Egy szülőnek nincs fájdalmasabb dolog annál, ha elveszti egy gyermekét. Borzalmas érzés, mikor megszülsz egy édes kis szeretni való kislányt, aki a te véred, a te lányod, és pár órával később azt hallod, hogy megtalálták a holttestét egy folyóban, és a gyilkosok, nem kerültek elő.
Elképzelted? Ugye, hogy szörnyű?
Pontosan ez történt Harry és Ginny Potterrel, akik első és egyetlen lányukat vesztették el, pedig még igazán meg sem kapták. Kilenc hónap boldogságban várták a kis csöppséget, minden szeretettet megadva neki, hiába…
A házaspár a mai napig nem heverte ki ezt a szörnyű veszteséget, és még egy terhességgel sem próbálkoztak az óta. Kevesen tudják, de Ginny csak gyógyítói segítségével lábalt ki a tragédiából, de erről csak a szűk családi kör tudott, már amennyire ez szűk lehet a Weasley rokonság esetében.
Ezért is okozott hatalmas vihart a pár lelkében, mikor találkoztak Lilyvel, persze, az eszük tudta, hogy lehetetlen, hogy ez a Lily az ő Lilyjük, így hamar megszokták a gondolatot, de nehéz volt megszokni, mert a lányuk ilyen is lehetett volna. Pontosan így képzelték el, mikor Ginny terhessége idején a kislányra gondoltak, ugyanilyen vörös hajat és zöld szemet képzeltek neki…
Érdemes-e feltépni a régi sebeket? De minden évben egyszer felszakadt a soha be nem hegedő seb a család szívén…
Ma van tizenöt éve, hogy Lily Luna Potter eltűnt abból a kórházból… és az óta is halottnak hitték… Pedig nagyon is élt, jobban, mint gondolnánk…

***

Még két nap és tizenöt éves leszek! Igaz, hogy ötödéves létemre lassan már a tizenhatot kéne betöltenem, de az én esetemben mi normális? Annyira boldog vagyok! A gáz csak az, hogy senkinek nem mondtam még, hogy mikor lesz a szülinapom, de Madison biztosan küld valamit, minden évben csodálatos ajándékot kapok tőle, és ahogy csak tőlem telik viszonozom is… Neki két hete volt a születésnapja, és egy fantasztikus regényt küldtem neki, és egy halálosan aranyos plüss macit.
Ez a mi poénünk… Ő minden évben kap tőlem egy macit, persze, sosem ugyanolyat, úgyhogy már van egy kisebb-nagyobb maci gyűjteménye, ő pedig mindig küld nekem egy még különlegesebb ajándékot…
Roxfortban és az új családomban még sosem meséltem az én drága nyakláncomról, amit láthatatlanul hordok a nyakamban, és még az édes szüleimtől kaptam.
Tudom, hogy rengetegszer emlegettem, hogy szomorú vagyok, mert nem kellettem a szüleimnek, de ezek csak megingások voltak, mivel akik ilyen szép nyakláncot akasztottak a nyakamba, azok, nem lehet, hogy nem szerettek.
A nyakláncra visszatérve, minden évben kapok Madtől egy különleges dallamot, egy bűbáj által, amit a nyakláncomhoz csatlakoztatok, és bármikor meghallgathatom, amikor rajtam van a nyakék…
Ennél csodálatosabb ajándékot még sosem kaptam, és rengeteg jelent nekem, tudom, hogy még sosem beszéltem róla, de sokat jelent nekem. Ha elvennék tőlem ezt a medált, azt nem élném túl…
De ha már a szülinapom került szóba, nem tudom igazán születésnapomnak nevezni ezt a napot, mert nem tudom, hogy pontosan melyik nap születtem, az a nap lett e szent nap, amelyik nap megtaláltak az árvaház lépcsőjén, megviselten és sírva, amint próbáltam kiszabadulni a rám tekeredett pólyából… De ez már egy teljesen másik történet, és ha én mindenbe belekezdenék, soha nem végeznék…
Alig várom a holnaputánt! Tudom, hogy most mindenki hülyének nézne, mert alig tudja valaki, hogy mi lesz holnapután, de engem nem érdekelnek az ajándékok. Úgyis meg fogják tudni aznap, ajándékot meg nem várok tőlük… Akkor minek szólnék előre?

Nézz bolondnak nyugodtan, de közlöm veled, hogy valóban az vagyok…

Most, hogy végeztem a monológommal, ideje lenne, hogy felkeljek, és elinduljak reggelizni, mert még a végén nem marad nekem étel… Étel? Mily szépen tudok néha fogalmazni…

Jaj, de szeretek élni! Miért ne szeretnék? Boldog vagyok! Egyszer egy bölcs ember azt mondta nekem, mikor még kicsi voltam…

„Kislányom! Ne azon az egy dolgon keseregj, amid nincsen, gondolj azok a szép dolgokra, amik megadatottak neked! Ha így éled az életed, boldog leszel…”

Még sose láttam előtte azt a bácsit, mint akkor az ötödik születésnapomon, de sosem felejtem el…

