2. fejezet. Az eljegyzés

Harry amint megitta reggel a százfűlé főzetét, azonnal az Abszol útra hoppanált. Valami frappáns ajándékot keresett barátainak. Nem tudta igazából, hogy mit is illik venni egy eljegyzésre, de biztos volt benne, hogy ajándék nélkül nem állíthat be. Már harmadszor kellett meghúzza kis kulacsát, mely a varázsitalt rejtette, mikor szeme megakadt egy kobold kézműves termékeket áruló kis üzleten. Itt talán rálel valami ajándékra, mert már nagyon kezdte unni a hiábavaló sétálgatást az üzletek között.

Ahogy belépett a boltba, felhangzott egy csilingelő hang, mire egy kobold sántikált elő a hátsó részt eltakaró függöny mögül.
- Ampók? – képedt el Harry, de gyorsan emlékeztette magát, hogy a százfűlé hatására Ampók nem ismerhet rá.
- Igen az vagyok, talán ismerjük egymást? – nézett rá a kobold gyanakvóan.
- Nem, de egy barátom említette, hogy önt keressem – füllentette Harry.
- Miben segíthetek? – mosolyodott el az apró lény.
- Ajándékot keresek egy eljegyzésre, valami különlegeset szeretnék, az ár nem számít.
Ampók szája széles mosolyra húzódott, és kedvesen invitálta be leendő vásárlóját.
- Csak bátran nézz körül, van itt minden, amit csak szeretnél – tárta szét apró karjait, és mutatott körbe. – Mit szólnál, egy gyönyörű nyaklánchoz a hölgynek? Vagy talán egy csodálatos étkészlet? De van itt más értékes ajándék is.
- Nem, azt hiszem nem ilyenre gondoltam – visszakozott Harry. – Valami közös ajándékra gondoltam, aminek mindketten örülnek. Valami hasznos, és mégis különleges ajándék. Igazából nem is tudom, hogy mit akarok – Harry lemondóan a hajába túrt, és már indult volna kifelé, mikor a kobold a keze után kapott.
- Várj, azt hiszem, tudom, hogy mit keresel – Ampók sejtelmesen mosolygott, és maga után húzta Harryt. – Igen, már biztosan tudom, hogy te ezt keresed.
Harry követte a bolt hátsó részébe, ahol mindenféle használati tárgy hevert rémes összevisszaságban. Dobozok, ládák, vázák és más, Harry számára ismeretlen tárgyak között szlalomoztak. Ampók úgy látszott kiismeri magát a kacathalmok között, mert célirányosan tartott a legsötétebb sarok felé, míg végül megtorpant egy szekrény előtt. Harry hol a szekrényre, hol a koboldra nézett, majd elnevette magát.
- Bocs, de azt hiszem, nem szekrényt akarok venni nekik.
- Ki mondta, hogy eladó? – Kapta fel a fejét Ampók, majd kinyitotta a szekrény ajtaját, és az egyik alsó polcról levett egy sötét dobozt.
- És fekete mágiával kapcsolatos dolgot sem akarok – legyintett Harry, de mire kimondta e szavakat, Ampók már ki is nyitotta a dobozt, és Harry elámult a látványtól. Két nyaklánc feküdt a puha anyagon. Az egyik egy egyszerű arany nyaklánc volt, a másik pedig kissé nőiesebb párja, melyen hófehér kövekből kirakott szív alakú medál csüngött.
- Két nyaklánc? Nem mondom, szépek, de nem hiszem, hogy megértettél, én valami különlegeset keresek.
- Ez különleges, nem akármilyen ékszer – hallotta a kobold hangját. – Akik felhúzzák, bármikor üzenhetnek egymásnak, csak erősen a másikra kell koncentrálniuk, és meghallják egymás gondolatait. Mit gondolsz, a barátaid örülnének neki, ha bajban tudnák egymást értesíteni, ha szinte azonnal egymás segítségére tudnának sietni?
Harry ámulva nézte a nyakláncokat, és végre úgy érezte, megtalálta barátainak a megfelelő ajándékot.
- Száz galleon – hallotta a kobold hangját.
Meglepetten nézett a varázslényre.
- Az egy kisebb vagyon.
- Ha nem kell, nekem úgy is jó – vonta meg vállát Ampók, és már mozdult volna, hogy visszarakja kincsét a szekrény mélyére, de Harry keze megállította.
- Megveszem, de kell belőle még egy.
- Még egy? – Ampók szeme elkerekedett. – Nincs még egy.
- Akkor szerezz – rántotta meg a vállát Harry. – Ráérek. Majd még benézek, addig is ezt elviszem.

Harry elégedetten lépett ki az apró üzletből, s indult el egy sikátor felé. Magára terítette láthatatlanná tévő köpenyét, és hoppanált.

