6. fejezet. Kiképzés 2

A tesztek nem voltak nehezek, legalábbis Harry így gondolta. Egy nagy teremben ültek, egyszemélyes padokban, és Forest professzor irányítása mellett töltötték ki a kérdőíveket. Harry alig két óra alatt végzett, de még több mint egy órát kellett várjon, mire barátai is befejezték. A szoba közepén álló asztalnál ült, és pálcájával játszott. Ide-oda görgette, anélkül, hogy hozzá ért volna.
- Haver, ezt hogy csinálod? – képedt el Denton.
- Mit? Ja, ezt? Nem tudom, csak unatkoztam – intézte el, egy vállrándítással.
- A lányok meghívtak minket vacsira – vigyorgott Papirus.
- Tessék? – Harry azt hitte, rosszul hall.
- Ja, és meg kell mondjam, ez a Serafina tetszik nekem – csettintett Seamus.
- Faunának, meg Denton – bökte oldalba barátját Dean.
- Irigykedsz? Téged otthon vár a menyasszonyod - nevetett Denton.
- Nem irigykedem, csak jó ugratni – kacsintott Dean.
- Hétre vagyunk hivatalosak – vigyorgott Seamus.

Harry kelletlenül, de engedett barátainak, és ő is elfogadta a vacsora meghívást.
Mikor belépett a lányok szállására, rá kellett döbbenjen, hogy ott sokkal nagyobb a rend, mint náluk. Nem voltak ágy mellett heverő bakancsok, melyekből koszos zokni lógott ki, nem volt bevetetlen ágy, szanaszét heverő talárok, sapkák, kesztyűk, mindennek meg volt a helye. Illedelmesen helyet foglalt, és szinte meg sem szólalt, egész vacsoraidő alatt. Időnként félve Ginnyre pillantott, de csak olyankor, mikor biztos volt benne, se a lány, se mások nem kapják rajta, ahogy a lányt bámulja. Ginnyn nem látszott, hogy sírt volna, és ha Harry nem a saját fülével hallja, talán most el sem hitte volna.
De ő hallotta, és soha többé nem fogja elfelejteni.

Amint véget ért a vacsora, Harry felállt, és elnézést kért, majd visszavonult, arra hivatkozva, hogy nem aludta ki magát az éjjel. Ginny arcára pillantott, de azon szemernyi árulkodó jelet nem látott arra vonatkozólag, hogy sajnálná, hogy a férfi elmegy. Épp ellenkezőleg, épp nevetve tárgyalták ki a kiméra tulajdonságait, és elképzelték, hogy vajon milyen párosítással lehetne még hihetetlenebb az állat megjelenése. Harry szótlanul lépett ki a faházból, majd egyenesen haza ment, ahol végig dőlt az ágyon, és az elmúlt éjszakán merengett. Még fent volt, mikor társai visszatértek a vacsoráról, és Dentont ugratták, amiért az Faunával együtt eltűnt a vacsora végén. És csak jó egy óra múlva tértek vissza.

Ginny lázasan készülődött a vacsorára, először nem tetszett neki, hogy barátnői mindenáron meg akarták hívni a fiúkat, de aztán jó ürügynek tartotta, hogy megbeszélje Harryvel az elmúlt éjszaka eseményeit.
Ám Harry szinte ott sem volt a vacsorán. Szótlanul ült, evett, ivott, nem nézett senkire, és a társalgásban sem vett részt. Alig végeztek az evéssel máris felállt, és távozott. Ginny nem mutatta, de nagyon fájt neki a férfi viselkedése. Nem tudta mire vélni, hisz múlt éjjel még egészen másképp viselkedett. Nem talált más magyarázatot, mint az ő viselkedését, mellyel végképp eltaszította magától a férfit. A másik eshetőségre gondolni sem akart, miszerint Harry meg kapta, amit akart, és ezennel ő is bekerült Harry trófea gyűjteményébe.

A harmadik nap sziklamászás volt, a feladat, és mily meglepő, itt sem működtek azon varázslatok, mellyel könnyedén feljuttathatták volna magukat a csúcsra. Most viszont minden csapat egyszerre indult, és egyetlen csúcsot kellett megmásszanak. Az égnek meredő csúcs körül, szürke ruhás apró pöttyök küzdötték magukat egyre feljebb. Harry harmadiknak ért fel a hegytetőre, és felállva kémlelt körbe. Ginny nem messze unott arccal ücsörgött, és szendvicsét majszolta.
- Mióta vagy te ilyen jó hegymászó? – lépett a lány mellé.
- Hat bátyám van, szerinted mivel töltöttük az időnket, amíg nem tudtunk varázsolni?
- Hegymászással?
- Majdnem. Fára mászással, ami majdnem ugyanez – legyintett a lány.
- Hideg van – fordított hátat a metsző szélnek Harry.
- Tél van – jött a frappáns válasz, majd Ginny megigazította tartó kötelét, és ereszkedni kezdett. Harry egy darabig még hallotta, ahogy a lány lefelé halad, majd egy sóhaj kíséretében ő is lefelé indult.

