfolyamtársaitól (habár a legelső félszeg gondolata ez volt) – még akkor is, ha év közben csupán a hely szűke kényszerítette őket egymás mellé.

Az ételnek aznap reggel valahogy nem volt íze, Lily csak kényszerűségből, nyammogva evett. Figyelmét a fiúk vidám beszéde kötötte le. A tegnap esti kalandjuk természetesen nem került szóba, de a szerencsés végkifejlet szemmel láthatóan jókedvre hangolta őket. A folyamatos, mély hangú duruzsolás, ami felőlük áradt, Lily hangulatát is feldobta. Csak akkor jött ismét zavarba, amikor a fiúk nagy széktologatás közepette asztalt bontottak, és a lány felé biccentve elhagyni készültek a nagytermet. Lily visszaintett, és egy futó pillantást vetett James arcára (addig rá se mert nézni). A tekintetük összeakadt, egy hosszú, forró másodpercre egybefonódott – aztán Lily zavartan lesütötte a szemét. Később nem tudta megmondani: valóban elpirulni látta a fiút, vagy csak a képzelete játszott vele?

A délelőtt ólomlábakon vánszorgott tovább, az idő valahol 9 és 10 óra között mintha lehorgonyozott volna. Lily emlékezete csupán egyetlen eseményt örökített meg ebből a hosszúra nyúlt délelőttből: a pillanatot, amikor James a randi tényét konkrétumokkal is alátámasztotta.
Akkor már mindannyian a klubhelységben tartózkodtak: a fiúk kisebbfajta állófogadással köszöntötték a gyengélkedőről visszatérő Remust (mindenféle finomságot csempésztek fel a konyháról), Lily pedig – más elfoglaltsága nem lévén, és mert egyszerűen képtelen volt szobájának magányában kuksolni –, ott ült, tőlük nem messze, és papírjaiba mélyedve lelkes tanulást színlelt. De egy sort sem fogott fel abból, amit olvasott – a gondolatai eltakarták a szöveget. Magában már fontolgatta, hogy felhagy a színjátékkal és megteszi ő az első lépést, mikor James végre rászánta magát a cselekvésre.
Lily látta őt közeledni; nagyokat lépett, ruganyosan, ahogy szokta – ám az arcán nyoma sem volt annak a fölényes nyugalomnak, ami az évek során már-már a védjegyévé vált. James szemmel láthatóan zavarban volt; tekintete összevissza ugrált, s miközben gyakori torokköszörülések közepette előadta randevúra vonatkozó terveit, határozottan elpirult. Persze nagyon frappáns kis monológot vágott ki, ezt nem lehetett elvitatni tőle. De Lily – akinek közbeszólni sem volt lehetősége – magában mosolyogva állapította meg, hogy kétségkívül egy előre elkészített és gondosan begyakorolt szöveget hall - James a jelek szerint nem bízott magában eléggé ahhoz, hogy durrbele módon improvizáljon. Úgy tűnt, fontos neki, milyen formában teszi meg a felkérést; udvarias és kedves akart lenni – és ez a gondolat körbehízelegte Lily szívét. Hát mégis komolyan gondolja!
Attól való félelmében, hogy a hangja cserbenhagyja, egy határozott fejbólintással válaszolt a felkérésre. James arcán hálás mosoly terült szét, bőre vörösen fellángolt, szemei abbahagyták az ide-oda szaladgálást, és megpihentek Lily arcán. Egy pillanatig úgy tűnt, mondani készül valamit – de aztán mégsem tette. Helyette gyors hátraarcot vett, és barátainak fedezékébe menekült.

A randevúig hátralévő néhány óra olyan gyorsan eltelt, mintha egy felsőbb akarat kétszeres sebességre állította volna a mindenség nagy homokóráját. Lilynek felocsúdnia sem volt ideje; épphogy végzett külsejének szalonképessé tételével, máris indulnia kellett. James, az előzetes tervnek megfelelően, a negyedik emelet északi folyosóján várta. Csípőre tett kézzel, fél vállát a falnak vetve, egy hatalmas tükör mellett ácsorgott, ám alighogy meglátta a közeledő Lilyt, azonnal olyan merev vigyázzállásba ugrott, mintha szalutálni akarna. A legelegánsabb talárját viselte, s hozzá nyakkendőt is kötött. Hajszálai talán évek óta nem álltak olyan szigorú hadrendben, még választékot is sikerült kényszerítenie a mindig rakoncátlan fürtök közé. Lilynek tetszett a látvány, de még inkább tetszett a szándék, ami mindennek a hátterében húzódott. Magában pedig áldotta előrelátását, ami vonakodását legyőzve rábírta, hogy a szokásosnál több figyelmet fordítson frizurája megkomponálására.
Néhány másodpercre elvesztek egymás tekintetének tükrében, majd bókoló pillantásokkal mérték végig a másikat, hogy aztán két rekedt hangú szia hangozzék el a folyosó visszhangos csöndjében. A magas falak olyan konokul ismételgették köszönésüket, mintha tudnák: e két kurta szón kívül ma már nem hallanak több beszédet. És valóban: Lily torkában az izgatottság gombóca nem engedett utat ennél több hangnak, és James sem érezte szükségét az értelmetlen locsogásnak.