Az Odú nem változott semmit, talán csak az udvar, mely most tele volt székekkel, asztalokkal, és varázslókkal. Harry önkéntelenül is megtorpant, mielőtt átlépte a birtok határát. Tudta, onnan nem fog tudni hoppanálni, és ha felfedezik nehezebb lesz kereket oldani. De aztán vett egy mély levegőt, és átlépte a láthatatlan határvonalat. Egyenesen az ajándékokkal zsúfolt asztalhoz lépett, és óvatosan, hogy senki ne vegye észre, elhelyezte ajándékát. Amint ez sikerült, már fordult is, és indult, hogy távozzon. Alig tett meg azonban pár lépést, mikor ismerős hangok ütötték meg a fülét.
Hermione állt Ginnyvel szemben, és fejét csóválva magyarázott a lánynak, akit láthatóan nem hatottak meg barátnője szavai, mert mérgesen félre nézett.
- Ne csináld Ginny, nem lehetsz ilyen mogorva – hallotta Hermione hangját.
- Akkor miért kellett elhívnotok? – Ginny arca lángolt a méregtől. – És persze nekem nem is mondtátok el. Ha anya nem kotyogja ki, hogy kitakarította a szobáját, hátha végre megjelenik, akkor nem is tudom meg, hogy meghívtátok.
- De mégis mit vársz tőlünk? Ő a legjobb barátunk – tárta szét a karját Hermione.
- Talán ezt elmondhatnád neki is – morogta Ginny, és faképnél hagyta barátnőjét.

Harry nem bírt ellenállni a kísértésnek, és követte a lányt. Ginny egyenesen a házhoz ment, és felcsörtetett a szobájába. Nagy csattanással vágta be maga után a szobaajtót. Harry még idejében megtorpant, és az ajtó, az orra előtt csapódott be.
- Szóval még mindig dühös – gondolta Harry. Nem volt mit tenni, megfordult, és lement a lépcsőn. Egyenesen a ház mögé sétált, és felnézett a lány ablakára. Nyitva volt. Elmosolyodott, majd pálcáját a földre szegezte, és elmormolta a bűbájt.
- Levihumanus.
Harry már érezte is, hogy emelkedik, és kecsesen repül az ablak felé. Mikor elérte azt, megkapaszkodott, és a párkányra ült. Felhúzta lábait, hogy még véletlenül se bukkanjon ki egyetlen testrésze se a köpenye alól.

Ginny az ágyán ült, és egy fénykép volt a kezében. Egy fénykép, melyen négyen álltak a Roxfort előtt. Ron Hermionét öleli, Harry pedig Ginnyt. Ezt is Denise készítette, még az első héten, mikor elkezdték a hetedik évet. Mind a négyen mosolyogtak.

Ginny hirtelen mozdulattal egy dobozba hajította a képet. Ha nem lett volna mágikus védelem alatt, biztosan darabokra törik, de így csak nagy csattanás jelezte, hogy megérkezett arra a helyre, ahova gazdája szánta. Ginny egy rúgással eltűntette a dobozt az ágy alatt, majd végig dőlt az ágyon, és feje alá tette kezét. Harry önkéntelenül is végig nézett Ginny karcsú testén, és gombócot érzett a torkában. Ginny mindig is gyönyörű lány volt, de mostanra csodaszép nő lett.
Ginny előhúzta pálcáját a zsebéből, és a komódon álló szerkezetre bökött vele, mire abból rekedtes férfihang kezdett énekelni.

Mikor még vak voltam,
Te voltál a szemem.
Mikor hontalan voltam,
Te voltál a lelkem.
Most sincs sok,
De amim van az, az enyém,
Már semmit nem tehetek,
Ha te nem vagy az enyém.

Sétáltam a vízen, táncoltam a felhők felett.
Enyém volt a világ bármerre jártam.
Felhőkön jártam be a hegyeket, völgyeket.
De már semmit nem tehetek,
Ha te nem vagy az enyém.

Ha az enyém lennél? Ugyan mi kéne még?
Ha az enyém lennél, veled járnám utam rég.
A nap ragyog, és az ég kék,
De én már semmit nem tehetek,
Ha te nem vagy az enyém.

Ha az enyém lennél? Ugyan mi kéne még?
Ha az enyém lennél, enyém lenne minden.
A nap ragyog, és az ég kék,
De én már semmit nem tehetek,
Mert te nem vagy az enyém.
Már semmit nem érek,
Mert te nem vagy az enyém.

Ginny pálcája lendült, és a férfihang újra kezdte a dalt. Harry hallgatta a romantikus dallamot, és csak nézte a lányt. Nem lehet, hogy még mindig őt szereti, hisz annyira megváltozott. Már más dolgok érdeklik, látja őt mindennap, hallja, ahogy beszélget másokkal, ahogy véleményt nyilvánít dolgokról. Ahogy letagadja, hogy valaha is ismerte őt. Különben is, az már olyan régen volt. Lehet, hogy valaki másra gondol? Valakire, akit Harry nem is ismer.

