3. fejezet: Emlékek a múltból

Hétfő reggelre elmúlt a fejfájásom, és már az apával történő beszélgetést és Hagrid megjegyzését is nevetségesnek találtam.
Ráébredtem, hogy csak a kviddicsmeccs okozta fáradság lehetett az oka ennek a sok gondolkodásnak. Nem szoktam én elmélkedni hülyeségeken.
- Jövő héten roxmortsi hétvége – újságolta reggeli közben Zoe.
- Megint berúgunk! – vigyorgott Maria.
- De csak annyira, hogy haza tudjunk menni – feleltem. – Ha elkapnak, engem kirúgnak.
- Hoppá, Lilyke csak nem iiiizgul? – fogta meg valaki a vállamat.
- James, hagyj békén – vágtam rá.
- Mii? Nem is csináltam semmit! – vigyorgott bátyám, és helyet foglaltak mellettünk Freddel.
Zoe vágyakozó pillantást vetett Jamesre, mintha belezúgott volna. Persze valójában csak játssza az agyát. Kétlem, hogy komolyan tetszene neki a tesóm, de persze kitudja…
- Lily, szerintem ne rúgj be – jegyezte meg Fred.
- Igen, Lily, fogadd meg a tanácsát – bólogatott tettetett komolysággal Kit.
- Fogd be – vigyorogtam. – Gyertek, menjünk és készítsük ki a tanárjainkat, kivel lesz óránk?


- Miss. Potter, 50 pont a Griffendéltől, és este nyolckor büntetőmunkára jön hozzám – kiabált Read professzor.
- Nem fogok vetkőzni, ne reménykedjen – feleseltem neki vissza, mire az osztály nevetni kezdett.
- Hogy merészel ezek után szemtelenkedni?!
- Úgy, hogy kinyitom a számat és…
Read professzor erre pofon csapott, mire elvörösödtem.
- Testi bántalmazás, ezért kirúghatják!
Read nem törődött többet velem, visszatért az asztalához, és folytatta a tanítást.
Egy darabig még kihívóan néztem rá, majd leültem, a lábamat pedig felhelyeztem a padra.
Read nem sokat foglalkozott már velem, úgy tett, mintha nem érdekelném, de a feje holt vörös volt, szóval biztos idegesítettem.
- Lily. – Egy papírgalacsin repült oda hozzám, mire én érdeklődve körülnéztem.
Scorp vigyorgott rám a másik padsorból, mire én kibontogattam a levelet.
„Hétvégén Roxmorts, megyünk együtt? A Vasorrú Bábába megyünk, ott adnak piát, meg mindent, amit csak lehet.
Jöttök, ugye?
Ja és majd elfelejtettem, van egy meglepetésem, óra után gyere ki ahhoz az idegbeteg fához, ahol a bátyádék szoktak lógni.
Várni foglak.
Ezerszer csókol, Scorp”
Elvigyorodtam, majd Scorp felé fordultam, és azt tátogtam:
- Oké.

Mire elértem a fához, Scorp már ott volt.
- Szia – mosolyogtam rá kedvesen.
- Hello, szerelmem – vigyorgott, majd finoman megcsókolt.
- Na mi a meglepetés?
- A kis türelmetlen – nevetett, majd előhúzott egy kis dobozt a zsebéből. – Ez a tiéd!
Hitetlenkedve vettem el a kék bársony dobozkát, majd kinyitottam.
Egy aranylánc volt benne, rajta egy B betűvel.
- Ez csodaszép, de miért B? – kérdeztem csodálkozva, miközben Scorp a nyakamba akasztotta.
- B, mint belevaló – mosolygott Scorp, majd megcsókolta a nyakamat. – Vagy jelentheti azt is, hogy megint rendesen bebasztál.
Erre elnevettem magam.
- És miért kapom?
- Mert már három hete együtt vagyunk, én vagyok a leghosszabb pasi az életedben.
