A Szellemszállás csendes volt, mint mindig az elmúlt három évben. Nem hozott panaszos vonyítást a szél, és megmagyarázhatatlan jelenségek sem történtek már egy ideje. Sokan összekötötték Voldemort bukásával, s azt állították, hogy az ő általa megölt varázslók szabadultak fel végre, de voltak, akik egészen másképp magyarázták a dolgot.

Minden akkor kezdődött, amikor egy szép februári napon munkások jelentek meg a birtok korhadt fa kerítésénél, és elkezdték lebontani. A helyiek először csak a függönyt húzták el, hogy időnként felpillantsanak a dombra, hogy tudják, mégis mi folyik a szomszédságukban, aztán a második napon már el-elsétáltak a falu széléig. A harmadik napon, egy kisebb csoport kivált a tömegből, mely állhatatosan bámulta a kerítést-bontókat, és megszólította a munkásokat.
Azok csak a vállukat vonogatták, hogy ők ugyan semmit nem tudnak.
Persze annyi kiderült, hogy egy gazdag varázsló vette meg a régen nem lakott kúriát, és most felújíttatja. A Roxmortsiak nevetve legyintettek, hogy mit képzel ez a messziről jött alak, hisz a Szellemszállás lakhatatlan, és a nyughatatlan lelkek nem fogják engedni, hogy új lakó költözzön a kúriába. Ám, ahogy telt múlt az idő, egyre nagyobb ámulattal figyelték, ahogy a birtok csinosodik. Az elnyűtt kerítés helyére szép új került, impozáns vaskapuval, melynek oroszlánjai megfordultak a járókelők után, akik érdeklődve sétálgattak egyre többször arrafelé. Aztán eltűntek a nyikorgó ablaktáblák, a félig leszakadt bejárati ajtó, új vakolatot kapott a ház, és minden ablak csillogva verte vissza a tavaszi nap sugarait. A hatalmas parkot is felseperték. Eltűnt a sok szemét, melyet a szél sodort be, s fennakadva a tövises bokrokon zörgésükkel hozzájárultak a mítosz fenntartásához. A régi bokrokat megnyírták, újakat telepítettek, a sövény rendezetten, katonás oszlopban futotta körül az épületet, és a frissen ültetett rózsák is, melyek ezernyi színben nyíltak, barátságosabb hangulatot kölcsönöztek a villának. A ház most tisztán, hófehéren emelkedett ki a harsogó zöld parkból. Festeni sem lehetett volna szebbet.

Ám, lakóval nem találkozott még senki. Újra pletykálni kezdtek átkokról, melyek nem hagyják, hogy a háznak új tulajdonosa legyen, szerencsétlenségről, mely az újonnan érkezőt sújtja, már az első napon, de ezeknek, a pletykáknak sem volt valóság alapja, ezért amilyen gyorsan szárnyra kaptak, olyan gyorsan el is tűntek.
Viszont az új tulajdonossal még mindig nem találkoztak a helybeliek.

Harry Potter belépett a boltba, és még mélyebbre húzta süvegét, hogy még véletlenül se ismerjék fel. Már bánta, hogy nem használt százfűlé főzetet, mielőtt kitette a lábát otthonról. Nem szerette, ha felismerték. Nem szerette, ahogy körülrajongták, és kifejezetten gyűlölte, mikor idegen kezek tapogatták, és várták tőle a megváltást. Olyan emberek keresték kegyelmét, akik annak idején a rossz oldalra álltak, de most már megbánták bűneiket.

Részben megértette őket, hisz a félelem, és a féltés nagyúr az emberi szíveken, viszont megbocsátani nekik nem tudott. Mint ahogy magának sem. Soha nem fogja elfelejteni halott barátai arcát, ahogy ott feküdtek a nagyteremben, és a rokonaikat, akik gyászolták őket. A sírás, és jajgatás hangjait, ahogy keveredtek az öröm és a szabadság felszabadult, ünneplő zajával.
Akkor még nem érezte. Még nem volt tudatában, hogy mi is történt. Még nem értette, hogy azok, akik elmentek, az ő hibájából nincsenek már velük. Hogy Remus és Tonks soha többé nem ölelheti át kisfiát, hogy Colin soha többé nem kattintgathat gépével, és Fred soha többé nem vigyorog George mellett.
Csak másnap tudatosult benne a hiányuk miatt érzett gyász. És a lelkiismeret-furdalás, hogy mindez az ő hibája.
Lassú volt. Meggondolatlan, és nem koncentrált eléggé feladatára. Ha előbb összerakja a mozaik apró darabkáit, melyet Dumbledore bízott rá, akkor megmenthette volna őket, de ő e helyett, magába roskadva csak arra tudott gondolni, hogy nem kapott elég segítséget. Pedig Dumbledore igen is megadott neki mindent, amire szüksége lehetett. És ő, mint oly sokszor ezelőtt, elsiklott a részletek felett, hagyta, hogy elkalandozzanak gondolatai, hogy önző módon csak magával törődjön, és az önsajnálatba meneküljön.
Ma már tudta, ha annak idején gyorsabban cselekszik, ha ő maga kereste volna fel esküdt ellenségét, és ha egyedül száll vele szembe, akkor nagyon sok életet menthetett volna meg. De ő nyafogó gyerekként bújt barátai mögé, és várta tőlük a segítséget, ahelyett, hogy cselekedett volna.

Nagy sóhajjal lépett beljebb a boltba, és egyenesen a pulthoz sétált. Egy listát adott az eladónak, de nem nézett rá, sőt vigyázott arra is, hogy a kíváncsi alkalmazott, még véletlenül se láthasson be süvegének karimája alá. Mikor megkapta az összekészített árucikkeket, átadta a kért pénzösszeget, majd megfordult, és kilépett a bolt elé, ahonnan azonnal haza hoppanált.
A hátsóbejárat elé érkezett, hogy még az elhagyatott földútról se láthassa meg még véletlenül se senki. Pálcáját elő véve kinyitotta az ajtót, és a konyhába sétálva lerakta terhét az asztalra. Komótosan bepakolt a félig üres szekrényekbe, majd a bejárat melletti fogasra dobva süvegét és talárját, egy pohár jéghideg töklével a kezében kiült a rózsalugas nyújtotta hűs teraszra.
Szeme a birtokban gyönyörködött, a békés táj megnyugtatta, közben pedig nagyokat kortyolt a kezében tartott pohárból. Elégedetten dőlt hátra a nyugágyban, és hallgatta a madarak csivitelését, és a békák brekegését. Időnként egy-egy tücsök megpróbálta felvenni a harcot a békák koncertjével, de aztán csalódottan fel kellett adja a küzdelmet. A kétéltűek éjjel nappal zengő kórusát nem lehetett túl szárnyalni.