Már messze a keskeny folyosót rejtő tükör mögött jártak, amikor hosszú hallgatás után végre megeredt a szavuk. Lily bátorkodott érdeklődni a titkos alagút felől, amin épp elhagyni készültek az iskola épületét, hogy a szabályoknak jó nagy fityiszt mutatva a csillagpöttyös ég alatt lesétáljanak Roxmorts faluba. James nagy lelkesedéssel mesélte el a kijárat felfedezésének kalandos történetét, egy pillanatra sem rettenve meg a ténytől, hogy újabb nagy erejű titkot készül zálogba tenni a lány szívében. Lily megilletődötten hallgatta őt, egy-egy közbeszúrt nahát! és tényleg? kivételével szótlan maradt. Nem győzött csodálkozni rajta, hogy a fiú milyen könnyen a bizalmába fogadja, hogy milyen magától értetődően árul el olyan dolgokat, amiket egy napja még a legszigorúbb titoktartás övezett. Egyetlen éjszaka változtatta meg ennyire? Egyetlen mozzanat kötött volna ilyen erős csomót a kapcsolatukra? Igennel kellett felelnie mindkét kérdésre. James nem érezte többé szükségét, hogy alakoskodjon előtte. Miközben mindenféle keresztutakon és mellékösvényeken kanyarogva (amelynek létezéséről Lilynek addig fogalma sem volt) lesétáltak a faluban, egy pillanatra sem tért vissza a nagyhangú vagány fickó szerepéhez; nem kezdett öntömjénező nagymonológba, nem dicsekedett – egyszóval nem úgy viselkedett, ahogy hat év tapasztalata megjósolhatta volna. Kedvesen felelgetett Lily egyre bátrabban közbeszúrt kérdéseire, és egyszer sem próbált meg tolakodó vagy illetlen lenni.

A kényelmes téma egészen Madam Puddifoot kávézójáig kitartott. Mire James a történet végére ért, az út is elfogyott előttük. Pontosan az épület oldalánál kötöttek ki, egy magas bokorcsoport mögött, aminek rejtekében feltűnés nélkül közelíthették meg a bejáratot.

A legfélreesőbb asztalt választották ki, a legfélhomályosabb sarokban. Igyekeztek úgy elhelyezkedni, hogy a többi vendég és az újonnan belépők se láthassanak belőlük mást, csak két beazonosíthatatlan hátat. Amit egy Roxmortsi hétvége alkalmával büntetés nélkül, nyíltan megtehettek volna, azt akkor este titokban kellett lebonyolítaniuk – hisz az iskola szigorú házirendje a szerelmes első randizókkal sem tett kivételt.
Némi széktologatás és asztalmanőverezés után sikerült olyan testhelyzetet felvenni, ami a szűkre szabott lehetőségek között viszonylag kényelmesnek és megfelelően diszkrétnek tűnt. S habár a térdük összeért az asztallap alatt, és a könyökük is össze-összekoccant, a nagy óvatosság legnyugtalanítóbb következménye mégis az lett, hogy sarokba szorított pillantásuk nem kóborolhatott szabadon a helyiségben, helyette kénytelenek voltak vagy egymást, vagy összekulcsolt kezüket nézni.

Lilyt az örömhöz és a szorongáshoz hasonló érzések lepték meg felváltva. James társasága, közvetlen közele jóleső bizsergéssel töltötte el, ugyanakkor zavarba is hozta. Felhevült arca egyre pirosabb lett, kezei egyre feltűnőbben remegtek. Csak lopva mert Jamesre nézni; attól félt, tekintete elárulná tapasztalatlanságát, és ő nem akart megilletődöttnek tűnni. Hiszen a fiú – ha hinni lehetett a pletykáknak – nem volt már kezdő a randevúzásban, sőt mi több, a hódításairól valóságos legendák keringtek.
Annál nagyobb volt hát Lily meglepetése, amikor alig tíz perc zavart hümmögés után megállapította, hogy a fiú egyáltalán nincs a helyzet magaslatán. Nem bizony. Jamesről rövid úton kiderült, hogy legkevésbé sem az a lehengerlő modorú hősszerelmes, az a laza erkölcsű duhaj, akinek kikiáltották. Egyik árulkodó pillanat követte a másikat. James többek között a saját ölébe borította a forró kávét, félrenyelte a pudingot, köhögő rohamot kapott, és mindent telefröcskölt sötét csokipöttyökkel. S habár Lily úgy tett, mintha semmit sem venne észre (ami elég nehéz volt), gondolatban mindent elraktározott. Később sokat ugratta ezzel férjét.

A randi első fele az ilyenkor szokásos forgatókönyv szerint zajlott – tulajdonképpen nem volt más, mint közhelyszámba menő helyzetek folyamatos sorozata. Megkávéztak, túlestek a csoki pudingos megrázkódtatáson, majd alaposan kimerítették a társalgási fecsejtartalékot. Aztán a beszélgetés akadozni kezdett, egyre gyakrabban telepedett közéjük csend – a kölcsönös vonzódás csendje, amikor egyikük sem érezte szükségét a szavaknak. Félig lehunyt szemhéjuk mögül óvatos pillantásokkal méregették egymást, némán, képtelenül arra, hogy kimondják őszinte gondolataikat. Majd vaktában felkapott témák keringtek néhány percig a levegőben és haltak el sűrű torokköszörülések közepette.
Lily bensőjében valamiféle trambulinugró kezdett tréningezni, egyre magasabbra és magasabbra szökkenve, mintha arra biztatná, tegye meg ő az első lépést: mindenféle udvariaskodás nélkül ugorjon a karjaiba, és azután csókolja le a meglepetést az arcáról. Ez az illetlen gondolat többször is megkísértette – de nem volt elég mersze megtenni.
James – ahogy később bevallotta – pontosan ugyanígy érzett. Arca vörösen lüktetett, szemét párába vonta a vágyakozás, ajkain szavak remegtek, amelyeket nem mondott ki. Ujjai nyugtalanul babráltak a cukorszóróval, és szemei szüntelenül Lily kezét fürkészték – ám tervét képtelen volt cselekvéssé formálni. Helyette megragadta a szalvétát, és fél tucat rendszertani besorolás nélküli állatot hajtogatott belőle.
Lily szórakozottan gyűrögette az abroszt, a szíve nem egyszerűen vert, inkább mintha vadul pörgött volna mellkasának mókuskerekében.
Idegőrlően hosszú idő után (ami valójában nem lehetett több két percnél) James végre elérkezett origami tudományának végére. Felemelte fejét, s két szemét valami merész konoksággal szegezte Lily ajkára.

