9. fejezet. Az élet nélküled

Ginny Weasley a csatorna szélén állt, és a tájat bámulta. Mögötte ott magasodott a hatalmas irodaház, melyben dolgozott. Természetesen a muglik csak egy apró viskót láttak, de ez már legyen az ő bajuk.
Ginny már több mint fél éve dolgozott az Angliát, és Franciaországot összekötő alagút mellett. Többedmagával azon fáradozott, hogy csak a megfelelő iratok ellenében jöhessenek be varázslók az országba, illetve csak megfelelő iratok ellenében hozhassanak be mágikus lényeket. Még a nyáron fordult elő, hogy az egyik varázslócsalád, egyszerűen hippogriffjeik hátán készült belépni az ország területére. Ginnynek még soha nem kellett annyi emlékezetet módosítania, mint aznap.

A szél vadul csapkodta a hullámokat, melyek tovább adták haragját a part menti köveknek, és ő szomorúan nézte az aranyló naplementét. Hajába kapott a szél, és a laza hajgumit messzire röpítette. Behunyta szemét, és eszébe jutott egy nap, még nagyon régről, talán egy másik életből. Egy zöld szemű fiú, akinek nem tetszik, hogy barátnője összefogta haját, és az első adandó alkalommal ellopja hajából a csatot. Akkor morcosan nézett a fiúra, de amikor az, magához húzta, és a hajába túrt, minden mérge elszállt.
- Talán neked is a szerelmed hiányzik? – tette fel a kérdést a tengernek, de nem jött válasz.
Megfordult, és visszaballagott irodájába, ahol a többiek már jól tudták, Ginny Weasley minden este megnézi a naplementét, és ilyenkor nem ajánlatos zavarni.
Ginny visszaült asztala mögé, és a papírhalmok fölé görnyedt.

- Jaj, én úgy elmennék – hallotta kolleganője hangját.
- Ugyan Kitty, mit keresnél te az aurorok farsangi bálján? – kérdezte Liza.
- Hát, fognék magamnak egy csinos aurort – álmodozott a fiatal lány.
Ginny felkapta fejét, és hallgatózni kezdett.
- Az aurorok mind Londonban laknak, nem fognak a kedvedért lejönni délre – legyintett Liza.
- Ugyan, egy perc és Londonban lehetnek, nálunk is van hopp hálózat – emelte fel hangját a Kittynek szólított. – Ginny, te mit szólsz?
- Nem tudom, mikor lesz? – úgy tett, mintha nem érdekelné, pedig a szíve vadul püfölni kezdte a mellkasát. Egyfolytában csak azt dobolta, hogy:
- Harry is ott lesz. Harry is ott lesz.
- Jövő hét végén – ábrándozott tovább Kitty. – Lehet, hogy elmegyek, még soha nem voltam, rám férne egy kis kikapcsolódás.

Harry dísztalárban állt a tükör előtt, és végig nézett magán. Madame Malkin még mindig érti a dolgát – gondolta, ahogy izgett mozgott a tükör előtt, de a talár mégis kényelmes, és testre simuló maradt. Csak nézte magát a mélyzöld talárban, és elment a kedve az egésztől. Fáradtan huppant le az egyik székre, és a komódon álló képre pillantott. Ginny ott mosolygott boldogan. Az aurorrá avatáson készült a kép, ott álltak egymás mellett. Papirus, Serafina, Denton, Fauna, Seamus, Dean, Ginny, és Harry. Milyen boldogok is voltak. Fauna és Denton azóta már össze is házasodott, és a kisfiuk lassan egy éves lesz. Serafina és Seamus pedig nyárra tervezték az esküvőt. Nekik sikerült. Csak ő ül itt egyedül, és álmodozik rég nem látott szerelméről.
- Merre vagy? – suttogta. – Már mindenütt kerestelek. Hova tűntél? Miért mentél el?

Már ezerszer feltette magának ezeket a kérdéseket, de soha nem kapott választ. Siport is kifaggatta, de a házimanó nem volt hajlandó értelmes válaszokat adni, sőt, egy idő után Harry azt vette észre, hogy élvezi, gazdája szenvedését. Ezek után Harry hetekig nem jött haza. Hol Mollyéknál aludt, hol Ronéknál Londonban. De egy idő után elege lett a vándorlásból, és Sipor kaján vigyora mellett, mégis csak haza talált. De nem adta fel. Ha tehette utazott, kérdezősködött, még sem akadt Ginny nyomára. Már az őrület szélén állt, mikor Molly kereste fel a munkahelyén, és egy levelet lobogtatott a kezében. Harry azonnal elolvasta a levelet.

Sziasztok Anya, Apa, és a Többiek.

Nem tudtam előbb írni, nem azért mert annyi munkám volt, vagy, mert olyan veszélyes lett volna, csak egyszerűen nem volt mit. Nem tudtam, hol is kezdhetném. Hát kezdem az elején. Azért jöttem el, mert rájöttem dolgokra, amikre már réges-régen rá kellett volna jönnöm, de vak voltam, és ezt soha nem bocsátom meg magamnak. Elszúrtam az életem, és már nem is tudom jóvátenni. De azt még megtehetem, hogy nem állok mások útjába, és hagyom, hogy boldogok legyenek. Talán nem értitek, de ez nem is baj. Szóval eljöttem, és kaptam egy kis lakást a cégtől, ami nagyon aranyos, és a tengerre néz. Gyönyörű a naplemente. Látnotok kéne. Még nem tudok haza menni, majd egyszer talán.
A munka sokkal könnyebb.
Sokat gondolok rátok, nagyon szeretlek titeket.
Bocsássatok meg.