Erre kénytelen voltam megint nevetni, de végül is igazat adtam neki. Valóban, egy sráccal sem voltam még ennyi ideig, mint Scorppal. Talán ő különleges.
- Na ezért a nyakláncért még veled maradok egy hétig – nevettem el magam, s közben a kezemet a nyaka köré fontam.
- Büszke vagyok magamra – vigyorgott a képembe, majd lágyan megcsókolt.

A hét átlagosan telt, ráadásul olyan rendes voltam, hogy nem is mentem több büntetőmunkára Readen kívül.
Pénteken épp egy unalmas bájitaltanon ültünk, mikor is megjelent McGalagony professzor.
- Elnézést, professzor úr, de Miss. Pottert sürgősen haza kell szállítanom.
- Nem csaphatnak ki! – csattantam fel rögtön.
- Nyugalom, nem fognak – intett le McGali. – Az édesanyja szeretné, ha ma délutántól holnap délutánig náluk lenne.
- Minek? – kérdeztem.
- Az magánjellegű ügy, majd az édesanyja elmondja. Jöjjön velem.
- Összepakolhatok? – vágtam közbe.
- Nincs rá szűksége, otthon biztosan van ruhája, most pedig jöjjön, ne zavarja az órát.
- És a roxmortsi hétvége? – folytattam, és nem mozdultam.
- Azt hiszem – emelte fel a hangját McGali –, senkinek sem fog hiányozni, hogy ismételte részegen kelljen Önt hazakísérni.
Az osztály erre harsány kacagásba kezdett, én meg dühösen kirúgtam magam alól a székemet, majd az ajtó felé indultam.
- Miss. Snow, kérem, vigye majd fel Miss. Potter cuccát – mondta még a nő Kitnek, majd becsukta az ajtót.
Nagyszerű! Minden családtagom beszélni akar velem!
Hány napot venne igénybe, ha mindenkivel szép sorjában beszélgetnék? Egy évet?
- Az igazgatói irodából fog utazni, hop-porral.
- Most örülnöm kéne? – morogtam, de kétlem, hogy McGali hallotta volna.
Az igazgatói teljesen ugyanúgy festett, mint legutóbbi itt jártamkor.
Annyit járok ide, szerintem még apa is kevesebbet volt itt…
Szó nélkül elvettem egy adag port, beléptem a kandallóba, majd kimondtam az úti célt:
- A Potter-ház.
Nem köszöntem el a tanárnőtől, ami persze bunkóság volt, de ha már ő se engedte, hogy összepakoljak!
Épp hogy ezt végiggondoltam, megérkeztem a házunk nappalijában.
A szemembe szállt egy kis por, úgyhogy azt törölgetve léptem ki a kandallóból.
- Szia, Lily.
- Szia… nagyi? – nyitottam ki a szemem. – Te meg mit keresel itt?
- Hozzátok jöttem – felelte, majd ebben a pillanatban megjelent anya is.
- Szia, Lily, jó napod volt?
- Eddig – feleltem ere kissé dühösen. – És most megtudhatnám minek jöttem ide?
- Hogy együtt tölts velem és a nagyival egy kis időt – válaszolta anya halálos nyugalommal.
- Nagyszerű – morogtam. – Felmehetek a szobámba?
- Természetesen, csak arra kérlek, vacsorára gyere le – bólintott anya, mire én biccentettem, és felrobogtam a lépcsőn.
Az ajtómat dühödten csaptam be, majd rá vetettem magam az ágyamra.
Nagyszerű!
Itt kell rohadnom majdnem egészen holnapig!
Ez most mégis mire jó?!

Este lementem vacsorázni.
Kiderült, hogy apa nincs itthon, mert elment valahová egy „titkos” megbízást teljesíteni.
Nem is tudom, melyik a jobb, ha itt van, vagy ha nincs itt.
- Hogy vannak a barátnőid? – kérdezte egy idő után mama, aki egyébként szívből utálja mind a hármukat.