Nem szóltak, nem mozdultak. Csak nézték egymást homályos vágyaik ködén át, vad ciklonként kavargó érzelmeiknek csendes magjában. A pillanat felforrósodott… a pillanat megnyúlt… Az első csókot megelőző néhány másodperc Lily emlékezetében egy örökkévalóságnak tűnt. Csak mikor a levegő már égető fájdalommal szakadt ki belőle, mikor szíve dobogása valósággal a mennydörgésig fokozódott a mellében, mikor lüktető vére olyan hangosan dörömbölt a halántékán, hogy már a saját gondolatait sem hallotta – akkor tette meg James az első mozdulatot.

Lassan hajolt előre – olyan lassan, hogy Lily minden mozzanatot külön megfigyelhetett és elraktározhatott. Tekintetében valami különös tűz lángolt, melynek heve pirosra gyújtotta bőrét, ajkai elnyíltak és várakozásteljesen remegtek, haja a homlokába hullott, arcán a férfias vágy háttérbe szorított minden kisfiús félénkséget. És csak közeledett… közeledett…
Az első könnyed érintés olyan gyorsan mélyült szenvedélyes csókká, majd szoros öleléssé, mintha egész életükben erre a pillanatra készültek volna. Ösztönös, kapkodó mozdulatokkal simogatták, becézték egymást, túl sokat akarva egyszerre, túl gyorsan igyekezve bepótolni a sok-sok megálmodott vagy gondolatban eljátszott csókot. A kezdők összes bájos ügyetlensége benne volt abban az első félórában, amíg minden másról megfeledkezve őrült ütemben ölelték, simogatták egymást. Odakint az ég akár a világvégét is döröghette volna; egymás karjaiban megállt az idő, nem létezett semmi más, csak a másik őrjítően puha szája, testének izgalmas melege.
Hogy egy óra telt-e el, vagy kettő, esetleg három ebben a jólesően szédült, bizsergető állapotban, arra egyikük sem emlékezett. Annyi biztos, hogy amikor zsibbadt ajkakkal és felhevült testtel kiléptek a kávézóból, még sötét volt, amikor számtalan megálló után visszatértek a kastélyba, a csillagok fénye épp kezdett lesápadni az égről – és mire a szobájukban boldog mosollyal álomra hajtották a fejüket, a hajnal első sugarai már javában simogatták a keleti horizontot.

*

Az elkövetkező hetek olyan szédületes iramban pörögtek, hogy minden együtt töltött óra, minden ismételt randevú egybemosódni látszott. Akkor reggel Lily jól érezte: valóban minden megváltozott körülötte – semmi sem lehetett már ugyanaz. James a sarkaiból fordította ki érzelmeinek világát, a boldogságnak és örömnek egy teljesen új forrását fakasztva a szívében. Lily nem érezte többé félelmetesnek a szerelmet, nem próbált a hűvös logika alagútjain át elmenekülni a köré záródó szenvedélyből. Miért is tette volna? Érzelmei viszonzásra leltek, szíve megbízható kezekbe került. Gyakran mondják, hogy a szerelem az elmebaj időleges formája, és Lily – aki elvből elutasított mindenféle bölcselkedést – most először elismerte ennek igazát. A saját bőrén tapasztalta, milyen az, ha egy sodró érzés örvényként szippantja magába testestől-lelkestől.

Igen, Lilyt mintha kicserélték volna; a téli vakációról visszatérő barátnői rá sem akartak ismerni. Nem értették, hogyan lehetséges, hogy az a lány, aki a leghangosabban fujjolt, ha Jamesék szóba kerültek, most minden szabad percét a négy fiú társaságába tölti. Lily nem világosíthatta fel őket úgy, ahogy szerette volna – csak kerülő válaszokat adott. Annak a sorsdöntő éjszakának a titkát példás diszkrécióval őrizte meg, a lelke mélyére zárta, és gondolatban gyakran visszakanyarodott hozzá.

Életének korábbi elvágólagos rendje felborult; Lily megtanulta, hogy nem olyan éles a határvonal jó és rossz között, hogy nem lehet valakit egysíkúan megítélni. Rá kellett döbbennie, hogy szívének szótárából több fontos kifejezés is hiányzott, hogy nem ismerte igazi fogalmát az odaadó barátságnak, az önzetlen szeretetnek vagy éppen a feltételek nélküli bizalomnak. A négy barát kapcsolatát közvetlen közelből nézni olyan volt, mintha tanulságos leckét venne az élettől. Remus, James, Sirius és Peter szívdobogtatóan gyönyörű gesztusokra voltak képesek, ha valamelyikük segítségre szorult, bajba került, vagy egyszerűen csak egy biztos vállat akart, amelyen kisírhatja magát. Remus egyenesen úgy vélekedett, hogy barátainak önzetlen szeretete az életkedvét és emberekbe vetett bizalmát adta vissza. És igen, Lily is úgy gondolta, hogy ami köztük van, az messze túlmutat az egyszerű barátságon, hogy talán az életüket is feláldoznák a másikért, ha arról lenne szó. Emellett minden hibájuk nevetségesen aprónak tűnt. Mit számított, hogy néha kicsit hangosabbak és sértően szabad szájúak, hogy James és Sirius rendszeresen úgy bolondoznak, mint két hiperaktív kanmajom? Semmit. A szívük gyönyörű volt, és a lelkük makulátlan.

