4. fejezet. Régi és új szerelmek

Az újesztendő sok tanulással, és még több gyakorlással kezdődött. Szellemileg, és fizikailag is megterhelő volt a diákok számára az Akadémia, és bár a teljesítményük, óráról órára egyre jobb lett, tanáraik mégis mindig többet követeltek tőlük. A varázsjog másodéves kötete bevált volna nehezéknek is, hajó tőke helyett, a lányok szinte nyögtek a súlya alatt.

Lassan elérkezett a február, és a minden évben hagyományosan megrendezett Aurori farsangi bál. A tanoncoknak kötelező volt a részvétel, de szigorúan jelmezben.

Harry csak álarcot húzott, melyet megbűvölt, így nem kellet szemüvegét felhúznia, és hosszú fekete talárt vett fel. A férfiak nagy része hasonló ruhákban jelent meg, míg a hölgyek, színesebbnél színesebb estélyikben, és gyöngyökkel, tollakkal díszített álarcokban, és fejdíszekben parádéztak. Harry a bárpultnál ült, de nem ismert fel senkit, osztálytársai közül. Időnként látni vélt egy-egy ismerőst, de aztán egy idő után feladta a hiábavaló próbálkozást, lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól az embereket.
- Egy konyakot legyen szíves – a csengő női hang felkeltette figyelmét, és a hang irányába fordult. Fekete selymesen fénylő haj, apró kezek, keleti szabású ruha.
- Cho? – Harry meglepetten nézett az álarctól eltakart arcra, de ahogy a húzott szemeket meglátta, már biztos volt a dolgában.
- Cho te vagy az?
- És ki kérdezi? – mosolyodott el kedvesen a lány.
- Harry vagyok, Harry Potter.
- Harry? Tényleg te vagy az? Nahát?
A következő pillanatban Cho a nyakába ugrott, és Harry majdnem leesett a székről. Nem gondolta, hogy így fog örülni a lány a viszontlátásnak.
- Hisz, te nem is vagy auror – nézett a lányra, mikor az lehuppant mellé a bárszékre.
- Nem, de a volt pasim szerzett egy belépőt nekem. Itt mindig olyan sok kedves arccal találkozni.
Cho hangja, mint egy apró csengő, úgy csilingelt, és Harry szívét kellemes meleg járta át. Csak hallgatta a lányt, ahogy az elmúlt évekről mesél, és alig bírt betelni a lány szavaiból áradó kedvességgel. Mintha nem is múlt volna el annyi év, mintha Cedric meg sem halt volna, ugyan azt a vidám Chot látta, mint akibe negyedikben beleszeretett. A kedves, mosolygós, és mindig csodaszép Chot. Mintha az ötödik év a Roxfortban meg sem történt volna.

Már nem emlékezett, hogy mikor is kérte fel táncolni a lányt, és hogy vajon hányadik táncuknál fonta úgy a nyaka köré a lány a kezeit, hogy nem bírt ellenállni neki, és megcsókolta. Szinte egész éjjel táncoltak, és ő le sem vette szemét partneréről. Hajnalban, mikor hazakísérte, a lánynak nem kellett kétszer hívnia, hogy vele töltse az éjszakát. Illetve, ami még hátra volt belőle.
Hosszú idő óta először, Harry nem ébredt fel korábban, és nem hagyta el az alig ismert lány szobáját szinte osonva, hogy ne kelljen magyarázkodnia. Ehelyett boldogan ölelte magához a lányt még akkor is, amikor már a nap magasan járt. Együtt ebédeltek, majd egy nagy sétára indultak, és végül Harry még a szombat éjszakát is Chonál töltötte.

Ginny azonnal felismerte Harryt, ahogy az belépett a terembe. Nem volt nehéz dolga, hisz alig egy méterre állt tőle, és észre vette kezén a régi heget, amely még mindig látszott.
- Hazudni bűn – hirdette a felirat, melyet Umbridge különleges pennája ejtett bőrén.
Nem számított, hogy a férfi nem ismerte fel, ő mégis gyorsan elfordult, és leült egy üres asztalhoz. Gondolta ücsörög ott még egy kicsit, aztán haza megy. Csak azt tudná, hogy ki volt az a barom, aki kitalálta, hogy álarcban kell részt venni. Így kész zsákbamacska az ismerkedés. Persze az még cikibb, mikor másnap reggel derül ki, hogy egy bányarémmel töltötted az éjszakát.
Először észre sem vette, hogy valaki leült mellé az asztalhoz, csak mikor az idegen hozzá szólt, akkor tudatosult benne, hogy nincs egyedül.
- Hozhatok egy italt kegyednek? – szólt a bársonyos férfihang.
- A kegyem nem kér semmit, köszöni – válaszolta mogorván.
- Csak nem lehet egész este ilyen rosszkedvű? Lazítson, most senki nem ismeri, azt tehet, amit csak akar.
- Nem akarok semmit sem tenni. Ha nem lenne kötelező a részvétel, már rég nem lennék itt.
Ginny nem is nézett asztal társára, egyfolytában a bárpult felé sandított.
- Ki ül ott, akit ennyire figyelni kell? – és az idegen most Harry felé fordult.
- Azonnal forduljon vissza! – rántotta meg a férfi gallérját, és fordította maga felé.
- Rendben, mi lenne, ha elmennénk táncolni, és addig maga bámulhatná azt a párost – hajolt felé kedvesen a férfi.
- Inkább nem akarom őket látni – legyintett Ginny.
- Akkor mi lenne, ha azért táncolna velem, mert ilyen kedves vagyok?
- Inkább levakarhatatlan – nézett végre rá Ginny.
- Nem rossz, még mindig jobb, mintha kullancsnak, vagy szemtelen szatírnak titulált volna.
- Miért, maga egy szatír? – mosolyodott el végre Ginny.
- Szerintem azért mégis csak megpróbálkozhatnánk egy itallal – mosolyodott el a férfi is.
- Nem bánom, de nem akarok maradni, én inkább elmennék. Ha kedve van, kövessen.