- Azonnal gyere be a konyhába beszélni akarok veled! És semmi kifogás, mert megütheted a bokádat fiatalember!
Molly állt a hátsóbejáratnál, és az udvart kémlelte. Harry elmosolyodott, és lassan pálcája segítségével a földre ereszkedett, majd követte az asszonyt a nyitva hagyott ajtón keresztül, egészen a konyhába. Molly harciasan csípőjére rakta két kezét, és úgy fürkészte a bejáratot. Harry lassan megkerülte az asszonyt, és hátulról egy cuppanós puszit nyomott az arcára.
- Harry?! – sikkantott az asszony, és mire megfordult, addigra ő már le is dobta magáról köpenyét. – Hát mégis eljöttél. Istenem, Harry, mennyit nőttél. De még mindig sovány vagy – korholta az asszony. – Többet kéne egyél.
- Eleget eszem – legyintett a férfi, és leült az asztal mellé, mire az asszony egy nagy tál süteményt lebegtetett elé. Harry vett egyet, és magában elismerte, hogy már nagyon hiányzott neki az asszony főztje, hát még a süteményei. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
A boszorkány az órára mutatott, melyen a Harryt jelölő nyíl az Odú felirat alatt állt. Molly mosolyogva nézte Harryt, ahogy az egymás után tűnteti el a süteményeket.
- Még hogy eleget eszel – ingatta fejét.
- Sipor egész elviselhető szakács – válaszolta Harry, és teli hassal dőlt hátra a széken. – Persze, a maga főztjét utol sem éri – kacsintott az asszonyra, aki most mögé lépett, és átölelte.
- Jöhetnél néha akkor is, amikor nem vagyok egyedül. Hiányolnak. Főleg Hermione.
- És Ron?
- Tudod milyen? – legyintett a boszorkány. – Mindene a húga. És te lássuk be, megbántottad.
- Nem így terveztem – hajtotta le a fejét. - Csak el kellett mennem, egyszerűen nem bírtam tovább.
- De így Harry? Se szó, se beszéd? Először azt hitték, hogy valaki elrabolt. Ginny majdnem beleőrült.
- Tudom, de akkor megírtam neki – vörösödött el Harry.
- Te azt a kis papírfecnit levélnek nevezed? Mit is írtál? Ne keressetek, jól vagyok, csak egyedüllét kell.
- Valami ilyesmit – motyogta maga elé.
- Összetörted a lányom szívét.
- Nem akartam, de mennem kellett. Mindenki engem akart. A minisztérium emberei még az iskolában is zaklattak, partikra hurcoltak, díjakat adtak át vadidegen emberek, akikről előtte még nem is hallottam. A saját társaim úgy kezeltek, mint egy istent. A tanáraim pedig McGalagony kivételével épp hogy nem csúsztak előttem a porban.
- Talán beszélhettél volna Ronnal – vetette fel az asszony.
- Próbáltam, de csak mérges lett, mert álszent vagyok, és mert nem hagyom, hogy Hermionéval foglalkozzon.
- És Ginny?
- Ginny más volt. Megértett, de mégis valahogy távol volt. A barátnői, a tanulás. Nem lehetett mindig mellettem. És neki valahogy tetszett a felhajtás.
- Büszke volt rád Harry. Felnézett rád. Csak melletted akart lenni.
- Akkor még nem értettem. Most pedig már késő.
- Láttad?
- Igen. De úgy vettem észre, ő nem akar engem látni – legyintett Harry.
- Csodálkozol?
- Semmin nem csodálkozom – sóhajtott.
- Nem mondod el, hol laksz? – ült le vele szemben az asszony.
- Számítana? – kérdezett vissza a fiú.
- Talán. Talán érezném, hogy fontosak vagyunk neked.
- Fontosak. Mindig is azok lesznek.
Harry az asszony szemébe nézett, de ekkor hallották, hogy az emeleten kinyílott egy ajtó, és megnyikordul a lépcső. Harry szinte azonnal felpattant, és magára terítette a köpenyét. Molly eltűntette a süteményes tányért, és várakozóan nézett a lépcső felé.
- Valami baj van? Mintha beszélgetést hallottam volna – Ginny lépett a konyhába, és járatta körbe a szemét.
- Nincs semmi baj – mondta Molly, és önkéntelenül is a családi órára pillantott. Még látta, ahogy Harryt jelölő mutató az útonra ugrik, majd megáll, a tartózkodási helye ismeretlen felirat alatt. Ginny követte anyja tekintetét, és elsápadt.
- Itt járt? Anya, itt volt? – dühösen nézett anyjára, aki csak megrántotta vállát, majd kedves mosolyt erőltetve arcára kilépett a vendégek közé.
Ginny remegve állt a konyha közepén, aztán megfordult, és felmenekült a szobájába. Aznap nem jött elő többet. És a rekedtes férfihang újra, és újra rákezdett a szomorú dalra.