Lily alig néhány hét leforgása alatt teljes jogú tagja lett a baráti körnek. A fiúk olyan természetes könnyedséggel fogadták be, mintha egy régóta tátongó rés csak arra várt volna, hogy ő kitöltse. És Lily boldogan foglalt helyet ebben a barátságban – ahogy az ember egy fárasztó nap után megpihen a puha, kényelmes karosszékben, kiélvezve annak összes melegét és biztonságát. A hirtelen megugró népszerűség, a nem ritkán tolakodónak érzett figyelem sem zavarta igazán. Ahol James járt, ott mindig megnövekedett az egy négyzetméterre jutó sürgés-forgás – és ez csak fokozódott, miután Lily is belépett a képbe.

Gyönyörű évek követték egymást, és az idő úgy repült, mintha a kettejük boldogsága doppingolná nagyobb iramra. Lily szerelme semmit sem veszített lendületéből, s amikor James három évvel az iskola elvégzése után megkérte a kezét, egy pillanatig sem hezitált igent mondani. A házasélet biztonsága, kölcsönös öröme pedig minden várakozását felülmúlta, s már-már azt hitte, nagyobb boldogság nem is létezhet az életben, hogy James iránti szeretetét semmi sem múlhatja fölül – ám akkor megszületett a kisfia. És a dolgok szédületes gyorsasággal kerültek új dimenzióba. Harry és James; James és Harry – ezen a tengelyen forgott az élete.

Igen, ez két ember adta az erőt azokban a keserves hónapokban, amikor az emberek világról alkotott képét a tapasztalat szobrásza szédületes iramban faragta más formára; s az élet szinte naponta hozott valami újat, ami ledöntött egy sziklaszilárdnak hitt eszmét. A háború megmutatta Lilynek, hogy a gonoszságnak is vannak új, kegyetlenebb mélységei, ahogy a jó is képes még nagyobb erővel küzdeni.
Lily maga sem tudta, de csak egyetlen gyerekkori elhatározása élte túl az idő viharait, csupán egyetlen olyan kijelentés hagyta el valamikor a száját, amit soha nem kényszerült megszegni. A Sors úgy hozta, hogy az a fogadalom, amit 17 évesen hirtelen felindulásból tett tökéletesen érintetlen maradt – Lily Evansnek soha semmiért nem kellett könyörögnie.
Ám egy este eljött a pillanat, és amit az évek romboló munkája még csak megingatni sem tudott, most végső próbára tette egy gonosz akarat.
Ezen az estén egy lelketlen lény útra kelt, hogy leszámoljon a végzetével, s egyben főhősünk utolsó fogadalmával is.

*

- Lily, fogd Harryt, és menekülj! Ő az! Fuss!

Lily hallja férjének kiáltását, látja rémülettől kitágult pupilláját, s érzi a belőle áramló sürgető feszültséget – de nem bír engedelmeskedni. Hurok szorul valahol legbelül életerejének lüktető vénájára, kirekesztve minden meleget. Gondolataira valamiféle dermedt csönd ereszkedik, mint a jéggé fagyott pókháló – nem bír belőle szabadulni. Ő az – ő az – ő az. Ezeknek a szavaknak nincs értelmük. Nem, nem jelenthetik azt, amire gondol…
De James szeme minden magyarázatnál hangosabban szól. A máskor meleg fényű tekintet most keményen villan, valami konok elhatározás fészkel benne, amivel nem lehet vitatkozni.
- Menekülj, Lily! – kiáltja ismét. – Fuss! Majd én feltartóztatom.

És a férfi már indulna is; meg akar fordulni, hogy az ajtóhoz rohanjon, de Lily nem engedheti el ilyen könnyen. Egyszerűen nem bírja. Már mindent ért, a bénultság csak egy pillanatig tartott, csak egy szívdobbanásnyi ideig, amíg vonakodó elméje tagadni próbálta a nyilvánvalót. Kinyújtott karja férje derekára fonódik, görcsösen kapaszkodik belé, szinte a húsába mar.
James félpillanatnyi habozás után megadja magát. Rövid, kapkodó csókot lehel a szájára, majd ahelyett, hogy újból menekülésre biztatná, vadul a mellkasára húzza.
Lily valósággal belezuhan az ölelő karokba; szorítja a férfit minden erejével, arcát a vállgödrébe temeti, és egy csodálatos másodpercre hagyja magát elveszni bőrének forró illatában.
- Siess! – James finoman eltolja magától, ám a kezét nem engedi. Ujjaik kétségbeesetten fonódnak össze. – Nincs már idő… itt lesz hamarosan.