A negyedik napon csak egy térképet találtak a falra akasztva. Gyorsan szedelőzködtek, majd útnak indultak. Már az erdő szélén jártak, mikor valaki utánuk kiáltott.
- Hello fiúk! – Serafina integetett utánuk.
Megálltak, és Seamus kaján vigyora mellett, bevárták a lányokat.
- Ti is térképet kaptatok? – mutatta feléjük a kezében tartott pergament a lány.
- Igen, és ahogy látom, egy helyre megyünk – szélesedett el Seamus vigyora.
- Akár mehetnénk együtt is – sétált el a fiú előtt a lány, és közben csábosan megrebegtette szempilláját.
- Akár – sóhajtotta Denton is, és Fauna felé pillantott, aki erre enyhén elpirult.
Harry látta, hogy Ginny szótlanul követi barátnőit, erre ő is utánuk indult. Az utat csendben tették meg, de volt, aki helyettük beszéljen. Seamus és Serafina egész végig semmit mondó témákról beszélgettek, mégis sütött belőlük a boldogság. Harry meglepetten látta, hogy a két auror tanonc mennyire jól érzi magát egymással. Denton és Fauna azonban csendesen sétált egymás mellett, és mikor Fauna megbotlott, Denton elkapta a kezét, amit ettől kezdve el sem engedett. Harry felhúzott szemöldökkel figyelte a párokat. Dean és Papirus vezették a kis csapatot, kezükben térkép, és azt találgatták, hogy mi lesz a következő próba.
Harry zárta a sort, előtte pedig Ginny lépkedett vastag bakancsában.
- Látom, most nem bízod a véletlenre – lépett a lány mellé, és nézett bakancsára.
- Már így is tartozom neked eggyel, nem akarok még jobban a lekötelezetted lenni – mondta halkan a lány.
- Nem tartozol semmivel, nem azért tettem – morogta maga elé.
- Tudom.
Harry meglepetten nézett a lányra, és az most visszamosolygott rá.
- Tényleg el kéne ássuk a csatabárdot Harry.
- Azt hiszed, nem ezt akarom?
- Ne támadj, most akarok normális, kollegális viszonyt kialakítani veled – torkollta le a lány.
- Sajnálom, nem úgy gondoltam.
Harry csak ballagott a lány mellett, és többé nem szólt. Ő nem igazán kollegális viszonyra gondolt, de ez már csak álom marad. Ha nem kaphat mást, hát ez is jó lesz. Végül is, több mint a semmi.

Vagy négy óra gyaloglás után érték el azt a pontot, melyet a térkép csak az út végeként jelzett. A pergamenen ez után egy üres négyzet volt látható, a közepén egy X-jellel.
Harry körbe nézett, majd előre sétált, és kivette Seamus kezéből a pergament.
- Jó helyen járunk, hidd el, most figyeltünk mindenre – fordult hozzá Dean.
- Igen azt látom – visszaadta a papirost, és lépett előre pár lépést, egészen a tó partjáig. Csizmájának orrát, alig öt centi választotta el a sima víztükörtől.
- Ugye, nem az, amire gondolok? – lépett mellé Ginny fehér arccal. – Én megfagyok – és megborzongott.
- Nem tudom, valami nagyon furcsa nekem. Fúj a szél – jegyezte meg Harry, és a hajlongó fák felé nézett.
- December van, ilyenkor előfordul, hogy fúj a szél – lépett mellé Dean.
- Igen, de akkor miért nem hullámzik a víz? – tette fel a kérdést Ginny, Harry helyett.
Most mindannyian a sima, nyugodt víztükörre néztek, holott talárjukat fagyos szél cibálta.
Nyolcan álltak egymás mellett, a végeláthatatlan tó kavicsos partján.
Harry lenézett csizmájára, majd lépett egyet előre, így jobb lábával most belelépett a vízbe, mely most körbe fonta lábát.
Ám a víz nem elégedett meg azzal, hogy átáztatta csizmáját, elkezdett felkúszni lábszárán, és meg sem állt egészen a térdéig, ahonnan, mintha meggondolta volna magát, ezernyi cseppként hullott vissza a tóba. A többiek szinte egy emberként léptek hátra, csak Ginny kapta el a karját, hogy magával rántsa, ha bajba kerülne a férfi. Harry a lányra nézett, és elmosolyodott.
- Nem lesz baj – suttogta.
A következő, amit hallott, az az égtelen dübörgés volt. Mintha ezernyi mennydörgés hangját hozta volna feléjük a szél. Ginny még jobban szorította Harry karját, de Harry már a vizet nézte, mely lassan megváltozott.
- Ez hihetetlen – álmélkodott Ginny.
Harry csak nézte, ahogy feltűnik előttük egy labirintus. De ez a labirintus nem örökzöldekből volt, vagy masszív kövekből, hanem áttetszően kék vízoszlopokból. Ameddig csak a szeme ellátott, vízfalak álltak a mederben.
- Tyű, ez nem semmi! – füttyentett Papirus, és lépett egyet előre, hogy megnézze, mit történik, ha bemerészkedik a vízfalak közé.
- Hát, ilyet még nem láttam – vakarta meg feje búbját Denton, és követte társait.

A széles ösvények szárazak voltak, pedig azt várták volna, hogy majd algás, és iszapos lesz. De nem, száraz homokon sétáltak, Mellettük több méteres, vízből épült fal magasodott. Ginny csak most vette észre, hogy még mindig a férfi karját szorítja, ezért gyorsan elengedte, és közelebb lépett a vastag vízfalhoz. Kristálytiszta volt, és mintha a túloldalon nem változott volna semmi, halak úsztak, növények nőttek. Ginny ujját óvatosan a falhoz érintette, de az, simán beleszaladt, mint mikor egy kislány játszik a vízparton, s ujjai nyomán apró fodrokat vet a víz. Itt is ugyanez történt. Ginny meglepetten kapta ki ujját, de az még vizes sem lett. Hátrébb lépett, és csodálkozva nézte a kékséget.
- Menjünk – hallotta meg Harry hangját, és körül nézve rá kellett jöjjön, hogy a többiek is felfedezték a fal rejtélyét, és most kezüket dugdosva szórakoznak.
- Még meg kell találjuk az X-et – figyelmeztette őket Harry, akit mintha annyira nem nyűgözött volna le a tó átalakulása.
- Mi a baj? – lépett mellé Ginny, és lassan elindultak arra felé, amerre a tó közepét sejtették.
- Nem bízom a vízben, csak ennyi, nem szeretem, ha jól körülnézel, nincs hova meneküljünk.
Harry gyanakvóan tekintgetett körbe, és lassan előhúzta varázspálcáját is. Ginny ettől kezdve már nem is látta olyan szépnek a föléjük tornyosuló vízfalakat már más szemmel nézte, a széles utcákat.
- Kicsinek érzem magam -, nézett fel a több méter magas falakra.
- Mindig maradj mellettem – súgta Harry, és megszaporázta lépteit. Minél előbb le akarta tudni ezt a próbát. Valami rossz érzés kezdett benne motoszkálni, mint régen, mikor valamit elfelejtett, vagy nem vett észre. Valami fölött elsiklott. Nem figyelt oda egy apró részletre. Vagy csak megint túl bonyolít mindent. Hiszen ez csak egy kiképzés, itt nem élet-halál harc folyik.