Harry fejében kavarogtak a gondolatok. Valóban, annak idején annyi mindent rosszul tett. Fáradtan ült le a sziklára, mely a legközelebb állt a tengerhez, de még száraz volt. Nézte, ahogy a hullámok elemi erővel ostromolják a parti fövenyt, s csatájukat vesztve visszahúzódnak, hogy aztán újult, egyesült erővel újra támadjanak. Talán neki se kellett volna elmenekülnie. Talán ha elmond annak idején mindent a lánynak, akkor most nem ülne itt egyedül, és nem bámulná összeszorult szívvel a napnyugtát.

„Karácsony után kezdődött. Az újév maga volt a báli szezon. Harrynek szinte már nem volt egy szabad hétvégéje sem. Minden szombatra kapott meghívót rangos eseményekre, díjátadókra, megemlékezésekre, vagy épp jótékonysági bálokra. Ezernyi ember akart csak vele beszélni, csak tőle megtudni mindent.
Elege volt. Mérgesen tépte szét az újabb meghívót, és eldöntötte, hogy nem megy el többé egyetlen egy társadalmi eseménynek számító összejövetelre sem. Bár Ginny élvezte, ha nagy ritkán eljött vele, és ilyenkor nem is volt olyan szörnyű, de a lány sokszor nem ért rá. A kviddics, és a sok tanulás mellett nem bálozhatott minden hétvégén. Harrynek viszont maradt ideje, mivel betöltötte 18. életévét, ezért már nem játszhatott az iskolai csapatban, ahogy Ron sem. De barátját ez egyáltalán nem zavarta, még örült is az ölébe hullott szabadságnak, és ha tehette, Hermionéval együtt eltűntek.
- Be kell pótolni a lemaradást – súgta egyszer a fülébe.

Tehát Harry volt az egyetlen, akinek volt ideje.

Szótlanul ült a klubhelységben, és várta, hogy Ginnynek véget érjen az edzése. Már minden Griffendéles visszaért, de a lány még sehol nem volt. Már este nyolc is elmúlt, mire kipirult arccal bemászott a portrélyukon, és mikor megpillantotta Harryt, mosolyogva odalépett hozzá.
- Képzeld, Lunával beszéltem, és megszerveztük a Roxmortsi hétvégét.
- Mi olyan különös ebben a hétvégében? – nézett rá Harry gyanakvón.
- Az, hogy minden kviddics csapat tagja ott lesz a Három Seprűben, és tartunk egy nagy bulit. Tudod, olyan nem ellenségek vagyunk, csak ellenfelek partit – lelkendezett a lány, és közben Harry ölbe ült.
- Értem – Harry érezte, hogy most úszott el a nyugodt hétvégéről szőtt álma.
- Meglátod, jó buli lesz – ölelte át a lány és orrát az övéhez dörzsölte.
- Gin, én veled akartam kettesben tölteni ezt a két napot, azt hittem, hogy végre veled lehetek – próbálkozott.
- De hisz együtt leszünk – nézett rá a lány meglepetten.
- Igen, együtt, még ötven varázslótanonccal – lett ingerült Harry.
- Ne légy morc, majd bepótoljuk, és különben is, éjfélig tart a buli, mi lenne, ha ki vennénk valahol egy szobát, és akkor vasárnap estig vissza se kéne jönnünk, csak a miénk lenne az éjszaka.
- Hát, nem is olyan rossz ötlet – adta meg magát Harry.

