Hatalmas, dobhártyaszaggató durranás. Aztán csönd. Fullasztó, sűrű porfelhő. Durva anyag – talán egy régi függöny vagy szőnyeg. Kellemetlen illatú, de meleg. Nagyon sokára valami mozgás nesze ébreszti. Aztán elhal ez is. Csönd. Mély, nyugtató némaság. Egymásba folyó, értelmetlen álmok. Sötétség. Semmi zaj. Csönd.
És egy arctalan nő vijjogó, őrült kacaja mar bele az éjbe.

Luca
Az első megdöbbentő dolog, ami a tudatáig eljutott, mikor ijedtében felült az ágyban, és kis híján lefejelte a paplanján terpeszkedő kócos, tépett hajú lányt, az a vijjogó kacaj valóságbeli megfelelője volt. Kócos szobatársnője vihogott úgy, mint az az arctalan nő a képzeletében.
Épp csak Faytől ez valahogy nem volt olyan hátborzongató.
- ’reggelt, napsugár – morgott durcásan, ezzel jelezve a lánynak, hogy akár le is mászhatna róla. Ám ő nem vette a lapot. – Mi olyan vicces?
- Levelet kaptam – közölte Fay vidoran. Megkísérelte kifújni kerekded arcából fekete tincseit, sikertelenül. Azok annyira rövidre voltak vágva, mintha viselőjük direkt élvezte volna, hogy nem lát ki alóluk rendesen.
- Gondolom, nem gyászhírt közölt – ironizált.
- Hát nem. A bátyám küldte, tudatván velem, hogy megházasodik. Jó, mi? Ő meg a házasság! Te jó ég…! – és röhögve végigvetődött az ágyon, szemléltetve, mennyire vicces is az, hogy hamarosan kibővül a családja.
Luca sóhajtva kibújt a takaró alól, és gyűrött, üvöltő oroszlánfejet ábrázoló pólójában kitámolygott a fürdőbe. Már a szájában habzott a fogkrém, amikor kiszólt a még mindig nevetgélő lánynak.
- Nem is tudtam, hogy van bátyád.
- Három is, Luca, de erről az egyről sosem feltételeztem volna, hogy egyszer lesz olyan hülye, és elvesz valakit.
Búskomor félmosoly villant fel az arcán, ahogy kiköpködte a pasztát a szájából, és néhány másodperc erejéig farkasszemet nézett a tükörképével. Na igen, az esküvők…
- Neked van? – bukkant fel Fay feje az ajtóban.
- Férjem?
- Bátyád!
Ez a kérdés tökéletesen beletalált a százas kör közepébe. Hogy van-e bátyám? S ha van is, hány? Volt egy, Mattnek hívták, de tíz évesen meghalt. Később „kaptam” még kettőt, de az egyiküket sosem tekintettem sem testvéremnek, sem jó embernek. Na és Sirius? Ő a bátyám volt valamilyen szinten. Legalábbis hármuk közül őt ismertem, s talán szerettem leginkább. De hogy a bátyám is lett volna… Ez furcsa érzéseket ébresztett benne.
Ahhoz, hogy bátyámnak lássam őt, tudnom kéne, hogy ő húgaként tekint-e rám, vagy csak…
Vagy csak betolakodónak, mint Regulus, Walburga néni és Orion. Értéktelennek, kevesebbnek, mint anyát Orion családja régen.
- Most összeszámolod őket? – érdeklődött Fay, de hogy mi felől, Luca már nem emlékezett.
- Kölcsönkaphatnám a baglyodat mára? Sürgősen írnom kell valakinek!
- A tied.

- Hallottátok a nagy hírt? – robbant be a kis lakószoba csöndjébe a fenti szoba egyik korán kelő lakója, Morgan.
- Te bátyád is esküszik? – tippelt a még mindig Luca ágyán tehénkedő, láblógázó Fay.
- Mire? – kérdezett vissza az összezavart, kamaszarcú, törékeny, csontos lány.
- Öregem… na, mi a nagy hír?
- Új tanárt kapunk átoktörésből!
- Mordon lemondott rólunk? Netán nyugdíjba ment? Miért én tudok meg minden utoljára?!
- Dehogy ment nyugállományba a drága Mordon! Csak teret ad az újoncoknak.
- Á, újonc… - nyalta meg a száját Fay élvezettel. – Remélem helyes pasi…
- Nő.
- Basszus.
- Luca merre van?
- Levelet ír.

Egészen pontosan harmadjára, s egyben utoljára futotta át az egy huzamra felkarcolt sorokat. Hiába, még mindig elhamarkodottnak, provokálónak, és túl nyíltnak érezte. Ha nem lenne ekkora zűrzavar a fejében, ha egy kicsit is hallgatna a józan eszére, most azonnal összetépné a pergament. De nem teszi. Tudta, hogy még mielőtt a cafatok a padlóra hullanának, máris tiszta lapon száguldana a pennája, s ugyanazokat a szavakat firkálná, amiket az előbb.
El fogja küldeni a levelet, döntötte el, és az álmos bagoly lábára kötötte a kis tekercset. Lesz, ami lesz, legfeljebb ezúttal kellemetlenebb lesz hazamenni, mint általában.