„- Nem jött el – Ginny a Roxfort hatalmas ajtajában állt, már több, mint egy órája. Báli ruhája ezüstösen ragyogott a lemenő nap fényében, haja takaros kontyba kötve, nyakában csillogó gyöngysor. Behunyta szemét, és hosszú pillái alól egy könnycsepp indult útjára. Végig folyt arcán, s apró foltot hagyott a báli ruhán.
- Gyere Ginny – ölelte át Hermione a lány vállát. – Ne várj rá. Hiszen nem láttuk, már hónapok óta.
- Azt hittem, hogy tudja, hogy mennyire fontos nekem ez a nap. Hogy tudja, hogy én…
De nem tudta befejezni, szavai zokogásba fulladtak. Elhagyta minden ereje, és a lépcsőre roskadt. Már nem érdekelte az újonnan varratott báli ruha, az órákig készített frizura, a tökéletes smink. Akinek készült, az nem volt itt, nem láthatta.
- Ginny – Ron a másik oldalról ölelte át a lányt. – Ha nem lenne a haverom, most megkeresném, és laposra verném, de tudod, hogy milyen lett. Megváltozott. Már nem ugyanaz, aki régen volt. El kéne felejtsd. Éld az életed. Ne várj rá. Nem érdemli meg. Már nem érdekeljük. Már nem érdekli semmi.

Ginny Weasley lassan felállt, és visszatért a Griffendél toronybeli hálószobájába. Magára zárta a fürdő ajtót, és csak zokogott. Egy idő után a kétségbeesésből harag lett, és ő már nem volt többé ugyanaz a lány, mint egy órával előtte. Harciasan nézett a tükörbe, megigazította sminkjét, egy pálcaintéssel eltűntette a sírás árulkodó nyomait, s mikor percekkel később belépett a bálterembe, már egy vidám Ginny állt barátai előtt. Soha többé nem ejtett egyetlen könnycseppet sem Harry Potterért.”

Harry Potter még mindig a töklevét szorongatta, és arra gondolt, hogy milyen más egyedül élni, mint egy népes családdal együtt lakni. Igen, már tudta, milyen, ha reggel sorba kell állni a fürdőért, ha be kell segíteni a házimunkába, mert a háziasszony nem bírja szusszal, vagy hogy milyen, amikor nincs egy nyugodt perce sem. És mégis mennyire hiányoztak neki a Weasleyk.
Tavaly előtt nyáron még náluk lakott. Bár az első két hétből nem sok mindenre emlékezett.

„ A Roxforti csata utáni napon, fáradtan és koszosan érkeztek meg a Grimmauld téri házba. Ez volt az egyetlen olyan hely, ami még úgy, ahogy lakható volt. Az Odút támadás érte, még a tavasszal, s szinte csak a csupasz falak maradtak. Ezért oda nem mehettek. Így nem maradt más választásuk, mint Harry örökségét igénybe venni.
Az első döbbenet akkor érte őket, mikor a házat ragyogóan tisztán találták. Sipor a házimanó, azóta is ott lakott, és várta haza gazdáját. A hatalmas vendégsereg láttán ugyan a manó morgott némi bejelentési kötelezettségről, de alig egy óra múlva, pompás menüt tálalt fel a fáradt mágusoknak.
Harry még mindig nem tudta elhinni, hogy Fred soha többé nem fogja ugratni.
S bár a vacsora kitűnőre sikerült, mégis mindenki csak turkálta az ételt. A Weasleyk, némán, hang nélkül gyászoltak.
Az egyik pillanatban Harrynek olyan érzése volt, mintha már ezer éve vége lett volna mindennek. Annyi minden történt az óta. Még aznap reggel elkezdték a halottak elszállítását, a törmelékek eltűntetését, és a Roxfort mágikus helyrehozatalát. Harry nem gondolkodott, csak dolgozott, mint ahogy sokan körülötte. A nap hosszú volt, és mikor a napkorong lebukni készült, ők rájöttek, hogy ideje távozzanak. A többi már a profik dolga. Mc Galagony még ígéretet tett, hogy a Roxfort szeptember elsején újra megnyitja kapuit. Ezzel a felszabadító érzéssel indultak útnak a mágusok, de hazatérve szembesülniük kellett elvesztett családtagjaik, barátaik hiányával.
Ez történt velük is.
Harry alig evett, mégis úgy érezte, hogy majd kidurran. Nem volt íze az ételnek, vagy csak ő nem érezte.
Illedelmesen elköszönt, arra hivatkozva, hogy fáradt, és felment a szobájába. Tíz perc múlva, megfürödve, és tiszta pizsamában állt az ablak előtt.
Nem tudta, mennyi ideje morfondírozik a múlton, és a lehetőségeken, amiket elfelejtett kihasználni, mikor nyikorgott az ajtó, és hallotta, hogy valaki belép a szobába. Megfordult, és Ginnyt látta, ahogy sárga pizsiben áll a szoba közepén.

Annyi minden motoszkált a fejében egész álló nap. Ezerszer is elképzelte már azt a pillanatot, amikor végre újra kettesben lesznek. Egy évvel ezelőtt nem gondolta volna, hogy amikor eljön ez a perc, ő meredten nézi a lányt, és még arra is képtelen lesz, hogy megmozduljon.
Ginny csak állt, és nézte őt, haja kibontva omlott vállára, és Harry talán még soha nem látott szebbet, mint most a lányt. A barna szemekbe nézett, és megpróbált hang nélkül üzenni, elmondani, hogy mennyit jelent neki, hogy most itt látja őt. Hogy erre várt a hűvös éjszakákon a lányról álmodozva, hogy ezért a napért nem adta fel, hogy ebből az álomból merített erőt, még akkor is, amikor úgy érezte nincs kiút.
De a lány szemei szomorúak voltak, csak nézte a fiút egy ideig, majd lehajtotta fejét, és megfordult, hogy elhagyja a szobát.
- Ne!
Harry maga is meglepődött saját hangján, ahogy kétségbeesetten kiált a lány után. Szinte önkéntelenül mozdult keze lába. Egy lépés, és már a lány mögött volt, akinek keze már a kilincset markolta. Keze rákulcsolódott a lányéra, és szívét melegség járta át az érintéstől. Ginny nem mozdult, csak állt és összefonódott kezüket nézte.
- Maradj – suttogta a lány hajába, és másik kezével átölelte a lány derekát. Arcát a lány hajába temette, s belélegezte a sampon és a szappan kellemes, nyári szellőt idéző illatát. Ez az egyetlen légvétel elég volt, hogy új remény ébredjen a fiú szívében. Egyetlen szippantás, és egy új jövő ígéretével kecsegtette a lány. Egy boldogabb, normálisabb élettel. Ahol szerelem van, és család, iskola és barátok. Ahol minden normális, nem kell bujkálni, élelemért kutatni, megfejthetetlen rejtvényeket és feladatokat megoldani. Minden egyszerű és hétköznapi.