Ám a hétvége még sem sikerült teljesen úgy, ahogy tervezték, mivel a buli utánra nem kaptak engedélyt, hogy elhagyhassák az iskolát, így nekik is vissza kellett jönniük a többiekkel együtt. S bár az éjszakát együtt töltötték, Harryben mégis egyre inkább erősödött az érzés, hogy Ginny többet akar, mint egy besavanyodott barát.
Az elkövetkező hónap Harry számára maga volt a rémálom. A minisztérium levelekkel bombázta, melyekben megpróbálta meggyőzni, hogy a társadalomnak szüksége van rá, és hogy a köz érdekében tett jó cselekedet majdhogynem ugyanannyira fontos, mint az eddigi tettei. A tanárok is mintha összeesküdtek volna ellene, minden órán ő volt a felhozott követendő példa.
- Lássuk be, a capitulatus néha életeket menthet – magyarázta az új sötét varázslatok kivédése tanár.
- Az elrejtőzésben jártas személyeknek szinte nem is kell idefigyelniük, igaz, Mr. Potter – mosolygott rá McGalagony.
De a tetőpontot az jelentette, mikor Mágiatörténet órán egy új fejezetet tanultak.
Harry Potter győzelme Voldemort felett, ez volt az új tananyag címe. Harry felpattant, és táskáját maga után húzva kiviharzott a teremből. Egyenesen a szobájába ment, ahol összepakolta holmiját, majd firkantott egy pár sort egy cetlire, és azt belebegtette Ginny ágyára. Összezsugorította ládáját, majd magára terítette köpenyét, és elhagyta az iskolát. Még aznap kivett egy szobát, egy közeli fogadóban, ahova álnéven jelentkezett be, de már másnap tudta, hogy ez nem volt jó ötlet. Elment tehát a minisztériumba, és kihasználta hírnevét, és temérdek vagyonát. Ekkor vette meg a Szellemszállást. Amíg a felújítási munkálatok zajlottak, addig a fogadóban maradt, de már az első héten agyára ment az unalom. Gondolt egyet, magához vette iskolai felszerelését, köpenyét, és meg sem állt a Szellemszállásig, ahol is a rejtett alagúton át az iskolába ment. Nem kellett sokáig keresgélnie osztálytársait, azok épp a reggelivel végeztek. Ginny és két barátja letörten sétált a többiek mögött. Harry köpenye alatt, láthatatlanul követte őket, és leült a leghátsó üres padba. Hosszú idő óta ez volt az első óra, amit élvezett. Nem kellett attól tartson, hogy meglátják, hiszen a tanártól eltakarta többi diáktársa, a tanulók, pedig neki háttal ültek. Köpenye alatt jegyzetelt, könyvét lapozta, és végre nem ő volt az óra középpontjában. Persze volt egy kis lelkiismeret furdalása barátai és barátnője miatt, de a frissen kapott szabadság érzése hamar feledtette vele. Ettől a naptól kezdve bejárt órákra, bár erről senki nem tudott. Közben írt egy kérvényt, miszerint egészségi állapota meggyengült, ezért szeretné magántanulóként befejezni az iskolát, és csak a vizsgákon kíván személyesen részt venni. Természetesen beleegyeztek kérésébe, bár Harry sejtette, hogy erre eddig még nem volt példa.

Mikor megjelent az év végi vizsgáin, Ron és Hermione kitörő örömmel fogadták, de Ginny szomorúan nézett rá. Harry megfogta Ginny kezét, és maga után húzta egy üres terembe.
- Hiányoztál – suttogta, és karjába zárta a lányt.
- Hol voltál? – kérdezte Ginny szomorúan.
- Nem bírtam már, ne haragudj. Úgy éreztem, csak gátollak, és mindenki velem foglalkozott. Elegem volt. Csak magányra vágytam.
- Magányra? – nézett rá a lány. – Akkor mi már nem is járunk?
- Ezt szeretnéd? – nézett a lányra.
Ginny csak megrázta fejét, és szeme könnyes lett. Harry két kezébe fogta a lány arcát, és megcsókolta.
- Szeretlek – suttogta. – Mindig is szeretni foglak, ezt soha ne felejtsd el.
- Akkor maradj velem – kapaszkodott a fiú talárjába.
- Még nem tudok, adj még egy kis időt, kérlek.
- Gyertek már, mindjárt kezdődik a vizsga – dugta be Hermione a fejét az ajtón.
- Mennyi időt kérsz? – nézett rá Ginny.
- Nem tudom, még nem vagyok kész rá. Még nem akarok emberek közé menni. Szükségem van arra, hogy átgondoljam a dolgaimat.
Ginny arca hamuszürke lett, és Harry látta, hogy a lány a sírással küzd.
- Egy hónap múlva lesz a végzős bál, ha nem jössz el velem, akkor tudom, hogy már nem szeretsz.
- Gin – kezdte volna Harry, de a lány leintette.
- Várni foglak, pontban hatkor az ajtó előtt. Ha nem jössz, többé ne is gyere.
Azzal Ginny magára hagyta az üres teremben. Fülében csengtek a lány fájdalmas szavai, míg csak Ron be nem nézett, és nem hívta őt újra vizsgázni.

És Harry nem ment el. Ott állt a tükör előtt dísztalárjában, frissen fésülve, bár ez nem látszott, és győzködte magát, hogy képes rá. Meg tudja tenni. Ám egy óra hiábavaló önbátorítás után feladta. Mérgesen a sarokba hajította az ünnepi ruhát, és az ágyra feküdt. Abban a pillanatban tudta, hogy számára Ginny nincs többé.