Lily kitépi kezét a férfi szorításából, nem néz fel. Emberfeletti erő kell hozzá, de kemény marad; tudja, hogy csak így őrizheti meg a hidegvérét. Magán érzi James pillantását, de nem törődik vele, mert nem szabad törődnie vele. Hátat fordít neki, és már rohan is. Lábai őrült iramban hajtják előre, át az előszobán, fel a meredek lépcsőn. Kettesével szedi a fokokat, egész könnyedén, minden erőlködés nélkül, mintha valami láthatatlan kötél rántaná felfelé. Ezekben a pillanatokban testének minden sejtje a futás szolgálatában áll. Felpörgetett szíve szorgalmasan szivattyúzza a vért, torka hangos kortyokba nyeli a levegőt. Figyelme egyetlen pontra szűkül: biztonságba helyezni Harryt!, minden egyéb gondolat, minden nyugtalanító érzés kényelmes távolságban marad elméjétől.

Csak a lépcsőfordulóban törik meg a lendülete; tekintete mindenáron vissza akar fordulni a férfihoz, aki – Lily érzi ezt – még mindig mozdulatlanul áll az ajtó előtt. Még egyszer szeretne elmerülni szemének meleg vizű tavában, még egyszer szeretne mozdulatok nélkül végigsimítani kedves, bátor arcán.
De nem lehet! Lily egyetlen parancsszóval megfegyelmezi szívét, erőszakkal a földre szegezi pillantását, és rohan tovább. Félresöpri homlokába hulló haját, hogy egy pillanatra se veszítse szem elől a célt: kisfia csukott ajtajú szobáját.
Harry délutáni szundija ma igencsak hosszúra nyúlt, gondolja átmelegedő szívvel. Ami nem is csoda, hisz egész délelőtt a kertben bóklászott, s a lábait próbálgatta végkimerülésig. Milyen elszánt volt! Jamesnek meg sem engedte, hogy segítsen – be akarta neki bizonyítani, hogy önállóan is boldogul. Olyan konokul emelgette és rakta egymás elé apró talpacskáit, mintha egyetlen nap alatt akarná bebarangolni az egész falut. Nem zavarta, ha elesett, nem sírt, amikor megütötte magát… Mert olyan bátor kisfiú, olyan okos és értelmes… az ő borzas kis manója…

Lily máris érzi torkában a könnyek gyűlöletes ízét – görcsösen igyekszik visszanyelni őket. Hisz még nincs veszve semmi, James megtalálja a módját, hogy megállítsa Őt. James tudni fogja, mit kell tenni…
De áruló szíve nem hagyja magát ilyen könnyen megtéveszteni. Nem, mert menthetetlenül sajogni kezd, és minden újabb dobbanással a kétkedés keserű mérgét pumpálja a vérébe.
Lily szántszándékkal nem vesz róla tudomást. Hosszú léptekkel szeli át az emeleti folyosót, szeme sarkában folttá mosódnak a kétoldalt nyíló ajtók: hálószoba… fürdő… padlásfeljáró… Tiszta körvonalakat csak a gyerekszoba bejárata kap, ahogy egyre közeledik, ahogy egyre jobban kitölti a látóterét. Keze már a kilincsen van, kapkodva nyomja le, s az ajtószárny éles reccsenéssel utat nyit a szűk kis helyiségbe.

A szobában sötét van, majdnem éjszakai sötétség. Odakint már elhalványult a naplemente, az alkonyat utolsó bágyadt sugarai csupán némi szürke derengést tudnak becsempészni a nyugati horizontról.
Harry a kiságyban üldögél, csendesen, elmélázva; karján apjának régi maciját tartja, pufók arca a párna lenyomatától bársonyos – nemrég ébredhetett fel. A zajra most felkapja kócos buksiját, két kezét az ágy rácsára fonja, és felhúzza magát, hogy teli tüdővel üdvözölhesse belépő édesanyját.
- Mamimami! – Torkából egyetlen lélegzetvétellel szakad ki a diadalittas kiáltás. Gyakorlatlan nyelve oly sokáig nem tudott megbirkózni ezzel a szóval, hogy amióta megtanulta, már csak büszkeségből is kizárólag duplán hajlandó kimondani.

Lily fájdalmas ütést érez a szíve táján, a látvány valósággal mellbe vágja. Ó, mennyire hasonlít Jamesre! Mintha az ő arca kukucskálna ki a kisfiú még kialakulatlan vonásai mögül.
Könnyek öntik el a szemét, majd peregnek végig forró cseppekben az arcán – és önuralma velük együtt távozik. Ez már túl sok anyai szívének. Ilyen fájdalmasan szembesülni azzal, amit elveszíthet, józanésszel már nem kezelhető. Lilyben összeomlik az a kényszerű önfegyelem, amit józan énjének mélyéről kínkeservesen kapart össze. A világ elveszíti a kontúrokat, elsötétül a széleinél – és megállíthatatlanul egy belső pont felé zuhan. Már csak a kiságy létezik és benne Harry, aki most megszeppenve néz fel rá. Szemei a csodálkozástól nyílnak kerekre, kis szája tanácstalanul meg-megremeg. Pedig még nem sejt semmit. Hogyan is sejthetné? Hisz még csak egy éves, olyan ártatlan és védtelen. A Nagyúr mégis őt akarja… az ő halálát kívánja mindennél jobban… az ő holttestén át akar begyalogolni dicsőnek hitt jövőjébe…

