7. fejezet

Az álarc lehull 2.

James rossz kedvűen ébredt. Ahogy kinyitotta a szemét, már tudta, mi a baj. Lily és Cobs ma egy hónaposak. Fura, a saját kapcsolatait sosem tartotta így számon. Ránézett a falon lévő ingaórára, ami épp készült elütni a fél ötöt.

Gyorsan döntött, magára kapta edzőruháját, megfogta seprűjét, és lesétált a kviddics pályára.

Fájdalmasan vette tudomásul, hogy nincs kedve repülni. Ennél valami sokkal fárasztóbb dologra van szüksége, valamire, ami annyira kimeríti fizikailag, hogy szellemi tartalékait is át kelljen csoportosítania, hogy ne tudjon gondolkodni. Hogy ne kelljen arra gondolnia, hogy az ő hibája volt. Talán, ha kevésbé használta volna ki jóképűségét, vagy ha kevesebb balhéba ment volna bele, akkor Lily most az övé lehetne. De vajon megérte volna feladni az egyéniségét egyetlen lány miatt?

Hanyagul ledobta a seprűt a nyirkos fűbe, majd felnyögött. Sose bánt még így vele. Mindig vigyázott rá, ápolta, fényesítette. Mi ütött belé, hogy már ez sem érdekli? A meccsre össze kell szednie magát, a csapatnak szüksége van rá. Ráadásul pont a Hollóhát elleni lesz az első mérkőzésük. Ha törik, ha szakad, de le kell pipálnia Cobst.

Mélyet szippantott a friss hajnali levegőből, és úgy döntött futni fog. Talán az segít…

***

Két óra megállás nélküli kocogás, majd sprint, és végül újra kocogás után, fáradtan és izzadtan lépett be a hálóterembe. Bement a fürdőbe, ledobálta ruháit, és beállt a tus alá. Megnyitotta a csapot; jól eső érzéssel töltötte el, ahogy a forró víz sebesen folyt végig a testén. Mintha nem csak a futás alatt rárakódott sárréteget tüntette volna el róla, hanem annál sokkal többet… az önmarcangoló fájdalmat.

Még hallotta, ahogy Remus előre kudarcra ítélt próbálkozást tesz, hogy Siriust időben felébressze, és elmosolyodott, ahogy már maga előtt látta, amint Tapmancs elhajítja az első párnát Remus irányába, aki laza mozdulattal, fürgén kitér előle, és indítja az ellentámadást. Pont úgy, ahogy minden reggel.

***

Délután a klubhelyiségben ültek mind a négyen. James a Tekergők térképét nézegette az egyik eldugott sarokban. Remuson már egyértelműen látszottak a közelgő telihold jelei, de szerencsére ezúttal nem esett ágynak egy nappal előbb, mint előző hónapban. Sirius pedig aggodalmasan figyelte James tevékenységét.

-         Mikor fogod végre abbahagyni? – kérdezte végül, megunva a hallgatást. James felnézett a térképről, egy percig úgy tűnt, nem is akar válaszolni, végül mégis megszólalt.

-         Miért fáj az neked, ha törődöm vele? – Remus és Peter óvatosan letették pennájukat, és némán várták a választ.

-         Nem vele törődsz! Hanem saját magadat teszed tönkre! Vedd már észre, mit csinálsz! Egész nap szótlan vagy, nem érdekel semmi és senki, ha van két perced, már a térképet lesed, hogy hol van és kivel. Kezdesz olyan lenni, mint egy vegetáló múmia. Fogd fel, hogy nem akar veled lenni, ha neki Cobs kell, az az ő baja.

-         Meg kell őt védenem!

-         Szentségit, James! Mitől akarod megvédeni? Egy hónapja együtt vannak, és még nem történt semmi. Valószínűleg egyszeri eset volt az egész, az is lehet, hogy Judy provokálta ki. Vagy tudom is én…

-         James – szólalt meg Remus -, attól, hogy állandóan a térképet figyeled, még nem fogod tudni, ha baj van.

-         Siriusnak igaza van, nem kesereghetsz életed végéig Evans után – kapcsolódott be Peter is.

James az asztalra dobta a térképet, felpattant, hátat fordított nekik, és az ablakhoz sétált. Zsebre vágott kézzel állt meg. Sirius utána ment, és hátba veregette.

-         Eleget bánkódtál már miatta. Ne emészd magad tovább. Nem éri meg.

-         De hisz, te mondtad, hogy…

-         Nem számít, mit mondtam. Talán tévedtem. – Ágas megadóan bólintott.