Két hónappal később, mint az Auror Akadémia friss diákja lépett be a minisztérium előcsarnokába, ahonnan egy nyíl mutatott az akadémia irányába. Harry meglepetésére egy festett körbe kellett beállni, és már száguldott is egy csúszdán lefelé, hogy egy székbe érkezzen.
Most is rajta volt láthatatlanná tévő köpenye, nem bízta a véletlenre.
Ezt is levelezőn óhajtotta elvégezni.
Nem kellett sokáig kutasson, egy villódzó zöld nyíl mutatta az elsősöknek az irányt. Hamarosan egy csoport, idegesen társalgó fiatal között találta magát. Óvatosan a falhoz húzódott, hogy még véletlenül se lepleződhessen le, és távolról figyelte diáktársait. Egy csomó ismerős arcot pillantott meg. Az első, akit felismert, Dean Thomas volt, aki büszkén mesélte két fiúnak, akik a Hollóhátból jöttek, hogy ő is részt vett a Roxfort védelmében. Seamus Finnigan alig egy perccel később futott be, és mikor észrevette barátját, szélesen elmosolyodott. A Hollóhátból, és a Hugrabugból is látott ismerősöket, de voltak még ott a Griffendélből is, akik idén végeztek. Mint például Serafina Wooldsteed, aki egy évvel fiatalabb volt, mint Harryék. Nem kis megdöbbenésére a Mardekárból is megpillantott két diákot, de aztán jól leszidta magát, hisz neki kéne a legjobban tudnia, hogy ott sem mindenki fekete mágus.

A terem ajtaja, ami előtt ácsorogtak, most kinyílt és mindenki betódult az előadóba. Mintha a Roxfortban lettek volna, kétszemélyes padok, három sorban, a tanári asztallal szemben. Harry óvatosan a terem végébe húzódott, s várt. Már kinézte magának a legutolsó padot, ha nem foglalja el senki, akkor az, pont megfelelő lesz neki. Ráadásul még az előtte lévő is üres volt. Kettővel előtte Serafina Wooldsteed ült, és barátnője, akit ha Harry jól emlékezett, Fauna Folksnak hívtak. Rémlett neki, hogy Ginny annak idején jóban volt ezekkel a lányokkal. Akkoriban, amikor még együtt szőtték az álmaikat, Ginny is auror akart lenni, de Harry sejtette, hogy csak miatta. Már csak egy perc volt hátra az óra kezdetéig, mikor nyílott az ajtó, és még valaki lépett a terembe.
Barna szeme kutatva nézett végig a termen, táskája hanyagul lógott az oldalán, majd amikor észrevette a feléje integetőket, vörös haját hátraseperte, és elindult pont Harry felé.
Harrynek még a lélegzete is elakadt. Ginny odalépett a két lányhoz, majd mosolyogva helyet foglalt pont a Harry előtti üres padban. Harry megmoccanni sem mert, csak meredten bámulta a lány fekete felsőjét, és a haját, ahogy lágyan omlik a vállára.

- Jaj Ginny, már azt hittük, ide se érsz – fordult hátra Fauna.
- Még egy perc, és kezdődik az óra. A bátyám azt mesélte, hogy nem szeretik a későket – súgta Serafina is.
- Nem szoktam késni, csak az apámnak hirtelen egy csomó intelme és jókívánsága lett. Alig tudtam elszakadni tőle.
- Félti egy szem kicsi lányát? – incselkedett Serafina.
- Hé, észrevettétek, hogy csak mi hárman vagyunk lányok? – mutatott körbe Fauna.
- Nem rossz, ennyi hapsi, és három csaj, majd osztozunk – kuncogott barátnője.
- Nekem ugyan egyik se kell, mind ott volt a Roxfortban, ha ott nem figyeltem fel rájuk, akkor most miért tenném – legyintett Ginny, és közben táskájából tollat, és pergament vett elő.
- A fenébe, lehet, hogy otthon hagytam a tintámat – morogta.
- Itt az enyém, mi majd egyet használunk – rakta hátra sajátját Fauna. – De különben is Ginny, ne légy olyan válogatós, tudjuk, hogy magasra teszed a lécet Harry után, de fogod még te lejjebb is adni.
- Bíz ám, sajnos Harry Potter csak egy van – sóhajtotta a másik lány.
- Számomra már nem létezik Harry Potter, és ha megkérhetnélek, ne is emlegessétek – nézett rájuk Ginny morcosan.
- Jól van na – visszakozott Fauna.
- Értettük, nem kell leharapd a fejünket – mosolygott Serafina.

Harryt szomorúság járta át, persze nem igazán számított másra a lány részéről. Amikor megpillantotta Ginnyt belépni a terembe, egy pillanatra még az is eszébe jutott, hogy leveszi köpenyét, de a lány kijelentését hallva, már nem tartotta jó ötletnek. Csak bonyodalmak származnának belőle, és ő nem akart a figyelem középpontjába kerülni. Még nem. Nem akart, és nem is tudott volna magyarázkodni tetteiért. Jobb volt így egyedül.

Morfondírozásából az ajtó csapódása térítette magához. Egy hosszú, ősz hajú varázsló lépett a terembe, és botjára támaszkodva sétált el a tanári asztal mögé. Végig nézett a diákokon, majd egy pergament húzott elő. Figyelmesen olvasni kezdett, majd lerakta a megsárgult papírlapot, és a tanulók felé fordult.