Lily bensőjében egy hang üvölt fel vad fájdalommal. NEM! Senki sem nyúlhat a fiához! Nem engedi! Nem hagyja!
Egyetlen ugrással a kiságynál terem, felkapja Harryt, és nyers erővel szorítja magához. A bőre alá akarja a dugni, a testébe zárni, elrejteni valahova, ahol senki sem férhet hozzá.
A kisfiú rögtön megérzi izgatottságát; felsír, és mocorogni kezd a bilincsként köré fonódó karokban. De Lily képtelen lazítani a szorításon, az izmai felkiáltó módban működnek: Nem adom! Nem adom! Nem adom! Ez az egyetlen gondolat lebeg előtte, minden más csak színek, hangok és érzelmek őrült hömpölygése. Az elmúlt napok lélegzet-visszafojtott feszültsége most egyetlen, nagy erejű támadással érezteti rajta idegpusztító hatását. Hosszú napok óta élt állandó, szűnni nem akaró aggodalomban, amikor minden váratlan hang bombaként robbant, minden apró zörej egy villámcsapás erejével hatott – s amitől a legjobban félt, most valósággá vált. Voldemort leleplezte őket, a házra kimondott védővarázs elvesztette erejét, nincs már akadály, ami visszatartsa Őt. Nincs semmi, ami megállítsa, ha a fia közelébe akar jutni… És Ő azt akarja – elpusztítani, félreállítani világuralmi terveinek útjából. Hidegvérű számítás vezérli, amivel nem lehet szembeszállni, könyörtelen fanatizmus, ami nem ismeri a szánalmat vagy a kegyelmet…

Lily kezdi elveszíteni szilárd kapcsolatát a külvilággal. Alig van tudatában annak, ami körülötte történik. Valahogy hallja, érzi és látja – de mintha mindez egy fátyolfüggöny mögött zajlana. Cél nélkül ténfereg fel-alá a szobában, karjában a ficánkoló Harryvel, miközben aggodalomtól szétzilált figyelme képtelen egyetlen dologra koncentrálódni. A tekintete a falakon cirkál; a menekülésbe vezető alagutat keresi, egy nyílást, amin kisurranhat ebből a rémálomból, egy csapóajtót, ami mögött csúszda vezet a biztonságba…
De nincs ilyen alagút, puszta akaratával nem üthet nyílást a falon, és ajtók sem teremnek elő a semmiből. Nem ilyen egyszerű, ez nem egy rossz álom, amiből megkönnyebbülten felébredhet.
Lilyt markába zárja a bénító pánik, fejében magas, kitartott hangon sikolt a rémület.
Jaj istenem, James! Erre nem vagyok felkészülve… Hogyan történhetett meg mégis? Hogyan? Most mit csináljak? Mit tegyek? Te biztos tudnád…

Férjének halványan felsejlő alakja, konok pillantásának emléke némi rendet teremt a fejében. Az összevissza csapongó gondolatok újra határozott ösvényen kezdenek áramlani, és Lily már némi logikával tudja felmérni a helyzetet. Tisztában van vele, hogy az ablakon át nem menekülhet, hisz olyan varázslat védi, amit csak hosszadalmas munkával lehet feloldani. Arra pedig nincs ideje, valami gyorsabb megoldást kell hát találnia…
De mit? Agya szinte hallható kattogással igyekszik valamiféle tervet összerakni a fel-felvillanó ötletekből. Harry is abbahagyja a sírást, már nem próbál kibújni anyja karjaiból, mintha átérezné a pillanat fontosságát, mintha nyugalmával ő is segíteni akarná a koncentrációt.
Lily gépiesen simogatja puha fürtjeit, felhevült testét a beléivódott ösztönösséggel ringatja jobbra-balra, miközben gondolatai teljesen máshol járnak. Elmenekülni nem tud, a házból nem juthat ki… időhúzásra kell hát játszania… Talán ha felrobbantaná a lépcsőt, ha leszakítaná a folyosó plafonját, az lelassítaná Őt. Aztán… aztán majd lesz valahogy. Igen, a terv egyre határozottabb körvonalakat kap a fejében, és a felszikrázó remény, hogy elképzelése talán beválhat, újabb energiatartalékokat mozgósít benne.
Lefejti kisfia kapaszkodó ujjait blúzának nyakkivágásáról, csókot nyom könnytől nedves arcára, és visszateszi a kiságyba. Lendületes léptekkel indul vissza a folyosóra, jobbjában a kivont pálcával, lelkében a tettrekészség mámorító erejével. Már épp kifordulna a szobából, amikor a bejárat irányából felszűrődő hangok megakasztják a lendületét…

Tompa puffanás rázza meg a levegőt – nyomában éles kacaj harsan. Lily kővé dermed, torkában elszorul a lélegzet, szíve üresjáratban ver egyet… kettőt… hármat. Az ereiben vér helyett valami ködszerű hidegség áramlik végig, ami irdatlan erővel rántaná le testét a földre. Felfoghatatlan szavak emelkednek tudatának felszínére, mint lusta, kipukkanni készülő buborékok: James a bejáratnál… James elesett… a diadalmas kacaj… a Nagyúr örül…
NEM! Lily ösztönszerűen igyekszik visszatolni a szavakat, mielőtt értelmes mondattá kapcsolódnának, mielőtt a gyász rettenetes hamuíze, ami már ott gyülekezik a gyomrában, betöltené a száját. Összeszorítja begörbített ujjait, úgy, hogy körmei belevájjanak tenyerének érzékeny húsába. A fájdalom azonnali és jótékony. Amikor a levegő görcsös rándulással újra megindul a torkában, Lily egyszerűen elengedi a korábbi gondolatot. Muszáj ezt tennie. Életének egyik mozgatórugója tört el éppen – és belebolondulna, ha ezt fel kellene dolgoznia.