- Még élnek.
- Megnyugtató – felelte erre anya.
Most miért tesz úgy, mintha nem lenne semmi gáz?
Apa Amerikába akar exportálni!
- Finom ez a cucc – bökdöstem a villámmal a vacsorát.
- Köszönöm, kisdrágám – mosolygott mama. - Tegnap éjjel nem aludtam, ezzel foglaltam le magam.
- Akkor jó, hogy nem tudtál aludni – feleltem.
Anya kibontott egy üveg bort, és megkérdezte, hogy kérek-e.
Nem kértem.
Otthon sosem iszok, pedig a családi ünnepeken már mindenki iszik rajtam kívül. Én egyszerűen nem bírok anyáék előtt alkoholt inni, mert elképzelem, ahogy részegen fekszek a földön, a család pedig megdöbbenve néz rám.
Borzalmas.
Vacsora után vissza akartam menni a szobámba, de anya megállított.
- Szeretnék beszélni veled.
Sóhajtottam. Tudtam, hogy valamikor meg fog szólalni, de reméltem, hogy csak holnap kerítünk sort a dologra.
- És miről?
- Gyere be Harry dolgozó szobájába.
- Oda nem szabad bemennünk, apa utálja, ha piszkáljuk a cuccait – feleltem feszengve.
- Amiről nem tud, az nem fáj, és különben is, nincs jobb a tilosban járásnál, nem igaz? – mosolygott anya, mire én motyogtam valamit. – Anya, nyugodtan pihenj le, majd később elpakolok.
- Dehogyis, ha te pakolsz, itt nem lesz rend!
Erre elvigyorodtam. A mama szerint anya nem tud rendet tartani.

Anya beült apa székébe, én pedig szembe álltam vele.
- Miről fogunk beszélgetni? – kérdeztem.
- Nem t’om, miről szeretnél?
- Nem tudom – válaszoltam.
- Hogy van Scorp?
- Kaptam tőle egy nyakláncot – mutattam fel az ékszert. – Egy B betű van rajta.
- B? – ráncolta a szemöldökét anya. – Azt hittem Lilynek hívnak.
- Én is azt hittem. James szerint B, mint barom.
Anya nevetett, majd így szólt:
- És Jamesnek igaza van?
- Mint mindig – feleltem némi gondolkodás után.
Egy pillanatig csend ereszkedett ránk, mindketten apa asztalán álló fényképeket néztünk.
Volt egy fényképe magáról, Ronról és Hermionéről, anyáról és magáról, az egész családunkról, egy-egy kép pedig Jamesről, Albusról és rólam.
Magamat néztem.
A képen körülbelül hét éves lehettem, tiszta kosz voltam, és büszke vigyorral tartottam egy kertitörpét.
- Nem sokat változtál – mosolygott anya.
- Nem igaz – feleltem. – Teljesen megváltoztam.
Anya rám pillantott, majd felállt.
- Valójában mutatni akarok neked valamit. – Azzal anya kinyitotta apa egyik szekrényét, majd elővett egy kis tálat.
- Apa merengője… – motyogtam.
- És apa emlékei – fejezete be anya. – Mit szólnál egy látogatáshoz, apa legfontosabb emlékeiben?
- Oké – mosolyodtam el.


Egy játszótérre érkeztünk.
Egy régi hintán egy kócos, fekete hajú fiú ült.
Apa.
Hanyagul lökte magát, és a cipője orrát nézte.
- Harry.
Anya jelent meg, de sokkal fiatalabb kiadásban.
- Ginny, én csak.
- Tudom – válaszolta anya.
- Hamarosan haza megyek majd, csak…
- Nem kell. Ron és Hermione lenyugtatták anyát. Tudják, hogy nehéz neked.
- Ő volt a célom – suttogta apa. – Voldemort volt a célom, azóta, mióta megtudtam, hogy varázsló vagyok. Életem értelme az volt, hogy őt elpusztítsam. Hét éve. És most…? Nincs célom.
