Elvenni a gyereket attól a szánalmas muglitól, és elhoppanálni vele abból a lyukból csupán fél perc műve volt. Hogy hogyan tovább, az már más kérdés. A terve, ami valójában nem is igazán volt neki, csak eddig tartott - túl váratlanul bukkant rá a lányra, semmint hogy kifundálhatta volna, hol rejti el őt, vagy mit tesz vele.
De Bellatrix nem esett pánikba, hiszen minden jól alakult. Anabell immáron az övé. Már csak Pitonnal kell tudatnia ezt valahogy, és akkor végre megkezdődik a műsor. Első sorból nézheti majd végig, hogyan őrül bele egykori ágyasa a lánya reménytelen keresésébe.

- Tess…
- Te vagy az, Em? Miért olyan furcsa a hangod, ittál?
- Elvitték a kislányt. Egy nő…
- Na, végre már! Ideje volt, mostmár legalább lesz időd bepótolni a lemaradásodat. Hány dolgozat vár még rád egész pontosan? Alsó hangon három… Jesszus, el sem hiszem, hogy ilyen marhaságokra figyelmeztetlek!
- Tess…
- Mi az? Mi van veled, Em? Jól vagy?
- Tess, az a nő elrabolta a gyereket!
- Hogy érted azt, hogy elrabolta?
- Besurrant mögöttem az ajtón, ellökött, fogta a gyereket és eltűnt! Most tértem magamhoz!
- Ellökött?
- Tess… az a nő egy boszorkány!

Amint letette a telefont, Harry rögtön tudta, mit kell tennie. Nem volt ideje rá, hogy Avával Ronékhoz hoppanáljon, így azonban nem maradt más választása: gyorsan ölbe kapta a macskát gyomrozó lányát, magához szorította, és egyenesen Emily lakására hoppanált vele.
Kissé feldúlt, ámde barátságos házba érkeztek. A nappaliban álló magas könyvespolc üresen tátongott; a rajta tárolt dolgok egy halomban hevertek előtte a padlón, mintha valaki egy ügyetlen mozdulattal ledöntötte volna a szekrény tartalmát.
Emily jöttükre felpattant a kanapéról, és hozzájuk sietett. Ava elvigyorodott.
- Most mi vigyázunk rád!
- Mi történt? - kérdezte Harry. Letette lányát a földre, és közelebb lépett az ijedt dadához.
Emily nem tétovázott sokáig - részletesen elmesélt neki mindent, azzal kezdve, hogy összeütközött azzal a titokzatos kislánnyal az utcán.
- Most először hagytam itthon egyedül. Minden rendben volt, mikor hazaértem, jól érezte magát, nem borított magára semmit, nem félt, nem volt vele semmi baj!
- És most hol van?
- Elvitte az a nő!
Harry vigasztalón megsimogatta a karját. Türelmesen kivárta, hogy Emily magától folytassa; nem kérdezgette őt feleslegesen.
- Nem tudom, hogyan jöhetett be. Azt hiszem, besurrant mögöttem az ajtón, mikor lepakoltam a cuccom a kisszekrényre. De nem emlékszem arra sem, hogy a folyosón várakozott volna! Nem, nem volt odakint senki.
- Talán követett.
- Harry, ha követett volna, azt kiszúrtam volna!
- Nem, ha nem számítasz rá. Okod sem volt rá, hogy ilyesmire figyelj.
- Mindegy. Szóval benyitottam, és rögtön láttam, hogy a gyerek a nappali ablakában nézelődik. Aztán megszólalt mögöttem az az átkozott nő; hívta magához őt. Úgy beszélt hozzá, mintha az anyja volna. De ha az anyja, miért támadt rám? Miért rabolta el ahelyett, hogy egyszerűen becsenget, és…
- Megtámadott téged?!
- Valami varázsigével nekivágott a könyvespolcnak - mutatott a lecsupaszított bútorra Emily.
- És jól vagy? - bukott ki rögtön a férfiből.
- Igen, persze… - legyintett a lány. - Boszorkány a nő. Gondolom, sejtésed sincs, ki lehet az?
Harry bosszúsan elhúzta a száját.
- Nem - felelte végül. Zsebre vágta a kezeit, és járkálni kezdett. Egyszerű az ügy, morfondírozott magában. Számtalan hasonló esettel volt már dolga, és mindig ugyanazt a tematikát alkalmazta: kigyűjtötte a minisztérium adatállományából azoknak a nőknek az adatait, akiktől valamilyen oknál fogva elvették a gyereküket. Elszomorítóan sok ilyen esettel találkozott mind ő, mind csoportjának majd’ az összes tagja. Azok a nők, akik évekkel később kigyógyultak a betegségükből - alkoholizmus, drog, ilyen-olyan függőség (akárcsak a mugliknál) -, rögtön elvesztett gyermekük keresésére indultak. Ezek az apróságok rendszerint vagy egy nevelőintézetben tengették a napjaikat, vagy már egy szerető nevelőcsaládnál éltek, mit sem sejtve valódi nemzőjük kilétéről.
Mit tehet hát az anya, ha nem kapja vissza kérésre a gyerekét? Hát elrabolja. Mint most is.
Miután minden helyiséget tüzetesen végignézett, Ava a kanapé támláján ücsörgő, töprengő Emilyhez sietett.
- Szomjas vagyok - közölte angyalian mosolyogva.
- Narancslé jó lesz?
- Jó.
- Harry, kérsz te is? - kérdezte a lány, útban a konyha felé.
Harry követte őt a szemével. Megrázta a fejét, mikor Emily kérdőn visszanézett rá.
Ava levett egy üvegpoharat a pultról, és figyelte, ahogy Emily teletölti neki. Aztán egy lendülettel fenékig ürítette. Dadája mozdulatlanul várta, hogy mit tegyen az ivólével - visszateheti e a hűtőbe, vagy töltsön még neki.
Ava válaszként a kezébe adta a poharat, és Emily visszazárta a hűtő ajtaját.
Harry tekintete megakadt a ráragasztott rajzon.