Józan mérlegelésre egyébként sincs már idő, a Nagyúr gyorsan közeledik. Még nem látja ugyan, de már érzi – hideg borzongás formájában, a gerincébe nyilalló éles fájdalomként. Ám ő mégsem fél; nem, szinte a bénultságig nyugodt. Kétségeknek nincs helyük többé a fejében, már csak az ösztönei zakatolnak, szélsebesen, vadul, némán. Mozdulatai mintha vattával lennének kibélelve; úgy mozog, hogy nem érzi csontjainak súlyát, izmainak feszülését. Egy hang ver gyökeret a tudatában, és ismétli ugyanazt gépies konoksággal: Ne mozdulj Harry elől! Ne mozdulj Harry elől!
És Lily így cselekszik – a szívénél jobb tanácsadót most úgysem találhat. A kiságyhoz lép, hátat fordít neki, és szétvetett lábakkal várakozik. Nem ismeri a következő lépést, tervek sincsenek a fejében, csak a megérzés létezik, hogy így helyes, hogy bármi történjék is, neki itt van a helye.

A Nagyúr nyomasztó és rémületes jelenléte már szinte tapintható. Testének bűzös kipárolgása betölti a levegőt, gonosz szándéka, mint jeges szélfuvallat söpör végig a falak között. Közeledtét nem jelzi hang, lába alatt nem reccsen a parketta, lépte csendes, súlytalan, mint a nesztelenül suhanó kígyóé – de mégis jön, feltartóztathatatlanul közeledik…
És már itt is van – látomásszerű alakja betölti az ajtónyílást. Magas, csontos testét hosszú köpeny fedi, fejére csuklya borul, ami alól félelmetes vörös derengés szűrődik ki.

- A kicsi Harryért jöttem – szólal meg lassú, unatkozóan nyugodt hangon. – Ugye jó helyen járok?
Lily automatikusan a kiságyhoz simul, bal keze hátranyúl, ujjai birtokló mozdulattal a rácsokra fonódnak.
A csuklya alól rövid, csuklásszerű nevetés hallatszódik.
- Ezek szerint igen.
A Nagyúr lép egyet előre, köpenyének ujja finoman meglebben, s a sötét redőkből elővillan varázspálcájának fényes hegye.
- Régóta vágyom már megismerni a legifjabb Pottert… a család szeme fényét, az eljövendő nemzedék nagyreményű máguspalántáját…
Kedélyesen, szinte társalgási hanghordozással beszél, mintha udvariassági látogatást tenne. Ám közben csuklyája meg-meglibben, fodrozódik árnyékba borult arca körül, és az alóla kiszűrődő vörös derengés aprólékosan felméri a szoba belsejét. Végigfut a falakon, a csukott ablakon, Lily varázspálcát szorító jobbján, majd megállapodik a kiságyon. És a Nagyúr éles, kihívó hangon így szól: – Megnézhetem?

Lily még szorosabban simul a kiságyhoz, izmainak acélos ereje valósággal hozzászegezi talpát a padlóhoz. Már tudja, hogy sorsa megpecsételődött, hogy életéből csupán másodpercek vannak hátra, ám mégis… Az elmúlástól való félelem nem tudja megérinteni a szívét. Soha nem érezte magát elevenebbnek, soha nem látta tisztábban végzetének irányvonalát. Minden, ami azelőtt volt, most álomnak tűnik, mintha egész korábbi élete felkészülés, színfalak mögötti várakozás lett volna – egy átmeneti állapot, ami ezért az egyetlen sorsdöntő pillanatért létezett. A megérzés tiszta fénye önti el belülről – mintha egy iránymutató kar fonódna köré, hogy a helyes úton tartsa gondolatait és cselekedeteit.
Lily konokul felveti a fejét, s pillantásával némán üzen a Nagyúrnak: „Én innen el nem mozdulok!”

- Ostoba! – Az előbb még oly kedélyes hang most ostorként csattan. Voldemort nagyúr felemeli karját, s türelmetlen mozdulattal hátracsapja fejéről a bő csuklyát. – Eredj az utamból, ha jót akarsz magadnak!

Lilyben egy pillanatra megreped az önuralom sziklaszilárd gátja. Ahogy pillantása a halottsápadt, megfolyt viaszarcra esik, fordul vele egyet a világ. A Sötét Nagyúr nem lehet ember! Nem lehet élő… hisz semmi sem létezhet ilyen pusztuló testben. Két sötétvörös zsarátnok izzik a mély lyukakban, ahol a szemének kellene lennie, parázsló fénye megvilágítja lapos orrát, vonások nélküli bőrét.
A rátörő rosszullét egyetlen rövid, émelygős undorhullámban fut végig Lily testét – ám a Nagyúr ezt is rögtön észreveszi. Hosszú szája vértelen mosolyra húzódik – majd kisimul ismét. Arcán a halálos közöny pantomimszerű kifejezése úgy rögzül, akár egy maszk, élet csak a szemeiben van. Sóváran néz a kiságy felé.
- Engedj oda! – Hangjában hideg mohóság bujkál, orrlyukai kitágulnak, mint a vérszagtól elbódult fenevadnak. – Ne légy bolond, semmi esélyed ellenem! – és fenyegetően megvillantja hosszú pálcáját.