Ginny ahogy kiért a táncteremből, levette maszkját, és most várakozóan fordult meg, hogy lássa, az idegen követi-e őt. Nem is kellett sokáig várnia, már jött is utána, s mikor mellé ért, levette maszkját. Ginny hullámos fekete hajat, és fekete szemeket látott, melyek kedvesen néztek rá, egy igen csinos arcból.
- Még mindig áll az, az ital? – nézett a férfira.
- Jobban, mint eddig, a maszk mögött nem is látszott, hogy kegyed ilyen gyönyörű – hajolt meg a férfi. – Cyranus Varness Carlington, szolgálatára.
- Ginevra Weasley – nyújtotta feléje kezét a lány, és a férfi egy leheletnyi csókot nyomott kézfejére. Ginnyt rögtön átjárta a forróság, és már nem is látta olyan szörnyűnek az estét.

Cyranus egy kellemes vendéglőbe vitte, ahol is megitták a pertut, és ettől kezdve sokkal oldottabb hangulatban folyt a beszélgetés.
- Szóval, ki volt az a férfi a bárban, aki annyira érdekelt? – nézett Ginnyre.
- Már nem számít – mosolygott a lány. – Csak a kíváncsiság volt egy kicsit erős.
- Én azért láttam ott a zöld szemű szörnyet is – nevetett a férfi, és közben haja lágyan fogta körbe arcát. Ginnyt leginkább Sirius, és Piton keverékére emlékeztette a férfi, csak jóval fiatalabb kiadásban.
- Milyen szörny? – nézett a férfira.
- A zöld szemű szörny, a féltékenység. Soha nem hallottad még?
- Nem, de megjegyzem.
- Rendben, tehát nincs fájó szív, amit gyógyítanom kell?
- Sajnos nincs – nevetett a lány.
- Akkor most, hogy foglak meghódítani? – hajolt közelebb a lányhoz.
- Talán, ha felkérnél táncolni – súgta a lány, és a parkett felé intett, ahol párocskák ringatóztak a zenére.
- Szeretem a segítőkész, és okos nőket – állt fel a férfi, és nyújtotta kezét a lánynak.
Ginny maga sem tudta hogy történt, de hosszú ideje először jól érezte magát. Mikor Cyranus haza kísérte, rögtön egy újabb randit beszéltek meg. Már nem is volt olyan szörnyű ez a fagyos február.

Cyranus kedves volt, és türelmes, nem siettette Ginnyt, de most ő nem elégedett meg a barát szereppel, és mikor egy kellemes vacsora után andalító zenére táncoltak, ő hajolt közelebb, megteremtve az alkalmat az első csókra. És Cyranus kihasználta ezt az alkalmat, és még sok más alkalmat.

Ginny kilépett az Akadémia kapuján, és elindult, hogy meglátogassa bátyjait a boltban, mikor hátulról egy kart érzett a derekára fonódni.
- Mielőtt megtámadnál kis aurorom, csak én vagyok – hallotta meg Cyranus hangját.
- Ne csináld ezt, mert még a végén megátkozlak – nevetett a lány, és megfordulva a férfi nyaka köré fonta karjait. – Mit keresel itt?
- Rád vártam, gondoltam eljöhetnél velem ebédelni – húzta magához a lányt.
- Nem bánom – nevetett Ginny.
Ginny észre sem vette, hogy az ajtón túlról, egy zöld szempár mogorván méregeti barátját.

A tavasz hamar beköszöntött, és a vizsgák ideje is rohamosan közeledett. Már szinte nem is maradt másra ideje Harrynek, csak a tanulásra. Cho azonban nem vette tőle zokon, hogy alig van vele, s mikor Harry nem vele foglalkozott, hanem könyveivel, akkor sem erőszakoskodott. Harry egyre több időt töltött a lánynál, s még ha csak tanulással is töltötte a délutánt, akkor is jól esett neki, hogy a lány nem messze tőle, egy fotelban ül, és könyvet olvas. Sokszor figyelte, ahogy aprókat kuncog olvasás közben.
- Miért nézel? – kérdezte a lány, fel sem nézve a könyveiből.
- Csak jól esik – mosolyodott el.
- Mi lenne, ha ide költöznél? – tette fel a lány a kérdést.
- Tessék? – Harry azt hitte, rosszul hall.
- Szinte mindig itt vagy, és akkor nem kéne örökké tiszta ruháért haza rohangálj, nem kéne a könyveiddel jönnöd, hisz itt lennének. És én is itt lennék.
Cho olyan természetességgel mondta a szavakat, hogy Harry nem győzött csodálkozni. Jól érezte magát a lánnyal, de az, hogy összeköltözzenek, meg sem fordult a fejében.
- Nem tudom, még nem gondoltam erre – vallotta be őszintén.
- Nem azt mondtam, hogy vegyél el, hanem, hogy praktikusabb lenne, ha nálam laknál. Persze a rezsi költségekbe be kéne szállj – mosolyodott el. – Gondold meg, de ha nemet mondasz, az sem baj.
- Gondolkodni fogok rajta. Így jó lesz?
Harryt valami furcsa érzés kerítette hatalmába. A félelem. Most tudatosult csak benne, hogy mennyit is változott az élete. A könyv fölé hajolt, de már nem látta a betűket. Ginny arcát látta maga előtt, ahogy dühtől pirulva néz rá, és közli vele, hogy nem érez iránta semmit. Eddig a pillanatig azt hitte, hogy nekik még van esélyük az újra kezdésre, hogy ha nem is most, de egyszer majd megbocsát neki a lány. Cho szavai azonban tudatosították benne, hogy ő már tovább lépett, és ahogy látta, Ginny is mással járt. Már hónapok óta volt neki egy barátja, akivel a minisztériumban találkozott. Rá kellett döbbenjen, hogy Ginny már soha többé nem lesz az övé. Hirtelen nagyon kicsinek érezte a szobát, mintha minden bútor őt akarná körül venni, összeroppantani.
Becsukta a könyvet, és kisétált az előszobába. Magára kapta talárját, és egy hang nélkül távozott. Cho letette a könyvét, és meglepetten hallotta, ahogy a férfi távozik.