Harry lassan maga felé fordította a lányt, és megcsókolta. Először lassan, puhatolózva, félve a választól, melyet a lány teste ad majd. Félve az elutasítástól, a távolság tartástól.
Ám ilyen válaszra igazán nem számított. Ginny szinte azonnal átkarolta a fiú nyakát, és hozzábújt. Szája szorosan tapadt az övére, teste hozzásimult. Harry szorosan ölelte, és mintha visszakerültek volna az időben, ahhoz az első frenetikus csókhoz, felkapta, és megpörgette.
Lihegve távolodtak el egymástól, és néztek egymás szemébe.
- Annyira hiányoztál – suttogta Harry.
- Féltettelek – jött a válasz.
- Nem fogadtál szót – nézte a lányt mosolyogva. – Megegyeztünk, hogy nem harcolsz.
- El sem búcsúztál tőlem, mikor Voldemort elé mentél, én azt hittem, hogy elveszítettelek.
A lány szeméből egy könnycsepp gördült le, és Harry lassan lehajolt, és megcsókolta a könnyező szemeket.
- Mert nem tudtam elbúcsúzni, ha odamegyek hozzád, akkor nem tudtam volna végig csinálni, akkor nem lett volna erőm mindent hátrahagyni. Csak álltam, és néztelek, és még utoljára éreztem a hajad illatát.
- Ott voltál az erdő szélén igaz?
- Igaz.
- Tudtam, éreztem, hogy ott vagy.
Ginny lassan kibontakozott a fiú karjaiból, és az ágyra ült.
- Haragszol?
- Nem, csak fáj, hogy ellöktél – nézett fel rá a lány könnyes szemmel.
- Nem löktelek el, hát nem érted? Te voltál az egyetlen dolog, amiért érdemes volt élnem, amiből erőt meríthettem. Te voltál maga az élet ígérete, hogy lesz még jövő a harc után is.
- Akkor miért nem lehettem melletted?
- Mert akkor nem lett volna erőm eldobni mindent – hajtotta le fejét a fiú.
- Muszáj volt így megtenni? Egyedül?
- Kicsi Gin. Voldemort kimondta rám a halálos átkot. Megint. Gondolod, hogy ha velem vagy, akkor téged megkímél? Nem ez kettőnk ügye volt, négyszemközt kellett elrendezzük.
- Ő sem volt egyedül – fogta meg a fiú kezét.
- Magányosabb volt, mint én valaha – mosolyodott el a fiú, és leguggolt a lány elé.
- De a halálfalói.
- Voldemort soha nem bízott fontos munkát másra, mindent maga intézett, és ez lett a veszte.
- Nem értem, ha újra kimondta rád a halálos átkot, akkor most van még egy sebhelyed? – fürkészte a fiút.
- Nincs több, nem sebzett meg.
- Ez hogy lehet? – simított végig a fiú arcán.
- Nem tudom, illetve nem akarok róla beszélni, most nem. Lehetne, hogy most csak veled vagyok, nem egy kiválasztott, nem az, aki megölte a Sötét Nagyurat, nem a híres Harry Potter, csak én Harry, aki olyan régóta várt erre az estére.
Ginny szomorkásan elmosolyodott, és a fiú szemébe nézett.
- Vártalak
- Reméltem.
Harry letérdelt a lány elé, és két kezébe fogta az arcát. Ginny behunyta a szemét, és úgy várta a fiú csókját. Harry elmosolyodott, és lassan megcsókolta a lányt. Ginny átölelte a fiú derekát, és közelebb húzódott hozzá. Harry csókja egyre mélyült, nyelve felkutatta a lány szájának minden apró rejtekét, végig simított fogain, nyelvét ízlelte, s ajkait becézte. Nem akart mást, csak kedvesével lenni, szeretni, és kitörölni minden mást a fejéből.

Ginny szomjasan ébredt. Lassan felhajtotta a takarót, és kimászott Harry mellől. A fiú morgott ugyan álmában, de elengedte a lányt. Halkan kinyitotta az ajtót, és kiosont a szobából. Az ódon lépcső nyikorgott a lába alatt, ahogy a konyha felé settenkedett.
Molly és Arthur Weasley a konyhában ült, és reggeli kávéjukat szürcsölgették. Mindketten fáradtnak tűntek, és az asszony szeme azt is elárulta, hogy nem sokat aludt az éjszaka. Ginny ahogy megpillantotta szüleit, már tudta, hogy lebukott.
- Jó reggelt kisasszony – hallotta anyja hangját.
- Szia kicsim – köszönt apja is.
- Jó reggelt.
Ginny engedett magának egy pohár vizet, majd leült az asztalhoz. Tudta, az ilyen beszélgetéseken jobb minél előbb túl lenni.
- Hol aludtál az éjjel? – anyja hangja vádlón csengett, de nem volt benne a várt él.
- Harryvel – egyszerűbb volt kimondani, mint gondolta.
- Megmagyaráznád? – fordult felé apja.
- Nem történt semmi olyan, ne aggódjatok.
- Ennek nagyon örülünk, de még mindig nem értünk semmit – tette le csészéjét a boszorkány.
- Mi együtt járunk.
Most, hogy visszagondolt, olyan természetes lett minden. Tegnap este még félve nyitott be Harryhez, nem tudta, milyen fogadtatásban fog részesülni, de most az a világ legtermészetesebb dolga, hogy ők együtt vannak.
- De mégis mióta, hisz nem is láttuk őt már hónapok óta – apja kérdőn nézett rá.
- Sajnálom, el kellett volna mondjam, de olyan más volt akkor minden.
- Azért mi hallgatunk – Molly hangja már inkább érdeklődő lett, mint számon kérő.
- Még Dumbledore halála előtt kezdődött. A Roxfortban. Boldogok voltunk, de csak pár hétig. Aztán meghalt az igazgató, és minden megváltozott. Harrynek feladata lett, és engem nem volt hajlandó magával vinni. Féltett. Azt mondta, nem bírná elviselni, ha nekem is bajom esne, ezért inkább szakított velem. Nagyon fájt. De tudtam, hogy miért teszi. Tudtam, hogy Voldemorttól félt.
- Volt is rá oka – sóhajtotta apja.
- Aztán nyáron, újra találkoztunk. Boldog voltam vele, és bár nem beszéltünk róla, de én vártam rá. Ameddig csak kellett. És most visszakaptam – kiitta poharából az utolsó kortyot, és szüleire nézett. – De tegnap este nem csináltunk semmi rosszat. Csak végre együtt lehettünk. Együtt gyászoltunk. Harrynek azt hiszem, kell majd egy kis idő, míg megemészti a dolgokat.