Ahogy egyre beljebb haladtak, mintha a többiek is megéreztek volna valamit a fenyegető veszélyből, mert ők is elcsendesedtek, nem nyúlkáltak a vízbe, nem kacérkodtak a halakkal, akik egykedvűen úszkáltak a tó fenekéhez közel. Harry próbált mindenre odafigyelni, szemmel tartotta az eget, a falakat, de a lába alatti puha homokot is gyanúsnak tartotta.
- Nyissátok ki a szemeteket, és készüljetek – mondta ki hangosan, és bár nem nézett hátra, tudta, hogy a mögötte állók kezükbe veszik pálcáikat.
Harry úgy saccolta, hogy már legalább egy órája szlalomoznak a labirintusban, ami azt jelentette, hogy már megtettek legalább két kilométert a parttól, ha légvonalban mérjük.
- Valahol itt kell legyen – morogta maga elé.
Talán a kívánságát hallotta meg az a sellő, mely most a fal szélére úszott, és Harryvel egy magasságban, lebegni kezdett a férfi előtt. Harry csak bámulta a szépnek egyáltalán nem nevezhető lényt, majd mikor a sellő, hívogatóan felé intett, közelebb lépett a kék falhoz. De a sellőnek úgy látszik ez sem volt elég, úszóhártyás kezével újra intett. Harry nagyot sóhajtott, és fejét bedugta a vízbe. Furcsa volt, hogy a víz nem vízszintes, hanem függőleges. Homályosabban is látott, és a hideg víz rögtön az orrába szivárgott. Viszont azt is érezte, hogy valaki hátulról a talárjába kapaszkodik, és erősen tartja.
Ginny látta, ahogy Harry bedugja fejét a vízbe, és ettől kirázta a hideg. Gyorsan a férfi talárjába kapaszkodott, hogy ha bármi történne, vissza tudja rántani. De úgy látszik nem csak ő volt elővigyázatos, mert Papirus is Harry talárja után kapott.

Harry nézte a sellőlányt, akinek zöld, moszatra emlékeztető haja, gnóm koboldot formázó csúcsos arca volt, és pont vele szemben lebegett.
- Félsz? Harry Potter? – hallotta a furcsán érdes hangot.
Csak megrázta a fejét, mire a lény elmosolyodott.
- Neked elhiszem, de a barátaid féltenek tőlem. Pedig nem én vagyok az, akivel meg kell birkózzatok. Elvezetlek titeket a városunkig, ott vár az ellenség, de jól vigyázz, mire a nap lebukik, elfogy az időd. Jó utat Harry Potter!
A sellő intett, mire Harry visszahúzta fejét, és először jó mélyeket lélegzett, majd elmesélte barátainak, hogy mit mondott a vízi lény.
- Napnyugtáig? – kérdezte Fauna, és az égre nézett, melyből csak vékony csíkokat láttak. - Az már csak három óra.
- Akkor siessünk, a sellő már elindult – mutatta Denton, mire mindannyian a félig hal, félig emberi lényt követték. A sellő előttük úszott a kék falban, ők pedig loholva követték a száraz úton.

Jobbra, balra fordultak a kanyarokban, míg végül elérkeztek egy üres térhez. Meglepetten látták, hogy az egyik kanyar után, egyszerűen véget ért a labirintus. A homokos talajon egy kövekből épült kezdetleges város állt. A sellő megállt a legutolsó fal szélén, és kezével a házak felé mutatott. Harry bólintott, és megindultak a furcsa alakú kőviskók felé. Ahogy egyre közeledtek, rá kellett döbbenjenek, hogy a város hatalmas. Oszlopszerű házak álltak egymás mellett, melyeken egyszerű lyukak szolgáltak ajtók, és ablakok gyanánt. Harry szinte maga előtt látta, ahogy máskor, a víz alatti városban ezernyi sellő úszkál.

Ginny még soha nem látott sellővárost, ezért nagyon meglepődött. Az iskolai rajzokban az illusztrációk, sokkal szebbek, és hívogatóbbak voltak. Most, hogy a délutáni nap ragyogta be a kőfalakat, talán kissé barátságosabbnak tűnt, de ha elképzelte, hogy mindent homályos víz vesz körül, már nem is tűnt olyan szívderítő látványnak.
A nyolc auror tanonc elérte az első házakat, és feltartott pálcával léptek be közéjük. Egy csoportban haladtak, és nem kerülte el figyelmüket semmi. Várták a támadást, az ellenséget. Csak az volt a baj, hogy nem tudták, honnan jön, mikor, és egyáltalán, hogy mivel is állnak szemben.
Az utcácskák kacskaringósak voltak, és látszott rajtuk, hogy nem koptatta őket láb. Harry ment legelöl, mögötte szorosan Ginny, és őket követték a többiek. Dean és Papirus zárta a sort, akik egyfolytában hátrafelé tekintgettek, várva az orv támadást.
De támadás nem érkezett, pedig már bent jártak a sűrűn lakott részen. És akkor meglátták a főteret, mely inkább egy oszlopokkal körülvett házak nélküli, kopár sziklás terület volt. Körbe forogva, veszélyre számítva értek a tér közepére, de még mindig nem történt semmi.
- Most mi van? Nem azt mondta a cicababa, hogy meg kell küzdjünk valakivel? – morgott Denton.
- Nyugi, eljön még annak az ideje is – nyugtatta Papirus.
- Csak minél előbb, mert nem szeretnék itt lenni, mikor lebukik a nap – nézett az ég felé Serafina.
Mintha csak a kívánságukra történne, mozgolódás hallatszott az egyik kisebb utca felől. Furcsa cuppogó, csúszó hangok. Mindannyian arra fordultak, és pálcáikat az ismeretlenre emelték.

