1. fejezet

Az álarc lehull

Már megint ez az idióta álom…
A szobában, a nyitott ablak ellenére is, forróság van, Lily bőrét szinte parázsként perzseli a mozdulatlan levegő. Az ágyában fekszik, nyitott szemmel bámulva a mennyezetet. Valahol a huszadik alkalom környékén felhagyott a rendszeresen félbeszakadó éjszakák számolásával. Fogalma sincs hányadik napja ébred fel hajnalban, újra és újra ugyanazt az álmot követően. Testéről patakokban folyik a veríték, a levegőt zihálva kapkodja, és semmire sem vágyik jobban egy korty víznél. Az éjjeliszekrényén ott van a teli pohár, de nincs ereje, hogy érte nyúljon. Úgy tűnik, mintha minden egyes centi egy kilométernyi távolságnak felelne meg, neki pedig annyi ereje sincs, hogy a karját felemelje. Menekülni akar, el a saját elméjéből, el attól, ami most már hetek óta a napnál világosabban fénylik agyában, és el az érzéstől, ami ki tudja, mióta létezik a szívében. Megrémült saját magától…

De képtelen a futásra… Hova is bújhatna, ha már az álmai sem nyújtanak menedéket. Minden éjjel ugyanaz játszódik le már tavasz óta. Azt hitte, ha hazaér, majd minden visszazökken a maga megszokott hétköznapi menetébe, hiszen itt nem látja őt minden nap, nem kínozza majd a tudat, hogy mással van. De tévedett. Itthon csak súlyosbodott a helyzet. Az álmok még kínzóbbak - és noha magának is nehezen akarja bevallani - de ami ennél is rosszabb, az az ébredés.

Ahogy lefekszik aludni, és álmodni kezd, megjelenik. Pottert látja. Potterrel él át szenvedélyes, szerelmes perceket. Ma éjjel is épp így történt minden. Elege van! Nem, nem és nem! Nem hajlandó elismerni, hogy gyenge volt, hogy vesztett. Elvesztette a háborút a fiúval szemben. Azzal szemben, akit két éve utasít vissza kategorikusan. Akinek minden mozdulatát gyűlöli, a mindig magabiztos mosolytól kezdve a hajborzolásig.

A tudat, hogy a kitartó udvarlás talán mégis elérte célját, jéghideg rémületként járta át egész testét. Nem akarja őt szeretni. Bárkit csak őt ne. Hiszen nem változott semmi, akkor mégis hogy történhetett meg?! És pont vele?! Hogy pont ő beleszeressen James Potterbe… ez nevetséges! Annak ellenére kergették egymást fejében a kérdések, hogy pontosan tudta a választ. Hiába kiáltott minden porcikája más magyarázatért a leküzdhetetlen vágyódásra, igenis tudta, hogy mi történt. Tudta mi magyarázza azt a vonzalmat, amit már a tavalyi év végén is érzett, és amitől egész nyáron képtelen volt szabadulni.

Micsoda egy buta liba… Csak egyszeri alkalom volt, miért nem képes elfelejteni. Egyetlen-egy alkalommal látta Potter emberi arcát. Na és? Nyílván neki is van, ez nem megy csodaszámba. Eddig sem állította, hogy nincs, csupán az esetek döntő többségében az egoizmusa kerekedik felül.

És mégis, akárhogy győzködte magát, minden kísérlet hiábavalónak bizonyult. Semmilyen észérv nem tudott felülkerekedni azon, ami hónapok óta gyorsabb dobbanásra késztette a szívét. Emlékezetébe újra betolakodtak a hívatlan képsorok.

Aznap este egyedül járőrözött, mert Remus Pettigrew-nak segített megírni a bűbájtan dolgozatot. Ő csak rótta az üres folyosókat, miközben gondolatai messzire kalandoztak. Merengéséből halk hüppögés zökkentette ki.

Kilesett a sarkon, hogy nyakon csípje a takarodó után garázdálkodó diákokat, de legnagyobb meglepetésére egy kisfiút pillantott meg a lépcsősor közepén ücsörögve, és mellette… Pottert. Félreértés ne essék, azon egy percig sem csodálkozott, hogy Pottert ilyenkor ott látja. Kevés dologban volt biztosabb annál, hogy Black és ő szinte minden éjjel megszegi a kijárási tilalmat, noha sohasem kapta őket rajta. Azonban az elétáruló látvány már annál meghökkentőbb volt, legalábbis számára.

-         …és azt mondták rám, hogy sárvérű. A többiek pedig, azóta nem állnak szóba velem – szipogta az elsős forma gyerek. Apró teste rázkódott a – valószínűleg – nem rég abbahagyott zokogás utóhatásaként, és még mindig szaggatottan vette a levegőt. Potter elsimított egy barna tincset a könnyáztatta arcról, majd maga felé fordította azt.

-         Ne foglalkozz a mardekárosokkal! Azt gondolják, mindenkinél különbek. Hidd el, nem csak veled bánnak így. Inkább a griffendéles társaid szégyellhetnék magukat, hogy nem állnak ki melletted. Tudod, én is ismerek valakit, aki évek óta tűri a hasonló sértéseket…

-         De te segítesz neki, ugye? Kiállsz mellette – tekintetéből inkább sugárzott meggyőződés, mint kérdés.

