13. fejezet -> Szeretnék bocsánatot kérni...
eka73 2008.04.18. 12:19
13.
Szeretnék bocsánatot kérni…
James fásultan ült a nappaliban. A nyárból még egy hét volt hátra. Egy nagyon kemény, és magányos hét. Eddig a barátai felváltva vele voltak (főleg Sirius), amit nagyon értékelt, de nem tartotta szükségesnek, egészen idáig. Igazság szerint, ő küldte haza őket készülődni. Legjobb barátja esetében, egy hétig tartó bulizásra ’zavarta’.
Már éjfél környékén járt az idő. James a házi köntösében, egy kényelmes fotelban ült, miközben a tűzbe bámult. A fejében az emlékek egymást kergették, a szüleiről, Mollyról…
Kínjában már szó szerint a haját tépte. Legszívesebben ordított volna, de teljesen értelmetlennek érezte. Hisz, ugyan ki hallaná? Ki…?
Az ablakot a nyári zápor áztatta. A vízfüggönyön képtelenség volt átlátni.
Csöngettek.
James a könyvet, amit a gondolatai elterelése céljából olvasott, lerakta a mellette heverő kis asztalra, és ugyanonnan magához vette a pálcáját.
Újból csöngettek.
A hallba ment, és kinyitotta a bejárati ajtót. Pálcáját a küszöbön állóra szegezte, miközben a látogatót vizsgálta. A sötétben nem sokat látott, annyit viszont ki bírt venni, hogy az agyon ázott csuklyás felemeli mind két kezét, jelezve, hogy fegyvertelen. Az illető alacsonyabb volt nála, és vékonyabb, a háta mögött pedig egy utazó láda állt. Az alak hátrébb csúsztatta a csuklyáját, és James szemben találta magát a már jól ismert szempárral.
- Hogy hívják a legjobb barátnődet? – szegezte még mindig neki a pálcáját.
- Roni… - szólt rekedten, hangján érződött, hogy már egy ideje nem szólalt meg.
- A teljes neve?
- Veronika Eliza…
- Gyere be, Evans! – vágott a szavába, és utat engedett a lánynak.
- Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak - kezdte a mentegetőzést –, de ebben a pillanatban nincs hova mennem.
James csak a fejét csóválta, és lehámozta a lányról a csurom vizes köpenyt, és ráterítette a házi köntösét.
- Kérsz egy teát? Szerintem jót tenne. – Intett a pálcájával, és pár pillanat múlva a kis asztalkán megjelent a beígért tea.
- De eszem ágában sincs fáradtságot okozni…
- Te ide bármikor jöhetsz, ezt még a szüleim mondták. Ezenkívül, én sem szeretném egyedül tölteni az utolsó hetet.
- Csak éjszakára maradnék, aztán kivennék egy szobát a Foltozott üstben.
- Szó sem lehet róla! – Lily arcán rémület suhant át. ’Az imént nem azt mondta, hogy bármikor?’ – Természetesen itt maradsz a szünet végéig – nyomott a lány kezébe egy bögrét. – Vita nincs! – mosolygott.
- Köszönöm – tüsszentet bele a bögréjébe.
- Te mindig esőben, vagy hóesésben jössz? – nevetett James. – Egyszer tényleg megfázol.
- Tényleg nagyon hálás vagyok.
- Nincs miért – mosolygott elgondolkodva. – Én tartozom neked…
Lily értetlenkedve nézett rá, de nem kommentálta az utolsó félmondatot. Inkább belekortyolt a jó forró teába. Jó ideig egyikőjük sem szólt. Mindketten a másikra vártak.
- Szeretnék bocsánatot kérni… - kezdték egyszerre, amiből nagy nevetés lett.
- Bocs - köhintett James. – Mond csak.
- Szeretnék bocsánatot kérni, azért a pofonért. Nem lett volna szabad, megüsselek. Nem volt hozzá jogom.
- Ez érdekes, én épp meg akartam köszönni – vigyorgott a fiú. – Szeretnék bocsánatot kérni, szörnyen viselkedtem, és igazad volt.
- Az utolsó tagmondatot, ha lehet hangosabban – vigyorgott a lány is.
- Igazad volt! – kiáltotta. – Igazad volt – súgta a fülébe.
Lily megborzongott a fiú közelségétől, de ezt betudta annak, hogy a haja még mindig nedves volt. Hogy oldja a feszültséget, köhintett egyet.
- Ezt szeretném vissza adni… - ejtet egy nyakláncot James kezébe.
- Anyám lánca – simította végig. – Hogy került hozzád?
- Édesanyád adta – vörösödött el. – Nem bízott az ízlésedben – nevetett idegesen.
- Pedig hasonlít. De, hát…
- Elég sokat leveleztünk. Meghallgatta a panaszaimat, és mindig válaszolt… Sokkal tartozom neki.
James visszacsatolta a nyakláncot a lány nyakába. Mire az csodálkozva nézett rá.
- Anyámnak nem volt lánya, ez az ő döntése, téged választott annak.
- Bocsáss meg, de nem értelek…
- Ez a nyaklánc, vagyis, hogy pontos legyek, inkább a medál, anyáról leányra száll. A medál belsejében az egyik ősanyám hajtincse van. Legalábbis, így szól a fáma. – A lány azonnal a lánc kapcsához kapott. – Ne! Hagyd… Anyám így akarta, és ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele?
A két fiatal elég sokáig hallgatott. Nem mertek egymáshoz szólni, de még csak nézni sem. Különleges volt nekik ez a testi-lelki közelség.
- Evans…
- Nem lehetne Lily? – nézett a szemébe, majd pirulva elkapta a fejét.
- Csak, ha neked James.– A lány mosolyogva bólintott. – Lily – szájából furcsán hangzott a név –, a suliban folyamatosan úgy éreztem, hogy valaki figyel… Az igazgató…
- Ne haragudj – vágott a fiú szavába –, én voltam. Dumbledore megkért, hogy figyeljek rád. Valamiért az volt a megérzése, hogy én hamarabb észrevettem volna…
- Értem…
- Jó reggelt, James!- szaladt le a konyhába Lily.
- Istenem, hogy erről hányszor ábrándoztam…
- Még egyszer azt veszem észre, hogy szemmel vetkőztetsz, és esküszöm…
- Ok, értem – emelte fel megadóan a kezét. – Ezek szerint fehérneműben sem fantáziálhatok rólad? – vigyorgott.
Lily válasz helyett hozzá vágott egy almát, amit James játszi könnyedséggel elkapott, és jó ízűen bele harapott.
Mindketten nevettek, felszabadultan és szívből jövően.
Együtt érkeztek a 9 és ľ. vágányra. A többiek mind egy kupacban várták őket.
- Hát, ti meg? – pislogott Roni. – Összefutottatok?
- Nem egészen – mosolygott Lily. – Remus, nekünk nem kéne lassan indulnunk?
- De igen – bólintott.
- Felvisszed a csomagom? – fordult James felé.
- Persze.
- Hé! Mi van itt? – pislogott értetlenül Peter. És ezúttal nem csak ő.
- Majd James elmondja – húzta sietősen magával Remust a lány.
- Ezt nem teheted velem!
- Bocs, James. Majd kiengesztellek!
- Szóval? – húzta fel a szemöldökét Roni.
James idegesen beletúrt a hajába. Igazság szerint, ő maga sem tudta, hogy mi van. Így, hát olyan gyorsan, ahogy ez lehetséges volt, felvázolta a helyzetet, de részletekbe, Roni faggatása ellenére sem ment bele. Az elméletekről, reményekről nem is beszélve.
|