- Bartholomeo Darken vagyok, üdvözlöm önöket, az Auror Akadémián. Önök azok a diákok, akik a legrátermettebbek, és a legtalpraesettebbek, az évfolyamukból. Nos, rövid időn belül rá fognak jönni, hogy nem is olyan rátermettek, és nem is olyan talpraesettek. A fejükbe fogjuk verni a varázslójogot, és azt, hogy hogyan tartassák be azt. De a legfontosabb, amit itt meg kell tanuljanak, az a túlélés lesz. És a túlélés érdekében tiszta lappal kell induljanak – Felvette a pergament, és a fölött nézett a diákokra. – Látom, hogy mind a négy ház képviselteti magát. Ennek nagyon örülök, ugyanis évek óta nem volt a Mardekárból tanulónk. Tehát, a Mardekárból: Scarebus Stones, és Fidelio Forten.
A Hollóhátból: Adalárd Kenston, Belizár Gelend, Deniel Stans, és Oszár Berd.
A Hugrabugból: Denton Forbs, Papirus Platón, és Rupert Dench.
És végül, a Griffendélből: Serafina Wooldsteed, Fauna Folks, Ginevra Weasley, Dean Thomas, Seamus Finnigan, Sebastian Sheldon, Terence Evergreen, Teodor Tilzusz, Konstantin Upor, Lívius Libérus, és Harry Potter, aki levelezőn fogja elvégezni ezt az osztályt. Bár erre még nem volt példa a praxisom alatt, úgyhogy igen csak kíváncsi leszek a fiatalember teljesítményére, az év végi vizsgákon.

Harry elmosolyodott, de közben nem kerülte el figyelmét, hogy Ginny megrázkódott a neve hallatán, de egy pillanat múlva, már egyenes derékkal ült, s nem látszott rajta, hogy közelebbről érintette volna a hír, miszerint Harry Potter lesz az egyik osztálytársa.

- Tehát, hallották, ki melyik házból érkezett. Na ez az, amit most gyorsan elfelejtenek. Itt nem számít, ki honnan jött, csak az számít, hogy aki önök mellett áll, pálcával a kezében, abban maradéktalanul megbízzanak, és még az életük árán is megvédjék. És természetesen ugyan ezt várhatják el önök is társaiktól. Itt az Akadémián nincsenek házak, csoportok, csak társak a harcban, mely sokszor az életükért folyik. Azt hiszem, pont önök az a korosztály, akinek nem kell magyarázzam, hogy milyen az, amikor szembe kell nézzünk az ellenséggel.

Darken professzor még sokáig hangoztatta a bizalom fontosságát, és elemezte a Roxforti csatát, rávilágított a gyenge pontokra, és méltatta az ott harcolókat, de Harryt ez már nem érdekelte. Ő tanulni akart, és erre mindjárt a második napon alkalma is nyílott. Bartholomeo Darken az elmélet embere volt. Legalább száz újfajta varázslatot íratott le velük, és mire a dupla órának vége lett, Harrynek már sajgott a keze, a sok írástól. Vágyakozva nézett varázspálcájára, mely a nadrágszárára erősített zsebben pihent. Bármennyire is szeretett volna varázsolni, erre az első három hónapban, szinte alig volt lehetősége. A tanmenet, az elmélettel indított. Elmélet varázslástanból, átváltozástanból, mágiaismeretből, és természetesen a varázslójogból. Harry íróasztalán egyre vaskosabb, és nehezebb könyvek feküdtek, és sokszor már a szeme káprázott a sok paragrafustól, és bekezdéstől.

Egyedül a fizikai erőnlétüket karbantartó Gyakorlati foglalkozás volt az, amin megmozgathatták elgémberedett hátsójukat. A hatalmas tornaterem tele volt tornaszerekkel, kötelekkel, hálókkal, fegyverekkel, és mágikusan megbabrált használati tárgyakkal. Harry azonban csak állt egy félreeső sarokban, és azon gondolkodott, hogyan használhatná ő is a termet, anélkül, hogy bárki felfedezné. Eleinte próbálkozott órák után visszajönni gyakorolni, de egy hét után rá kellett jönnie, hogy nincs olyan perce a napnak, mikor egy-egy lelkes diák ne gyakorolna a teremben. Ekkor pattant ki az ötlet a fejéből, hogy lemásolja a termet, és épít magának egy saját gyakorlót. Még aznap délután neki látott a tervezésnek. Egy merengőt vásárolt az Abszol úton, minek segítségével pontos terveket készített, majd miután utána nézett az Akadémia könyvtárában pár tértágító, és építészettel kapcsolatos bűbájnak, neki látott a nagy munkának. Már az kimerítő volt, hogy minden délután építkezett, emellett még a tanulás is elég sok idejét elvette, így nem maradt ideje azon morfondírozni, vajon helyesen cselekszik-e, és nem lenne-e jobb, ha egyszerűen bejárna órákra.