A tengerpart semmit nem változott, talán csak a tavasz miatt voltak nagyobbak a hullámok. Leült kedvenc kövére, és az életén töprengett. Már a nap is lemenőben volt, mikor végre elhatározta magát. Felkelt, és vissza hoppanált Cho lakására.

Cho még mindig a fotelben ült, és most meglepetten nézett fel.
- Azt hitem, elszöktél.
- Csak megleptél – guggolt le vele szemben.
- Akkor már megérte – mosolyodott el a lány. – Figyelj, nem kötelező semmi, ha neked jó így, akkor nekem is jó.
- Rendben –vágott a szavába Harry.
- Mi van rendben? – lepődött meg a lány.
- Hozzád költözöm, és meglátjuk mi lesz belőle. De nem ígérek semmit, főleg azt nem, hogy elveszlek. Még nem vagyok elég érett ezekhez a dolgokhoz, csak költözés, semmi kötöttség.
- De azért lányokat nem fogsz felhozni ugye? – nevetett csilingelő hangon a lány, és Harry már nem bánta, hogy belement a dologba. Közelebb hajolt, és megcsókolta a lányt, majd a karjába kapta, és meg sem állt vele az ágyig.

A vizsgák hamar eljöttek, és Harry miután letette az utolsót is, egy esti sörözés keretében ünnepelte meg barátaival a sikeres záró vizsgákat.
- Évfolyam első, ezt nevezem – koccintotta össze poharaikat Dean. – Ráadásul még barátnője is van, és nem is akármilyen.
- Aki tud, az tud – nevetett Harry, és meghúzta sörét.
- Ha így folytatod, parancsnokként végzed – fordult felé Piramus.
- Remélem, akkor majd számíthatunk némi protekcióra, ha a csapatod összeállításáról lesz szó. – Kacsintott felé Seamus.
- Ne álmodozzatok, nagyon ritka, hogy valakit egyből kiválasztanak – szólt közbe Denton is.
- Nem akarok én megint kiválasztott lenni, csak hagyjátok, hogy végezzem a dolgom, és kész. Semmit nem akarok jobban, mint hogy szürke kis egér legyek, a többi között.
- Szürke? Talán inkább ezüstszínű nem? Az aurorok palástja ezüstszínű – nevetett Papirus.
- Szóval osztályelső úr, minden a magáé, ha lehetne egy kívánsága, akkor mit kívánna a jó tündértől? – fordult hozzá Dean nevetve.
- Milyen tündér? – álmélkodott Papirus.
- Ez olyan mugli dolog, Harry és én tudjuk, miről van szó – nevetett Dean. – Szóval Haver, mit kívánnál?
- Egy kívánság? – morfondírozott Harry. – Az, nekem kevés. Nem lenne elég.
- Csak egyet Harry – figyelmeztette Seamus, és közben véletlenül felrobbantotta Denton poharát. A beálló zűrzavarban Harry elgondolkodott, hogy vajon mi lenne az, az egy dolog, amit kérne, ha megtehetné. Ezernyi dolog jutott eszébe, de mindet elvetette. Mélázva nézte az áttetsző poharat, ahogy a világos barna italban megjelenik a tükörképe.
- Nem úszod meg Harry, mi lenne a kívánságod? – hallotta újra Dean hangját.
- Valakit vissza szeretnék kapni, akit már régen elvesztettem. Azt hiszem, csak ennyi.
Harry most mosolyogva nézett fel, de meglepetten látta, hogy barátai nem mosolyognak, hanem meglepetten néznek rá.
- Bocs, erre nem is gondoltam – komolyodott el Dean. – Szinte már el is felejtettem a szüleidet, ne haragudj, hát persze, hogy őket kérnéd.
Harry meglepetten nézte őket, aztán leesett neki, hogy barátai mire gondolnak. Azt hiszik, hogy a halottait szeretné visszakapni, és talán, ha nem tudná, hogy ez lehetetlen, még egy jó tündérnek is, akkor ezt is kérte volna, de ő egészen másra gondolt, egészen másvalakire gondolt, de már tisztában volt vele, hogy ezt nem fogja társai orrára kötni.

A nyár gyorsan elmúlt, és ő azon kívül, hogy már most el kezdett tanulni a harmad éves vizsgáira, nem sok mindent csinált. Cho a minisztériumban dolgozott, csak délután ért haza, így a napjait könyvei felett töltötte. Ha már nagyon elege volt a bezártságból, akkor elugrott a Weasley famíliához, vagy benézett Ronhoz, és George-hoz a boltba. Szinte észre sem vette, és a nyár elröppent. Újra szeptember elseje volt, és ő újra az iskolapadban ült. Egyre nehezebben viselte, hogy Ginny ott ül előtte, és ettől egyre morcosabb lett. Nem is beszélve arról, hogy mindjárt az első nap tanúja volt, ahogy Ginny barátja elkíséri a lányt a csúszdáig, ahol egy hosszú csók után elbúcsúzik tőle. Harry érezte, hogy a féltékenység majd szétfeszíti a mellkasát. Dühösen ment el mellettük, eszébe sem jutott, hogy neki is van barátnője, és hogy semmi joga nincs mérgelődni, s pláne nem féltékenynek lenni.

Már az első héten kirakták őket terepre. Kétfős csoportokban, idősebb aurorokat kellett kísérjenek, és szigorúan csak figyelniük szabadott, semmi mást. Harryt meglepte, hogy az auroroknak mekkora tekintélyük van. A zsebkosz köz, rongyos árusai, sietve hoppanáltak portékájukkal, ahogy megpillantották köpenyeik ezüst csillogását. A boltosok szívesen látták őket, nem lázadoztak az ellenőrzések miatt, és Harry azonnal látta, hogy nincs mit takargatniuk. Nem így jártak egy-két eldugott üzletben, ahol nagy csörömpölés, és csomagolás hangjait hallották, mikor beléptek. Nem is kellett sokáig kutassanak, és máris számos sötét varázslattal bíró tárgyat foglaltak le a tulajdonosoktól, akiket ezek után pénzbírsággal sújtottak, tekintve, hogy a tárgyak nem voltak életveszélyesek. Természetesen, ha már sokadszorra fordult elő, hogy tiltott tárgyakat találtak, akkor tárgyalásra került a sor, és nem egyszer Azkabani fogság lett a vége.