A lényhez, még csak hasonlót sem láttak eddig. Mintha egy polipot ötvöztek volna egy pörölycápával, de mégis az arca emberi maradt. Deréktól lefelé nyolc vöröses csápon mozgott, ezektől származtak a cuppogó hangok. A teste olyan volt, mint egy cápáé, és fejének alakja is, csak az arca volt emberi. Az, az arc azonban, most mérgesen bámult rájuk.
- Mit akartok betolakodók? – bugyborékolta a szavakat.
- A sellőket keressük – szólt higgadtan Harry.
- Már elmentek mind, csak én maradtam. Távozzatok.
De Harrynek feltűnt, hogy a mutáns lény nagyokat nyel, ahogy végig néz rajtuk, és mintha a nyál is kicsordult volna a szája sarkán, bár ezt ebből a távolságból nehéz volt megállapítani.
Harry közelebb lépett, és pálcáját az idegenre szegezte.
- Te ki vagy?
- Letiferus – jött a válasz.
- A letifer gyilkost jelent – súgta Fauna, hogy csak társai hallhassák.
- Miért mentek el a sellők? – kiáltotta Denton.
- Talán nem tetszettek nekik az új szokások, melyeket bevezettem – grimaszolt a torz alak, amit akár egy vigyornak is lehetett venni. Harry megint látta, hogy megnyalja száját, ahogy feléjük pillant.
- Rendben, akkor mi most megyünk is – mondta a szemben állónak -, nem akarunk tovább feltartani.
Harry megfordult, de biccentett barátainak, akik nem vették el pálcáik hegyét az alakról.
- Ne olyan hevesen.
Harry, aki eddig a háta mögött tudta a polipszerű lényt, most meglepődött, hiszen az ott állt vele szemben, és alig pár lépésnyire barátai háta mögött.
- Ez gyors volt – dicsérte meg Harry, és közben társai is megpördültek.
- Vannak jó tulajdonságaim – villant meg az alak szeme.
- Tán vacsorára szeretnél minket meghívni? – lépett eléje Dean, de a következő pillanatban már meg is bánta, mert a csápok ható sugarába lépett, és egy már el is indult feléje. Az utolsó pillanatban, egy földhöz szögező átokkal, a homokhoz rögzítette a vöröses nyúlványt.
- Pontosan erre gondoltam.
De Letiferus már nem volt ott, csak egy kék folt emlékeztetett a homokon, egy cövek körül arra, hogy megsebezték.
Hátukkal fordultak egymás felé, és a környező házak üregeit, és a kis utcákat kezdték el kémlelni. Nem látták, de hallották az ellenfelet. Hol a magasból, hol a poros közökből jöttek a cuppanó, és csusszanó hangok.
Harry koncentrálni próbált, megpróbálta kizárni társai lihegésének hangját, és csak az idegen okozta neszekre összpontosított. Nem kellett sokáig füleljen, mire rájött, hogy nagyrészük csak visszhang, és elterelésül szolgál. Viszont az egyik üregből jövő hangok tisztábban, élesebben szóltak. Nem tétovázott, közelebb lépett a házhoz, majd átemelte lábát a magas küszöbön, és belépett a sötétbe. Már nem volt ideje elmondani a bűbájt, mellyel fényt varázsolt volna, mert egy nyálkás csáp fonódott derekára, és a földre rántotta. Ezzel egy időben pálcák jelentek meg a nyílásban, és a hegyükből áradó derengő fényben végre megpillantotta ellenfelét. Hatalmas, háromszög alakú cápa fogak közelítettek combja felé, de mielőtt még elérték volna, átkok szálltak a mutáns felé. Harry hátráltató ártása eltaszította tőle, míg a többiek taroló, és kábító átkai teljesen megbénították. Még mindig a lény felé tartva pálcáját felállt, és közelebb lépett az ormótlan testhez. Most már nem emlékeztetett az arc egy emberére, a helyén óriási száj volt, és több sorban tűhegyes, penge éles fogak. Mágikus kötelek fonódtak az áldozatra, majd kilebegtették a napfényre, és egy oszlophoz kötözték, majd elindultak vissza a labirintushoz.
Alig értek a széléhez, már látták is a sellőt. Harry megállt a lebegő lény előtt, aki most meghajtotta magát, majd bólintott, aztán az égre mutatott.
- Mi van? – hajolt közelebb Seamus.
- Köszöni, de figyelmeztet, hogy lejárt az időnk – nézett az ég felé Ginny. – Nem sokára lemegy a nap. Siessünk.
- Mutatod az utat? – fordult Harry a sellő felé, mire az bólintott, és úszni kezdett arra felé, ahonnan jöttek.