Sirius
Előző este Lily bekopogott hozzá, még mielőtt lefeküdt volna. James épp Harryt röptette az ágyba - stílszerűen seprűvel együtt -, s hogy a ház népe számára egyértelmű legyen az a tény, hogy James Potternek igenis egyéni a humorérzéke, fennhangon az angol nemzeti himnuszt énekelte durcásnak rémlő, a plafonba tíz körömmel kapaszkodó fia tiszteletére.
Harryt ez valahogy nem bírta jobb belátásra bírni a lefekvéssel kapcsolatban.
De ez Siriust felettébb nem érdekelte, ahogy a bekopogó, majd mosolyogva belopódzó Lily sem. Rossz hangulata volt. A baj csak az, hogy az utóbbi időben zavaróan sokadjára.
- Miatta emészted magad? – kérdezte Lily, leülve az egyik rozoga karosszékre. – Mióta elment, hozzád sem lehet szólni.
- Ne haragudj – sóhajtott. – Egyszerűen csak…
- Keresni fog téged – jelentette ki a nő határozottan.
Sirius hitetlenkedve nézett fel rá.
- Menekül.
- Dehogy menekül! Tizennyolc éves, Sirius. Elszakadni próbál éppen. Nehezen, mert te most vagy itt. – nevetve megrázta a fejét. – Inkább nem képzelem el, mi lett volna, ha akkor érkezel, mikor úgy tizenhat éves.
- Lily, ne csináld ezt – egyenesedett fel Sirius. Hangja vészesen halkan csengett. – Ne akard elhitetni velem, hogy…
- Hogy fontos vagy neki? – vágott közbe Lily. - Bolond vagy, ha nem érzed. Én pedig bolond leszek minden egyes apró mozzanatot kielemezni neked. Épp neked, aki állítólag jobban érted a nők nyelvét, mint maguk a nők.
- Ó, Lily, elég már! Fejezd már be ezt az egész fantáziálást, kérlek! – indulatosan járkálni kezdett a szobában, és minden erejével próbálta visszanyerni a hidegvérét, nehogy a végén valami gorombaságot vágjon a nőhöz. – Vedd már végre észre, hogy túl sokat próbálsz belemagyarázni valamibe, ami valójában nem is létezik! Luca utál engem, mert ott hagytam a beteges anyámnál és a nemtörődöm apámnál, akik annyira sem figyeltek rá, mint Siporra, aztán amikor újra betörtem az életébe, még a vőlegényével is megromlott a kapcsolata! Ennyi, kész, nincs tovább! Luca látni sem akar, és ez így van jól!
- Ugyan, Sirius – állt fel a nő is -, nehogy bemagyarázd már magadnak, hogy Luca minden bajáról te tehetsz! – Sirius közbe akart szólni, de nem hagyta. – Nagy lány ő, vedd végre észre, na! Ne bánj vele úgy, mint egy porcelánbabával, mert az hosszútávon idegölő!
- Én nem…!
- Dehogynem! Sirius, gondolkodj logikusan! Hogyan vitted volna őt magaddal tizenhat évesen? Sehogy! Ha James történetesen nem a legjobb barátod, neked sem lett volna sok esélyed szállást találni magadnak! Adam pedig legyen Luca problémája. Szerintem még ő maga is zokon venné, ha megtudná, hogy ennyit rágod magad amiatt a fiú miatt, amikor össz-vissz ha három mondatot váltottatok rövid ismeretségetek alatt.

Nos, ez a beszélgetés, ami kis híján hangos veszekedésbe torkollott, az egész éjszakájára hatással volt. De legalább valaki végre tiszta vizet öntött a pohárba. Ami persze nem jelentette rögtön a dolgok egyszerűbbé válását. Arra viszont sikerült Lilynek rávilágítania, hogy túl borúsan látja a történteket, és túlságosan is érzékenyen érinti az, hogy Luca, aki így, felnőttként érdekesebb, sokkal érdekesebb, mint kislányként volt, megpróbál kirepülni a „családi fészekből”.
Keresni fog téged… Igen ám, de mikor?!

Aztán reggel megtörtént az, ami tudatosította a Grimmauld téri ház lakóiban, hogy az élet tényleg a legjobb forgatókönyvíró.
Ugyanis levél érkezett. Egyenesen Lucától.

Gyűlölök a múltban élni. Elegem van az emlékekből. Élményeket akarok. Megérteni végre azokat a dolgokat, amiket eddig nem értettem. Te ismersz engem. Én is meg akarlak ismerni téged. Tudni akarom, ki vagy nekem. Tudni akarom, én ki vagyok neked. De a szüleinkről nem akarok beszélni.

Az a néhány sor nem csupán vallomás volt, hanem mérföldkő. Maga a változás, csupa nagybetűvel. Csak akkor ők ezt még nem érezték, és Lily sem látta. Ahogy szinte semmit abból, ami ez után a levél után történt, ugyanis ami eddig „ismerkedés” volt, egy megkezdett, újrakezdett történet bevezetése, az most átcsapott valami személyesebb, szigorúan két emberre tartozó, bonyolult, vagy épp borzasztóan egyszerű mesébe – egy mesébe, mely úgy kezdődik:
Egyszer volt, s most újra van, talán ezúttal a herceg sikerrel jár, s a hercegnő is megkapja méltó jussát.