Harry egy ilyen tárgyalás után lépett először az Azkabanba. A viharos tengerből kiemelkedő sziget csak sziklák egymásra halmozott összevisszasága volt, egyetlen fűszálat, vagy fát sem lehetett látni. A hatalmas kapu kinyílt, mikor közelebb értek, és ők remegő foglyukkal beléptek a börtönbe. A hatalmas épületet már nem védték dementorok, de még így is nyomasztó volt. Ahogy elérték a cellákat, vékony kezek, és csont sovány ujjak nyúltak ki a rácsok mögül, és gazdáik halk, esdeklő hangon kérték a látogatók segítségét. Harry megállt egy üres cella előtt, és elképzelte, ahogy keresztapja is ott sínylődik. Testét végig járta a borzongás, és legszívesebben azonnal kirohant volna. Már nem is tartotta olyan jó ötletnek, hogy auror legyen, és embereket hozzon erre az elátkozott helyre. A sok száz rab között, ha csak egyetlen egy van, aki ártatlan, akkor már minden kárba veszett, amiért eddig dolgozott, és tanult.
Megkönnyebbült, mikor végre megfoghatta a zsupszkulcsot, és újra a minisztériumban találta magát. Már rég elmúlt dél, ezért haza indult.

Nagy sóhajjal lépett be a lakásba, és dobta le magát egy fotelba. Már nem is emlékezett, hogy miért is akart auror lenni. Talán, mert az apja is az volt, és az anyja is annak tanult, vagy Sirius miatt? Igen, talán Sirius miatt, hogy minden ügyet becsületesen átvizsgáljon, hogy még véletlenül se kerüljön egyetlen ártatlan varázsló se börtönbe, hogy senki ne élje újra azt át, amit keresztapjának kellett átélnie. Már tudta, hogy minek fogja szentelni az életét. Az új elhatározás energiával töltötte el, és már nem is tűnt olyan borongósnak ez a nap.

Cho hamar haza ért, és meglepetten látta, hogy Harry finom vacsorával várja. Átölelte a férfi nyakát, és egy csókot nyomott a szájára.
- Mi ez a kényeztetés? – nézett rá kacéran.
- Csak egy kis meglepetés – nevetett Harry. – Semmi különös.
- Szeretem a meglepetéseket – kacsintott a lány, és a megterített asztalhoz ült.
Harrynek volt egy olyan érzése, hogy Cho vár valamit tőle. De nem akart foglalkozni most mással, mint a vacsorával. Gondolta, ha a lány akar valamit tőle, akkor majd elmondja.

Harry szinte fel sem pillantott, amíg üres nem lett a tányérja, és ekkor vette csak észre, hogy a lány szinte nem is evett.
- Valami baj van? – Kérdezte a lányt, de az csak turkálta az ételt, és nem nézett rá.
- Nem ízlik? – Most már végképp nem tudta, hogy mi lehet a probléma.
- Nekem, ez nem elég – tette le a villáját a lány, és nézett Harryre.
- De hisz, még nem is ettél belőle – hökkent meg.
- Nem az étel, hanem ez – mutatott körbe. – Az életünk, Harry, én családot akarok, férjet, gyerekeket, de még azt sem tudom, hogy hol laksz.
- Veled lakom.
Harry jó kedve egy csapásra eltűnt.
- Tudod, hogy nem így értettem. Van egy házad, és én azt sem tudom, hogy hol van.
- Miért olyan fontos, hogy megtudd?
- Miért olyan fontos, hogy eltitkold?
Harry erre nem tudott mit válaszolni, maga sem tudta miért nem vitte el még a Szellemszállásra Chot, de akárhányszor ez felötlött benne, gyorsan elhessegette a gondolatot. Valahogy nem ment. Még nem.
- Nem titkolom – morogta.
- Akkor most menjünk el, és mutasd meg nekem – lett határozott a lány.
- Majd talán később.
- Látod, ha rólad van szó, akkor mindig titkokba ütközök. Nem tudok rólad semmit, és ez nekem nem elég.
- Amikor elkezdtük, megbeszéltük, hogy ez megfelel mindkettőnknek – kelt ki magából Harry.
- De az, kilenc hónapja volt! – emelte égnek a tekintetét a lány. – Mondd csak Harry Potter, szeretsz te engem egyáltalán?
- Persze – rántotta meg a vállát. – Hisz, tudod nem?
- Nem Harry, nem tudom, soha nem mondtad még – lendült támadásba Cho.
- Most is mondtam.
- Nem, most sem mondtad, csak annyit mondtál, hogy persze. Mondd ki!
- Miért lovagolsz a szavakon? Miért rontod el ezt a szép délutánt? Nem értelek? Mi az, hogy nem elég neked, amit adhatok? Nekem még nem kell család, és gyerek, ha nem vetted volna észre, még tanulok, méghozzá elég sokat. Nincs időm pelenkát cserélni, meg éjszakai őrjáratot tartani a gyerekszobák között. Most indul a karrierem. Fontosnak érzem a munkámat, hogy amit csinálok, az számít, nem csak nekem, de másoknak is. Ebbe most még nem fér bele a család.
- Rendben, akkor jegyezz el, és a család várhat – csapott az asztalra a lány.
- Mi? Ez nem így működik.
Felpattant, és észre sem vette, hogy tányérját kézzel rakta a mosogatóba, és nem pálcájával lebegtette oda.
- Nem, valóban nem így működik. Ez úgy működik, hogy ha szeretsz valakit, akkor beengeded az életedbe, nem lesznek titkaitok.
- Én nem titkolózom, csak még nem vagyok felkészülve a házasságra! – nagyon dühítette a lány. Szörnyen indult a napja az Azkabanban, és most a folytatás sem jobb. Ez a nap már nem is lehetne rosszabb.
- Nekem pedig nincs időm megvárni, míg kitalálod, hogy engem szeretsz, vagy valaki mást! Most kell dönts, hogy vagy komolyan veszel, vagy elválnak útjaink!
- Cho, mi történt veled? Tegnap még nem volt semmi baj az életünkkel, vagy akár ma reggel.
Harry meglepetten nézte a lányt, miért van az, hogy őt mindenki válaszút elé állítja. Tedd ezt, vagy mehetsz. Miért nem lehet megvárni, hogy neki magának legyen hozzá kedve?
- Már egy ideje baj van, csak te nem veszed észre, mert nem is érdekel igazán – nézett rá szomorúan a lány. – Nem akartam tudomásul venni, hogy csak pótlék vagyok neked, de rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok neked elég fontos ahhoz, hogy velem maradj. Igazam van?
- Ne akard, hogy válasszak – nézett rá Harry könyörgőn. – Ne kényszeríts rá, hogy közted, és a karrierem között válasszak. Nem kérheted tőlem, hogy dobjak el mindent, amiért most már harmadik éve küzdök. Hiszen még nem vagyunk együtt egy éve sem. Miért pont most? Nem várhatunk még? Csak legalább addig, míg végzek az iskolával.
- Ha végzel, akkor elveszel?
Pedig Harry már azt hitte, hogy meggyőzte a lányt, de most csalódottan kellett látnia, hogy hiába beszél, süket fülekre talál mondandója.
- Akkor elveszel? Akkor majd komolyan veszel? Harry, velem képzeled el a jövőd? Engem képzelsz el a gyerekeid anyja ként? Velem akarsz megöregedni?
- Én, nem tudom, még nem akarok megöregedni.
Harry fáradtnak érezte magát, már nem volt kedve vitatkozni sem.
- Miért most? – nézett szomorúan a lányra.
- Mert most jöttem rá, hogy te nem engem szeretsz. Te még mindig Weasleyt szereted.
Cho hangjában fájdalom csengett, és ahogy Harryre nézett, szemébe könny szökött.
- Legalább tagadd le, az istenért! – kiáltotta.
- Nem tudom, miről beszélsz – de Harryt, még saját magát sem győzték meg szavai.
- Álmodban az ő nevét mondod, és szeretkezés közben ugyanúgy. Észre sem veszed. De én nem vagyok a te Gined, és ahogy hallom, ő sem lesz már többé a tiéd. Már van neki más. Miért pont ő kell neked? Mit tud ő, amit én nem? Mit adott neked, amit én nem tudok? Mondd el, hogy megadhassam.
- Bár tudnám.