Futva követték a vízi lényt, aki meg-megfordulva ellenőrizte, hogy a varázslók tartják-e a diktált iramot.
- Nem bírom – nyögte Fauna, és oldalát szorongatta.
- Muszáj – fogta meg a lány karját Denton, és maga után húzva rohant tovább.
Harry is vetett egy pillantást Ginnyre, s bár látszott, hogy fárad a lány, és hangosan liheg, láthatóan bírta a futást. Fülükben dobolt a szívük, arcuk kipirosodott, s tüdejük egyre jobban sípolt a megerőltetéstől, de ők csak rohantak. Tudták, az idővel futnak versenyt, és ezen a versenyen nincs második hely, csak győztes, vagy vesztes.
Harry sejtette, hogy már nem fogják sokáig bírni ilyen megfeszített tempóban a futást, és előbb utóbb lassítaniuk kell, de ekkor távoli dübörgés moraja hallatszott. Idegesen fülelt, és mikor másodszor is meghallotta a zajt, már tudta, hogy letelt az idejük, a labirintus falai összezárulnak mögöttük. Egyre közeledett a moraj, de ő még nem látta a partot. Idegesen tekintett oldalra, és látta, hogy a mellette futók is mind megijedtek a hangtól, s most maradék erejüket összeszedve rohannak a sellő mutatta irányba. A hátuk mögül hangzó moraj egyre erősödött, és ők sejtették, hogy már nincs sok vissza, és utoléri őket is a bezáródó labirintus. Ginny el sem akarta képzelni, milyen érzés lehet, mikor több méternyi vízoszlop zúdul a nyakába. Félve Harryre pillantott, és találkozott a férfivel a tekintete, de csak egy pillanatra, mert újabb kanyarhoz értek.
Harry látta a lány szemében a félelmet, és hallotta a háta mögül érkező zajokat. Nem engedhette, hogy Ginnynek baja essen, a következő kanyar után lemaradt egy kicsit, és a lányra szegezte pálcáját. A lány a magasba emelkedett.
Ginny csak annyit érzett, hogy a lába nem éri a talajt. Még gyorsan az előtte rohanó Serafina talárjába belekapaszkodott, de csak annyit ért el vele, hogy ketten emelkedtek a magasba. Szorosan fogta a ruhadarabot, és közben visszafordult. Még látta, ahogy Harry pálcájával a part felé kormányozza őket.
- Harry, ne! – kiáltott vissza, de a férfi eltűnt egy kanyar után, ő pedig lassan elérte a partot, ahol is mindketten a kavicsos fövenyre pottyantak. Egyszerre pattantak fel, és kiabáltak a többieknek.
- Erre, itt vagyunk, már nincs messze! – kiáltotta barátnője.
- Gyertek! – Ginny hangja elakadt, ahogy meglátta, hogy a labirintus falai összeomlanak, és a tükörsima víz mindent elborít.
- Invitó Seamus! – kiáltotta Serafina, mire egy alélt test emelkedett ki a hullámokból, és repült feléjük.
- Invitó Fauna! – kiáltotta Ginny is, és most a harmadik lány emelkedett ki a vízből.
- Invitó Denton!
- Invitó Papirus!
- Invitó Dean!
- Invitó Harry! – Ginny hangja remegett. Legszívesebben őt hozta volna partra elsőnek, de tudta, a férfi nagyon mérges lenne érte, ha nem a barátait mentenék ki először, és bár a szíve ellenezte, utoljára hagyta.
Seamus köhögve könyökölt fel, és lassan Fauna is magához tért. Serafina most Dentont pofozgatta, és szárította meg ruháját. Papirust már Seamus élesztgette, majd miután magához tért, ketten hajoltak Dean fölé.

Harry ájult teste a fövenyre ereszkedett, és most Ginny térdelt melléje. Gyorsan megszárította a férfit, és pálcáját a homlokához érintve próbálta felébreszteni.
- Stimula – suttogta, de nem történt semmi. – A francba Harry, ne tedd ezt velem.
Már Serafina is ott guggolt mellette, és egy vastag takarót varázsolt a férfira.
- Él – suttogta a lány, miután megvizsgálta az ájult férfit. – Adj neki egy kis időt.
- Kelj fel, hallod, ne csináld ezt velem! Darabokra átkozlak, ha valami bajod lesz – hajolt a férfi mellkasára, hogy meghallgassa szívének dobogását.
- Ilyen kedves invitálásnak nem lehet ellenállni – hallotta a morcos hangot. Felnézett, és Harry zöld szemeit látta.
Harry azonban köhögni kezdett, majd félre fordulva tengervizet öklendezett fel, s mikor végre megnyugodott, fáradtan dőlt vissza a földre.
- Ezt soha többé ne merészeld – hajolt a fekvő fölé Ginny, mire az, fáradtan elvigyorodott.

Már jócskán besötétedett, mire visszaértek a táborba. Egyenesen a fiúk házába mentek, ahol a lányok forró teát főztek, és vastag plédek alatt melegedtek.
- Még jó, hogy holnap pihenőnap lesz – nyögte Harry, és fájó gyomrára szorította kezét.
- Ezek ki akarnak minket nyírni – bólogatott Denton, aki megosztotta ágyát Faunával, és ketten melegedtek egy takaró alatt.
Ginny leült Harry ágyára, és a férfi homlokára tette a kezét.
- Lázas vagy – suttogta.
- Nem lesz baj, van főzetem – nézett a barna szemekbe.
- Köszönöm – suttogta Ginny. – Ha nem lebegtetsz ki, talán túl sem éltük volna.
- És én sem, tehát én is köszönettel tartozom nektek. Egy-egy.
- Még mindig lógok eggyel – mosolygott Ginny, és közben Harry táskájából előkereste a lázcsillapító főzetet, és a férfi szájához emelte.
- Még nincs vége a táborozásnak, akármi történhet.
Ginny figyelte, ahogy a férfi lassan álomra hajtja fejét, és érezte, hogy a láza is csillapodott már. Lassan felkelt, és barátnőivel együtt elhagyták a fiúk szállását.

