- Hogy bízhattam rátok egy ilyen fontos feladatot?! Még ennyit sem lehet rátok bízni?! – tajtékzott Lucius Malfoy messze Roxforttól. Arca vöröslött a dühtől és az újabb kudarctól. Annyira eredményes volt mostanában, de azt az átkozott kis boszorkányt nem tudta eltörölni a Föld színéről. Nem csoda, hisz ő is csak egy Potter… Egy nagyon idegesítő Potter, pont mint a felmenői…
- Nagyon sajnáljuk, Lord… Zore hibája, uram! Ő akarta magáévá tenni a kis békát…
- Micsoda? Ezért bukott a terv?! Crucio! – irányította a Zore nevezetű álarcos fickóra a pálcáját. Dühös volt. Pont nem volt a közelben, mikor idehozták a Potter lányt, ezért nem ölték meg azonnal… Pedig mennyivel jobb lett volna… Félt, hogy Potter rájön, hogy a lánya életben van…
Nem először hibáztak az emberei… Tizennégy éve is egy súlyos hibát követtek el, amire nincs bocsánat… Ha rá gondolt, egyből kirázta a hideg…

***

- Sziasztok! Gyertek beljebb! – invitált be minket a terembe Potter professzor. Albus kicsit frusztráltan érezte magát, de már kezdte megszokni a helyzetet… Mondjuk, tényleg mulatságos volt, mikor Potter prof. Mr. Potternek hívta, a fiát, ki is tört belőlünk a nevetés, még a prof. is elmosolyodott.
Ma is egy SVK tanóra volt, és már Albus is velünk volt, mivel végre kiengedték a gyengélkedőről mindenki legnagyobb örömére.
Az is feltűnt mindenkinek, hogy a történtek óta Harry Potter egyre kevesebbet időt tölt a kastélyban, valószínűleg a halálfalókra vadászik.
Az már igen is aggasztó tény, hogy a Főnix Rendje is összeállt, akárcsak Voldemort idejében. Mindenki attól félt, hogy a múlt ismét valóra válik, és ismét rettegés fogja uralmában tartani Angliát.
Nem is értem, hogy a többi ország miért nem segített legyőzni Angliának Voldemortot, ha többen segítettek volna, talán kevesebb ember hal meg…
Na de, térjünk vissza a mai, Sötét Varázslatok órára, mivel nagyon izgalmas órának nézünk elébe…
- Figyelem! – kezdte Mr. Potter. – Könyvetek a táskába, pálcákat elő! Ma a patrónusidézéssel fogunk foglalkozni! – jelentette be, mire rengeteg döbbent pillantást zsebelt be tőlünk. – Nem kell így meglepődni, egyáltalán nem nehéz dolog, megígérem, hogy mindenkinek sikerülni fog, előbb vagy utóbb…
- De az hetedéves anyag! – panaszkodott egy ismeretlen évfolyamtársam.
- A sötét varázslatok művelői sosem fognak eltűnni a világról, mindig lesz sötét és világos oldal. Lehet, hogy még a hetedév előtt találkoztok egy gonosz varázslóval, aki megtámad titeket, és nem fogja érdekelni, hogy még nem vagy hetedéves és még nem tanultál meg védekezni ellene. Inkább örüljetek, hogy olyat tanulhattok, ami átlagon felüli. Más ellenvetés? – kérdezte, de nem szólalt meg senki sem.
- A varázsszó neve: Expecto Patronum! Gondoljatok a legboldogabb emléketekre! A pálcamozdulatot mutatom… - mondta, és végre hajtotta a bűbájt. A pálcájából egy csodálatos szarvas bújt elő és vágtázott körbe a teremben. Mindenki – velem együtt – ámulva figyeltük őt. – Most ti jöttök! Ki akarja kezdeni? – kérdezte. – Ma már nincs rá idő, hogy mindenki megpróbálja, de egy-két jelentkező megpróbálhatja… - mondta, és én nem tudom, hogy miért, de jelentkeztem.
- Lily! Gyere csak! – mosolygott rám, kiléptem. Még egyszer mutatta a pálcamozdulatot, majd intett, hogy én jövök. Kicsit lámpalázam lett, remegett a kezem rendesen.
- Expecto Patronum! – mondtam ki a varázsszót, leírtam a szükséges pálcamozdulatot, Madisonra és az egyik közös emlékünkre gondoltam és egy parányi ezüstös füst szállt ki a pálcámból, mire többen felkiáltottak.
- Bravó! – kiáltott Mr. Potter. – Kevés embernek sikerül elsőre ilyen komoly eredményt elérni… Megpróbálod, még egyszer, Lily? – kérdezte és én bólintottam. – Próbáld meg másik emlékkel…
Magam elé képzeltem Calt, Albust, Jamest, Rose-t és a többi barátom mosolyát, és önfeledten mosolyogva, csukott szemmel kimondtam a varázsigét.
- Expecto Patronum! – üvöltöttem, de én csak suttogásként érzékeltem, annyira elmerültem az emlékemben. Legközelebb arra eszméltem, hogy egy csomóan tapsolnak és egy méltóságteljes, csodaszép paripa vágtáz végig a termen. Fel sem fogtam, hogy ezt én csináltam… Még mindig sokkos állapotban leültem a helyemre, és néztem, ahogy Albus próbálkozik. Neki másodszorra csak ezüstös füstöt sikerült megidéznie, de Mr. Potter arca ragyogott a büszkeségtől, annyira, hogy teljesen meghatódtam. Rám még sohasem néztek ekkora büszkeséggel, szeretettel és tisztelettel… Annyira cserélnék Albusszal, nem is sejti, hogy mennyire szerencsés…