Harry nem szólt többet, felkelt, bement a szobába, és a táskájába dobálta összezsugorított cuccait. Rá kellett döbbenjen, hogy alig van némi holmija a lánynál, szinte csak annyi, amennyit egy ember egy három napos nyaralásra magával visz. Talán ez is azt bizonyítja, hogy nem is akart igazán semmit a lánytól. Megállt a konyhaajtóban, és benézett. Cho a szekrény előtt állt, és dühös tekintettel mérte végig, majd elfordult tőle. Harry nem várt tovább, kisétált az ajtón, és többé vissza se nézett. Nem érzett fájdalmat, mert többé nem ölelheti át Chot, és veszteséget sem, amit ilyenkor szokás. Talán tényleg benne van a hiba. De hogy még mindig Ginnyt szeretné? Hisz az már olyan régen volt. Nem lehet, hogy álmában az ő nevét mondta, hisz nem is szokott róla álmodni. Vagy mégis? Talán csak nem emlékszik rá. Vagy nem akar rá emlékezni, mert jobban fájna. Fájna bevallani magának, hogy nem tud tovább lépni, hogy még mindig őt szereti? Nem, ez nem így van. Ginny már nem jelent neki semmit, és ezt ő be is fogja bizonyítani. Csak egy a sok Weasley közül, akiket kedvel. Sőt, őt kedveli a legkevésbé.

Sipor homlokráncolva nézte, ahogy gazdája belép a konyhába, és az asztalra dobja táskáját, majd leül a vele szemközti székre. Nem szólt semmit, így tovább olvasta a Reggeli Próféta aznapi számát.
- Megjöttem – törte meg Harry a csendet.
Sipor valami nagyon fontosat olvashatott, mert fel sem pillantott.
- Azért ennyire ne örülj nekem – háborodott fel Harry. – Látom még járatod a prófétát.
- Harry Potter járatja, nem Sipor – felelte a manó.
- Nem is laktam itthon – emelte fel hangját.
- Miért nem mondta le? – feleselt a házimanó.
- Hagyjuk – legyintett -, ma már éppen eleget veszekedtem, nem óhajtok többet.
Felállt, és az ablakhoz sétált. A novemberi nap arany színbe öltöztette a birtokot, de már nem tudta felmelegíteni. A pázsiton lehullott vöröses barna levelek hevertek szanaszét, időnként felkapta őket a szél, hogy arrébb megszabaduljon tőlük. A rózsák még nyíltak, de már megcsípte szirmaikat a hajnali fagy. Harry nézte a lassan álomba merülő tájat, és azt kívánta, bár csak ő is alhatna, bár csak ő is átalhatná a szomorkás hónapjait életének, mint ahogy a természet alussza át a telet. Ahogy a rózsák felélednek tavasszal, ő is csak akkor akart újra felébredni, mikor már elsimultak feje felől a vihar kavarta hullámok.

Egyre kevesebb időt töltöttek az iskolában, és a gyakorlati foglalkozások is inkább a jogrendszer megismerésére korlátozódtak. Az intézkedések, és az utánuk következő papírmunka volt Harry számára a vég. Nem találta a helyét, ugrásra készülő vadállatnak érezte magát, melyet ketrec vesz körül.
November végén jött a hír, hogy az északi hegyekben fogják eltölteni a három hetes terepgyakorlatot. Harry felvillanyozódott. Talán ő volt az egyetlen, aki várta azt a három hetet. A lányok már előre féltek a hidegtől, a fiúk pedig a kemény gyakorlatozástól rettegtek. Szárnyra kaptak kósza pletykák, hogy minden évben vannak diákok, akik eltűnnek, és soha többé nem kerülnek elő, de ezt Harry nem tartotta valószínűnek. Bár, ki tudja.

