Már egy hete nem történt velem semmi érdekes… Ugyanúgy telnek a napjaim, mint a legtöbb diáknak, ami eléggé furcsa. Velem mindig, minden nap történni szokott valami.

„Kedves Madison!
Tudom, tudom. Régen írtam már neked levelet, nem is mentegetőzöm. Azóta rengeteg érdekes dolog történt velem, de most már egy hete semmi. Jól hallottad. Egy hete csak abból áll a napom, hogy normális ember módjára tengetem az életem. Nem kell félreérteni, mert mindig is így akartam élni, de mégis úgy érzem, hogy ez csak egy vihar előtti csend, és valami nagydolog fog történni.
De térjünk vissza arra a sok dologra, ami történt velem. Képzeld! Bizonyára hallottál róla, hogy idén megrendezik nálunk a ChaSev Roxfort Tusát… Azt nem tudom, hogy a bajnokok kilétét is nagydobra verték-e… De én vagy a Griffendél bajnoka! Annyira hihetetlen, még most sem hiszem el. Néha úgy érzem, hogy nem kellett volna jelentkeznem, mert nem untam meg az életem, valamikor meg teljesen feltöltődök tettvággyal, és nagyon várom a próbákat. Normális ez? Vagy nem? Mindegy… Én sosem voltam normális… xD
Na, jól van… Nem untatlak tovább… Remélem, hogy remekül telnek a napjaid a sulidban, majd mesélj valamit.”

Miután felaggattam a levelemet egy bagoly lábára és útnak eresztettem, elindultam reggelizni. Egész nap furcsa előérzetem volt, és nem tudtam, hogy miért.

Még nem is mondtam! Ma van idén az első Roxmortsi hétvége! Annyira izgatott vagyok! Még sosem voltam ott, és annyi szépet hallottam róla! Cal, Rose és Roxy megígérte, hogy megmutatják a falu legszebb helyeit.
James és Fred valószínűleg hülyéskedni fognak… Albus pedig lehet, hogy velünk tart, de még nem mondta biztosra. Őszintén szólva örülnék, ha velünk jönne, nagyon kedvelem. Persze, nem szerelemmel, mert nem érzem azt iránta, amit Ryan iránt, de azért nagyon bírom a srácot. Albus mindig kedves és vidám, de mégse annyira komolytalan, mint James. Al tanulni és olvasni is szokott a bátyjával ellentétben.
Furcsa dolog lehet, mikor valakinek vannak testvérei. Cal például, ki nem állhatja a bátyjait, amit igazán megértek, hiszen nem túl jó természetűek. Én sem nagyon kedvelem őket.
Azért Alnak se lehetett könnyű James mellett felnőni, hiszen biztos, hogy a bátyja folyton ugratta és piszkálta őt, de rajtuk látszik, hogy testvérként szeretik egymást.
Nem tudom, hogy miért, de néha úgy érzem, hogy Jamest sokkal inkább érzem bátyámnak, mint Calebet. Tudom, hogy nem vagyok normális, de ilyen vagyok én…

- Indulunk, Lily? – kérdezte Rose a klubhelyiségben, már Albus, Cal és Roxy is vele volt, tehát csak rám vártak.
- Persze, mehetünk! – mondtam könnyedén, és a barátaimra vigyorogtam. Akkor még nem sejtettem, hogy mibe vágok bele…

Vidám hangulatban érkeztünk a faluba, szinte mindenki egyből a Mézesfalásnak nevezett hely felé vette az irányt.
- Jó hely?
- A legjobb! Imádjuk, kár, hogy most ennyien vannak bent… Nem baj, van még időnk, majd később benézünk – mondta Roxy, majd Calebnek szentelte a figyelmét.
- Nem ülünk be egy kávézóba, Cal? – kérdezte pár perccel később Roxy.
- De persze, menjünk!

Miután Roxy és Cal kettesben beültek egy kávézóba, mi a Szellemszállás felé vettük az irányt. Tudom, hogy értelmes ember nem szereti az ilyen helyeket, de mi mikor voltunk értelmesek? Nem könnyű kérdés, mi?
- Szerintetek, ezt a helyet valóban szellemek lakják? – kérdezte Rose.
- Tuti, hogy nem… - mondta Al magabiztosan.
- Honnan vagy ennyire biztos benne? – kérdeztem.
- Mert ismerem a történetét…
- Honnan? Mondd el nekünk! – kértem.
- Rendben, de ne adjátok tovább… Te sem ismered, Rose? Pedig a szüleid is tudják, hogy mik történtek a Szellemszálláson…
- Nekem nem mondták…
- Nekem elmondták, Jamesnek nem tudom… Neki is biztos…
- Térj már a lényegre…
- Szóval… Már elég rég elterjedtek a babonák, hogy szellemek lakják, de ténylegesen a 70-es években gondolták, mivel a Szellemszállásra minden teliholdkor egy vérfarkas járt.
- Komolyan? – hüledeztem.
- De ugye már nem? – kérdezte Rose csöppet ijedten.
- Nem, már nem. Hét évig járt csupán a vérfarkas ide…
- Roxfortba járt? – kérdeztem döbbenten. Amerikában borzalmasan bánnak a szerencsétlenekkel…
- Igen. A barátai segítettek neki, így nem volt olyan borzalmas neki az átváltozás.
- Te a Tekergőkről beszélsz? – kérdezte Rose.
- Igen.
- Róluk már hallottam, az egyikük a nagyapád volt, igaz? – fordultam Albushoz.
- Igaz…
- Ő volt a vérfarkas?
- Nem, az egyik barátja.
- Melyikük?
- Remus Lupin…
- Teddy apja? – kiáltott fel megszeppenve Rose. Én nekem gőzöm se volt róla, hogy ki az a Teddy.
- Igen, de ő jó ember volt…
- Senki nem mondta, hogy nem volt az… - mondtam mosolyogva. – Én nem vetem meg a vérfarkasokat.
- És én sem! – mondta Rose. – De bánt, hogy a szüleim nem mondták ezt el nekem.
- Hát, Ron bácsit ismerve…
- Hé!
- Ne veszekedjetek! Inkább induljunk vissza a kastélyba, későre jár! – mondtam, és aggodalmasan néztem fel a fölöttünk gyülekező fekete felhőkre, balsejtelmem támadt.
- Hova sietsz? – kérdezte Albus csodálkozva.
- Rosszat sejtek…
- Jaj, ne aggodalmaskodj! – mondta Rose. Nicsak, ki beszél!