Ginny.

Azóta sem jött több levél, de ez az egy sem adott választ egyetlen kérdésére sem. Sőt talán még több kérdést vetett fel. De Harrynek nem maradtak mások, csak a kérdések, így egy idő után már nem volt képes többet feltenni. Se magának, se másnak. Eljött az, az időszak, amitől kezdve, nem beszélt Ginnyről, és ha társaságban felmerült a neve, akkor otthagyott csapot, papot, és elmenekült.
Aztán ahogy múltak a hónapok, egyre fásultabb lett, egyre megszokottabb lett a magány, és ő már nem is lázadt ellene. Persze voltak egy éjszakás kiruccanásai, de ezek is inkább csak bosszúból, és másnapra nem maradt más, csak a fájdalom, és újra a fájdalom. Csak most értette meg, hogy mit jelentett neki a lány. Az, hogy mindennap láthatta, hallhatta a hangját, még ha nem is volt az övé, de mégis együtt voltak. Ha dolgoztak, vagy ha hétvégén találkoztak az Odúban. Tudta, hogy jól van, hogy ott van, egy karnyújtásnyira tőle, hogy bármikor megérinthetné, ha akarná. De mióta eltűnt, valami másnak is nyoma veszett. Valami nagyon fontosnak. Az élet értelmének.

Ginny a bárpultnál ült, és megigazította hosszú fekete haját, és az álarcot, majd rendelt egy gint, tonikkal. Hamar megkapta italát, így aprókat kortyolgatva, poharának pereme felett nézhette a körülötte állókat. Már vagy egy órája ült ott, és már legalább tíz táncra kérést utasított el, lassan kezdett unalmassá válni a dolog. Mit tegyen? Menjen el? Lehet, hogy el se jön ma.
Ám nemsokára egy zöldtaláros, maszkos férfi ült le kettővel arrébb, és egy konyakot rendelt. Ginny azonnal kiszúrta kezén a forradást, és elmosolyodott a maszkja alatt.

Harry megkapta konyakját, belekortyolt, de nem igazán ízlett neki. Fintorogva rakta vissza a pultra, amikor egy fekete hajú, karcsú alak ült le mellé.
- Nem ízlik? – kérdezte a poharára bökve.
- Valahogy most nem – mosolyodott el.
- Talán valami mással kéne próbálkoznia – mosolygott a lány.
- Mostanában egyik sem ízlik – fordult a lány felé.
- Talán valami másra vágysz? – hajolt közelebb a lány, és Harry megérezte parfümjének csábító illatát.
- Amire én vágyom, azt nem kaphatom meg – felelte, és a táncolók felé nézett.
- No lám, csak nem egy lány van a dologban? – nevetett fel.
- Ennyire nyilvánvaló? – kérdezte Harry, és most már kezdte érdekelni ez a nő.
- Aki érzett már fájdalmat, az hamar felismeri azt, aki hasonló cipőben jár – felelte e nő elkomolyodva.
- Harry vagyok – nyújtotta kezét, mire a lány letette poharát, és viszonozta a kézfogást.
- Én pedig talán, lehetnék Elizabeth? – kuncogta.
- Talán? Értem. Tehát Elizabeth, vagy inkább legyen Lizzy?
- Így sem rossz? Tetszik a játék – nevetett újra.
- Nekem is egyre jobban tetszik – mosolyodott el Harry.

Nem maradtak sokáig, csak párat táncoltak, aztán elhoppanáltak az első fogadóig, és ott kivettek egy szobát. Harry még soha nem látott ilyen gyönyörű zöld szemeket, és talán az ital, vagy valami más volt az oka, de nem ellenkezett, mikor a lány felajánlotta, hogy töltsék együtt az éjszakát. Már alig várta, hogy becsukódjon mögöttük az ajtó, és máris magához húzta a lányt. Olyan ismerős volt a csók, az érintése, olyan megnyugtató. Vágyakozva csókolta végig a testét, túrt bele hajába, és ölelte magához. Minden porcikája kívánta. Fel sem merült benne, hogy nem ezt kéne tennie, minden annyira természetes volt. Olyan boldog, és vággyal teli.

Ginnynek egy ideig még lelkiismeret furdalása volt, amiért beledobta azt az Ámor kapszulát Harry poharába, de mikor a karjai közt feküdt, már minden rossz érzése elszállt. Átadta magát a gyönyörnek, melyet a férfi okozott neki. Sikoltva kiáltotta a nevét, és mélyesztette körmeit a hátába.

Hajnal volt, Ginny tudta, hogy mennie kell. Egy szemhunyásnyit sem aludt, egyrészt azért, mert Harry nem hagyta, másrészt, minden percet ki akart élvezni a férfi társaságában. Oldalra fordulva nézte, hogy alszik mellette a kedves. Érezte, ahogy elmúlt a bűbáj hatása, és ő újra visszaalakul a vörös hajú Ginny Weasley-vé, de már nem bánta. Megkapta, amit akart. A legtöbbet kapta, amit csak kaphatott még az élettől. Végig simította Harry arcát, és egy kósza tincset kisimított a homlokából majd felkelt, és miután felöltözött, elhagyta a szobát. Forró könnyek mosták arcát, míg a fogadó nappalijába ért, és egy marék hoppport szórva a lángokba, haza indult.