Fagyos hajnal volt, amikor útnak indultak. Álmosan köpenyeikbe burkolózva csoportosultak a zsupszkulcsok köré.
Mikor elütötte az óra a hatot, felizzottak a kulcsok, és őket magába rántotta az örvénylő semmi. Harry lélegzet visszafojtva várta, hogy véget érjen a kellemetlen érzés, mely ki akarta szakítani helyéről a köldökét, és gyomrát apró gombócba gyűrte.

Egy faházakból épült tábor közepén értek földet. A nap még nem kelt fel, de jól látszott, hogy a házakat hatalmas fák veszik körül. A faházak nem voltak nagyok mindegyikben öt ágy volt, melyek egy hálóban voltak, és még tartozott hozzájuk egy apró konyha, és egy fürdő.

Denton, aki majd két méter magas volt, és szőke haja csak úgy virított, már el is indult az első faház felé. Papirus követte barátját, de alig bírt lépést tartani vele, hisz ő jóval alacsonyabb volt, viszont testfelépítéséből adódóan, egy izomkolosszusnak számított. Dean Thomas és Seamus Finnigan csak megrántották vállukat, és Harryvel a nyomukban, követték társaikat.
Harry még látta, hogy a három lány, a mellettük lévő házba lép be.

Harry rögtön lecsapott az ablak mellett álló ágyra, és táskáját bedobta az ágy alá. Végig dőlt az ágyon és már épp elhelyezkedett volna rajta kényelmesen, hogy egy kicsit bepótolja az alváshiányt, mikor Forest professzor mágikusan felerősített hangja hallatszott be az udvarról.
Nagyot nyögve feltápászkodott, megigazította zsebében pálcáját, és a többiekkel együtt kisétált a reggeli napfényre. Egy pillanatra meg is torpant. Épp ekkor bukkant fel a nap a távoli hegyek felett, és most arany színben ragyogott a tábor. Harry szinte megsüketült a madarak hangos csivitelésétől, mellyel a felkelő napot üdvözölték.
- Mr. Potter, ha kigyönyörködte magát, megkérhetném, hogy fáradjon közénk? – hallotta meg gyakorlati professzora hangját. Most vette csak észre, hogy mindenki az udvar közepén áll, csak ő bámulja a távoli hegyeket.
Enyhe röhögés kíséretében lépett társai mellé.

Az eligazítás rövid volt és velős. Innen nincs visszaút, csak három hét múlva aktiválódnak újra a zsupszkulcsok. Víz, és alapvető komfort van, de élelem nincs. Ha fáznak, oldják meg, ha éhesek oldják meg, ha bajba kerülnek, oldják meg, ha megsérülnek, az, az önök baja. Emellett minden faházban ki vannak rakva a feladatok, melyeket meg lehet oldani csoportosan is, de nem muszáj. Természetesen a vizsgáztatók mindenről tudnak, mágikus információt kapnak tevékenységeikről. Vészhelyzet esetén Forest professzor megtalálható a professzori lakban, de aki zavarni merészeli, az halálnak halálával lakol. A prof még rájuk mosolygott, majd rövidke lábain elsétált a megnevezett házig. Harry azon nyomban sarkon fordult, és visszatért szobájába. Nem érdekelte egyelőre a feladat, amivel megbízták, csak aludni akart. Betakarózott köpenyével, és oldalára fordult. Még hallotta, ahogy a többiek is visszaérkeznek, de aztán elnyomta az álom.

- Hé Harry, most már igazán fel ébredhetnél, itt van a mai napra a feladatunk – hallotta Seamus hangját.
Nyögve átfordult a másik oldalára, és fejére húzta köpenyét.
- Haver, ne tedd ezt, te vagy a csapatkapitány, nélküled azt sem tudjuk, hogy merre induljunk – hallotta egészen közelről Papirus hangját.
Ahogy kinyitotta a szemét, rögtön hátra is kapta a fejét, mert alig pár centire egy nagy kék szempár pislogott rá. Röhögés volt a válasz reakciójára, és most szemét dörzsölve ült fel ágyában.
- Muszáj volt ilyen közelről?
- Mondtam, hogy erre felébred – nevetett Denton.
- Harry, már csak mi vagyunk a táborban, már mindenki elindult, hogy teljesítse az első feladatot. Nem kéne nekünk is indulnunk?
Dean az ajtóban állt, és egy pergament szorongatott a kezében.
- Mi a feladat? – ásította Harry.
- Mentsd meg a fáknak kincsét, s jutalmad nem marad el. Ha bátor vagy és vakmerő, pocakod estére megtömheted.
Harry pislogott még néhányat, majd elismételtette Deannel a szöveget. Nagyot nyújtózva felkelt, és kibotorkált a fürdőszobába. Öt perc múlva üdén és frissen lépett barátai közé.
- Tehát, valamit meg kell mentenünk, ami fontos a fáknak. Ez pedig azt jelenti, hogy be kell menjünk az erdőbe.
- Te, ettől az alvástól lettél ilyen okos, vagy már előtte is meg voltak az alapok? – Vigyorgott Seamus a képébe, majd hátára kapta hátizsákját, és elindult a kijárat felé. – Na, jöttök?
Harry csak egy üveg vizet vett magához, és láthatatlanná tévő köpenyét gyűrte a zsebébe, majd utolsónak ő is kilépett a házból.

Ginny lába nagyot csattanva találkozott a földdel, és ha a mellette állók nem kapják el, talán hanyatt is vágja magát, de így csak fájó bokáját masszírozva ácsorgott. Fauna és Serafina már elindult az egyik faház felé, és most ő is követte őket. Nem kerülte el figyelmét, hogy Harryék melletti ház az övéké. Bőven volt választék ágyakban, hiszen csak hárman voltak lányok. Ginny az egyik ágyra dobta táskáját, és már indult is, hogy feltérképezze a házikót. A konyha kezdetleges volt, épp csak az alapvető felszerelés volt meg, viszont a fürdő minden igényt kielégített. Visszasétált a lányokhoz, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyon. Azonban alig fészkelte be magát, máris meghallotta professzora hangját, és kelletlenül, de újra kibattyogott a hidegbe.
Miután megtudták, hogy saját magukat kell ellássák, visszatértek a házba, ahol azonnal megtalálták az első napi feladatot. Nem is vártak tovább, jó melegen felöltöztek, majd útnak indultak. Még átnézett a szomszéd ház felé, ami viszont csendes volt, talán már útnak is indultak a bent lakók.

