5. fejezet: Miért szeretnek?

Az éjszakát végig bőgtem.
Brutális volt, tényleg. Ráadásul hangtalanul kellett bőgnöm, hogy azaz idióta Senki fel ne ébredjen.
Amúgy nem tudom, miért sírtam. Lehet, hogy depressziós leszek, aztán megölöm magam.
Az öngyilkosság egyébként gyilkosságnak számít? Mondjuk ha mégsem halok meg a gyilkossági kísérletemtől, akkor becsukhatnának a börtönbe. Még mindig jobb lenne, mint a diliház.
Azkaban azért menőbb dolog, mint a Szent Mungó zártosztálya.
Na jó, kicsit komolyabbnak kéne lennem, tényleg lehet, hogy depressziós vagyok.
Romlott lélek. Csinálnom kéne egy horcruxot a rossz lelkemből. Aztán már csak jó lelkem lesz. De nem akarok megölni senkit, leszámítva ugyebár magamat. Nem, nem, tényleg, magamat sem akarom megölni. Akkor mégis kiből csinálnám a horcruxomat...?
Senkiből!
Hohó, ez eddig miért nem jutott eszembe!
Senki tökéletes alany lenne. MUHAHAHAHA!
Te jó ég, már megint bőgök...
A sírós énemmel is végeznem kéne...
- Jó reggelt, Elizabeth – ébredt fel Senki. – Mondom, jó reggelt!
- Nem vagyok Elizabeth Mick! – csattantam fel. – Lily Potter vagyok!
- Ja, igaz, mondtad. Ne haragudj.
- De haragszom, és most fogd be!
Hogy lehet valaki ilyen bunkó paraszt?!
- Miss. Potter – jelent meg Madam Pomfrey. – Hogy érzi magát?
- A... – Rá akartam vágni, hogy borzalmasan, és hogy mindjárt szétrobban a fejem, de aztán rájöttem, hogy a fejem csak a sírástól fáj, és csak lelkileg vagyok totálisan kikészülve. – Jól, már jól vagyok.
- Jól van, én is ezt vártam. Vedd be a gyógyszert, és utána elmehetsz. – Azzal Madam Pomfrey elment.
Nagyon remélem, hogy Senki kivételesen befogja a száját, és én nyugodtan távozhatok.
Már az ajtónál jártam, mikor Senki megszólalt.
- Szia, Lily, örülök, hogy beszélgethettünk.
Hátra fordultam, és amilyen magasra csak tudtam, felrántottam a szemöldökömet.
Senki szélesen elvigyorodott.
- Szia – mondtam végül, majd kimentem.


Délután a klubhelyiségben üldögéltem, és barátnőim élménybeszámolóját hallgattam a részeges estéről.
- És aztán jött Jim, és kitalálta, hogy menjünk el a... – magyarázta épp Maria.
- Albus! – pattantam fel hirtelen, mikor megpillantottam a bátyámat, seprűvel a vállán. – Te meg hová tartasz?
- Kviddicsezni – felelte.
- Esik, és ha elfelejtetted volna, te nem is vagy benne a csapatban! – röhögött gúnyosan Zoe.
- Attól még szerethetek kviddicsezni – felelte Al. – És tudod, ha megkérnének, sem hiszem, hogy elvállalnám.
- Miért? – kérdezte erre őszinte csodálkozással Kit.
- Mert.
- Ez nem válasz – oktatta ki az okosat játszva Zoe, ami most kivételesen rendkívül idegesített.
- Dehogynem – vágta rá Al. – Nem kell minden kérdésre választ adni.
Erre barátnőim gúnyosan nevetni kezdtek. Hirtelen nagy kísértést éreztem, hogy pofon vágjam őket.
- Megyek veled – szólaltam meg.
- Mi? – döbbent meg egyszerre mindenki.
Nem válaszoltam, hisz ahogy a jó öreg bátyám megmondta, nem kell mindenre választ adni.