-         Igazatok van!

-         James! – hallották meg Peter ijedt kiáltását. Mikor hátra fordultak, látták, hogy állva mered a térképre.

-         Mi van? – szaladtak vissza mindketten, és Remus is odalépett. James egyből észrevette, mi szúrt szemet Peternek. Ben Smith pöttye az alagsorban tartózkodott, a bájitalteremtől nem messze, körülötte pedig egy csoport mardekáros: Malfoy, Lestrange, Piton, Black és Avery.

-         Francba! –szitkozódott James, és a többiekkel a sarkában már rohant is, hogy minél előbb odaérjen.

Az egyik titkos folyosóról kilépve majdnem beleütköztek Lily és Alex párosába, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. Szinte fel sem fogta a libbenő vörös hajzuhatag látványát, csak futott, ahogy a lábai bírták.

Már a pincerésznél jártak, mikor hirtelen megpillantották a feléjük szaladó Bent, nyomában a mardekáros bagázzsal.

-         James! – sikoltotta örömében a kisfiú, de mielőtt elérhette volna őket, és fedezékbe húzódhatott volna, eltalálta egy átok, és ő ájultan esett össze a folyosón. James ordítani tudott volna a dühtől, és ahogy oldalra nézett látta, hogy a többiek arckifejezése is hasonló indulatokról árulkodik.

-         Miért nem a saját súlycsoportoddal kezdesz, Malfoy?

-         Ugyan, Potter, csak játszottunk egy kicsit a kis barátoddal.

Remus egy határozott lépéssel Ben mellett termett, felkapta a karjába, és visszaállt a többiek mellé. Miután megbizonyosodott róla, hogy a fiúnak nincs komoly baja, odasúgta
Peternek: Vidd a gyengélkedőre! Peter egy pillanat alatt köddé vált.

-         Hárman az öt ellen? Ez tetszik… - vicsorgott Avery, és már küldte is az első átkát.

Remus és James egyszerre lendítette pálcáját, és így taroló átkuk azonnal kiütötte a játékból Averyt, míg Siriusra Malfoy és Lestrange támadt. Bellatrix hisztérikusan vihogott, Piton pedig Jamesék háta mögé került.

Sectumsemprája eltalálta James bal karját, amiből szivárogni kezdett a vér. Remus Bellatrixot vette célba. Sirius elkábította Lestrange-t, de Malfoyal nem bírt. Csak kerülgették egymást, és egyelőre nem futotta többre, mint hogy pajzsbűbájuk mögül gyilkos tekintettel néztek a másikra.

James hátráltató ártása célba talált, és Piton neki vágódott az egyik lovagi páncélnak, ami hangos csattanással eldőlt, és a földhöz szorította a mardekárost.

-         Capitulatus! – Piton pálcája James kezében landolt, aki elfordulva elégedetten látta, hogy Remus is felülkerekedett Bellatrixon, majd mindketten Sirius mellé álltak.

-         Ha még egyszer, akárcsak egy ujjal is hozzáértek bármelyik griffendéleshez, nem ússzátok meg ennyivel – vetette oda James. Ránézett Siriusra, aki bólintott, és szeme sarkából látta, hogy Remus is így tesz. Sirius megszüntette a pajzsbűbájt, majd a hármas erejű taroló átok a falnak repítette Malfoyt

***

Nyolc óra felé járhatott, mikor Sirius, Remus és Peter visszatért a gyengélkedőről a klubhelyiségbe. James még tett egy kitérőt a bagolyházba.

Az ablaknál állt, és nézte, ahogy baglyát és anyjának küldött születésnapi köszöntőjét elnyeli a messzi távol. Már legalább tíz perce figyelte a csillagokat, halvány mosoly jelent meg az arcán, mikor megtalálta a Siriust, de a délutáni események emléke azonnal le is törölte azt. Madam Pomfrey ugyan azt mondta, hogy pár nap és Bennek kutya baja sem lesz, ő mégis gondterhelt volt.

Vajon véletlen, hogy pont Bent támadták meg, vagy azért tették, mert tudták, hogy jóban van vele? Gondolataiból puha léptek hangja rázta fel. Megfordult, és meglátta a belépő Lilyt.

-         Potter! – állt meg az ajtóban a lány. –Mit keresel itt?

-         Meg fogsz lepődni, levelet küldtem. – Lily elszégyellte magát.