Az óra végén már indultam kifelé, de Potter professzor utánam szólt, hogy maradjak. Mikor kiürült a terem, megszólalt:
- Hogy vagy? – kérdezte törődéssel a hangjában, amin őszintén meglepődtem.
- Öhm… köszönöm jól, miért? – kérdeztem, holott teljesen tisztában voltam a válasszal, de nem igazán akartam erről beszélni vele.
- Tudod, hogy miért. Nem is tudod, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy még azelőtt találtam rád.
- Nagyon köszönöm…
- Nincs mit megköszönnöd, hiszen ez természetes. Igazából már régóta beszélni szerettem volna veled… Aggódom érted…
- Értem, miért? – kérdeztem meglepődve.
- Tudom, hogy a szüleid már mondták, de komoly dolog, hogy te vagy Malfoy célpontja, és nem értem, hogy miért… Azon nem csodálkozom, hogy Albus kellett nekik, mert ő a fiam és Malfoy utál engem, ezért a fiamon keresztül akar támadni engem, de azt nem értem, hogy veled mit akar… És utálom, ha valamit nagyon nem értek…
- Értem…
- Nagyon érdekes, hogy mennyire hasonlítasz az anyámra és a feleségemre, és még a patrónusod is a feleségeméhez hasonló, de ez biztos csak véletlen… De tudod, hogy nagyon megkedveltünk. Nem csak magamról beszélek, ha nem minden ismerősömről és a fiaimról.
- Nem vagyok szerelmes sem Albusba, sem Jamesbe!
- Tudom, nem ezért mondom. Tudom, hogy létezik fiú és lány között szoros barátság szerelem nélkül is, hiszen nekem is a mai napig az egyik legjobb barátom lány és nincsen köztünk semmi.
- Elnézést, uram… De nem igazán értem, hogy miről szeretne velem beszélni…
- Igazából meg akartalak kérni, hogy vigyázz magadra még jobban, mint eddig! Nem tehetem meg, hogy úgy helyezünk védelem alá, hogy nem engedünk sehova, mert ezt saját tapasztalatomból tudom, hogy nem megoldás. Csak azt tudom tenni, hogy fokozott óvatosságra intelek. Ahogy egy nagyon tapasztalt ember mondta régen, Lankadatlan éberség!
- Rémszem Mordon? – kérdeztem mosolyogva.
- Honnan hallottál róla? – kérdezte meglepődve.
- Jamestől.
- Értem – mondta mosolyogva. – Igazából a ChaSev tusával is vannak baljós előérzeteim, de ez csak az én véleményem.
- Csak? Mindenki magára hallgat…
- Igaz…
- Még azt is szerettem volna mondani, a Calebbel kapcsolatos vitádról, hogy ne érezd úgy, hogy nem kellettél a szüleidnek.
- Pedig ez van…
- Nem, nem így van! Nem hiszem, hogy lenne bárki, aki képes lenne téged önszántából eldobni magától. Figyelj, rengeteg dolog történhetett, ami közbejött. Lehet, hogy nem tudtak volna felnevelni, vagy meghaltak. Tudom, hogy fáj, hogy ilyeneket mondok, de tudnod kell, hogy nem hiszem, hogy arról van szó, hogy nem kellettél a szüleidnek.
- De nem tudok róluk semmit!
- Egyszer minden titokról lehull a lepel, és biztosan megtudod, hogy kik a vér szerinti szüleid, de addig is itt vannak neked Earl és Dorothy, akik nagyon megszerettek…
- Én is őket… - mondtam mosolyogva.
- Örömmel hallom… Szerintem jobb lesz, ha indulsz bájitaltanra, mert Lumpsluck leharapja a fejed… - mondta mosolyogva, én pedig gondolataimba merülve távoztam. Nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, hogy nem mondott el mindent…