Ginny lerakta poharát, és visszasétált a lépcsőn, egészen Harry szobájáig.
Harry még mindig aludt, és amikor Ginny visszamászott hozzá a takaró alá, közelebb bújt hozzá. Ginny befészkelte magát a fiú karjai közé, és lehunyta a szemét. A fájdalom még mindig ott tombolt a szívében, de a szerelem erősebb volt a gyásznál.

Harry először nagyon zavarban volt, mikor rájött, hogy a család értesült kettejük kapcsolatáról. Nem is akart kijönni a szobájából, de aztán Ginny meggyőzte, hogy nincs mit titkolniuk. Ám Harrynek ettől még nem múlt el a lelki-ismeret furdalása.
Alig egy napja, hogy elvesztették egyik fiúkat, ő pedig ágyba bújik a lányukkal. S bár nem történt semmi, mégis árulónak érezte magát. Félve ment le ebédelni, és maga is meglepődött, hogy Arthur és Molly viselkedése vele szemben, semmit nem változott.

Harry és a Weasleyk, a nappalokat az Odú újra építésével kezdték, míg az éjszakákat fáradtan átaludták. Harry nem is bánta. Félt az olyan átgondolkodott, és ébren hánykolódó éjszakáktól, melyek rá vártak volna. A nyár forró volt, és Harry elmenekült a világ elől. Nem számított más, csak az, hogy az Odú minél előbb felépüljön. Úgy látta, hogy a többieknek is a munka adott mentsvárat a gyász, és a sötét gondolatok elöl. Már nem volt nevetéstől hangos az udvar, csendben dolgoztak egymás mellett. Egyedül George tért vissza a boltba, már a harmadik reggelen, és bár Molly kérte, hogy maradjon, a fiú egyszerűen közölte velük, hogy csak ennyi maradt neki a testvéréből. Erre nem tudtak mit mondani, a fél iker pedig szótlanul távozott.

Egy hónappal később, már az Odúban laktak. S bár az alakján nem sok változás történt, aminek Harry örült, bent annál szembetűnőbb volt az átalakítás. Tértágító bűbájjal az egész földszint egy hatalmas nappaliból, a konyhából, és a szülők hálószobájából állt. Fent viszont csak szobák, és fürdők voltak. De abból több, mint előtte. Most mindenkinek jutott saját szoba, bár evvel a lehetőséggel nem mindenki kívánt élni. Ron egyszerűen kijelentette, hogy ő egy szobában fog lakni Hermionéval, s bár a lány elpirult, Molly és Arthur csak mosolygott a bejelentésen. Ginny Harryre nézett, de az alig észrevehetően megrázta a fejét. Nem akarta túl feszíteni a húrt fogadott családjánál. Először arra gondolt, hogy ő nem is költözik velük vissza vidékre, de Mollyék erről hallani sem akartak ragaszkodtak hozzá, hogy Harry velük lakjon. Harry legnagyobb meglepetésére, a Ginny szobájával szemközti szobát szánták neki. Harry könnybe lábadt szemmel lépett be a szobába, s bár részt vett a szoba építésében, most mégis egészen másképp nézett rá. Ez volt élete első igazi szobája. Persze kapott Petúnia néniéktől egy szobát, de az sosem volt igazán az övé, soha nem érezte a sajátjának. Csak vendégnek érezte magát, nem különbözött az, az érzés attól, mikor Vernon bácsi levetett ruháit örökölte meg. Nem neki szánták eredetileg. Így volt ez Dudley szobájával is, melyet csak kényszerűségből kapott meg.
De ez most más volt, érezte, hogy ezt a szobát már akkor neki szánták, mikor még csak a ház elrendezését tervezték. Most először igazán otthon érezte magát.

Július 31-e hamar eljött, és a család, ünnepléshez készülődött. Mindenki eljött, a diófa alatt a nagy asztal roskadozott a süteményektől, és Harry mosolyogva fogadta a gratulációkat, de belül üvölteni szeretett volna. Nem akarta, hogy itt legyenek. Tudta, önző módon viselkedik, de nem akart másokat látni. Nem akarta, hogy a fél Roxfort eljöjjön, hogy a tanári kar egymás után veregesse a vállát, hogy Kingsley a pártfogását és támogatását kérje a miniszteri szék elérésében, bár be kellett vallja magának, hogy még mindig vele járnának a legjobban. Felelős miniszteri posztokon ülő emberek vonultak fel, és hozták el drága ajándékaikat, akiket előtte soha nem látott. Idegen arcok mosolyogtak rá, gratuláltak neki hősi tettéért, és ő lassan elvesztette időérzékét. Köd borult elméjére, és azon keresztül figyelte saját magát, ahogy illedelmesen beszélget, és forgolódik vendégei között. De belül egy ketrecbe zárt vadállatnak érezte magát, akit egyre nehezebben tudott kordában tartani. Üvölteni, tombolni akart. Hát nem látják? Nem érzik? Hogy ez az egész már nem számít? Vége van, mindennek vége van. És ő hiába harcolt, akikért harcolt már nem lehetnek itt.

Talán az volt a mélypont, mikor Androméda Tonks jelent meg a kis Teddyvel. Harry kővé dermedten bámulta a csöppséget, akinek minden percben más színű lett a haja. Aki rámosolygott, annak felvette hajszínét, ezzel általános derültséget okozva a társaságban.
Harry lerakta poharát az asztalra, és a kisfiú elé lépett, aki nagyanyja karjában nevetgélt. Azok a barna szemek. Mintha Remus nézne rá megértő szemekkel a síron túlról.
- Bocsáss meg – suttogta a kisfiúnak, majd átvágott a tömegen, és a birtok határán kívülről hoppanált.