Már dél felé járhatott, mert a nap magasan fenn járt már az égen. A tájat megdermesztette a december, és bár hó nem hullott, a levelek fagyottan roppantak szét talpuk alatt. A kopasz fák között mozdulatlannak látszott az erdő, ág sem rezzent. A szél sem fújt, mintha téli álmát aludta volna a táj.
De Harry ismerte már korábbról az erdők téli világát, hiszen egy egész telet töltött barátaival sátorban. Nagyon jól tudta, hogy állatok százai bújnak meg körülötte, még ha ő nem is látja, hallja őket.
Vastag téli talárja sem tudta elűzni a hideget, mely most lassacskán bekúszott a meleg ruhák alá. Melegítő bűbájt szórt magára, majd miután észrevette, hogy társai is vacogva lépkednek mellette, rájuk is.
- A fenébe, hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe – morogta Dean.
- Neked még hagyján, de hogy ezeknek az aranyvérűeknek se – vigyorgott Harry, mire a többiektől kapott egy grimaszt. Már vagy tíz perce sétáltak, de Harry gondosan ügyelt rá, hogy mindig nyugatra haladjanak, mikor társai megunták a sétát, és a környező fákat kezdték el vizsgálni. Harry zsebre dugott kézzel nézte őket, s ahogy végeztek egy fával, tovább lépett, míg azok megvizsgálták a következő fát. Nem hitte, hogy eredményre jutnak társai.
- Segíthetnél – fordult feléje Papirus.
- Minek? – nézett rá mosolyogva. – Egyrészt fázik a kezem, tehát nem húzom elő, másrészt pedig nem hiszem, hogy olyan feladatot kaptunk, melyet tíz perc sétával meg lehet oldani. Ezt ti sem gondoltátok komolyan. Azt írták, hogy estére tömhetjük meg a hasunkat, nem ebédre, tehát, ha még ma végezni akartok, akkor abbahagyhatnátok a nézelődést, és szaporázhatnánk a lépteinket. Vagy tőlem ácsoroghatunk még itt, és akkor csak reggelit eszünk.
- Felvágós – sétált el mellette Papirus, de közben már engedelmesen megszaporázta lépteit.
- Előbb is szólhattál volna – morgott Denton.
- Na akkor induljunk – dörzsölte össze fázós kezeit Dean, mire Seamussal együtt a másik kettő után mentek.
- Állj! – kiáltott utánuk Harry. – Hova mentek?
- Arra – Fordult vissza Seamus, és a rengeteg közepe felé mutatott.
- Ha már eddig nyugatnak haladtunk, akkor ésszerű lenne ez után is nyugatnak tartani, hátha nem tévedünk el mindjárt az első napon – nézett rájuk Harry tanító bácsisan.
- Na ezért lettél te a főnök – bökte mellkason Seamus, majd a mutatott irányba indultak tovább.

Most már Harry is kivette zsebéből kezeit, és figyelmesen haladt társai mellett. Próbált megjegyezni olyan dolgokat, melyek elütöttek a környezettől. Például egy kidőlt korhadt fát, egy sziklát, mely leginkább egy meghajló hyppogriffre emlékeztette, vagy egy kusza bokorcsoportot, melyben vagy száz apró madár ugrált ágról-ágra. Mindeközben gondosan ügyelt rá, hogy végig nyugatnak tartsanak, és mikor társai letértek a helyes irányról visszaparancsolta őket.
Már vagy két órája gyalogoltak, mikor egy mély völgyhöz értek. Nem látták, sem a kezdetét, sem a végét, ahhoz pedig túl széles volt, hogy megpróbálják átugrani. Négy társa, a fejüket vakarva fordult feléje.
- Ötletek? – kérdezte őket.
- Varázsoljunk kötelet a másik oldalra, erősítsük erre az oldalra a másik végét, és másszunk – felelte határozottan Dean.
- Levicorpuszal lebegtessük át egymást – csillant fel Seamus szeme.
- Ez nem is rossz, és nem tart sokáig – helyeselt Denton.
- Én inkább mászok – fintorgott Papirus.
- Levihumanus. – Mutatott pálcájával Harry a föld felé, majd kecsesen a levegőbe emelkedett, és egyszerűen átrepült a hasadék felett.
Barátai egy pillanatig csak bámultak utána, majd követték példáját, és alig egy perc elteltével, már mind az öten a túl oldalon álltak.
Harry nem bírta elfojtani somolygását, mire Dentontól kapott egy jó erős hátba vágást, de aztán már mindannyian nevettek.

Az út emelkedni kezdett, és a hidegben egyre nehezebb volt a menetelés. Egy óra megtétele után, le kellett üljenek egy kidőlt farönkre egy kis szünetet tartani.
A következő pillanatban Harry úgy pattant fel, mint a gyanútlan turista, kinek szarvasbogár csíp a fenekébe, a májusi pikniken. Kimeredt szemekkel bámulta a fatörzset, és intett barátainak, hogy ők is keljenek fel. Biztos volt benne, hogy mozgást érzett, de hogy hol, azt nem tudta volna megmondani. Most teljesen mozdulatlannak tűnt a fa. Ahogy tovább nézte, olyan érzése lett, mintha valaki nézné, és legnagyobb megdöbbenésére a fa nézett vissza rá. Mint egy öreg mesebeli faóriás, akit kidöntöttek, úgy feküdt előttük a valami. Nem hitte, hogy egyszerű fa lenne, hiszen most már ki tudta venni száját, szemeit, és azt is jól látta, hogy a korhadt ágak végén göcsörtös ujjak mozdulnak. Harry nem volt benne biztos, de mintha ez a valami nagyon öreg lett volna már. Mintha mély ráncok szántották volna az arcát, vagy legalábbis azt a valamit, ami Harrynek arcnak tűnt.