Harry kábán ébredt, és szinte azonnal tudta, hogy miért, amint megérezte az édes ízt a szájában.
- Ámor kapszula – morogta maga elé, majd körbenézett. Senki nem volt már mellette, és ha nem emlékezne arra a fekete hajú lányra, akkor talán el sem hinné, hogy valaki vele aludt. Már ha aludtak volna valamennyit. Fáradt volt, és ha jól emlékezett, egész napra kivették a szobát. De ha nem, az sem baj, legfeljebb ráfizet. Magára húzta a paplant, és visszafeküdt.

Teltek múltak a napok, a hetek, a hónapok, és Harry már el is felejtette azt a februári éjszakát.

Ginny egyre jobban félt. Már nem csak rémálmai voltak arról, hogy mi lesz, ha történik vele valami. Már nappal is ettől rettegett. Félt a jövőtől, hogy nem lesz képes megbirkózni egyedül a rá váró feladatokkal, és félt egyedül lenni. Egyre inkább félt attól, hogy egyedül kell legyen. A magány rátelepedett, és beszőtte gondolatait, mint az óriás pókok hálóikkal a Tiltott Rengeteget. Már nem élvezte a hosszú magányos sétákat, és a naplemente sem volt már olyan hívogató. Egyre többször gondolt az otthoniakra, a családjára, akiktől segítséget kérhetne, ha valami rosszul sül el. A munkahelyén sem érezte magát jól. Mindennap ugyanaz, semmi változatosság. Bezzeg, amíg Harry oldalán harcolt, addig nem volt unalmas az élete. Mindennap más kaland, érdekes emberek, lények, varázslatok. Itt viszont csak a pergameneket röptetheti egyik fiókból, a másikba.
Péntek délután volt, és ő döntött, haza megy. Tudta, hogy veszélyes, de nem bírt tovább maradni. Menekült a magány, és az egyedüllét elől.
Összepakolta holmiját, és előre küldte, majd egy marék hopp port dobott a kandallóba, és belépett.
- Az Odúba – mondta ki a címet.

Ginny kilépett a lángokból, és körbenézett. A ház teljesen üres volt. Körbe járta az összes szobát, de nem talált otthon senkit. Vajon hová mehettek? Hirtelen a homlokára csapott, majd a konyhába sietett, és a falon függő órára nézett. Minden nyíl egy helyre mutatott.
- Szellemszállás – mondta ki hangosan. – Még csak ez hiányzott.
Fáradtan visszaballagott a nappaliba, és lehuppant a kanapéra. Talán a hirtelen mozdulattól, de belenyilallt a fájdalom a derekába, és ő összegörnyedt.
- Merlin segíts! – suttogta kétrét görnyedve. – Ez nem lehet.
A fájdalom egyre erősödött, és ő már négykézláb térdelt a földön, és levegőért kapkodott. Nem bírt felállni, pedig valahogy segítséget kéne kérjen. Előhúzta varázspálcáját, majd megidézte patrónusát.

A társaság az ebédlőben ült, és a vacsora maradéka felett beszélgettek.
- Ron, szerintem már ezért megérte, hogy megnősülj – emelte fel Harry, a kezében tartott vörös hajú kislányt.
- Kétszeresen vagy keresztapa – hajolt a kislányához Hermione -, lassan igazán apukának kéne lenned.
- Majd talán egyszer – felelte Harry, és visszaadta a kislányt Hermionénak. – Hé, ki mászkál az asztal alatt?
Felrántotta a fehér abroszt, és lehajolva benézett az asztal alá. Teddy ült ott, és Vic-kel együtt a kis Fredet etették, egy hatalmas csirkecombbal.
- George, azt hiszem, jól fog lakni a fiad – nézett barátjára.
Lunának sem kellett több, és már le is bújt a gyerekek közé, majd egy perc múlva, maszatos fiával bukkant elő.
- Merlinre, jövőre már Versan, és Rose is ott fognak mászkálni a lábunk alatt – nevetett Bill, és alig pár hónapos fiára nézett.
- Az én Rose-om ugyan nem! – mondta Ron. – Illedelmes kislány lesz.
- Pont, mint az apja – nevetett Harry.
- Majd ha te is megmutatod, hogy milyen apa tudsz lenni, akkor beszélj – nevetett Ron.
- Talán, jöhetne a desszert – csapta össze kezét Molly, hogy elterelje a figyelmet, majd felállt, hogy a konyha felé induljon.

De még mielőtt elérte volna az ajtót, fénylő derengés jelent meg az ebédlő közepén és bontakozott belőle ki egy patrónus. Meredten nézték az ezüstösen ragyogó paripát, míg meg nem hallották Ginny hangját.
- Anya kérlek, gyere haza, segítened kell. Kérlek, nagyon siess!
Molly Weasley a tőle nem várt fürgeséggel rohant a nappaliba, és már el is tűnt a kandallóban.
A társaság felbolydult, és mindenki távozni akart.
- Várjatok! – kiáltott Harry. – Nem tudjuk, hogy nem csapda-e.
- De nem hagyhatjuk őket magukra – torpant meg Hermione.
- Rendben, Harrynek igaza van – szólt Arthur Weasley. – Nők és gyerekek maradnak, Harry, te és Ron mentek. Ha minden rendben, akkor egyikőtök visszajön, és mi is megyünk.
- Rendben – egyeztek bele.
- Sipor! – kiáltott a konyha felé Harry. – Kérlek, vigyél el az Odúba.
- Én inkább a kandallón át fogok közlekedni – mondta Ron, és már el is indult arra felé.
Harry megfogta Sipor karját, és már suhantak is a semmibe.