- Megvan Anabell!
Harry úgy rontott be az irodába, mint egy egyszemélyes hadsereg. Lee Jordan kis híján hozzávágott valamit, amit eredetileg megenni készült, de még ő maga sem tudta, mi lehetett az. Mindenesetre az éhsége győzedelmeskedett az ijedtségén, így a nyálkás valami a szájában végezte, nem Harry homlokán.
Hermionén kívül minden társa odabent tartózkodott, Harry nagy örömére. Kíváncsi volt ugyanis arra, mit szólnak a fejleményekhez.
- Anabell? - reagált fellelkesülten Dean. - Piton lánya?
- Visszavitték a Mungóba? - jött a logikus kérdés Rontól.
- Nem. Nem, mert… elrabolták.
- Hé, haver, az imént még azt állítottad, megtalálták!
- Igen, de azóta újra elveszett.
- Ááá.
Hosszú csönd állt be a társaságban. Bár nem értették Harryt, senki sem igyekezett felvilágosítást kérni tőle, a férfi ugyanis megszállottként kutatott az asztalára hányt mappakupacban. Okosabb azonban nem lett, mikor megtalálta Anabellét, melyet nem sokkal azután kért el a Mungó irattárából, hogy kiderült, Anabell vezetékneve nem más, mint Piton.
- Anabellt egy nő rabolta el. Boszorkány, az agresszívabb fajtából. Fiúk, ki kell derítenünk, ki Anabell Madison Piton anyja!
Hangos zúgolódás fogadta a szavait. Sejtette, hogy nem lesz egyszerű az ügy.
- Tudod, haver, akad itt egy kis probléma - jegyezte meg Ron. - Ha nincs benne az aktában, akkor se a Mungó, se a minisztérium nem tud Anabell anyjáról semmit. Ez esetben pedig csak egyetlen ember sejtheti, ki szülte meg anno a gyereket.
- Az apa.