- De van – felelte anya csendesen. Egészen hasonlít rám, csak valahogy ő sokkal… jobb. – Egy boldog élet. Nem Voldemort volt a célod, hanem az, hogy boldogan élj. Ez a cél pedig örökre a célod kell, hogy maradjon. És ezt a célt is el fogod érni, akkor mikor meghalsz. Mikor már láttad felnőni a gyerekeidet, az unokáidat. Akkor éred majd el a célod.
- És ha nem leszek jó apa? Semmit nem ér, hogy Voldemortot el tudtam pusztítani, ha a gyerekeimből nem tudok majd jó embert faragni.
- Nem lesznek jó gyerekek? – mosolyodott el anya. – Harry Potter gyerekei, a Kiválasztott gyerekei, egy hős gyermekei nem lennének jó emberek? Ezt te magad sem hiszed el, Harry.
Nyeltem egyet. Apa félelme valóra vált…
Észre sem vettem, és egy pillanat múlva változott a kép.
Ismét apa dolgozószobájában voltunk, de az asztalról hiányzott jó pár fénykép, és a polcon sorakozó könyvekből is kevesebb volt.
Apa és anya még mindig egészen fiatalon ültek a kanapén, és beszélgettek.
- Ginny, mondd el – kérte apa, mire anya nagy levegőt vett.
- Harry… Jön a harmadik Potter.
Rápillantottam a jelenlegi anyára, aki rám mosolygott, és kénytelen voltam én is elmosolyodni.
- A… a – motyogta apa. – Gyereket vársz?
- Igen.
- IGEN! – ugrott fel apa, és egészen úgy festett, mint James szokott egy győztes kviddicsmeccs után.
- Örülsz neki?
- Már hogyne örülnék – csókolta meg apa anyát. – Még egy Potter! Egy kicsi Potter!
A kép ismét változott, a Szent Mungóban voltunk, gyógyítókkal, apával, anyával és… velem.
Anya a kezében tartott, miközben én egyenletesen bőgtem.
- Szia, Lily – motyogta anya könnyeszemmel.
- Lily Luna Potter… a lányunk – motyogta apa is, és megsimogatta az arcomat.
- Teljesen egészséges – mosolygott büszkén a gyógyító, de senki sem foglalkozott vele. Mindenki velem foglalkozott.
- Anya! – James jelent meg hirtelen, és megpróbált felmászni anya mellé, mire apa a karjába vette.
- Nézd, James, ő a kishúgod, Lily.
- És mi baja van neki? – kérdezte James. – Furcsán néz ki. És miért rózsaszín a takarója?
- Mert ő kislány, James – mosolygott rá anya.
- Micsoda?! – csodálkozott James.
Remegtem. Néztem a saját arcomat, és remegtem. Anya megfogta a kezem, én pedig nem rántottam el.
A kép megint változott.
Az Odú kertjében voltunk.
- Aztán Hugo megütött, itt! – magyarázta egy vörös hajú kislány, aki nagyon hasonlított rám. – Ezért én belelöktem a patakba. De tényleg nem akartam, de hát mit kellett volna tennem? Mégis csak megütött!
- És bocsánatot kértél Hugotól? – kérdezte apa, arcán szelíd mosollyal.
- Naná, de nem akart megbocsátani, és lefröcskölt vízzel. Ezért én is lefröcsköltem, de megcsúsztam a sárban. Na ezért ilyen koszos a ruhám.
Elmosolyodtam magamon, és anya is velem mosolygott.
- Nem lehetne azt mondani a maminak, hogy James ellökött? – kérdeztem apát. – Akkor nem engem szidna le…
- Vállalj felelőséget a tetteidért, Lily – mondta erre apa. – És különben sem hiszem, hogy a mami annyira haragudni. Talán felajánlhatnád, hogy segítesz neki vacsorát csi…
- Azt már nem! – vágtam közbe.