Ginny a földön térdelt, és megpróbált nem figyelni a fájdalomra, és nem bepánikolni.
- Csak nyugalom – suttogta maga elé. – Nem lesz semmi baj, mindjárt megjönnek.
- Ginny! – Molly Weasley maga elé tartotta pálcáját, és úgy lépett ki a kandallóból, és mikor meglátta a szőnyegen térdeplő lányát, sápadtan nézett körül. – Bántott valaki?
- Nem anya, nem bántott senki – nyögte a lány, és érezte, hogy egy kicsit megnyugodott, most, hogy meghallotta anyja hangját.
- Merlin segíts! – lépett mellé az asszony. – Milyen átokkal sújtottak? Ginny beszélj, kérlek!
- Anya nincs átok, csak segíts, egyedül nagyon félek – nyögte, és közben megfogta anyja kezét.
Molly lány hóna alá nyúlt, és segített neki felállni, majd a kanapéra feküdni.
- Ginevra! Mit műveltél? – nézett végig lányán.
- Ezt majd később megbeszéljük, de most kérlek, segíts – nézett anyjára.

- Molly? Hol vagy?
- Ez Harry? – sápadt el Ginny.
- Itt vagyunk a nappaliban Harry – kiáltotta az asszony.
- Ne! – sikoltotta Ginny. – Ne gyere be Harry!
- Mit művelsz Ginny? – nézett rá anyja.
- Nem akarom, hogy így lásson, ne engedd ide.
- Ginny? Itt vagy? – lépett Harry a helységbe, de rögtön meg is állt. Csak a kanapé hátát látta, és Mollyt, ahogy a fejét rázva néz a férfira.
- Ne gyere be, Harry – szólt újra Ginny.
- Ginny hadd segítsek, bármi is történt veled, tudok segíteni.
Ott állt, és a kanapénak beszélt, mert a lányból egy darabot sem látott.
- Nem tudsz, Harry, és nem is akarom. Kérlek, menj ki.
- Ginny kérlek, beszélni akarok veled – Harry érezte, hogy lassan erőt vesz rajta a csalódottság.
- Most nem lehet, majd talán később – hallott a lány hangját.
- Nem fogsz újra eltűnni? – tette fel a kérdést, mely a legjobban érdekelte.
- Abban biztos lehetsz fiam – tette kezét csípőre Molly.
- Rendben, de akkor mit tegyek? – tárta szét a karjait. – Hogy segíthetek.
- Már segítettél – mondta Ginny halkan. – Itt vagy.
- A konyhában leszek.
Észre sem vette, hogy közben Sipor odasétált a kanapéhoz, és megállt a végénél, majd végig nézett a lányon.
- Harry Potter nem segíthet, de Sipor igen – mondta a manó csendesen.
- Sipor? – nézett fel Ginny. – Tudsz segíteni?
- Sipor segíteni fog – a házimanó már a lány mellé is lépett, és kezét végig húzta homlokán. Ginny úgy érezte, mintha hűvös szellő simogatná testét, és a fájdalom máris csitult
- Köszönöm – suttogta.

Harry még egy darabig ácsorgott az ajtóban, aztán kiment a konyhába, és leült az asztalhoz. Még hallotta, ahogy Molly fellebegteti lányát az emeletre, majd néma csend ereszkedett a házra.

Ron alig pár perccel később jelent meg, s miután megtudta, hogy nincs veszély, már indult is vissza, hogy elmondja családjának. Nem sokára Weasleyket kezdett ontani a kandalló, bár páran a Szellemszálláson maradtak, mivel pár gyerek már elaludt, és őket nem akarták zavarni.
- Én nem értem, nem szóltak egy szót sem, hogy mi lehet Ginny baja? – járkált fel és alá Arthur.
Harry csak a fejét rázta, és a konyhapult felé pillantott, ahol időnként megelevenedett egy-egy kancsó, a csap alá repült, megtöltötte magát vízzel, majd felrepült az emeletre. Egy idő után már megszokottá váltak az eltünedező, illetve repkedő használati tárgyak. Már vagy két órája ültek a nappaliban, illetve a konyhában, mikor egy távoli sikolyt hallottak az emeletről, majd utána rögtön csend lett. Egy pillanatig egymásra bámultak, majd Arthur megindult a lépcső felé, de a következő pillanatban dermedten állt meg, és fordult családja felé.
Különös, ismerős hangot hallottak az emeletről.
Gyereksírást. Egy újszülött sírását.

Harry behunyta szemét, és megpróbált arra koncentrálni, hogy megőrizze lélekjelenlétét. Még sem verhette szét a berendezést más konyhájában.
Tehát Ginny terhes volt, és haza jött szülni. Volt valakije. Valaki, akinek most egy gyermeket szült. Egy férfi, aki most biztosan nagyon boldog.
Ginnynek gyereke van. Egy baba. Ginny babája. És valaki másé, akit ő még csak nem is ismer. A döbbent csend nem tartott sokáig, a magukhoz tért családtagok egyszerre kezdtek el beszélni, és nevetgélni, a megkönnyebbülés hulláma járta végig az Odút.. Sokkal rosszabbra számítottak. Valami gyógyíthatatlan kórra, halálos átokra. Ehelyett megint eggyel nőtt az amúgy sem csekély létszám. Észre sem vették, mikor Harry felállt, és elhagyta a házat a hátsó bejáraton keresztül. Kisétált a birtokról, majd elhoppanált kedvenc tengerpartjára. Már hajnalodott, mikor hazaért.