Szinte rögtön felismerte a vörös hajú kislánnyal beszélgető nőt a játszótéren. Őket látta ott korábban is; akkor a nő hintáztatta a lánykát.
Most mindketten az egyik fapadon ültek lovagló ülésben, és színes kártyalapokat cserélgettek. A gyerkőc többször is felkacagott, miközben a nő összeszedte az egymásra hajigált lapokat és keverni kezdte azokat.
Piton némán nézte őket egy darabig. Mint először, most is Anabellt juttatta eszébe a lábát lógázó, csacsogó kicsi. Öt év körüli lehet. Sokat nevet; vajon ha Anabell a kezdetektől vele élne, ő is nevetne ennyit? Mennyi lenne kettejükben a közös? Biztosan sok.
Bella tehet mindenről. Az az átkozott vipera! Miatta került a lánya árvaházba! Miatta került utána a Mungóba! Ő tehet arról, hogy Anabell eltűnt! Mindennek Bella az oka!
De ezen ráér később gondolkodni, most sokkal fontosabb dolga van. El kell találnia valahova. Még szerencse, hogy jól ismeri Londont. Már csak azt kell kitalálnia, hogyan jut be abba a lakásba, ahol a főtéren kiragasztott plakát szerint a lányára vigyáznak.

Anabell aludt. Álmában újra a kórház folyosóján sétált a kövér ápolónő nyomában. Minden fehér volt. Megint. És hideg. Barátságtalan. Szökni akart újra.
Bellatrix kissé zavartan bámulta egy szem lányát. Mi a fenéhez kezdjen vele? Mit eszik egy nyolc éves, ha őrült? Idegenkedett tőle, ahogy az elmebetegektől általában. Őt nem ő átkozta rokkanttá, így hát kiszámíthatatlan volt számára. Az Inferusoktól is tartott, mi több, rühellte mindet, annak ellenére, hogy hőn imádott Nagyura kedvenc teremtményei voltak.
Inkább a dementorok, azok legalább mind egyre mennek: a boldog emlékekre! Abból neki úgysem volt sok. És ami az is volt, mindért minimum életfogytiglant kapna az Azkabanban. Hiába, az élet igazságtalan.
De majd most igazságot tesz! Piton végre szenvedni fog, kínlódni, mint egy kutya!
Már rég csak ez a vágya vitte előbbre a nőt.

Harry a szokottnál hamarabb ért haza. Lánya és annak dadája még javában főzőcskéztek a konyhában. Csatlakozott hozzájuk.
- Sziasztok - köszönt rájuk, de ők ügyet sem vetettek rá. Új recepten dolgoztak, ahhoz pedig a teljes figyelmükre szükségük volt.
A következő fél óra arról szólt, hogy Harry szótlanul bámulta a sebészorvosként ténykedő lányokat, akik úgy adták egymás kezébe a fakanalat, fűszereket, fedőt, mint „eredetijeik” a csipeszt, vésőt, kalapácsot. Vagy amit használni szoktak.
Ám amint a mű elkészült, és a „kimosakodás” is lefolyt, a két szakácskisasszony is beszédesebbé vált.
- Apa, Mennydörgő ma megtalálta a megfelelő kaniját!
Emily a szája elé kapta a kezét.
- Csak azt nem értem, mit csináltak egymáson.
Harry úgy tett, mintha sürgős dolga akadt volna a mosdóban. Nem volt szerencséje, Ava megvárta, míg végzett.
- Nagyon éhes vagyok!
- Apa!
Emilyből kirobbant a nevetés. Hát még akkor hogy nevetett, amikor meglátta Harry szemeiben azt az őszinte kétségbeesést! Na meg a teljesen jogos kérdést: mióta tüzelnek a macskák ilyen hosszú ideig?
- Apaaa! Miért mászott rá Mennydörgőre az a másik macska?
- Hát… mert őt találta Mennydörgő a megfelelő kaninak.
Emily a pultnak dőlt, de a nevetést nagyon nehezen fojtotta vissza. Kénytelen volt viszont, mert érdekelte, hogyan vágja ki magát ebből a férfi.
- Szóval akkor ők most szerelmesek?
- Ööömm, nagyjából.
- De… én ezt nem értem. Ha szerelmesek, miért hagyta ott Mennydörgőt a kanija, miután rámászott? Vagy ezt így kell?
- Az állatoknál ez így megy.
- Nem igaz! A sárkányok együtt maradnak! Mikor kikelnek a kicsi sárkányok, az apa is vigyáz rájuk, nemcsak az anya! Charlie mondta. Mennydörgő kanija viszont elszaladt. Hogyan fog vigyázni a kiscicákra, ha azt sem tudja, hol lakunk?
- Nézd Ava, a macskák nem olyanok, mint a sárkányok, vagy az emberek. Náluk ez csak ennyi.
- Csak két percig szerelmesek?
- Hát, igen.
Ava nagyon elgondolkodott. Harry előre félt a következő kérdésétől. Megvolt rá az oka.
- Igazából a macskák csak addig szerelmesek, amíg a kiscicákat megcsinálják, ugye? Azért nem maradnak együtt, mint a sárkányok, mert a lánycica tud vigyázni a kölykeire. Meg mi is fogunk rájuk vigyázni. Ugye?
Harry lassan bólintott.
- Akkor ez azt jelenti, hogy se a sárkányok, se az emberek nem szerelmesek egymásba, amikor megszületik a gyerekük, igaz?
Ava hangja furcsán érzelemmentesnek tűnt.
- Nem! - vágta rá a két felnőtt egyszerre.
A kislány szeméből kibuggyant az első kövér könnycsepp.
- Ti sem voltatok szerelmesek a mamival, amikor megszülettem?
Harry hirtelen felállt és magához rántotta a lányát a pultról. Emily zavartan lesütötte a szemét és visszafordult a tűzhelyhez.
- Ava - suttogta Harry. Háromszor is hosszan fejbúbon csókolta a kislányt, mire folytatta. - Ava, figyelj rám - tenyerébe fogta könnyes arcát és mélyen a kicsi szemeibe nézett. - Nagyon szerettük egymást a mamival, mielőtt megfogantál. Aztán még jobban, miután te is közénk csöppentél. Az emberek nem olyanok, mint az állatok: mi egy életre választunk társat, és ha jól választunk, örökké szerelmesek leszünk.
- De a mami meghalt - csuklotta Ava, és menthetetlenül kitört belőle a zokogás.
- De mi ugyanúgy szeretjük, mintha most is itt élne velünk! Nézz rám - lánya felnézett rá. - A mami ott él benned és bennem is. Mellettünk van akkor is, ha nem látjuk, elhiszed nekem? Vigyáz rád, minden percben figyel rád! Jelez is neked, mikor róla álmodsz. Szoktál még róla álmodni, igaz?
Ava szipogva bólintott.
- Nagyon hasonlítasz rá - súgta Harry, egészen közel hajolva hozzá. - Nem csak külsőre, hanem belsőre is. Ugyanolyan értelmes és életvidám vagy, mint ő volt. És valószínűleg épp olyan feltűnő fiatal nő leszel, mint amilyen ő volt tizenévesként.
- És a férjem olyan lesz, mint te? - kíváncsiskodott Ava rekedt hangon.
Harry magához húzta; mélyen beszívta finom illatát.
- Nálam sokkal jobb.