Furcsállom, hogy ma még nem futottam össze egy Potterrel sem, biztos még alszanak, nem baj, de már látom Calt!
- Jó reggelt, bátyus! – ugrottam rá hátulról, mire összerezzent ijedtében, de én csak szimplán kiröhögtem, ahogy Rose is… bibibíí…
- Szia, Lily! Neked is kellemes reggelt! – gúnyolódott szeretett Caleböm…
- Jaj, jó kedvem van ma! Nem tudom, hogy miért, de furcsán érzem magam és…
- Beszívtál? – röhögött közbe az akkor érkező Fred, de mintha nem lenne annyi komolytalanság a hangjában, mint máskor… Akkor még nem értettem, hogy miért…

A reggeli jó hangulatban telt, de eléggé hiányoltam Albust és Jamest, és mintha az összes Potter felszívódott volna…

- Albus merre van? – kérdeztem Caltól súgva.
- Hm… Lily… figyelj…
- Igen?
- Tudod… ma van tizenöt éve annak, hogy meghalt a húgok… vagyis hogy megszületett, de érted…
- Értem… Jaj, szegények! – suttogtam. Milyen jó élete lehetett volna annak a kislánynak, ha életben maradt volna…
- Ilyenkor mindig elég rossz a kedvük… Tudod, Albus és James mindig szerettek volna egy lánytestvért, csak hát, tudod…
- Igen, megértem – mondtam, és meggyőződtem róla, hogy nem kéne elmondani, hogy holnapután szülinapom lesz, mert nem akarom, hogy rosszul érezzék magukat miatta. Hogyan is tudnának az én ünnepemre készülni gyász közben? Az a szerencsétlen lány megérdemli ezt a hatalmas szeretetet. Bárcsak, engem is ennyire szeretnének… De én nem vagyok olyan szerencsés, hogy ilyen szuper vér szerinti családom legyen…
Tudom, hogy nem szép dolog tőlem, de szerintem sosem fogok tudni úgy gondolni a Flower családra, mint a családomra, és erről ők nem tehetnek…
Sokszor megfordult már a fejemben, hogy bárcsak én lennék az a lány, annyira jó lenne, ha engem is ennyire szerethetnének, mint azt a lányt…
De mi jogon vagyok irigy? A vér szerinti családomon kívül mindenem megvan… meg egy csomó közveszélyes alak meg akar ölni… Részletkérdés… De azért jó lenne tudni, hogy miért…
Biztos, hogy nem ok nélkül akarnak megölni… De kitudja… Hogyan is érthetném egy őrült észjárását?
Én csak hülye vagyok, és nem őrült…

Egész nap kerültem a többieket, nem tudom, de furcsán éreztem magam… Főleg mikor James azt mondta Frednek, hogy a napokban nem akar egy buliról sem hallani… Tudom, nem tudja, hogy nemsokára születésnapom lesz, de már tuti, hogy nem mondom el nekik, hiszen James nem akar bulizni…


***
„Két sötét hajú férfi kezében egy élettelen csomag feküdt, mintha a kisgyermek halott lenne, de valójában csak elkábították, mert folyton a szülei után sírt…
- Dobjuk a folyóba! – mondta az egyik alak, reszelős hangon.
- Tudom, hogy nem vagyok normális, de muszáj megölni? – kérdezte a másik bizonytalanul.”
Ekkor riadtam fel…

***

Eljött a Nagy Nap, csupa kis betűkkel… Nem ám! Ez csak vicc volt! Akarom mondani, nagy betűkkel… na, de térjünk rá a mai napra…
Reggel mosollyal az arcomon ébredtem, de mégsem éreztem magam annyira felhőtlennek, mint ahogy szoktam…
Rose mosolyogva ébresztett, mivel elaludtam, és lekéstem a reggelit… Jól indul ez a nap… Ilyen balszerencsés lenne a 15? Na mindegy, én nem vagyok babonás…
Az első órám SVK volt, amin nem igazán figyeltem, kissé izgatott voltam, hiszen nem mindennap tizenöt az ember… De Mr. Potter rám is szólt a figyelmetlenségem miatt…

Délután…

Mikor ír már Madison? Remélem, hogy nem felejtette el! Ajj, hogyan felejtené el! Annyira buta vagyok!
Vagy nem?
De!

- Lily, jól vagy? – kérdezte Rose, és leült mellém egy könyvvel a kezében. – Ma olyan furcsa vagy…
- Mi? Ja… Semmi… Csak rosszat álmodtam éjjel…
- Miről?
- Mi? – kérdeztem bambán.
- Jól vagy, Lily? Mintha itt se lennél…
- Itt vagyok.
- Látom… - morogta Rose és abbahagyta a kérdezősködést.
Úgy döntöttem, hogy lemegyek Hagridhoz látogatóba, így felkaptam a kabátomat és a vadőrlak felé vettem az irányt.
Kopogtam, kopogtam, de Hagrid nem nyitott ajtót… Pont most nincs otthon?
Abban a pillanatban, mikor vissza akartam indulni a kastélyba, szúró fájdalmat éreztem a testem minden porcikájában, és elájultam, ez aztán a mesés születésnap.