-         Értem, én csak…

-         Nem kell magyarázkodnod! – A lányt elfogta a már jól ismert remegés, és erős kényszert érzett rá, hogy most azonnal a fiú karjaiba vesse magát. Hiába járt Alexszel, hiába ámította magát azzal, hogy még túl friss a kapcsolatuk ahhoz, hogy szerelmet érezzen. Nagyon jól tudta, hogy képtelen lesz beleszeretni. Hogyan is tehetné, mikor az ő szíve már Potteré.

-         Hallottam, mi történt Bennel.

-         Igazán? – kérdezte közönyösen James.

-         Igen, és szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom.

-         Kösz! – James elindult kifelé, Lily azonban még mindig elállta a kijáratot, így megtorpant. Majd kihasználva az alkalmat, feltette azt a kérdést, ami egész eddig benne motoszkált.

-         Szerinted miattunk bántották?

-         Ezt hogy érted? – kapta felé a fejét Lily, de meg is bánta. Azok az átkozott barna szemek… miért nem képes soha elszakadni tőlük, ha egyszer rájuk néz.

-         Szerinted azért bántották, mert jóban van velünk? – fogalmazta át a kérdést a fiú, szemeiben aggodalom csillant. Lily látta, hogy félti Bent, és érezte, ahogy szíve gyorsabban kezd verni, és hogy gyomra göcsbe ugrik. Uralkodnia kell magán. De egyszerűen nem tudott. Tekintetét James ajkaira szegezte, figyelte, ahogy mozognak, és közben elképzelte, ahogy puhán az övéhez érnek. Nem is nézett vissza a fiú szemébe, úgy válaszolt.

-         Nem a ti hibátok volt, ne emészd magad.

Kezével önkéntelenül végig simított James arcán, csak egy vigasztaló mozdulatnak szánta, maga sem gondolta volna, hogy így felkorbácsolja az érzelmeit. James érezte a finom kéz érintését, és halkan felsóhajtott. Ösztönszerűen kapott a lány után, magához vonta, a szemébe nézett, és várt. Lily lábujjhegyre emelkedett, és lágyan megcsókolta. Hirtelen azt sem tudta, hol van, egyszerűen csak érezte, hogy meg kell tennie. Magával ragadta a hév, és a gyengéd csókból pillanatok alatt szenvedélyes lett. James szorosabbra vonta ölelését, és nem eresztette, de Lily nem is akart menekülni, most nem. Karját James nyakára kulcsolta, és ő is közelebb húzta magához a fiút. Keze a tarkóját simogatta.

James hátrálni kezdett vele, és egészen a falig tolta, miközben térdét óvatosan a lány combjai közé csúsztatta. Érezte feltámadó vágyát, és a lány is egyértelmű jeleit adta, hogy semmi sincs ellenére.

Lily tudta, hogy sosem fog így vágyni Alex érintésére, sosem fogja egyetlen apró mozdulata vagy csókja ennyire magával ragadni, hogy képes legyen megfeledkezni mindenről, hogy ne akarjon mást, csak azt, amiről még maga sem tudja, mit hozhat. Hogy kiforduljon önmagából, és olyat tegyen, amit még álmában sem merne.

James keze a lány ingét kezdte gombolni, míg szája lejjebb siklott az állára, majd a nyakára. Lily halkan felnyögött.

-         Ti meg mi a fenét csináltok itt? – hallottak egy hangot, és azonnal szétrebbentek.

-         Alex – szólalt meg fojtott hangon Lily, miközben próbálta összehúzni felsőjét. A fiú dühösen nézett rá.

-         Azt kérdeztem, mi csináltok?

-         Alex én… - Lily nem tudta, mit mondjon, fogta magát, és elrohant. Alex most Jamesre szegezte a szemeit, de ő állta a tekintetét.

-         Ő már az enyém! Ezt ne felejtsd el! – mondta, majd sarkon fordult, és Lily után ment.

Mikor utolérte, elkapta a karját.

-         Sajnálom – zokogta a lány, és hozzábújt. – Kérlek, bocsáss meg. Megértem, ha többé látni sem akarsz. – Alex eredeti szándékával ellentétben megölelte őt.

-         Csss! Semmi baj! Ő mászott rád, igaz? – Lily nem válaszolt, és a fiú hallgatását valószínűleg igennek vette. – Te nem tehetsz semmiről. Szeretlek, ugye tudod?

-         Igen – szipogta Lily, és azt kívánta, bár ebben a szent pillanatban elnyelné a föld. Hogy tehetett ilyet…? Undorodott magától azért, amit Alexszel csinál.