Az első, ami feltűnt neki, hogy Sipor helyett Ron várja a konyhában. Barátja a konyhaasztalra borulva horkolt. Leült vele szemben, majd jó erősen belerúgott csizmás lábába.
- Na. Mi van? – kapta fel fejét Ron. – Ja, te vagy az?
Ron lassan nyújtózott egyet, majd megropogtatta izületeit, és végül barátja szemébe nézett.
- Mikor láttad utoljára a húgomat? – tette fel komolyan a kérdést.
- Ha leszámítjuk az utóbbi estét, akkor tavaly nyáron, mielőtt megsebesültem. Legalábbis ennyire emlékszem, tehát kizárhatsz a listáról, nem én vagyok a gyerek apja – morogta barátja arcába.
- Érdekes, Ginny is valami hasonlót mondott, hogy valami ilyesmit fogsz mondani – vigyorodott el.
- Mit akarsz Ron? – dőlt hátra a székén.
- Ginny beszélni akar veled – komolyodott el. – A lelkemre kötötte, hogy addig ne hagyjalak békén, amíg nem jössz velem.
- Pedig nem megyek veled – válaszolta Harry, és két vajsörös palackot varázsolt elő a szekrényből.
- Nem vagy te olyan konok, mint amilyen az én anyám tud lenni, ha valamit a fejébe vett – rázta a fejét Ron. –És most azt mondta, hogy vigyelek Ginnyhez. Ne akard megvárni, hogy ő jöjjön érted.
- Molly nem bántana – legyintett Harry.
- Ne felejtsd el, hogy labilis az elmeállapota, mert ma megint nagymama lett, és végre haza jött az ő kicsi lánya. Persze nem úgy, ahogy elképzelte, de legalább itthon van.
- Nem tudok odamenni – nézett barátjára.
- Muszáj lesz – felelte Ron nyugodtan.
- Mond meg miért? Mond miért ment el? Kerestem, Merlin tudja csak, hogy mennyi ideig kerestem. Azt hittem, hogy beleőrülök.
- Te hagytad el Harry, emlékszel?
- Nem múlik el nap, hogy ne átkoznám érte magam – forgatta kezében korsóját, és nem mert barátjára pillantani.
- Figyelj Harry, ezt már akartam mondani neked, illetve mi akartunk már erről beszélni veled Hermionéval. Szóval a mi hibánk is, hogy egyedül voltál. Nem voltunk melletted, teljesen magadra hagytunk. Igazából erre akkor jöttünk rá, amikor eltűntél. Eszméletlen lelkiismeret furdalásunk van az óta is. Ha akkor csak néha leülünk veled beszélgetni, vagy elkísérünk azokra a hülye estélyekre, ahova mindig hívtál, akkor talán soha nem hagyod el Ginnyt. Talán soha nem érezted volna magad magányosnak. Szóval tudom, hogy haragszol a húgomra, de meg van az okod, hogy ránk is haragudj.
- Nem vagytok a szüleim, hogy vigyázzatok rám.
- De a barátaid vagyunk, és még sem vettük észre, hogy bajban vagy. Ez a mi sarunk.
- Már nem számít. Ne törődj vele. Most nem azokról az időkről van szó. Fáj, hogy elment, még mindig, de jobban fáj, ahogy visszatért.
- Még mindig szereted – állapította meg Ron.
- Mindig szeretni fogom, de ez nem változtat semmin. Nem tudok odamenni.
- Pedig Ginny nagyon vár. Beszélni akar veled – próbálkozott újra Ron.
- Előbb kellett volna, sokkal korábban.
- Soha nem késő, Harry.
- De, van amikor már késő – felelte, és jól meghúzta vajsörös palackját.

Harry végig aludta a délutánt, aztán pedig végig dühöngte az éjszakát. A gyakorló terme úgy nézett ki, mintha legalább egy tucat auror tartott volna kiképzést. Majd hajnal felé elaludt az egyik fotelben, és fel sem ébredt, csak délben, amikor is a hasa ébresztette. Rá kellett jöjjön, hogy két napja nem evett. Sipor már kész ebéddel várta, de ő hozzá sem szólt házimanójához. Úgy érezte, elárulták. Elárulta Ginny, és Sipor is. Ám nem tagadhatta, ahogy dühe lassan csitult, egyre kíváncsibb lett arra, hogy vajon mit akar neki mondani a lány. Vajon miért küldte el, Ront? Hiszen hónapokig nem látták egymást. Mi az, amit nem írhatott meg levélben, amit most személyesen kéne elmondjon? Döntött, meghallgatja Ginnyt. Még most az egyszer.

Egy plüss kutyával a kezében lépett be a konyhába, mire Molly mosolyogva nézett rá.
- Tudtam én, hogy eljössz – majd fejével intett az emelet felé. – Most felmehetsz, a fiúcska már jóllakott, most alszik.
Molly magában dudorászva intett pálcájával a mosogató felé, mire a kefe újra súrolni kezdte a fazekat.
Harry szó nélkül indult a lépcső felé, de közben csak egyetlen mondat járt az eszében.
- Ginnynek fia van. Ginnynek fia van.
Kivágódott a hátsó ajtó, és Harry megfordult, hogy lássa, ki jött.
Arthur robbant be a konyhába, és fordult feleségéhez.
- Mi lenne, ha Arthur lenne a neve? Egy újabb Arthur a családban szerintem nagyon jó ötlet.
- Tudod, hogy az első szülöttet, mindig az apa nevezi el Drágám, majd meglátjuk.
Harry hallotta a szavaikat, és most újra keserűség öntötte el szívét.