Harry másnap reggel frissen és kipihenten ébredt, már nyoma sem volt a láznak, vagy más betegségnek. A pihenőnap elmúltával pedig erőtől telve nézett szembe az új feladatokkal.

- Nem hiszem el, hogy megint az erdőt járjuk – nyafogott Ginny.
- Miért, szerintem nem is olyan rossz, főleg, hogy a társaság is kellemesebb – kuncogta Fauna, miközben megszorította Denton kezét.
- Köszi – morogta félig nevetve Ginny.
- Társaság ide, vagy oda, haladjunk – nézett hátra Harry, és intett, hogy kövessék a többiek.
- Igenis főnök úr – grimaszolt újra Ginny.
- Talán akarod te mutatni az utat? – tárta szét a kezét a férfi.
- Nem, meghagyom neked, jobban megy a sármodhoz – legyintett a lány.
- Nekem sármom van?
- Ha befejeztétek, akkor mehetnénk – Dean morcosan pillantott rájuk, miközben utolérte őket. Ginny és Harry ettől kezdve egy szót sem szólt, csak meneteltek egymás mögött, a fagyott földön.
- Mi ez a hang? – kapta fel a fejét Ginny.
- Madárcsicsergés – állapította meg Harry.
- Télen? – hallgatózott Papirus is. – Ezek inkább olyan hangok, amivel a tavaszt köszöntik, mintha összezavarodtak volna.
- Agyukra ment a hideg – vihogott Seamus.
- Arra a csöppre nem nehéz – vigyorgott Dean.
- Vagy náluk nyár van – jelentette ki Harry.

A többiek álmélkodva látták, ahogy Harry félrehajt egy halom vesszőt, és mögötte szabályos dzsungel tárul a szemük elé. Zöld buja növényzet, hatalmas trópusi fák, párától nehéz levegő. Rovarok, madarak, és még ki tudja hány féle állat hangja.
- Az ott egy banánfa? – mutatott a sárga gyümölcsű fára Denton.
- Az pedig egy maki, aki épp zabálja – helyeselt Seamus.

Ahogy átlépték a kerítésnek is beillő vesszőcsoportot, mintha fejbe vágta volna őket a meleg. Azonnal ledobálták vastag talárjaikat, pulóvereiket, sapkákat, kesztyűket.
- Most bezzeg nem a vékony csizmámban jöttem – panaszkodott Ginny, vastag, és meleg bakancsára nézve.
- A bakancs jobb választás, hidd el nekem – nyugtatta meg Denton. – Egy dzsungelben nem árt, ha védve van a lábad, mert soha nem tudhatod, hogy mi rejtőzik a talpad alatt.

Egy kupacba dobálták ruháikat, és egy mágikus hálóval egy fára erősítették. Nem felejtették el, hogy a másik oldalon még mindig tél van, és ha haza akarnak még jutni, akkor bizony szükségük lesz a meleg ruhákra.
Egymás mögött haladtak, és szájtátva bámulták a vadon sokszínűségét. Ezernyi tarka virág, különleges formájú növény, zümmögő, repdeső rovarok, csillogó hálót szövő pókok között vezetett útjuk.
Harrynek kezdett elege lenni, már nem látta a napot sem, a nagyra nőtt fáktól, és nem tudta eldönteni, hogy merre tartanak. Ráadásul még mohát sem látott egyetlen fán sem. Sejtette, hogy nem véletlenül van ez így. Már épp azon gondolkodott, hogy visszafordítja a társaságot, mikor velőt rázó sikolyt hallott a háta mögül. Megfordult, és Serafinát pillantotta meg a földön, amint egy óriáskígyó tekereg rajta.
- Azonnal engedd el! – kiáltott a kígyóra.
- Miért isz tenném? Ssssz – jött a válasz.
- Mert szépen kérlek? – emelte pálcáját az állat felé.
- Gondolod ssz félek, attól a vékonyka bottól? Sssz
- A baziliszkusz sem félt, és lám, elraktam egy fogát emlékbe – vigyorodott el Harry.
- Hazudsssssz – ingatta fejét jobbra, balra a kígyó.
- Próbáld ki.
A kígyó szemébe nézett, és megforgatta kezében pálcáját, mire az aranyosan felragyogott. Az állat egy ideig állta tekintetét, majd lassan letekeredett a lányról, és a sűrű felé indult.
- Még nem végeztünk, nem ússsszod meg ilyen könnyen. Sssz.
Serafina levegőért kapkodott, míg Seamus hozzá ugrott, és magához ölelte a reszkető lányt.
- Mi volt ez? Hú! Még soha nem hallottalak így beszélni – képedt el Papirus -, mit mondott?
- Hogy még nem végeztünk, tehát tartsátok nyitva a szemeteket – felelte Harry, és most vette csak észre, hogy társai tátott szájjal bámulják. – Mi van? Nem tudtátok? Még a reggeli próféta is megírta, hogy párszaszájú vagyok!
- Tudtuk, csak nem hallottunk még ilyet. Hátborzongató – fakadt ki Papirus.
- Te nem ijedtél meg Ginny? – kérdezte Fauna a barátnőjét.
Ginny csak állt, és dermedten bámult arra a pontra, ahol az óriáskígyó eltűnt. Harryben csak most tudatosult, hogy Ginny nem mozdult, mióta megpillantották a kígyót.
- Gin? – a lány elé lépett, és megfogta a két vállát, és maga felé fordította. – Gin, figyelj rám, ez nem a baziliszkusz volt, figyelsz? Nézz rám, hallasz? Nézz rám Ginny!
Harry megrázta a lányt, mire az végre ráemelte tekintetét, és remegve bólintott.
- Jobban vagy?
- Persze, semmi baj.
- Biztos?
- Mindjárt jobb lesz – mondta halkan a lány, majd leült egy halom levélre, és kezébe temette arcát. Csak egy percig ücsörgött, és mikor felkelt, már nyoma sem volt az előbbi rettenetnek az arcán. Bár még kicsit sápadt volt, már újra vidáman csillogott a szeme.
Harry társaikhoz fordult.
- Figyeljetek, mert azt mondta, hogy nem úsztuk meg ennyivel, tehát…