- Gyorsabb vagy – állapította meg mosolyogva Al, miután elhalásztam előle a cikeszt.
- Ezt most egészen úgy mondtad, mit egy nyálas apuka – löktem meg nevetve.
- Én?! – csattant fel Al, és visszalökött, mire én majdnem lezuhantam.
- Te meg mit képzelsz magadról! – kiáltottam fel, de mire visszaültem a seprűmre, bátyám már elsuhant, én pedig a nyomába eredtem. – Gyorsabb vagyok ám nálad, tesó!
- Álmodik a nyomor, hugi – kiabált vissza Albus, én pedig szélsebesen száguldani kezdtem utána.
Még szerencse, hogy esett, és így rajtunk kívül senki sem volt olyan bolond, hogy kijöjjön ide.
Bele se gondolok, mi lett volna, ha valaki meglát a bátyámmal fogócskázni...
Jó fél órás üldözés után elértem a bátyámat, és megpróbáltam lerángatni a seprűjéről.
- Jól van, jól van, elkaptál, nyertél, de most már szálljunk le – nevetett, mire én is elvigyorodtam, és mindketten leérkeztünk.
A bátyám arcára meredtem.
Annyira hasonlít apára... Néha olyan, minta nem is Alt nézném, hanem apát...
- Most mi van? – kérdezte nevetve, és kicsit megrázta a fejét.
Ez meg most olyan Jameses mozdulat volt, ő rázza ide-oda a fejét.
- Kezdesz megzakkanni, és olyan leszel, mint James – vigyorgott.
Ez meg annyira anyás volt. Ő mondja mindig, hogy megzakkannak az emberek.
- Nincs semmi bajom, csak... – kezdtem, de ebben a pillanatban meghallottam, ahogy valaki a nevemet ordibálja.
Scorp jelent meg Mike-kal és másik jó haverjával, Kevinnel.
- Lily, te meg mit művelsz ezzel a kreténnel? – kérdezte őszinte döbbenettel.
- Ö – feleltem, majd egy hirtelen mozdulattal ellöktem a bátyámat. – Szerinted? Semmit.
Azzal átléptem a sárba esett bátyámon, és szájon csókoltam a nevető Scorpot.
- Megijesztettél ám, Lily, azt hittem, ezzel a buzival lógsz... – jegyezte meg a pasim.
- El tudod rólam kérdezni? – nevettem el magam, de valahogy furcsán ijesztőnek tűnt a hangom.
Ránéztem a sáros nadrágú Albusra. Az arca rezzenéstelen volt, és nem mondott semmit.
- Na mi van, nem rántod elő a pálcád, kis pöcs? – kérdezte gúnyosan Scorp.
- Azt hiszed, olyan szánalmas vagyok, hogy pálcát rántsak, miattad? – kérdezte lassan Al. – Elhiheted, Malfoy, előbb-utóbb a mélyben leszel, te nem tudsz örökre a csúcson maradni, mert nem építesz új emeletet magad elé. És most ha nem haragszotok, elrepülök. A viszontlátásra, és szeretlek, Lily!
A fiúk erre görnyedezve röhögni kezdtek, de nekem lehervadt az arcomról a mosoly.
Szeret...?
Miért mondja nekem ezt? Mit képzel ki ő, hogy ilyet mondhat nekem?!
Elkezdett fájni a fejem, de most semmi kedvem nem volt gondolkodni és drámázni.
- Szóval, Lily... – fordult felém barátom.
- Menjünk a Szükség Szobájába – jelentettem ki, és szenvedélyesen megcsókoltam barátomat.
- Nagyon jó ötlet – vigyorgott Scorp, aki egyébként elképesztően szívdöglesztően festett szétázott ingben, meg a homlokára tapadó szőke hajjal.
- Mehetünk mi is? – kérdezte Mike.
- Tudod mikor, bazd meg – vigyorgott Scorp.
Erre megint nevettem, de megint olyan fura volt.
Ijesztő és... és olyan gonosz...