A Grimmauld téri ház elhagyatottnak tűnt. A csend beleivódott a falakba, s magányt árasztott. Most érezte csak, hogy miért utálta Sirius annyira ezt a házat. Ez volt a magány és a fájdalom háza. Sipor kijött a konyhából, de ahogy megpillantotta gazdája zaklatott arcát, már vissza is fordult. Harry értékelte ezt a gesztust manója részéről. Felbaktatott a szobájába, és leült az ágy elé a földre. Térdeit felhúzta, és átkarolta, fejét pedig kezére hajtotta. Már nem akart élni. El akart tűnni az érzései elől. Nem akarta többé érezni a gyászt. Egész életét a gyász és a halál szőtte át. Elege volt. Pihenni akart. Örökre. Nem gondolni múltra, jövőre, barátokra, elvesztett szerettekre. Csak a semmit akarta. A semmit, mely most olyan hívogatónak tűnt.

Ginny vette észre először, hogy Harry eltűnt. Elkezdte keresni, de sehol nem találta. Hermionét félre vonta, és megkérdezte tőle, látta-e a fiút, de az is csak a fejét rázta. Átkutatták az egész házat, de nem akadtak a nyomára.
Már este tíz is elmúlt, és az összes vendég eltűnt, de ők még mindig a nappaliban ültek, és vártak. Andromédával való beszélgetésük után kiderült, hogy Harry elég rossz hangulatban, de önként távozott a partiról. Ginny azonnal meg akarta keresni, de a többiek nyugalomra intették.
- Hagyj időt neki, majd visszajön, ha megnyugodott – bátorította Ron.
- Talán korai volt még ez a felhajtás – motyogta maga elé Molly. – De én csak azt akartam, hogy jól érezze magát.
- Nem a te hibád – nyugtatta férje.
- Senki sem hibás – szólalt meg Ginny. – Harry megváltozott. Mintha nem tudna többé az emberek szemébe nézni.
Szavait néma csend fogadta.

Ginny hajnalig bírta. Nem aludt, nem mozdult a nappaliból, csak várta, hogy kedvese haza térjen, de már pirkadt Harry még sehol sem volt. Azonnal tudta hol keresse.

Mikor belépett Sirius házába, először azt hitte, hogy nincs itt senki, de aztán Sipor fejével az emelet felé intett, és ő tudta, jó helyen jár. Sirius szobájának ajtaja nyitva volt. Harry az ágy előtt ült a földön, és üveges szemekkel bámulta cipője orrát. Ginny lassan letérdelt a fiú elé, és sarkára ült. Ujjával végig simította a szeretett arcot, majd kezét a fiú kezére kulcsolta.
Harry csak most vette észre a lányt. Meglepetten nézett körül a szobában, látta, hogy már felkelt a nap. Vajon hova lett az éjszaka?

- Megijesztettél – suttogta a lány.
- Elegem volt – jött a fáradt válasz.
- Mindenki aggódott érted – Ginny nem adta fel. Valahogy fel kell rázza a fiút, a csata óta teljesen magába fordult. Ezt nem engedhette tovább fajulni.
- Sajnálom – de Harry hangjában nyoma sem volt a megbánásnak.
- Miért jöttél el?
- Nem volt miért maradnom.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretünk – nézett a fiú szemébe.
- Szeretünk? – visszhangozta Harry a szót.
- Szeretlek – mondta ki Ginny. Tudta, érezte, hogy Harry erre kíváncsi.
- Miért? – Harry oldalra hajtotta a fejét, és úgy kémlelte a lányt.
- Miért? – képedt el a lány.
- Miért szeretsz? Mit adhatok neked, amit más nem?
- Nem tudom, hogy mástól mit kaphatnék, de nekem te kellesz. Már rég nem a hírest, vagy a hőst látom benned. Csak téged. Nekem így vagy jó, ahogy vagy.
- Nem vagyok jó semmire. – Hunyta le szemét a fiú, és fáradtan döntötte hátra fejét.
- Nem is kell, hogy jó legyél valamire. Diák vagy, egy hónap múlva kezdődik az iskola. Tanulunk, tovább éljük az életünket.
- Hogy lehetnék rá képes? Hát nem érted? Elbuktam.
Harry hangja visszaverődött a falakról, így még kísértetiesebbé téve a szobát.
- Én nem így látom, és mások sem. Te nyertél. Legyőzted.
- Nem ez számít – legyintett Harry.
- Akkor mi? Mondd mégis mi az, ami számít, ha nem az, hogy megmentettél minket?
- Nem tudtam megmenteni sem a bátyádat, sem pedig Remust és Tonksot. Colin Creevey szüleit sem hatja meg, hogy győztünk. És nézd meg Teddyt, soha nem fogja megismerni a szüleit. Elkéstem. Az én hibám. Előbb kellett volna cselekedjek. Már az első hívás után oda kellett volna menjek, de én tétováztam.
- Mert előbb a feladatodat kellett végrehajtsd! Addig nem lett volna semmi értelme. Nem menthettél meg mindenkit.
- De ők értem haltak meg. Azért, hogy én élhessek. Már megint csak én. Önzőnek érzem magam. Gyávának.
- Nem érted haltak meg, hanem az ügyért, amit te is szolgáltál. Remus azért halt meg, hogy a fia békében élhessen, hogy emelt fővel, büszkén járhasson iskolába. Fred pedig azért halt meg, mert védte az iskolát, a diákokat, és azt, amiben hitt. Ha más lett volna a kiválasztott, akkor mást segítettek volna. De most te voltál. Ez nem neked szólt, hanem a jó ügynek, amiért harcoltunk. Te is, és én is. Mindannyian eldobtuk volna az életünket azért, hogy végre valaki megállítsa Voldemortot. Nem menthettél meg mindenkit, de így is nagyon sok ember köszönheti neked az életét.
- Miért van az, hogy ha tőled hallom, akkor egészen másképp hangzik – sóhajtotta Harry, és Ginny tudta, hogy nyert.
- Mert én szeretlek annyira, hogy az igazat mondjam. Te pedig mindent túl bonyolítasz.
- Szeretlek.
Harry most kinyújtotta lábait, és Ginnyt átölelve magához húzta, majd megcsókolta. A lány készségesen bújt hozzá, s ölelte át derekát. Keze bekúszott a talár alá, s kitapintotta az izmos hátat. Harry felnyögött, és eltolta magától a lányt.
- Ne. Most inkább menjünk – suttogta levegő után kapkodva.
- Nem akarok – rázta meg a fejét a lány. – Téged akarlak.
- Gin, ez itt most nem a megfelelő hely és idő ahhoz, hogy…
- Nem érdekel. Csak szeress.
Harry eltolta magától a lányt, felállt, és kinézett az ablakon. De Ginny nem hagyta magát, a fiú mögé állt, és lehúzta róla a már előzőleg kigombolt talárt, majd keze az ing alá vándorolt, és felhajtva azt a fiú hátát kezdte el csókolni. Harry szemei felpattantak, majd megpördült, és magához szorította a lányt. Ginny a lendülettől elvesztette egyensúlyát, és most a fiúba kapaszkodott. Harry szorosan tartotta, és száját a lányéra tapasztotta. Vágy forrósította a testét, ágyéka megkeményedett, ahogy a lány csípőjét magához szorította. Ginny felnyögött az érzéstől, melyet a másik vágya keltett benne. Belemarkolt a fiú hajába, és vadul csókolta. Harry egyetlen rántással megszabadította Ginnyt a pólótól, és élvezettel húzta végig kezét a lány testén. Ginny hátrahajtotta fejét, és úgy évezte kedvese simogatását. Mire észbekapott, már az ágyon feküdt, és Harry föléje hajolt. Mikor Harry meztelen felső teste a bőréhez ért, szinte elvesztette józan eszét. A meztelen bőr érintése vad, eddig ismeretlen vágyakat ébresztett benne. Vadul csókolta a meztelen izmokat, nyelve a fiú bimbóját ízlelte.
Harry ezekhez az érzésekhez, még hasonlót sem érzett soha. Megrémítette a vágy, ami hirtelen uralni kezdte testét. Felemelkedett a lányról, és leült melléje. Keze a lány hasát simogatták, majd feljebb kúszott, és mosolyogva figyelte, hogy a lányból milyen hangokat csal ki érintése.
- Harry – suttogta Ginny, mire a fiú fölé hajolt.
- Most még megállíthatsz – suttogta a fülébe, de belül azt kívánta, bár ne tenne ilyet a lány.
- Gyere – suttogta Ginny, és közben kigombolta a fiú nadrágját. Harrynek sem kellett több, lehúzta a lány nadrágját, majd a sajátját is, és a lányra feküdt. Becézte, cirógatta a lány testét, nem tudott vele betelni, majd mikor már elviselhetetlen lett a vágyuk, lassan, mégis határozottan beléhatolt. Megállt, és várta a lány reakcióját, de Ginnyn nem látszott, hogy érezne fájdalmat, csípője mozdult, és Harryt most elöntötte a vágy. Szerelme szemébe nézve mozdult az ősi ütemre teste, és a lány követte minden mozdulatát, mintha ez lenne a legtermészetesebb. Mintha nem most tennék ezt először. Harry szorosan tartotta a lányt, Ginny pedig kedveséhez bújt, szorítva magához. Ginny sikolyai mélyebbek lettek, szeme lecsukódott, teste megremegett, keze a fiú hátába markolt. Harry már nem bírta visszafogni magát. A lány nyakába temette arcát, hogy ne kiáltson fel a kéjtől, mely már uralta egész testét. Ereje elhagyta, és kimerülten borult a lány testére.
Ginny mosolyogva hallgatta a fiú egyenetlen lélegzet vételét, s önkéntelenül a fiú hátát kezdte simogatni. Harry mellé gördült, és szorosan átölelte.
Észre sem vették, mikor aludtak el. Álmuk nyugodt volt, szerelemmel teli. Mentes volt a múlt, és a jelen fájó valóságától.