-         Segítenék, ha hagyná, de sajnos, nem hagyja… - vágott lemondó grimaszt.

-         Ő a barátod?

-         Nos… ha rajtam múlna, több is lenne annál, de azt hiszem, ő nem igazán kedvel. – Lilynek az a rossz érzése támadt, hogy Potter róla beszél. Elképedésében majdnem kibukott a fedezékül szolgáló szobor mögül, de végül sikerült visszanyernie egyensúlyát, így megúszta a totális lebukást, és a hallgatózás miatti szégyent.

-         Nem kedvel? Téged? Az meg, hogy lehet? – kérdezte a fiúcska, és az őszinte döbbenettől, még szipogni is elfelejtett pár pillanatra. James elnevette magát, olyan szívből jövően, ahogy a lány még sohasem hallotta. Ez a gesztus - nyílván - eddig csak Siriuséknak járt.

-         Az élet néha sokkal bonyolultabb, mint szeretnénk.

-         Én örülnék neki, ha olyan barátom lenne, mint te. – James hálás mosolyt küldött felé. Ez a kisfiú a barátja akar lenni. Ez a romlatlan szív, ha tehetné, őt választaná. A jelenetet látva, Lilyn jóleső borzongás futott végig. James felállt és egy sorral lejjebb lépett, leguggolt, így többé-kevésbé egy vonalba került a szeme a másikéval.

-         Mi a neved?

-         Ben Smith.

-         Hát, akkor jól figyelj ide, Ben, és amit most mondok, azt egy életre jegyezd meg. Sose foglalkozz azzal, hogy ki mit mondd a származásodra. Semmi szégyellni való nincs abban, hogy a szüleid muglik. És ha ezentúl bárki csúfol emiatt, nyugodtan szólj nekem. Vagy ha engem nem találsz, keresd Sirius Blackket. Ő az a magas, fekete, hosszú hajú…

-         Aki veled szokott lenni, igaz? – fojtotta belé a szót.

-         Igen – mosolygott James. – Nem fogjuk hagyni, hogy bántsanak.

-         Megígéred?

-         Megígérem! Most pedig gyere, begyógyítjuk ezt a sebet. – Lily ekkor vette csak észre, hogy Ben bal karján az ing elszakadt, és a fehér bőrön egy nem túl mély, viszont annál csúnyább seb van.

-         Köszönöm! – James váratlanul ölelő karokat érzett a nyaka köré fonódni, és mivel nem tudott mit kezdeni a számára szokatlan helyzettel, zavarát leplezendő, sután megveregette Ben hátát. Eközben igyekezett megtartani egyensúlyát, hogy a hirtelen jött plusz súly miatt, nehogy mindketten a lépcső aljában landoljanak.

-         Ugyan már! – állt fel. – Na, gyere!

A fiúcska is feltápászkodott, és ahogy gyámoltalan öcs kap a bátyja oltalmazó karja után, épp úgy kapaszkodott ő is Potterébe.

A nyári szünetig hátra lévő időben James tartotta magát az adott szavához. A többi Tekergővel együtt vigyázta Ben minden lépését. Az eredmény napok alatt szembeötlő volt.  A mardekárosok feltűnően kerülni kezdték a kis elsőst, míg a griffendélesek közül egyre többen akartak vele barátkozni.

Lily egyik este, a klubhelyiségbe lépve, olyat látott, amit hat év alatt egyszer sem. James Potter és Sirius Black leckét írt. A kanapén ültek, kettejük között Ben foglalt helyet, ők pedig bőszen magyarázták neki a Vingardium leviosa varázs lényegét, miközben ő hevesen körmölt. Lily megkövülten nézte a jelenetet észre sem véve, hogy teljes útakadályt képez a portrélyuk előtt. Remus barátaival szemben foglalt helyet egy karosszékben, és néha mosolyogva sandított a két éretlen Tekergő felé, akik épp azt ecsetelték, hogyan lobbant lángra Flitwick professzor talárja, mikor Sirius, megunva a Huss és Pöcc mozdulatot, kicsit erősebbet lendített a pálcáján, mint amit a szükség megkívánt.

És igen, ennek a pár hétnek az eseményei, minden jel szerint, elegendőek voltak ahhoz, hogy Lilyben leomoljon az a papír vékony fal, ami a gyűlöletet elválasztja a szerelemtől. A lány sosem látta még olyan emberinek Pottert, mint akkor, és Potter – tudtán kívül ugyan – de sosem állt még olyan közel ahhoz az emberhez, akit Lily fenntartások nélkül tudna szeretni. Azonban a lány megmakacsolta magát. Ő márpedig nem hazudtolja meg eddigi viselkedését, ha törik, ha szakad, ellen kell állnia Potternek. Csakhogy elhatározása egyre kevésbe bizonyult megvalósíthatónak, amit semmi sem bizonyított jobban visszatérő álmainál…