- Ez, ez, micsoda? – kapkodott levegő után Dean, és hátrált egy lépést.
Denton viszont egy lépéssel közelebb ment, és leguggolva kezdte el vizsgálgatni a fát.
- Azt hiszem, hogy egy nagyon öreg Nimfa.
- A Nimfák gyönyörű fiatal nők, akik elcsábítják a fiatal vándorokat – oktatta ki Papirus.
- Aha, a görög mitológiában, de a valóságban nem is olyan szépek, és egy-egy fából nyerik az erejüket. Ha a fa haldoklik, a Nimfát magába szívja, és együtt halnak meg – állt fel, és körbe nézett. – De még nem vagyunk elkésve.
- Miből gondolod? – lépett közelebb Harry is.
- Onnan, hogy meg kell mentsük a fáknak kincsét, ami természetesen ez a Nimfa.
- Ugyan, hogy menthetnénk meg, olyan öreg, hogy szinte már nem is él – fintorgott Dean, és hátrált még egy lépést.
- Az lehet, de a Nimfák soha nem halnak meg utód nélkül. Ez ősi ösztön náluk, hogy amikor a fájuk haldokolni kezd, akkor gondoskodnak utódról. Talán itt lesz valahol. Talán pont őt kell megmentenünk.
Körbe néztek, de senkit nem láttak, illetve nem láttak semmi olyat, ami akár csak egy kicsit is hasonlított volna egy Nimfára, vagy valami hasonlóra. Harry szeme visszakalandozott az öreg fára, és most mellé lépve letérdelt mellé, és végig húzta kezét a göcsörtös testen. Szinte azonnal meghallotta a hangot a fejében.
- Mentsd meg a gyermekem, és meghálálom. Fent a barlang szájánál nőtt csak olyan ősi fa, mely alkalmas volt egy Nimfa kihordására. Ám a barlang már lakott volt. Pusztítsd el a szörnyet, hogy utódom növekedhessen, védhesse az erdőt, és méltó örökösöm lehessen.

Harry fejében elhaltak a hangok, mire felállt és elmesélte barátainak a hallottakat.
- Szerinted milyen szörnyről beszélt? – tekintgetett felfelé Papirus.
- Talán valami medve, vagy oroszlán, azok szoktak barlangokban lakni – töprengett Denton.
- Vagy sárkány – villant meg Harry szeme, és már el is indult a hegytető felé. Pálcáját kihúzta combzsebéből, és maga elé tartva kapaszkodott felfelé.

Nem kellett sokat gyalogolniuk, és már fent is voltak egy tisztáson. Innen csak a hegy tetejére nyílott kilátás, ahol egy barlang szája sötétlett. De Harry azt is észrevette, hogy egy aprócska fa áll a barlang bejáratánál. El sem tudta képzelni, hogy nőhetett ki éppen ott. Körbe fordult, de nem látott mozgást, és csak társai szuszogását hallotta. Óvatosan, támadásra felkészülve kezdett közelíteni a tátongó nyílás felé. Az apró fácska eléggé csenevésznek tűnt, mintha nem kapna elég tápanyagot, vagy mint akit időnként megtaposnak. Harry már látta is a sebesüléseket a fa törzsén. El sem tudta képzelni, milyen állat okozhat ilyen furcsa nyomokat. Pár méterre a barlang szájától megállt, és bevárta társait. Most öt pálca meredt a nyílásra, de nem történt semmi.
- Most mi lesz? – súgta Parirus.
- Várunk – rántotta meg vállát Seamus.
- De meddig? – kérdezte Dean.
- Hé! Van valaki odabent!? – Denton hangja visszhangot verve szállt a sziklafalak között.
- Most ez mire volt jó? – ripakodott rá Seamus.
- Ti mondtátok, hogy nem akartok várni – tárta szét nevetve a karját a fiú, de aztán lehervadt arcáról a mosoly, ahogy tekintete a bejáratra siklott.
- A fenébe, erről nem volt szó – Denton most már hátrálni kezdett, ahogy társai is.
- Hát, ez nem sárkány – vakarta meg feje búbját Harry is.
- Akkor mi a franc? – grimaszolt Dean.
- Ez egy kiméra – nyögött fel Papirus.
- Mi? – képedt el Dean.
- A kimérát hogy lehet megölni? – emelte az állat felé pálcáját Harry.
- Talán vágd le az oroszlánfejét – találgatott Dean.
- Vagy döfd le a kecsketestét? – bizonytalankodott Seamus, és közben egyre hátrált az állat elől, ami most hatalmasat bődülve lépett ki a napfényre. Harrynek csak most sikerült teljes egészében végig mérnie az állatot.
- Ha valamelyikőtök azt mondja, hogy vágjam le a kígyófarkát, akkor azt megátkozom – morogta társai felé.
Az oroszlán fejű szörnyeteg most mancsával a kis fára csapott, majd elhaladtában farkával meg is csapta. Harry szinte hallotta a fájdalmas nyögést, melyet az apró cserje kiadott magából. Nem sokat teketóriázott, egy dermesztő átkot küldött az állat felé, de az, kecsesen elugrott előle. Seamus és Papirus erre egymás után bombázni kezdték átkaikkal a fenevadat, Denton és Dean pedig próbálták körbe zárni. Ám az állat métereket ugorva menekült előlük, és mire felocsúdtak, már az erdő felé járt. Harry rohanni kezdett, tudta, ha beveti magát a rengetegbe, akkor nem hogy vacsorájuk, de még reggelijük sem lesz. Az állat már elérte az első fákat, mire olyan közel került hozzá, hogy ki tudta lőni rá kábító átkát. Meglepetten látta, hogy bár átka célba ért, az lepattant a pikkelyes farokról. De nem volt ideje gondolkodni, gyors egymásutánban még háromszor kilőtte átkát, és ezek mindegyike most az állat hátába csapódott. Szinte ő döbbent meg a legjobban, mikor az állat aléltan zuhant a földre. Lihegve állt meg a test mellett, és hallotta, hogy társai is utolérik. Nézték a hatalmas állat kábult testét, mire az egy szempillantás alatt semmivé foszlott, és egy nagy kosár élelem került a helyére. Volt ott sajt, kenyér, gyümölcs.
Harry megfordult, és még látta, ahogy a kis cserje elhalványodik, majd eltűnik a semmiben.