Halkan kopogott, de amikor a második kopogásra sem hallott semmit, kinyitotta az ajtót. Ginny hálója mindig is nagy volt, de most még nagyobbá tették, valószínűleg a tértágító bűbáj segítségével. Az ágy mellett egy apró bölcső állt, de Harry csak kék takarót látott benne. Bár őszintén, nem is erőlködött, hogy a takaró halmot jobban megnézze. Letette az egyik fotelbe ajándékát, majd az ágy felé nézett. Ginny aludt, de Harrynek feltűnt a lány sápadtsága. Közelebb lépett, és megállt az ágytól alig egy méterre. Csendben nézte a lányt, de nem szólalt meg. A bölcső felé még véletlenül se fordította fejét. Nem akart tudomást venni az apróságról. Lassan leült az ágy szélére, mire Ginny kinyitotta a szemét.

- Szia Gin – a hangja komor volt, akár a gondolatai.
- Szia Harry, mégis eljöttél? Anyának igaza volt, túlságosan kíváncsi vagy ahhoz, hogy otthon maradj – mosolyodott el a lány.
- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e? De már megyek is – fel akart állni, de a lány a keze után kapott.
- Kérlek, várj!
Harry visszaült, és a lány kezét nézte, mely most az övét fogta.
- Azért mentél el, mert szerelmes lettél?
- Nem. Azért mentem el, mert rájöttem, hogy te miért mentél el. Rájöttem, hogy az én hibám volt – mondta csendesen a lány.
- Nem a te hibád volt. Nem te küldtél el, én vágytam a magányra.
- Akkor is magányra vágytál volna, ha többet foglalkozom veled, ha nem hagylak mindig magadra?
- Nem lehettél csak az enyém. Élned kellett az életed. Ezért mentem el. Hogy ne legyek útban. Adtam neked egy esélyt, hogy teljes életet élj. Nem bújhattam örökké hozzád, vannak csaták, amiket egyedül kell megvívnunk.
Harry nézte a lányt, és nem tudta, merre tart a beszélgetésük.
- Én is ezért mentem el. Hogy megpróbáljuk rendbe hozni az életünket.
Harry felállt, és megkerülve az ágyat, kinézett a novemberi borongós tájra. Faleveleket sodort a szél, és Arthur fázósan vágott át köztük, hogy elérje a fészert. Harry bele se mert gondolni, most vajon milyen mugli szerkezetet bűvöl meg.
- Látom neked sikerült – mondta egy kis idő múltán.
- Nem egészen, azt hittem ezt akarom, de megijedtem. Mi lesz, ha történik velem valami, és a fiam egyedül marad? Vagy ha nem leszek elég jó anya? Ha nem tudom, hogy miért sír? Vagy, ha megkérdezi, hogy hol az apukája?
- Elhagyott? – csúszott ki Harry száján.
- Nem. Nem is tud róla, csak egyetlen éjszaka volt – Ginny lehunyta a szemét. Levegőt vett, hogy folytassa, de nem tudta miként tehetné.
- Miért akartál velem beszélni?
Harry most megfordult, és a lányra nézett.
- Ne nézz így kérlek – suttogta, és lehunyta szemét. – Megbántam, hidd el. Megbántam, hogy elmentem.
- Kerestelek Gin, éjjel-nappal, mindenhol jártam. Kórházakban, fogadókban, szórakozóhelyeken, meg akartam tudni, hogy miért mentél el szó nélkül. Megadtad a választ, de én nem értem. Vagy csak nem akarom.
- Én sem értettem a te okaidat akkor.
- Látod, most visszakaptam, már tudom milyen érzés, amikor valaki, akit szeretsz, szó nélkül eltűnik az életedből. Bosszút álltál.
- Szeretsz? – nézett rá Ginny könnyes szemekkel.
- Ne játssz, Gin. Tudod, hogy mindig is szerettelek.
- Szerettél – suttogta a lány.
- Szerettelek. Tudtad.
- Talán tudtam – hajtotta le fejét a lány, és nézett a bölcső felé.
Harry legszívesebben üvöltött volna, belekiabálta volna a csendbe, hogy mennyire elveszettnek érzi magát, de e helyett csak csendben állt.
- Mennem kell, minden jót!
Harry átvágott a szobán, és kinyitotta az ajtót, ahol Molly állt vele szemben.
- Molly? – lepődött meg a férfi.
Az asszony hol a lányára, hol Harryre nézett, majd kérdőn intett Harry felé, mire Ginny megrázta a fejét.
- Szóval nem mondtad el – tette csípőre a kezét. – Rendben, akkor innen addig ki nem mentek, amíg meg nem beszélitek a dolgaitokat.
Azzal két kézzel visszalökte Harryt, és becsapta előtte az ajtót.
Harry dermedten bámulta a zárt ajtót, majd Ginny felé fordult.
- Megmagyaráznád?