Alig egy hónap alatt el is készült a gyakorló terem, és ettől kezdve Harry csak a gyakorlatokat jegyezte meg az Akadémián, a gyakorlás otthonra maradt. Eleinte nagyon nehezen akartak menni az órán látott feladatok. A tanár segítsége, és odafigyelése nélkül sokkal több energiájába került megtanulni egyes elemeket, mint osztálytársainak. De idővel, ahogy megszokta a köteleket, és hálókat, egyre ügyesebb lett. Már csak egészen ritkán huppant a földre, és a sérülései is egyre jelentéktelenebbek lettek. Sipornak hála nem kellett aggódnia az ellátás miatt, szinte Madame Pomfreyval ért fel a házimanó tudása. Egyszer ezt meg is említette neki Harry, mire a manó gúnyosan elhúzta a száját, és közölte Harryvel, hogy a varázslók semmit nem tudnak a gyógyításról, és annak művészetéről.

A hónapok múltak, és eljött a karácsony. A szünet idején még a tanulás sem tudta feledtetni vele, hogy egyedül ül otthon, és nincs senki, akivel megoszthatná estélyét. Már délután megérkezett az első bagoly, mely Molly és Arthur ajándékát hozta. Egy zöld pulóvert, és házi süteményeket. George ajándékát három bagoly is alig bírta el. A nagy csomag tele volt a legújabb fejlesztésekkel. A következő ajándék Rontól, és Hermionétól jött, de Harrynek feltűnt, hogy Ron nem írta alá az üdvözlő kártyát. Tehát haragszik rá. Csak nézte a karácsonyfa alatt felgyülemlett sok ajándékot, majd arra gondolt, vajon mit szól a Weasley família az ő ajándékaihoz. Már délelőtt elküldte a csomagjait, most már biztosan odaértek. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapta köpenyét, és meg sem állt a rózsalugas bejáratáig, ahonnan hoppanálhatott.
Az Odút hó lepte, és most egy mesebeli, kacsalábon forgó, dülöngélő várkastélyra emlékeztetett, de Harry szívét melegség járta át, ahogy rápillantott. Mágikusan eltűntette lábnyomait, melyek a hóban utána maradhattak volna, és odalépett a hátsó bejárathoz. Már épp fellépett volna a lépcsőre, mikor kivágódott a konyhaajtó, és Ginny viharzott ki rajta. Kezében egy apró csomagot tartott, melyet Harry azonnal felismert. Az ő ajándéka volt a lánynak. Egy apró karlánc, és hozzá tartózó fülbevalók. Ginny feldúltan robogott ki az udvar közepére, majd meglendítette karját, és amilyen messzire csak tudta, elhajította a csomagocskát. Mikor evvel végzett elégedetten összedörzsölte tenyerét, majd visszasétált a házba.
- Ezt azért nem kellett volna kislányom – hallotta Molly hangját.
- Nem érdekel az ajándéka, és ő maga sem. Már nem létezik számomra.
Ginny hangja még akkor is ott visszhangzott a fülében, mikor visszaért a Szellemszállásra. Szomorúan ült le a karácsonyfa elé, és már nem érdekelték az ajándékok. Életében először Harry megivott egy fél üveg lángnyelv whiskyt, és átaludta a szentestét.

Ettől kezdve Harry már nem próbálkozott többször. Tudta, csak azt kapta, amit megérdemelt. Az akadémián amúgy is ellátták feladattal. Ha lehet a következő félévben még több tanulnivalót kaptak, mint előtte. Ha akarta se lett volna ideje a múlton rágódni, vagy döntéseinek helyességén. És ő nem is akart.
Mire eljött az évvége, már egy fél könyvtárra való könyvet tudott fejből, és annyi jegyzetet készített, hogy dolgozó szobája polcait teljesen megtöltötték a vizsgatételek.

A vizsgákon nem volt gondja, bár igen csak nagy feltűnést keltett, mikor megjelent diáktársai között. Dean és Seamus kitörő örömmel fogadták, de Ginny még csak rá sem nézett. Bartholomeo Darken pedig praxisában először, K-t adott egy olyan diáknak, akivel akkor találkozott életében először.

Lábával beletúrt a parti homokba, és a közben teljesen sötét vizet nézte. Még nem jött fel a hold, ezért csak a tenger zúgását hallotta, látni alig látott valamit. Átkozta magát gyengesége miatt, de közben tisztában volt vele, hogy szüksége volt erre a másfél év magányra. Talán most már lenne ereje visszamenni, csak ott kezdődnek a bajok, ha az embert, nincs aki visszavárja.