Lily nem mozdul – ha akarna, sem tudna. Hihetetlen erő szegezi a kiságy elé. Valamiféle tudat, ami eddig őrlángon pislákolt benne, most hirtelen lángra kap. Képek kezdenek peregni a szeme előtt, annak az éjszakának a képei, amelyeket oly régóta őrizgetett a szívében. Az emlékek egyetlen sodró rohammal lepik el Lilyt, és szorítanak ki minden mást a fejéből. Valami belső sürgetést érez, erős, bár meghatározhatatlan késztetést, amely felér egy paranccsal. Mintha annak az emléknek a szereplői egyszerre szólnának hozzá, mintha mindegyikük ugyanazt hajtogatná – egyre hangosabban, egyre kivehetőbben. Tedd meg! Rajta, Lily! Csináld! És Lily gondolkodás nélkül engedelmeskedik a felszólításnak – elejti a pálcáját. Már tudja, hogy más módon kell felvennie a harcot Voldemort nagyúrral.
- Könyörgök… – A szó úgy tör elő a torkából, mintha a teste erősszakkal préselné ki magából. Lily nem tudja, mi mondatja ezt vele, nem tudja, ki formálta meg helyette a szavakat. A beszéd kívül került a tudatosság határán, s a gyűlöletes szavak csak jönnek kristálytisztán, feltartóztathatatlanul: – Kérlek, könyörgök… Csak Harryt ne!

A Nagyúr tekintete jeges diadallal villan, ahogy a földre hulló pálcát meglátja. Lily könyörgése mintha el sem jutna a füléig, mohó pillantásával egyre csak nézi-kutatja a kiságy tartalmát.
- Állj félre – és nem esik bántódásod!

Lily továbbra sem mozdul – nyíló-csukódó szájából már folyamatosan törnek elő a kétségbeesett, rimánkodó szavak. Bárki azt hinné, Lily most könyörög, hogy esdekelve teríti emberi méltóságát a Sötét Nagyúr elé. Pedig nem. Mert minden kimondott szó után diadal ível fel a testében; s valami hatalmas, félelmetes erő kezd gyűlni a bensőjében, ami szinte szétveti a szívét. Ez az erő felforrósodik, hömpölyög, kitörni készül. Nem tudja már sokáig magában tartani – érzi ezt –, szétszakadna tőle, vagy elevenen égne el. Tovább rimánkodik hát, miközben egy tapodtat sem mozdul a fia elől.
- Könyörgök! Csak Harryt ne! Engem bánts helyette!

A Nagyúr tesz még egy lépést előre, már a szoba közepén áll, felemelt karja Lily felé mutat.
- Utoljára mondom: állj félre az utamból!

Lily megrázza a fejét, másik kezét is a kiságyra rakja. – Könyörgök… kérlek…

A válasz most nem késlekedik, a Nagyúr hangja a könyörtelen véglegesség hangszínével szól:
- Ostoba jószág!
És a pálca már villan is. Zöld fénycsóva hagyja el a hegyét, és indul meg pusztító sugárban az asszony védtelen szíve felé.

Lily kidüllesztett mellkassal szinte felkínálja a célpontot – életének legutolsó pillanatában sem érez félelmet vagy megbánást. Nem. Mielőtt a gyilkos varázs egyetlen forró fájdalomlánggal fellobbanna a testében, őt elönti a helyénvalóság mindent elsöprő mámoros érzése. Lily megérti tettének jelentőségét. Tudja már, hogy szíve egy régi emlék képein keresztül súgta meg neki a megoldást, és adta kezébe az egyetlen használható fegyvert. Az a téli este tanította meg az önfeláldozó szeretet alapjaira, azon a késői órán született meg az erő, amelyet mindvégig magában hordott, és amelyet most útjára készül bocsátani a testéből.

A négy fiú barátsága döbbentette rá az örökérvényű igazságra: ha feláldozunk magunkból egy kis részt, azáltal, hogy lemondunk saját igényeinkről, az olyan, mintha kincsként zálogba adnánk időnk egy szeletét, hogy annak ellenértékén boldog perceket, órákat vásároljunk másoknak. A jó barátok megteszik ezt egymásért akár minden nap, a szerető szülők ösztönösen viselkednek így egész életükben. Ám ez csak egy csepp a szeretet roppant erejének végtelenjében. Ha önzetlenül odaadunk mindent, ha képesek vagyunk gondolkodás nélkül lemondani akár az egész életünkről is, az a legnagyobb kincs, amit csereként felajánlhatunk. Az ilyen lemondás nem perceket, még csak nem is órákat vált meg a Sorstól, értéke nem mérhető években sem, mert az idő nem rakhat rá árcédulát. Önként zálogba tett életünkkel olyan szeretetet vásárolunk a másiknak, ami végtelen és örökkévaló lesz.

Az elmúlás kristálytiszta pillanatában Lilynek vigaszt nyújt a tudat, hogy nem távozik örökség nélkül. Nem bizony. Tettével a védelem kiolthatatlan pajzsát vonja hamarosan Harry köré. S miközben körülötte a világ megtelik szörnyű zöld fénnyel, ő még képes annyi erőt mozgósítani izmaiban, hogy a kiságy rácsait elengedve hátraforduljon. A becsapódó átok csak segít neki befejezni a megkezdett lendületet: a gyilkos erő forró légörvényként megfordítja tengelye körül – s ő arccal a kiságy felé omlik a padlóra. Testével együtt az eszmélete is meredeken hull a sötétségbe, csak egyetlen zsugorodó pont köti a valósághoz – egyetlen rés a ködként felolvadó világban, amin kitekintve Lily mosollyal tud búcsút venni Harrytől, és gyönyörű zöld szemébe nézve tudja elküldeni anyai szívének utolsó, néma üzenetét: „Nem lesz semmi baj, ne aggódj. Mert én örökké szeretni foglak, kisfiam.”