It was grace that taught my heart to fear,
And grace my fears relieved;
How precious did that grace appear,
The hour I first believed!

Through many dangers, toils and snares,
We have already come;
This grace has brought me safe thus far,
And grace will lead me home.*

Nem jutott el a tudatomig, ami történt. Nem fogtam fel semmit. Csak érzékeltem. A nyugtató bájital ízét, Sirius ölelését, Dumbledore kék szemének vigasztalását. Mindennap jött valaki látogatni, vigasztalni. Nem érdekelt. Egy szót se szóltam azóta. Nem is sírtam. Nem ment.

Pár óra volt csak a temetésig, de én még ágyamban feküdtem. Nem akartam menni. Lily jött be, talpig feketében, és leült ágyam szélére.
- Tiny, kérlek... Öltözz fel! - suttogta. - Ne tedd magad tönkre! Édesanyádék se szeretnék...
Fájdalmasan hunytam le szemem, és a fal felé fordultam. Halk szipogás hallatszott, majd Lily folytatta.
- Annyira aggódunk miattad. Kérlek! Búcsúzz el tőlük.
- Nem megy... - A napok óta tartó némaságtól rekedt volt a hangom.
- Muszáj lesz... Soha nem fog begyógyulni a seb, ha ezt most nem teszed meg.
Mint egy öregasszony, úgy keltem fel az ágyamból. Lily segített rám adni a fekete ruhát, ami lehetetlenül lógott rajtam. Nem nagyon ettem mostanában, ami meg is látszott rajtam.
Végül elkészültem, és elindultunk a klubhelyiségbe. Odalent már vártak ránk a Tekergők és Sasha. Mindannyian feketébe öltözve, sápadtan néztek ránk. Nem mertek megszólalni sem. Sirius tett egy bizonytalan lépést felém, és karjába zárt. Remegve simultam ölelésébe, és hirtelen elszorult a torkom. Na, talán most... De mégsem.
- Jól vagy? - kérdezte Sasha, mikor kibontakoztunk az ölelésből.
- Igen - bólintottam lassan. - Köszönök mindent.
- Nincs mit köszönnöd - felelte Remus.
Lassan Jamesre emeltem tekintetem. Lily vállát átkarolva, száját összeszorítva, vörös szemekkel nézett vissza rám.
- Indulhatunk? - kérdeztem, mire mind a hatan bólintottak.
McGalagony lekísért minket Roxmortsig, onnan pedig hopp-porral tettük meg az út hátralevő részét.
- Dumbledore döntött úgy, hogy az édesanyja egyik barátnőjéhez érkezzenek - szólt házvezetőnk. Komótosan bólintottam, én is úgy gondoltam, hogy semmiképp se szeretnék a házunkban lenni most. McGalagony szánakozva nézett rám, majd lassan megsimogatta a hajam.
Mrs. Melt könnyes szemekkel fogadott minket, majd mindannyian kaptunk tőle egy fullasztó ölelést. Émelygés fogott el, ahogy megéreztem parfümjét. Szaggatottan felsóhajtottam...
- Hogy vagy, édesem? - kérdezte Mrs. Melt.
- Megvagyok.
- Jaj, olyan buta kérdéseim vannak! Hogy is lehetnél jól?! - nyávogta. - Emlékszem, mikor elvesztettem az én Stevie-met, majd belehaltam a bánatba. A szemeim begyulladtak a sok sírástól. - Csodálkozva nézett rám, gondolom, azt várta, hogy zokogva essek össze. Összeszorítottam számat, és éreztem, hogy Sirius szorosabban fog át. - Persze...Mindenki máshogy gyászol. Szegény, szegény szüleid! Olyan fiatalok voltak.
- Nem akarom félbeszakítani - szólt közbe James villámló szemekkel -, de azt hiszem, ideje indulnunk.
Mrs. Melt csodálkozva nézett rá, majd szaporán bólogatni kezdett.
- Persze, persze. Jaj, istenem! Azt hiszem el kell tennem még néhány zsebkendőt - szipogott hangosan, és betipegett a szobába, majd néhány percnyi szöszmötölés után egy tucat hófehér batiszt zsebkendővel tért vissza.
Mrs. Melt nem lakott messze a templomtól, mely városunk közepén állt. Nem volt nagy tömeg, inkább csak szüleim barátai és munkatársai voltak itt.
Egyszer csak egy barna hajú asszony sietett felénk, majd egyetlen mozdulattal átölelt. Annyival több anyai melegség volt ölelésében, mint Mrs. Meltében, hogy egy pillanatra szívem összefacsarodott. Néhány perc múlva elengedett majd magához ölelte fiát is, Jamest.
- Szükséged van valamire? - kérdezte egy mély hang, amiben Charlus Potterre, James apjára ismertem.
- Nem, köszönöm. Épp elég az is, hogy eljöttetek.
- Ugyan már, ez természetes - szólt bársonyos hangján Dorea, és szavaiban nem volt semmi mesterkéltség. - Veletek minden rendben? - nézett a többiekre, habár se Lilyt, se Sashát nem ismerte. - Sirius?
- Minden rendben, köszönöm - felelte halkan kedvesem.
- Anya, apa - szólt James. - Ő itt Lily.
Előrébb tolta szegény lányt, akin egyetlen színfolt tűzvörös haja volt.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Lily - mosolygott halványan Dorea, és magához ölelte. - Csak azt sajnálom, hogy ilyen szomorú eseményen.
- Én is örülök - motyogta Lily, mire kapott egy igazi jameses mosolyt - Charlustól.
- Be kell mennünk - Remus rekedt hangja eszembe juttatta, miért is találkoztunk ezekkel a rendkívüli emberekkel.
A templom tele volt fehér rózsával, anyám kedvenc virágával. Édes illatuk keveredett a tömjénnel és a jelenlévő "hölgyek" parfümjeivel. Ez az illat kavalkád megfeküdte a gyomromat, és önkéntelenül is egy régi dal jutott eszembe:

 

Soon there will be candles
And prayers that are said I know
But let them not weep
Let them know that Im glad to go
Death is no dream
For in death Im caressing you
With the last breath of my soul
I'll be blessing you.**

A szertartásból nem fogtam fel semmit, szemeimet mereven a padlóra szegeztem. Csak néha-néha hallottam, hogy valaki felzokog. Sejtettem, hogy Mrs. Melt vagy valamelyik hozzá hasonló dáma játssza az eszét.
A pap befejezte az utolsó imát is, és mindenki kivonult egy-egy szál virágot letenni a ravatal elé. Beálltam a legvégére, közben fogadtam néhány ismerős részvét nyilvánítását.
Aztán odaértem én is.
A szívemre mintha ezer tonnás súly nehezedett volna, könnyek szúrták szememet, de csak nem akartak kibuggyanni. Tehetetlenül álltam szüleim koporsója felett... Néztem azokat a számomra mindennél kedvesebb arcokat, és nem tudtam, hogyan tovább. Van értelme ennek az életnek nevezett vesszőfutásnak? Mert mit kapunk ezer elszenvedett óráért? Egyetlen egy boldog percet.
Ezért - suttogta egy kis hang belül. - Ezért az egyetlen percért képesek vagyunk mindent elviselni. Boldog embernek mondjuk magunkat az egyik percben, az ég felé szárnyalunk, és hisszük... Naivan hisszük, hogy létezik a mennyország. A következő percben... összeomlik a világ.
Apám, ez az erős ember, akit életemben nem láttam megtörni, de még fejet hajtani se semmilyen hatalomnak, most itt fekszik mozdulatlanul. Meggyilkolták - suttogta kegyetlenül az a kis hang. Gyilkosok kezében a világ, és semmit se tehetünk. Tehetetlen düh öntött el. Üvölteni, ordítani akartam. Világgá kiáltani a fájdalmamat. Pusztuljon a világ, és szakadjon meg minden ember szíve! Üvöltsön mindenki a kíntól, és haljon bele a bánatba. Én már elkezdtem...
Néztem, milyen éles kontrasztot alkot a koporsó fekete színe anyám aranyhajával; lehunyt szemeit... Soha nem látom már az örök kék ragyogást, ahogy nevet, vagy dorgálóan rám tekint. A törékeny alak szinte elveszni látszott a hófehér lepel alatt. Újra kisgyereknek éreztem magam, aki hirtelen felriad rémálmából, és ösztönösen anyját hívja. Hiszen anya mindent tud, mindent ért, és mindenen segít.
Az elviselhetetlen fájdalom a csúcspontjára ért, és én térdre rogytam.
- Anyukám! - zokogtam. - Gyere vissza, kérlek! Anyuci, kérlek ne hagyj egyedül! Kérlek szépen, gyere vissza! Je t'aime, maman! Maman...plaire...
Az édes arc felé hajoltam, és átöleltem.