Ginny most felült, és lerakta lábát az ágy mellé, majd felkelt. Odasétált a bölcső mellé, és megnézte a csöppséget. Harry készakarva nem nézett másra, csak a lány arcát figyelte.
Ginny most visszaült az ágy szélére, és ölébe ejtette kezeit, majd Harryre emelte nagy barna szemeit.
- Nem akartalak megbántani.
Harry csak állt az ajtónak háttal, és várakozva nézte a lányt.
- Amikor elmentem, úgy gondoltam, soha nem fogok visszajönni.
- Ez minden? – kérdezte Harry türelmetlenül, látva a lány habozását.
- A mindenit Harry, valahogy bele kell kezdjek, legalább hagyd, hogy elmondjam – lett dühös a lány.
- Hallgatlak – tárta szét kezeit színpadiasan, és az ajtónak dőlt.
- Egy darabig egész jól megvoltam. Új munka, új emberek, új város, új utcák. Felfedezésre váró helyek. De aztán egyre magányosabb lettem. És végül eljött a február.
Ginny nagyot sóhajtott.
- És teherbe estél egy idegentől. Nem vagyok kíváncsi a részletekre. Nem érdekel, hogy mennyire voltál magányos, és hogy azt hitted, örökre szól majd – Harry már nagyon ideges volt. – Nem akarom hallani.
- Pedig el kell mondjam, ha akarod, ha nem. És majd aztán dühönghetsz.
Harry meglepetten nézte a lányt, aki most újra a földet kezdte bámulni, majd folytatta mondandóját.
- Ott tartottam, hogy eljött a február, és nekem nagyon hiányoztál.
- Ezért lefeküdtél valakivel – húzta el a száját, de Ginny mérgesen nézett rá, ezért inkább elhallgatott.
- A lányok bent a cégnél arról beszéltek, hogy megint lesz aurori farsangi bál, és úgy gondoltam, ez jó alkalom lenne, hogy újra lássalak, anélkül, hogy te felismerj. Egy bűbájjal átalakítottam kicsit a külsőm, és elmentem a bálba.
- Ott voltál? – képedt el Harry.
- Ott voltam, és gin tonicot ittam a bárpultnál. Fekete hajam volt, és zöld szemem. És rögtön felismertelek.
- Engem? Hogyan?
- A kezeden Umbridge névjegye, még mindig látszik. Nem volt nehéz. És az Ámor kapszulát sem volt nehéz az italodba csempészni. A többi ment magától.
- Mi? Te most miről beszélsz? – Harry agyában kavarogtak a gondolatok. Fekete haj, zöld szemek, de hiszen ő emlékszik, és akkor ők együtt aludtak.
- Akkor éjjel te voltál az? Veled mentem el abba a fogadóba? Miért Ginny? Miért?
- Jó ötletnek tűnt. Csak veled akartam lenni, úgy ahogy régen.
- Ahogy régen? Régen nem vágtál át! Nem használtál bájitalokat, hogy az ágyadba csábíts. Régen bízhattam benned.
- Sajnálom. Én nem gondoltam ilyen következményekre – suttogta a lány, a kegyes hazugságot, és Harry végre megértette.
- Azt akarod mondani? Ginny? Azt mondod, hogy én vagyok az apja?
Harry közelebb lépett a lányhoz, és a szemébe nézett. Ginnynek nem is kellett válaszolnia, Harry már tudta is a választ.
- Nem hiszem el, hogy megtetted velem – suttogta. – Miért használtál ki, Ginny?
- Ne haragudj, én nem is akartam, hogy megtudd, úgy gondoltam, hogy soha nem jövök vissza, és te nem fogod megtudni, de aztán arra gondoltam, hogy nem tehetem meg ezt a gyerekemmel. Hogy nem foszthatom meg a családjától. És rájöttem, hogy nekem is szükségem van a családomra. Még sem vagyok olyan erős, mint gondoltam.
- Ő az én fiam? – Harry a bölcsőre mutatott, de még mindig nem nézett oda.
- Igen, a te fiad.
Harry behunyta a szemét, és csak állt. A lány szavai csengtek a fülében, és nem tudta eldönteni, hogy most örüljön, vagy dühös legyen, vagy talán mindkettő. Kinyitotta a szemét, és a fotelhez lépett. Kivette belőle a plüss kutyát, majd a bölcsőhöz lépett, és belenézett. Csak egy apró rózsaszín arcot látott, és pihés, ritkás fekete hajat. Két apró öklöt, mely harciasan szorította a takaró szélét.
- Anya azt mondta, rád hasonlít – mondta Ginny, és a fiúcskára nézett.
Harry csak nézte a jövevényt, és az ajándékát berakta a bölcső végébe. Nem tudta, hol láthatta azt Molly, hogy rá hasonlít. Szerinte éppen úgy nézett ki, mint a többi baba, amikor megszületett. Kivéve, hogy eddig szinte mindig csak vörös babákat látott. Persze Teddyt kivéve, de az ő hajának színe megnevezhetetlen volt. Függött hangulatától, és attól is, hogy éppen kivel beszélt.
- Harry, csak arra kérlek, hogy rá ne haragudj, rám haragudhatsz, de rá kérlek ne. Nem tehet semmiről, és olyan pici még – mosolyodott el Ginny szeretettel, ahogy az utolsó szót kimondta.
Harry a lányra nézett, és arra gondolt, talán az ő édesanyja is ilyen szeretettel beszélt róla, mikor ő feküdt a bölcsőben. Igen biztosan így volt, akkor, amikor ő volt ilyen aprócska.