Az Odú kertje eltűnt, és a 9 és háromnegyedik vágánynál találtam magamat.
Rögtön ki találtam mi fog történni.
- Ne párbajozz, Lily – mondta épp apa a tanácsát.
- Te is párbajoztál – vágtam közbe.
- Mert ő apa, te meg Lily vagy – vágott közbe anya.
- Jól van, jól van, úgyse bántok senkit.
- Helyes – bólintott apa, majd elmosolyodott. – Kedves tőled, hogy te is elhagysz minket.
- Rácsozd be az ablakomat – vigyorogtam, mire a felnőttek nevettek.
- Gyere, Lily, most már menjünk – szólalt meg a pici Hugo.
- Oké – mosolyogtam erre én.
Apa és anya egymás mellé álltak, és onnan figyeltek, ahogy felszállok a vonatra.
Aztán a vonat elindult, és én elmentem a Roxfortba…
A jelenlegi anya még mindig szorított a kezemet, a kép pedig megint változott.
Újra apa dolgozószobájában érkeztünk, de most csak apa volt bent.
Az íróasztalánál ült, és komoran olvasott egy levelet.
Roxforti pecsét volt rajta.
Anyára pillantottam.
- Nézd meg, mit olvas – mondta csöndesen anya, mire apa mögé léptem.
„Kedves Harry!
Nagyon sajnálom, hogy ezt a levelet el kellett küldenem, de nem volt más választásom.
Lily magaviselete nem csupán a tanárokkal szembeni flegmaviselkedésre terjed ki, hanem alkoholfogyasztásra, az iskola területén belül.
Mint azt te is tudod, nem vagyok ellene a győztes meccsek utáni ünneplésnek, de miután Lily barátnőivel egyetemben részegen mászkált a folyosókon…”
A mondat itt abba maradt, minta a levél írója nem tudta volna, hogyan fejezze be.
„Biztosak vagyunk persze benne, hogy nem Lily kezdeményezte az alkohol beszerzését, de ennek ellenére mégse túl jó, hogy részt vett az elfogyasztásában. Főleg, hogy ez már sajnálatos módon nem először fordult elő.
A Griffendéltől 150 pontot vontunk le, de nem biztos, hogy Lily tanult belőle.
Tudom, hogy nem a ti hibátok, hogy így viselkedik, valószínűleg nagyon befolyásolható teremtés, de talán ha beszélgetnétek vele, az sokat segítene.
Üdvözlettel: Minerva”
Apa letette a levelet, arcát pedig a kezébe temette, és…
Sírt.
Harry Potter, a Kiválasztott, a nagy hős, az édesapám sírt.
- Menjünk – szólalt meg halkan anya, majd mellém lépett és átölelt.


Mikor visszaértünk, a hátamat nekivetettem a falnak, és a plafonra meredtem.
- Hogy tetszett? – kérdezte nyugodtan anya.
- Borzalmas volt – motyogtam, miközben kapart a torkom. Mintha a sírás kerülgetne…
- Miért? Hisz ez az életed.
- Mert… az életem… rossz.
- Rossz életed van?
- Nem tudom – feleltem, s közben megremegtem. Nem sírok, nem sírok…
- Hiszen van családod, barátaid. Hogyhogy rossz az életed?
- Nem tudom. – Nem sírok, nem sírok…
- Ha nem jó az életed, megváltoztathatod, nem?
- Nem tudom. – Nem fogok sírni. Nem…
- Csak rajtad múlik, hogy jó-e az életed, nem igaz?
- De. – És sírtam. A könnyeim végig szaladtak az arcomon és a földre hulltak.
- Akkor tedd jóvá Lily.
- Nem tudom – motyogtam, és már alig láttam a könnyeimtől.
- De tudod – lépett mellém anya. – Mert te vagy Lily Potter.
Finoman megpuszilta a homlokomat, majd kilépett a szobából.