Hajnali egykor még a kandalló előtt terpeszkedtem, és kifejezetten boldog voltam. Scorp, mint mindig, most is eszméletlen édes volt, és annyira de annyira szeretem a csókjait és...
- Szevasz, Lily! – csapott hátba valaki, mire a földre estem.
- Nocsak, nocsak – néztem föl. – Csak nem megjegyezted a nevemet?
- De bizony! – vigyorgott büszkén Senki.
- Nagyszerű, és nem árulnád el a neved, csak azért, mert mikor rád küldöm Scorpot, mondhassam neki, kit kell agyonvernie.
- Mondd neki, hogy Senkit. Vagy senkit.
Lesajnálóan rá pillantottam.
- Szerinted most vicces vagy? Mert szerintem marhára nem...
Kényelmesen visszaültem a fotelbe, és úgy tettem, mintha nem venném észre Senkit.
- És milyen napod volt? – ült le velem szembe, maga elé helyezve a szánalmas mankóit. – Furcsa, hogy már öt éve idejársz, és eddig még semmit sem beszélgettünk...
- Régi szép idők – feleltem sóhajtva.
- No de tényleg, milyen napod volt?
- Jó – feleltem végül.
- Láttalak bemenni titeket a szobába... És mit csináltatok?
- Mondd, mégis mi közöd hozzá?! – csattantam fel.
- Gondoltam lehetnék a keresztapa...
- Milyen keresztapa?!
- Hát amikor terhes leszel, és lesz gyereked, akkor lehetek a keresztapa?
- Nem vagyok és nem is leszek terhes. És különben is, most nem szexeltünk!
Néhány itt ragadt végzős nagy szemeket meresztett ránk, Senki pedig csak vigyorgott, olyan idegesítően és mindentudóan.
- Csak most nem? És tegnap? Ja, akkor velem voltál...
A végzősök most még hülyébben néztek.
- Fejezd már be, te kretén, semmi közöd a magánéletemhez! – csattantam fel. – Még a nevedet sem tudom!
- Az nem az én hibám.
- Dehogynem!
- Nem, neked kéne tudnod.
- Mi?
- Persze, mivel nem én mondom ki a nevem, hanem te, amikor hozzám szólsz. Én mégse szólongatom magamat!
- Ez hülyeség.
- Csak szerinted.
- Mások szerint is. Mit mondasz, ha találkozol valakivel?
- Azt, hogy jó napot.
- De milyen nevet?
- Neked mit mondtam?
- Hogy nincs neved!
- Ó, akkor másnak is talán ezt mondom...
- Ed leszel.
- Mi?
- Ezentúl Ednek foglak hívni.
- Ednek?
- Persze, mert az olyan taplónév, mint amilyen te vagy.
- Szerintem egyáltalán nem taplónév, nekem tetszik...
- Nekem nem, de nem számít, mert te sem tetszel...
- Ez kegyetlen volt.
- Csak őszinte.
- Ha azt mondom, szeretlek?
Rápillantottam.
- Akkor koppanni fogsz, ugyanis énnekem egymilliószor jobb ízlésem van nálad – feleltem, azzal méltóságteljesen behunytam a szemem, és még kényelmesebben elfeküdtem a fotelben.
- És ha Al mondja, hogy szeret, ő is koppan? – érdeklődött, mire én ismét kinyitottam a szemem.
Ed felém hajolt, én pedig egy pillanatra belenéztem a szemébe. Olyan fura szeme van... Iszonyatosan kék, egy pillanatra még Scorp szeménél is szebbnek láttam.
- Mi van, nem tudsz válaszolni? Beragadtál? Kitisztítsalak?
- Fúj – feleltem. – És semmi közöd ahhoz, hogy mit mondd nekem a bátyám, és mit mondok én neki!
- Miért hajtogatod folyton, hogy nincs közöm hozzá? Nincs ihleted valami újat kitalálni?
- Felmegyek, ha nem haragszol – pattantam fel.
- De, haragszom!
- Helyes, akkor remélem, nem állsz velem többet szóba – fordultam hátra mérgesen.
- Tudom, hogy vágysz a hangomra...
- Tudod, hogy nem!


Miért szeretnek?
Mi van bennem, ami másban nincs?
Mi az, ami engem azzá tesz, ami vagyok?
Miért vagyok olyan fontos valakinek, hogy azt mondja, szeretlek?
Hiszen nincs bennem semmi. Vagy van bennem valami?
Ki vagyok én? Hisz csak egy lány vagyok a nagyvilágból, és mégis szeretnek!
Pedig... Pedig még csak kedves sem vagyok.
Egy átkozott ribanc vagyok, semmi más!
Ehhez képest a bátyám, az, akit a sárba löktem, azt mondja, szeret?
Azért szeret, mert a testvére vagyok, és szeretnie kell?
Ha más lenne a nevem, szeretnének?
Ha máshogy néznék ki? Ha kövér lennék és csúnya?
Ha fekete lennék?
Ha a szüleim halálfalók lennének?
Vajon szeretnének?
Van egyéb okuk az embereknek a szeretetre, mint az, hogy Harry Potter lánya vagyok.
Nincs, biztosan nincs.
Hisz egy nagy nulla vagyok.
Egy senki.
Én vagyok Senki.
Nem Ed.