De szavai elakadtak. Az időjárás egyik pillanatról a másikra megváltozott, és vele a táj is. Eltűntek a burjánzó növények, a trópusi állatok, és újra a fagyos erdőben találták magukat. A hideg szinte marta bőrüket. Egy szál ingben álltak, és csodálkoztak a hirtelen változáson.
- Indulás vissza! – tért magához Harry, és a kis csapat szinte futva indult el visszafelé. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy már nem kellett sűrű növényeken átvágniuk magukat, így gyorsabban haladhattak. Ám a hideg lassan csontjukig megdermesztette őket, és egyre nehezebb volt megtenni minden lépést.
- Ez nem fog menni, nem érünk el a ruhánkig – vacogta Denton.
- Van egy ötletem – állt meg Seamus, és a többiek felé fordult. Az ő szája is lila volt már a hidegtől. – Melegedjünk meg egy olyan házban, mint amit Harry épített, és mikor kicsit átmelegedtünk, tovább indulunk. Nem vagyok képes így tovább menni.
A többiek is teljes testükben remegtek, így Harry már fordult is körbe, és állt neki az újabb vályogház építésének. Mikor már a ponyva is a tetején volt, ajtót varázsolt rá, majd társai lassan beszállingóztak, a frissen gyűjtött tűzrevalóval. A kisház hamar átmelegedett, és kellemes melegben ültek, szorosan egymás mellett, kezüket a tűz fölé nyújtva.
- Kihúzzuk itt reggelig? – kérdezte Papirus, felmutatva az égre, ahonnan már a csillagok ragyogtak rájuk.
- Mi még igen, de a tüzelő nem – bökött a gyorsan csökkenő halomra Dean.
- Én elmegyek, és elhozom a ruháinkat – állt fel Harry.
- Veled megyek – pattant fel Denton.
- Ha nem érek vissza reggelig, akkor mehetsz te, de felesleges, hogy ketten fagyjunk meg odakint – intette le a férfi.
- Rendben, de akkor itt az ingem, vedd fel azt is, én itt meg leszek nélküle – azzal lehúzta ruhadarabját, és barátja felé dobta. A többi fiú is követte példáját, így Harry, ha nem is meleg ruhában, de lényegesen jobb eséllyel indult el a többi ruháért.

- Már órák óta elment – járkált fel és alá Denton.
- Meg is kell keresse, nem megy az olyan gyorsan – nyugtatta Seamus, és Serafinához bújt.
- Akkor is, túl régen elment, lehet, hogy valami baja lett – csatlakozott Papirus is.
Ginny csak csendben ült, és bámulta az ajtót, és azon fohászkodott, hogy Harry minél előbb térjen vissza.
Nem is kellett sokáig várjon, alig egy óra múlva, egy halom ruha alatt roskadozva Harry lépett be a vályogházba, és dobta le terhét. Rögtön a tűz mellé ült, és melengetni kezdte fagyott kezeit.
- Utálom, hogy blokkolják a melegítő bűbájokat – morogta, és közben lehúzta bakancsát, hogy átfagyott lábát is a tűz felé tartsa.
- Minden rendben van odakint? – érdeklődött Denton, és az ajtó felé pillogott.
- Persze, attól eltekintve, hogy baromi hideg van, és sötét, minden a legnagyobb rendben.

Ginny közelebb húzódott Harryhez, mintha valami motoszkálást hallott volna odakintről.
- Én hallok valamit – suttogta Fauna.
- Én is, mintha a víz csobogna – rezzent össze Serafina.
- Nem, ez inkább sok láb kaparászása – emelte pálcáját a bejárat felé Denton.
- Nem, ezek hatalmas léptek visszhangjai – sápadt el Dean.
Harry társaira nézett, és fülelni kezdett. Nem hallott kintről egy árva hangot se, de ahogy a többiekre pillantott, már tudta, mivel áll szemben.
- Dean? Mit hallasz? – tette fel a kérdést.
- Sárkányt, ez biztos, hogy egy sárkány – bólogatott a fiú.
- Denton?
- Pókok.
- Serafina?
- Árad a víz, és tele van félelmetes szörnyekkel – vacogott a lány.
- Fauna?
- Patkányok, sok ezer vérszomjas patkány.
- Seamus?
- Voldemortot hallom jönni. Hallom, ahogy suhan.
- Papirus?
- Ez egy múmia, hát nem halljátok, ahogy maga után húzza a gyolcsot, mellyel betekerték a testét?
- Rendben, akkor most mindenki leül, és gyakorolja az elme védelmére szolgáló bűbájokat. Gyerünk, egy, kettő, nincs odakint semmi, most jöttem be. Ez az újabb próbatétel, ezt tartsátok szem előtt.

Harry figyelte, ahogy társai egymás után leülnek törökülésben a tűz mellé, és behunyt szemmel ürítik elméjüket. Az arcokba lassan visszatért az élet. Megnyugodtak, halkan beszélgettek, vagy épp a tűz mellett heverésztek. Már senki nem hallott ijesztő hangokat.