Harry életének talán legboldogabb időszaka volt ez az egy hónap, mely vissza volt még a nyári szünetből. Nem voltak idegenek, csak a család, és Ginny. A házon még akadt tennivaló, de már jutott idő kviddicsezésre is, sőt még néha az iskolai könyvek is előkerültek Hermione nagy megelégedésére. A szerelem és a nyár, ez a kettő, ami igazán széppé tudja tenni egy fiatal életét.”

Harry lerakta tökleves poharát, majd az asztalon fekvő pálcájáért nyúlt. Egy pöccintés, és a ház és a birtok le lett zárva. Már senki nem zavarhatta meg. Komótosan lépdelve elindult a pince felé. A vastag ajtón ormótlan lakat függött, mely most pálcájának intésére félre fordult, s az ajtó kitárult. Harry lesétált a kőből faragott lépcsőkön, végig a boros hordók között. Szeme mire megszokta a félhomályt, már el is érte a téglákból kirakott borospince végét. Megállt a fallal szemben, és pálcájával a tégla kockákra koppantott. Azok egymás után szépen sorjában félrefordultak, és nem sokára egy ovális bejárat bontakozott ki a félhomályban. Harry belépett a hatalmas terembe, mire a falakon elhelyezett fáklyák kigyulladtak. A terem lehetett vagy ötven méter hosszú, és legalább húsz méter széles. A magassága is elérte a tíz métert.
Harry végig nézett a gyakorló termén. Kötelek, hálók, melyek a falakról, és a plafonról csüngtek alá, különböző fegyverek, kardok, buzogányok, lándzsák, melyek a falakat díszítették. Ez a terem pontos mása volt az auror akadémia gyakorló termének. Harrynek nem hiába sikerültek olyan jól a záró vizsgái. Felesleges energiáit itt vezette le. Pálcájával intett, mire a kötelek és hálók tekeregni kezdtek. Harry a combjára varrt hosszúkás zsebbe dugta pálcáját, majd az egyik felé lendülő kötelet elkapva a magasba mászott. Kitért a csapkodó hálók, és különböző életre kelt fegyverek útjából, majd átlendült egy másik kötélre, onnan pedig az oldalsó falra, ahol csak kiálló fogantyúkba kapaszkodhatott. Lábát nem használta, úgy mászott még följebb, és közben fél kézzel kapaszkodva arrébb lendült egy felé száguldó gurkó forma tárgy elől.
Vagy egy órán át gyakorolt, mire izzadtan, és levegő után kapkodva a földre huppant. Elővette pálcáját, és intésére a tornaszerek újra megnyugodtak, és mintha soha nem is érte volna őket mágia, egyszerű eszközökként lógtak a semmibe.
Harry kilépett a pincéből, mire az visszazárta önmagát.
Egyenesen a fürdő felé ment. Ledobta ruháját, és a langyos víz alá állt. Hagyta, hogy a vízsugarak végig masszírozzák fáradt testét, s felélénkítsék. Élvezte, ahogy arcán végig folynak, és lezárt szemhéjain dübörögnek. A vízsugarak, mint egykor Ginny puha ujjai, úgy simogatták bőrét.
Megrázta a fejét, hogy elhessegesse az emléket, mely újra a múltba rántaná vissza.