Kinyílott az ajtó, és Molly jelent meg egy idegen boszorkánnyal.
- Mrs. Darline eljött a St. Mungóból, hogy megvizsgáljon titeket Ginny, és hogy anyakönyvezze a babát.
- Igen, igen, ó milyen kis szépség – hajolt a gyermek fölé az ősz boszorkány. – Mi is a pici neve?
Harryben felötlött, amit Molly lent mondott, mikor Arthurral a nevekről beszélgettek. Újra a fiúcskára nézett, majd döntött.
- Potter. James Sirius Potter – mondta határozottan. – Akkor én most megyek is, végezze csak a dolgát – mosolyodott el a boszorkány felé, majd elhagyta a szobát. Lement a konyhába, és töltött magának egy kávét. Leült az asztalhoz, de egy hajtásnyira kiitta, aztán fel is pattant, és járkálni kezdett. Nem bírt egyhelyben maradni. Még nem tudta feldolgozni Ginny tettét. Úgy jött ide, hogy Ginnyre haragszik, mert volt neki valaki más, és ráadásul még gyereket is szült neki. Úgy jött ide, hogy ő ugyan nem kíváncsi arra a kisbabára.
És most az a kisbaba az ő fia, tehát apa lett. Felelősség, féltés, és még mennyi érzés, ami most ott kavarog benne. Ezt még át kell gondolnia. De egyben biztos volt, hogy a fia nem fog apa nélkül felnőni. Egyre inkább elhatalmasodott rajta az elhatározás, hogy ha törik, ha szakad, de James Sirius Potternek családja lesz, még hozzá nem is akármilyen. Boldog családja. Már csak a dühvel kellett megbirkózzon, melyet Ginny iránt érzett. Úgy érezte a lány visszaélt a bizalmával, hogy elárulta.
Már vagy tucatszor sétálta körbe a nagy családi ebédlőasztalt, mikor Molly, és Mrs. Darline végre lejött, és kellemesen beszélgettek.
- Semmi baja nem lesz, a bájitalok, amiket adtam, majd megerősítik. Csak egy kis kimerültség. Nagyon sok pihenésre lesz szüksége. Ugye lesz segítsége? És persze az apukára is számíthat majd az anyuka? – fordult most Harry felé a boszorkány.
Most vette csak észre, hogy Molly kezében ott van James. Kerek szemekkel bámulta a csöpp teremtményt. Hogy lehet ilyen pici? Szinte eltűnik az asszony tenyerei alatt, ahogy magához fogja.
- Persze – nyögte Harry, de nem tudta levenni szemét a fiáról. Molly erre elé lépett, és egyszerűen a kezébe nyomta a csöppséget.
- Ideje, hogy kézbe vedd a fiad – mondta, majd a tűzhöz lépett, és egy lábost rakott oda.
- Ó az első babás apukák, mindig kicsit félénkek először, de aztán hamar belejönnek – nevetett a boszorkány. – Úgy Mr. Potter, megy ez, csak arra figyeljen, hogy a hátát, és a fejét mindig támassza meg. De ne aggódjon, ők még gumiból vannak.
- Valami baj van Ginnyvel? – nyögte ki Harry, és közben próbálta az elhangzottaknak megfelelően tartani a kis Jamest.
- Csak egy enyhe kis gyulladás, de semmi komoly. És persze a kimerültség. Sok pihenésre van szüksége. Holnap megint eljövök, és megvizsgálom. De ne aggódjon, pár nap, és rendbe jön. Ez természetes az első gyermeknél. Ilyenkor az anyukák is kicsit idegesebbek. Türelem a nyitja mindennek, ezt ne feledjék. Akkor holnap.

A boszorkány távozott, és Harry ott állt a konyha közepén, és a fiát tartotta. Molly mosolyogva állt meg, és nézett rájuk.
- Legalább ne nevess – morgott Harry, és közben nézte, ahogy fia szemei lecsukódnak, és hangosan szuszogni kezd. – Nagyon gyorsan veszi a levegőt – hallgatózott.
- Ez természetes a babáknál – legyintett Molly. – Minden rendben van vele.
A boszorkány intett egyet pálcájával, mire egy kiságy jelent meg a fal mellett. Harry odalépett, és bele akarta rakni Jamest, de ahogy berakta, a keze a baba alatt maradt.
Segítségkérőn nézett Mollyra, de az csak nevetett, mire nagy nehezen kihúzta kezét a fia háta alól. Valahogy nagyon esetlennek érezte magát. Még soha nem tartott a kezében ilyen pici babát.
- Kértelek már, hogy ne nevess? – egyenesedett fel, és nézte az alvó Jamest, majd betakarta.
- Ginny fent van, beszélni akar veled, de siess, mert lassan hatni fog a bájital, és akkor elalszik.

Harry most újra belépett a lány szobájába, és egyenesen az ágyhoz sétált. Ginny ha lehet, még fehérebb volt, és látszott rajta, hogy egyre kevésbé tud ébren maradni.
- Köszönöm, hogy nem tagadtad meg – suttogta.
- Azt hitted, hogy azt fogom tenni? – képedt el Harry.
- Nem tudom, már nem tudom, hogy mit hittem – sóhajtott a lány.
- Pihenned kell.
- Anya vigyáz Jamesre? – kérdezte a lány álmosan.
- Igen. Nem baj, hogy ezt a nevet adtam neki? – kérdezte Harry. – Csak valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ez lesz a neve, ha lesz egyszer fiam.
- Tetszik, de azért remélem nem lesz olyan rossz, mint a nagyapja. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.
- Ginny, én mindig használok bájitalt, hogy még véletlenül se potyogjanak kis Potterek a küszöböm elé.
- Tudom, suttogta a lány. Régen is ugyanezt használtad, de az unikornis könnye hatástalanítja – ásította a lány.
Ginny még ásított egyet, majd lehunyta a szemét. Még motyogott valami bocsánatkérés félét, majd egyenletesen szuszogni kezdett.
- Szóval nem volt véletlen. Te akartad ezt a babát. Ha megkérdeztél volna, én is elmondtam volna a véleményemet.

Harry még állt egy darabig és nézte a lányt. Annyira törékenynek tűnt, és persze fáradtnak. Végig simított a halovány arcon, majd megfordult, és elhagyta a szobát. Lement a konyhába, és leült a kiságy mellé. Az elkövetkező órában nem tett mást, csak figyelte, hogy alszik a fia.