Emily egy óra múlva távozott a Potter lakásból. Miután Ava nagy sokára megvigasztalódott és mindhárman asztalhoz ültek, kínosan ügyelt rá, hogy egy pillanatra se maradjon kettesben Harryvel. Ez nem volt nehéz, az azonban már nagyon is, hogy a gondolatait is másfelé kellett terelnie.
Vacsora után elmosogatott, s miközben Harry lefektette Avát, csendben kisurrant a házból.
A liftben aztán szabad utat engedett a könnyeinek.

Éjfekete volt az ég, mikor bedugta a kulcsát a zárba. Ha akarta volna, sem tudta volna felidézni, merre kóborolt az elmúlt órákban, de a séta jót tett: sikerült valamelyest helyreállítania a lelki békéjét. Legalább annyira, hogy másnap képes legyen újra vigyázni Avára.
Villanyt gyújtott az előszobában - és az égő egy villanást követően kiégett.
„Remek, múlt héten cseréltem.”
Kabátját a fogasra akasztotta - persze lehullott róla - és vakon a nappali felé indult. Ott ugyanaz a jelenet játszódott le a villannyal.
Kurta káromkodást követően eszébe jutott, merre tartja a gyertyáit; ám még mielőtt egy lépést tehetett volna a konyha irányába, kiszúrt valami abszolúte nem odaillő sziluettet a kanapén - egy ember alakját.
- Jó estét - szólalt meg az idegen, észlelve, hogy lebukott.
Emilyben egyszerre fagyott meg minden folyékony a hideg hang hallatán.
- Ki maga és mit akar? - zihálta kalapáló szívvel.
Az alak meglengetett valamit, mire hirtelen minden égőbe visszatért az élet a házban. Emilyben újabb rettegéshullám szaladt végig a kísérteties férfi láttán.
- A lányomért jöttem.