***

Lihegve érkeztem meg a bájitalterem elé, szerencsére még nem érkezett meg a professzor, így nem kellett mentegetőznöm a késés miatt. Nem akartam, hogy mindenki tudja, hogy Harry Potter beszélgetőtársa voltam az imént… Jobb így…
- Sziasztok! – köszönt minket a professzor jókedvűen… Mi baja lehet? Na, sebaj, minél jobb a kedve, annál jobb nekünk, mert nem lesz olyan szigorú…
- Jó napot, professzor! – köszöntünk egykedvűen, de a prof nem zavartatta magát a lehangolt köszöntés miatt. Fel se tűnt neki, lehet szerelmes…
- Nyissátok ki a könyvet az 52. oldalon és készítsétek el az ott látható bájitalt. Lássatok munkához!
Kinyitottam a könyvem, és gépiesen adagolni kezdtem a hozzávalókat, de mégis még sosem voltam a teremben ennyire magabiztos.
Nagyon gyorsan eltelt az óra és azt vettem észre, hogy életemben először olyan a bájitalom, mint amilyennek lennie kellene, és ilyen még sose fordult elő. Na jó, sosem igazán dolgoztam bájitaltanon, most sem értem, hogy mi ütött belém…
A professzor körbejárt… Valahol hümmögött, de a legtöbb helyen a fejét csóválta. Albusnál egész boldog fejet vágott, de ment tovább szó nélkül… Egészen, míg az én üstömhöz ért…
- Nahát! Ez fantasztikus! 50 pont a Griffendélnek, ezért a pompás munkáért! Hogy hívnak, kedvesem?
- Lily Flower – mondtam, de nem igazán tudtam, hogy mire akar kilyukadni…
- Nahát! Nem is tudtam, hogy Floweréknek van egy lányuk is!
- Eddig nem is volt, örökbe fogadtak… - közöltem vele, mire a szeme sajnálkozva megvillant.
- Sokszor akartam az évek során nyugállományba vonulni, de az ilyen művekért megéri a katedrán maradni. Eddig három ember volt, aki ilyen páratlanul készítette el a megszabott bájitalt… - Na ne mondja, hogy annyira jó lenne! Vagy ennyire tehetségtelen a fiatalság a bájitalok terén? – Perselus Piton, Lilian Evans és Harry Potter… - mondta a három nevet, az utolsón kissé elcsodálkoztam. Hogy lehet, hogy James és Albus apja mindenben ennyire jó? Az első kettőről, pedig nem hallottam még sose, hozzájuk nem tudtam kommentárt fűzni, de ők is biztos okosak lehettek.
Már nem igazán figyeltem a tanárra, ahogy mások sem, mert már csak pár perc volt az órából, és mehettünk ebédelni, amit mindannyian nagyon szerettünk. A tanár szövegelt valamit, de a legközelebbi, ami érdekelt az a mennyei kaja volt az ebédlőben.
A Nagyteremben szokás szerint Rose, Albus és Cal mellett foglaltam helyet, de most csatlakozott hozzánk Roxy és Rose öccse, Hugo is… Ha belegondolok, Hugo idősebb nálam, mégis én vagyok az ötödéves, és nem ő. Ezt hívják pechnek… Vagy az én esetemben mázlinak…
- Kik készítik a kaját? – kérdeztem Albustól.
- Nem tudod? – csodálkozott. – Hát a házimanók!
- Házimanók? Hű… Még rengeteg mindent kell bepótolnom a roxfortos ismereteimhez, mert még mindig elég tudatlan vagyok e téren…
- Mit műveltél bájitaltanon? Azt hittem, hogy sosem hagyja abba a dicsőítő énekeit rólad, húgi… - mondta Cal vigyorogva.
- Hát igen… Aki tud, az tud… - vigyorogtam, mire Cal az arcomra dobott egy marék krumplit. Én erre egy főzelék bombával válaszoltam, de ő lehajolt és Albust találtam el, így ő is elkezdett minket dobálni, majd James és Fred is beszállt.
A vége az lett, hogy az egész Nagyteremben kajacsata uralkodott, és a belépő tanárok eléggé sokkot kaptak, mikor beléptek.
Az igazgató jót nevetett az egészen, de McGalagony iszonyú dühös volt, de hiába kérdezte, senki nem volt hajlandó elárulni, hogy ki kezdte ezt a felelőtlen viselkedést, így nem tudott büntetést sem kiszabni. Rám nem is gyanakodtak, bár nem is én kezdtem, hanem Cal!
Részletkérdés… Családban marad…

Úristen! Ez még csak a délelőttöm volt, mi lesz velem délután… Megkérdezem majd a többieket, hogy lenézünk-e Hagridhoz… Bírom a fickót… Fickót? Inkább félóriást… Nem túl jó dolog, hogyha megöleli az embert, mert az egyén csontjainak annyi, az tuti…
De azt hiszem, most egy kikapcsolom az agyam, mert elfáradok ennyi gondolkodásban… Szegény, kicsi agyamat mindig leterhelik a gonosz nénik és bácsik… Ez van… Agyapasztó dolog suliba járni, az biztos… Na, most már tényleg kinyomom magam…
OFF!