- Jól vagy Ginny? – nézett a lányra, aki most mellette ült. Ginny csak bólintott, és megfogta Harry kezét. Behunyta szemét, és koncentrált. Így már sokkal egyszerűbb volt a feladat, hogy érezte a férfi érintését. Elvégre már egyszer megmentette, most is sikerülne neki.
- Elmondod, mit hallottál? – kérdezte egy idő után a férfi.
Ginny csak bólintott, és leheveredett a tűz mellé. Harry a lány mögé feküdt, és átölelte.
- Hallottam, ahogy siklik.
- Egy kígyó?
- Nem – rázta meg a fejét a lány -, a baziliszkusz.
- Értem – suttogta a férfi. – Azt hittem nem emlékszel rá.
- Egy darabig nem is emlékeztem, de aztán álmaimban láttam magamat, ahogy ott fekszem, és te harcolsz a kígyóval, ahogy ott áll fölöttem Denem. Annyira hatalmas volt, és én nagyon féltem. Téged is megsebzett.
- Hamar begyógyult.
- Ne viccelődj – korholta a lány.
- Bocs, nem gondoltam, hogy vannak emlékeid arról a napról.
- És nem is akármilyenek – sóhajtotta a lány. – Azt hiszem, soha nem leszek képes már közönnyel nézni egy kígyóra.
- Mindenkinek meg van a maga keresztje, látod, a többiek is mind rettegnek valamitől.
- És te mit hallottál? Elmondod?
- Semmit – hallotta Harry hangját.
- Ha nem akarod elmondani, akkor úgy is jó – sértődött meg, és már bújt is volna ki a férfi karjai közül.
- Várj! – húzta vissza Harry. – Tényleg nem hallottam semmit. Csak a csendet. A halálosan üres csendet. Egy apró neszt sem. Olyan volt, mintha minden halott lenne körülöttem, mintha megint csak én éltem volna túl. Mintha egyedül lennék.
- Szóval attól félsz, hogy mindenki meghal, akit szeretsz – állapította meg a lány. – Akkor jó annak, akit te szeretsz, mert az életed árán is megvédenéd.
- Eddig nem tudtad?
Harry a lány hajába fúrta arcát, Ginny pedig még jobban odafészkelte magát, a meleg férfi testhez. Érezte, ahogy Harry meleg, puha takarót varázsol magukra.
- Imádom a takaróidat – suttogta félálomban.
- Csak azt? – kuncogta Harry, és Ginny is mosolygott.

Ám másnap reggel Ginny mikor felkelt, már nem volt mellette senki. Harry a viskó előtt tárgyalt barátaival. Ginny nem nézett rá, csak egy jó reggelt-tel köszöntötte őket, majd nem sokára útnak indultak. Kerülte a férfit, és úgy látszott, hogy az sem akar beszélgetést kezdeményezni. Ginny időnként Harryre nézett, de az, konokul bámulta az utat, így végül nem mert megszólalni. Nem tudta mi változott, de érezte, hogy az éjszakával együtt eltűnt valami, ami tegnap éjjel még meg volt.
Mindannyian csendben baktattak a fagyos erdőben.
Senki nem beszélt az előző éjszaka átélt eseményekről.

Harry nem akart a lányra nézni. Barátai intelme járt az eszében. Reggel, mikor még a többiek aludtak, Seamus és Papirus hívta magához.
- Tudtad, hogy Ginnynek van hapsija? – kérdezte minden köntörfalazás nélkül Papirus.
- Igen – sóhajtotta.
- És azt is, hogy a sráccal már komoly az ügy, állítólag esküvőt tervezgetnek, legalábbis az unokahúgom ezt mondta, aki ezzel a Cyranusszal dolgozik egy osztályon. Most karácsonykor is elutaznak valahova kettesben.
- Biztos? – nézett rájuk Harry.
- Száz százalék, én is láttam már őket – bólintott Seamus. – De nem akarunk beleszólni az életedbe, csak gondoltuk tisztáznotok kéne, hogy mégis hányadán álltok. Még a végén pofára esel haver. Szóval, szerintünk beszéljétek meg. Az a legbiztosabb.
- Igen, tiszta vizet a pohárba – helyeselt a másik férfi is.

Harry azonban nem volt képes felhozni a témát. A hazafelé vezető úton annyiszor megfogalmazta a mondandóját, ahogy rákérdez, és azt javasolja, hogy beszélgessenek el a témáról, de ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett megszólalni, míg végül feladta. Meggyőzte magát, hogy Ginny már nem az övé, hisz a lány is megmondta, már nem bízik benne. Ezek után ugyan mit is várhatna? Természetes, hogy a másikat választja, aki még soha nem törte össze a szívét. Hisz alig pár napja beszélték meg, hogy barátok lesznek. Úgy látszik neki ez a sorsa, hogy a barátja legyen a lánynak. Hát, ha ez, akkor ez. Nincs mit tenni.

A táborba visszaérve még mindig ők úszták meg legkönnyebben a kalandot. Voltak, akiket mágikusan kellett megkeresni, mert mumusaikat hajkurászva rohangáltak fél éjszaka az erdőben. Ezzel szemben ők csak egy forró fürdőre vágytak.

Számtalan fizikai, és szellemi próbának lettek kitéve a diákok, és mire véget ért a tábor, már hallani sem akartak mágikus lényekről, tesztekről, vagy varázslásról. Csak haza akartak menni, melyet december huszadikán meg is tehettek.

Harry kilépett a minisztérium várójába, és rögtön feltűnt neki a fekete hajú, és sötét szemű férfi. Karját összefonta mellén, és fütyörészve álldogált a szökőkút mellett. Ginny sietett el mellette, majd a karjaiba vetette magát, és hosszú csókban forrtak össze. Harry lehajtotta fejét, és úgy sétált el a kijárat felé, hogy többé rájuk sem nézett.