Hirtelen kezdett el esni az eső, és az ég is váratlanul beborult. Egyre nagyobb félelem szorította össze a szívemet…
Végre sikerült rávennem Albust és Rose-t, hogy induljunk el, de őket, egy cseppet sem zavarta az időjárás. Vidáman beszélgettek, de ezúttal én nem vettem részt benne.

Olyan gyorsan történt minden…

Már ott tartottunk, hogy az orrunkig sem láttunk, és nem túlzok. Nem hiszem, hogy ez az időjárás természetes lenne…
- Nem látok semmit! – sikított fel Rose.
- Nyugi, én se! – mondta neki Al egy csöpp idegességgel a hangjában. – Lily! Merre vagy?
- Itt vagyok! – kiabáltam vissza, de szinte semmit nem láttam és elvágódtam egy kiálló gyökérben.
Felsikítottam.
- Lily, mi történt? – kérdezte Albus ijedten.
- Elestem… aú… Nem tudok felállni! – kiáltottam hisztérikusan, mert hiába próbáltam feltápászkodni a lábam nem bírta el a súlyt és visszaestem. Valószínűleg eltörtem.
- Merre vagy? Segítek felállni! – kiabált vissza, de a hangja távolinak hatott. Lehet, hogy már Rose és ő messze járnak…

Válaszolni akartam Alnak, de valaki hirtelen betapasztotta a számat, így csak egy nyögésre futotta. Próbáltam szabadulni a fogva tartóm karmaiból, de nem voltam neki vetélytárs.

- Lily? Jól vagy? – hallottam Rose hangját és közeledő lépteit.
- LILY! – kiabált Albus kétségbeesve. – Válaszolj, kérlek!

- Stupor! – hangzott el három idegen hang, majd miután a két puffanó hang elnémult, elsötétült a világ előttem.


Úgy éreztem magam, mintha ágyút robbantottak volna a fejemben. Zúgott, mintha vonat ment volna végig rajta.
- Most mi lesz, Al? – hallottam a közelemből egy ismerős hangot.
- Gőzöm sincs, térítsük magához Lilyt! – mondta Albus.
- Remélem, hogy nincs baja…
- Én is…
Nem akartam, hogy tovább aggódjanak miattam, kábán kinyitottam a szememet. Minden elmosódott volt előttem, de legalább tudattam velük, hogy magamnál vagyok.
- Lily! Hogy érzed magad? – hajolt fölém Al.
- Mintha ezer vonat zúgna a fejemben… - suttogtam.
- Lehet, hogy agyrázkódást kaptál, amikor elestél… - tájékoztatott Rose gondterhelt arccal.
- Szuper… Miért van olyan érzésem, hogy nem Roxfortban vagyunk?
- Mert nem Roxfortban vagyunk… Elraboltak minket…
- Tessék? És ezt ilyen nyugodtan mondod? – kiáltottam fel.
- Jobb lenne, ha kétségbeesnék? – kérdezett vissza Albus nyugodt hangon.
- Nem, de akkor is… Hogy bírsz, ilyen nyugodt lenni? – kérdeztem.
- Lily, hagyd… Én már egyszer lejátszottam vele ezt… - nyugtatott Rose.
- Igazatok van… Inkább ki kéne találni, hogy hogyan lógjunk meg…
- Nem lesz könnyű, az biztos…

Vacogva nyitottam ki a szememet, a cellaszerű szobánk ajtaja feltárult, és egy fekete csuklyás alak lépett be. Nem sok látszott az arcából, csak a kegyetlenül vicsorgó mosolya villant ki a csuklya alól… Rose és én ijedten néztünk össze.
- Sziasztok drágaságok… - sziszegte gúnyosan.
- Mit akar? – kérdezte Albus büszke, bátor hangon. Valóban hasonlít az apjára…
- Szórakozni veletek… Melyikőtök bajnok a tusán? – kérdezte, de egyikünk sem válaszolt. Közben belépett a szobába egy másik alak, de csendben állt az ajtóban.
- Ha így állunk… A vöröske velem jön! – nézett rám és megragadta a karomat. Felsikítottam, majd kapálóztam, csíptem, rúgtam, haraptam.
- Hagyja békén! – kiabált Albus, de a másik idegen lenyugtatta…
- Crucio! – szegezte a pálcáját Albusra, akinek az arca eltorzult a kíntól. Rose az ájulás szélén állt az ijedtségtől, hol rám, hol Alra nézett riadt szemekkel… Az elő idegen kíméletlenül rángatott el a közelükből, még hallottam Al kiáltását, majd csend ereszkedett a folyosóra, melyen végig ráncigáltak.
Borzalmas éreztem magam… Egyrészt aggódtam Albus miatt, másrészt magam miatt, hogy mi fog most történni velem…
Csak ne tegye azt velem, kérlek… Csak azt ne… Nem bírnám ki, könyörgök… Félek… Valaki segítsen…
- Ne… - nyögtem, majd belöktek egy számomra ismeretlen helyiségbe… - Ne… ne… nee…