„Szeptember elseje volt, és ők már a Roxfort Expressen ültek. Harry az ablak mellé ült, és fáradtan nézett ki az ablakon. Ezernyi ember tolongott az állomáson. Szülők, testvérek, kik elbúcsúztak szeretteiktől, egy újabb iskolaévre.

Harryék az utolsó percben értek ki, de így is túl hamar érkeztek. Amint a varázslók megpillantották őket, gratulálók tömege fogta őket közre. Hálálkodó, és gyászoló emberek sokasága akarta megszorítani a kezüket. Voltak, akik csak megbámulták őket, és egy biccentéssel beérték, de akadtak, akik utánuk nyúltak, megrázták kezüket, simogatták őket. Egy darabig még Ron is élvezte a hirtelen jött népszerűséget, de egy idő után már elvesztek az emberáradatban. Már nem is látták egymást, csak milliónyi feléjük nyúló, tapogatózó kezet. Arthur és Molly pálcájával vágott rendet, majd kiszabadítva a fiatalokat, a vonthoz kísérték őket. Harryék beültek az első üres kupéba, és magukra zárták az ajtót.
A Roxfortba érve sem lett jobb a helyzet. Harryt mindenki üdvözölni akarta, így csak McGalagony mágikusan felerősített hangja tudta eloszlatni a tömeget, mely kisebb fennakadást okozott a Griffendél asztalánál. Harrynek egy falat étel sem csúszott le a torkán. A vacsora végeztével felállt, és barátaival elvonult a klubhelységbe. De ott sem maradhatott sokáig, az idei elsősök csodáló pillantásaitól menekülve, végül felment a hálójukba. Előkereste törölközőjét, majd pizsamáját, és elindult a fürdő felé. Magára zárta az ajtót, és megengedte a zuhanyt. Már vagy öt perce állt a vízsugarak alatt, mikor valaki félrehúzta a kabinajtót, és ő a párától félig vakon mérgesen megfordult.
- Ginny? – a lány vörös haját, még így szemüveg nélkül is azonnal felismerte.
- Csak jöttem segíteni – suttogta a lány, és már be is húzta maga mögött az ajtót. – Gondoltam, hátha nem tudod megmosni a hátad közepét – kuncogta a lány.
Harry csukott szemmel élvezte, ahogy egy meztelen test nyomódik hozzá, majd a lány őt átkarolva, a hátát kezdi el masszírozni, kör körös mozdulatokkal.”

Harry mérgesen zárta el a meleg vizes csapot. A hideg víz, amely a nyakába zúdult, rögtön lehűtötte. Mérgesen, és a hidegtől vacogva nyúlt a törölköző felé, majd miután jól átdörzsölte testét, felvette szabadidő ruháját, és leballagott a konyhába.
Sipor már a vacsorát rakta az asztalra. Harry szótlanul ült le, és látott neki az evésnek. Megszokta már Siport, s fanyar humorát. No és persze Sipor volt az egyetlen, aki megtalálta őt. Mikor azon a februári napon otthagyta a Roxfortot, nem szólt senkinek, nem búcsúzkodott. Hirtelen döntés volt, egyszerűen elmenekült. Már csak Ginny tartotta benne a lelket, de ebben a pillanatban még ez is kevés volt ahhoz, hogy megállítsa őt. Összepakolta holmiját, és a láthatatlanná tévő köpenye alatt elhagyta az iskolát. Először a minisztériumba ment, ahol az eladó ingatlanokról kezdett érdeklődni. Tudatosan Roxmortsról kérdezősködött, és mikor meghallotta, hogy a Szellemszállást szinte ingyen megkaphatná, egy percig sem tétovázott. Már másnap ideküldte egy kivitelező cég a dolgozóit, és az előre megbeszélt tervek alapján nekiláttak a felújításnak. Harry két hónapig lakott egy fogadóban, mire végre beköltözhetett.
Senki nem tudta, hova lett a híres Harry Potter. Hónapokig cikkeztek eltűnéséről az újságok, de őt nem érdekelte. Aztán a második itt töltött napján megjelent Sipor, és neki állt takarítani, ebédet főzni. Egyetlen feltétele volt a manónak, hogy Harry nem adhatja el a Black házat, és hogy Sipor hetente egy napot ott tölthessen. Ezeket könnyű szerrel meg tudta ígérni, hiszen nem volt szándékában megválni Sirius házától. És persze azt sem bánta volna, ha Sipor többet tölt abban a házban. Mikor azonban közölte ezt a manóval, az felháborodott, és Harry képébe vágta, hogy neki elég egy nap, hogy rendben tartsa a házat. Ettől kezdve Sipor állandó lakótársa lett. Volt, hogy hetekig nem szóltak egymáshoz, szinte nem is pillantottak egymásra, mégis Harry valahogy hozzászokott a manó jelenlétéhez. Soha nem gondolta volna, hogy éppen ő lesz az, akivel évekig fog egy fedél alatt élni.
Sipor elröptette Harry elől az üres tányért, majd leült vele szemben a székre. Harry tudta, hogy most fontos mondanivalója van manójának, különben soha nem ült volna vele egy asztalhoz.
- Hallgatlak – nézett a manóra.
Sipor azonban nem szólt, csak előhúzott köténye alól egy megsárgult borítékot, és átnyújtotta Harrynek.
- A Black házban találtad? – tette fel a kérdést, mire a másik csak bólintott.

Kedves Harry!

Nem tudom, hogy mikor kapod kézhez ezt a levelet, de remélem még időben, és el tudsz jönni Ron és az én eljegyzésünkre. Július 15-én lesz.
Olyan régen találkoztunk. Semmit nem tudunk rólad. Néha legalább írhatnál. Hogy megy sorod, hol laksz? Boldog vagy?
Annyi kérdésem lenne, de ezt így levélben nem lehet. Tudod, hogy hol találsz minket. Mindig számíthatsz ránk. Kérlek, válaszolj. Hiányzol.

Hermione




Harry csak bámulta a kezében tartott borítékot, majd a manóra tévedt tekintete, aki még mindig vele szemben ült az asztalnál, és most egy morzsával játszott elmélyülten.

- Hermione és Ron eljegyzési partija. Szerinted elmenjek?
Sipor nem válaszolt azonnal, először még két ujja közé fogta az apró kenyérmorzsát, majd gondolva egyet a szájába tömte.
- Harry Potter magányos – szólalt meg végül.
- Nem vagyok magányos, csak egyedül élek, a kettő nem ugyanaz.
- Nem találkozott már egy éve a barátaival.
- Mert nem hiszem, hogy lenne miről beszélnünk.
- Harry Potterre most nem lenne büszke a gazdám – Sipor evvel befejezettnek nyilvánította a beszélgetést, és faképnél hagyta Harryt.
Harry csak bámult a manó után. Már megszokta, hogy Sipor úgy gondol Regulus Blackre, és úgy beszél róla, mintha Harry az ő örököse lenne, és nem is Siriusé. Mintha Regulusnak lett volna köszönhető, hogy Voldemortot végül sikerült legyőzniük. Bár, ahogy így belegondolt, ha nincs Regulus, és Siport nem menti meg, akkor lehet, hogy a házimanók serege nem jön és segít akkor.
Harry eleinte haragudott a házimanóra, amiért az, szerinte későn érkezett. Ha előbb jönnek, csak egy kicsivel talán Remus Lupinnak, és feleségének sem kellett volna meghalnia. Aztán a hónapok melyeket Siporral töltött megváltoztatták őt is. Lassan belátta, hogy vannak dolgok, amiken felesleges vitatkozni, vagy éppen azon morfondírozni, hogy mi lett volna, ha. Nincs ha, minden megtörtént, és nem lehet megváltoztatni. Remus Lupin soha többé nem fog aggódva ránézni, mint ahogy Fred sem fog többé vicceket mesélni, és Tonkson sem fog senki nevetni, mikor vacsora közben malacorrot varázsol magának. Ahogyan Sirius sem kacsint rá többé fekete szemével. És ahogy a szüleit sem fogja soha többé látni. Felrémlett előtte az a hajnal, mikor Vodemort elé indult, avval a feltett szándékkal, hogy nem védekezik. Akkor ott voltak a szerettei, még ma is beleborzong az érzésbe.

Elindult az emelet felé, meg sem állt a szobájáig, ahol a szekrényre szegezve pálcáját az félrefordult, és egy titkos szoba tárult fel mögötte. Belépett a fáklyákkal megvilágított helységbe, és egyenesen a szemközti üveges szekrényhez lépett. Csak bámulta a bordó bársonyon pihenő cikeszt, és a mellette fekvő, karcolásokkal díszített fekete követ. Mielőtt eljött a Roxfortból, megkereste a követ. Nem akart már semmi mást, csak a rég elvesztett szeretteit látni. Utolsó útja a Tiltott Rengetegbe vezetett. Nem kellett sokáig keresgélnie, szinte azonnal rábukkant a csillogó kődarabra, melyen könnyen kivehető volt a halál ereklyéinek jele. Akkor ott a zsebébe süllyesztette, hogy majd, ha kicsit nyugodtabb körülmények közé kerül, visszahívja őket. Csak még egy kis időre, csak hogy elbúcsúzhassanak, hogy elmondhassa, mennyire sajnálja, hogy mennyire hiányoznak neki.

Hogy mennyire magányos, és elesett nélkülük. De az óta sem tette meg. Sokszor tartotta már a kezében, de nem tudta rászánni magát. Mindig felvillant előtte a kék szemek ragyogása, és ahogy szomorúan beszél ifjúságáról. Nem akarta elkövetni ugyanazt a hibát, amit professzora is elkövetett. Nem akart az ereklyék ura, a halál ura lenni. Csak a szeretteit akarta visszakapni, de mivel erre sem a kő, sem a pálca, sem pedig a köpeny nem volt képes, így egy idő után elvesztették értéküket a szemében.

Persze a köpeny más volt, hiszen az a jogos öröksége volt, és használta is mindennap. De a pálca még mindig ott feküdt Dumbledore sírjában, a követ, bár megkereste, és magához vette, soha nem használta. Nagy volt a kísértés, de aztán a józanész mindig győzött a szív fájdalma felett.
Lassan elfordult a vitrintől, és kilépett a titkos szobából. Már maga sem tudta, miért is jött fel. Lerobogott a lépcsőn, és megállt a naptár előtt.

Július 14-e.

Tehát holnap lesz az eljegyzés. Egyik fele el akart menni, újra látni Arthur és Molly Weasleyt, akiknek annyi mindent köszönhetett. Újra a nagy asztalnál ülni, és hallgatni a fiúk ugratásait, hallgatni Fleure akcentusát.

Hermione és Ron hiányzott neki a legjobban. Nagyon ritkán látta őket, és mivel ő akkor is mindig százfűlé főzetet használt, vagy a köpeny alatt rejtőzött, azok észre sem vették. Tudta, hogy Hermione a minisztériumban dolgozik, Ron pedig George mellé állt be a boltba. De igazából, másfél éve, mióta elhagyta a Roxfortot, nem beszélt velük. Eleinte úgy gondolta, hogy majd később elmegy hozzájuk, elmagyarázza döntését, de az idő múlt, és ő egyre csak halogatta a találkozást, míg végül már késő lett.
Pedig biztosan ott lesz mindenki. Régi barátok, évfolyamtársak, és persze Ginny.
Ginny, akit az óta is mindennap látott, bár a lány erről nem tudott semmit. Tudta, hogy annak idején úgy hagyta el a lányt, hogy el sem búcsúzott tőle. Akkor még nem gondolta véglegesnek a távozását, csak átmeneti menekülésnek szánta. Ám a napokból hetek, azokból pedig hónapok lettek, és ő rádöbbent, hogy lekésett arról, hogy elmagyarázza a lánynak az érzéseit. És főleg, hogy visszamenjen hozzá. Pedig ő volt az egyetlen, aki miatt megpróbált élni, akivel el tudta volna képzelni a jövőjét. Ő volt az egyetlen, aki nyugalmat jelentett neki, aki mellett nem a múlt járt folyton az eszében. Az egyetlen jó dolog az életében.
Elfordult a naptártól, és felment a szobájába. Az ágy melletti komódhoz lépett, melyen képek sorakoztak. Egy kép, ami a szülei esküvőjén készült, Remus, anyja, apja, és végül Sirius. Peter is rajt volt a képen, de őt mágiával eltávolította. A következő kép, melyen ők hárman összeölelkezve állnak az iskola előtt, talán harmadikban készülhetett. Ron és Hermione vigyorogva állnak az oldalán. És az utolsó, melyen Ginny a fűben ül, ő pedig hátulról átöleli, és nevetve néznek a kamerába. Dennise Creevey készítette róluk ezt a képet, még az utolsó év őszén. Ez volt az egyetlen képe Ginnyről. Végig simított a fényképen, mire a rajta lévők, úgy tettek, mintha el akarnák hessegetni a kezét. Önkéntelenül is elmosolyodott.
Leült az ágyra, és végig dőlt rajta.
Már késő, túl késő.



Kérlek írd meg, hogy tetszett-e