- Édes anyukám! Vigyázz rám, úgy félek! - Könnyeim megállíthatatlanul potyogtak, teljesen elvesztettem a fejem. Felnéztem, és Dumledore-ra tévedt tekintetem. Eszeveszett kiabálásba kezdtem. - Hozza vissza őket! Hallja? Vissza akarom kapni a szüleimet!
- Tiny - suttogta Sirius, és megpróbált átölelni. - Édesem, nyugodj meg!
- Nem! - visítottam, és megpróbáltam kiszabadulni öleléséből. - Mindenki azt mondja, ön mindent tud. Hát rajta! Az én szüleim nem érnek annyit? Őket nem érdemes visszahozni? Engedj el, hallod?
- Miss Cartier nyugodjon meg! Teljesen megértem, amin most átesik. Nagyon nagy veszteség érte.
- Nem, nem! Ne legyen ilyen megértő! - zokogtam, és Sirius felé fordultam. - Sirius... Kérlek!
- Mit szeretnél, kicsim? - lehelte hajamba.
- Anyut... Anyut és aput akarom - nyöszörögtem.
- Nem lehet - felelte elkínzottan. Újra felsírtam, szinte már félájult voltam.
- A szüleid... Ők biztos tudnak valamit! - De Sirius csak a fejét rázta. Utolsó erőmmel ellöktem magamtól, és padlóra rogytam. Keservesen sírtam, kegyetlenül egyedül éreztem magam annak ellenére, hogy minimum öten próbáltak meg átölelni. Hisztérikus zokogás rázta testemet, alig kaptam levegőt. Átkaroltam térdemet, és előre-hátra
ringattam magam.
Negyed órát ülhettem a földön, de mikor felnéztem Sirius, James, Lily, Sasha és Remus még mindig szolgálatkészen tekintett rám. Lily és Sasha szeméből könnyek özönlöttek, hangtalanul sírtak, a fiúkat pedig még nem láttam ilyen sápadtan. Lassan megnyugodtam, csak néha csuklottam a visszatartott könnyektől.
- Haza akarok menni - suttogtam.
- Jó - bólintott Sirius.
Felemelt a földről, és szinte már nem is támogatott, inkább cipelt. Meredten bámultam magam elé, semmit nem fogtam fel az utazásból.
- Tiny, megérkeztünk - suttogta fülembe Sirius. Jamesék jóval előttünk haladtak, de most ez sem zavart. James is gyászol, szenved, de ott van mellette Lily, és nála jobban senki nem tudná megvigasztalni, még én se.
Ahogy felnéztem, magam előtt láttam a Roxfortot, ahogy komor méltósággal emelkedett ki a hófehér tájból. Balzsamként hatott felsebzett lelkemre ez a látvány, többet ért a leghatásosabb nyugtatóknál. - Jól vagy?
Lassan feltekintettem kedvesemre, és örvénylő fekete szemeibe néztem. Fájdalmat és szomorúságot olvastam ki belőle. Gyengéden megsimogattam arcát, mire behunyt szemmel tenyerembe fektette fejét.
- Nem bírom elviselni, ha most mindenki sajnál - leheltem szinte hangtalanul. Sirius kinyitotta szemeit és megértően bólintott.
- Nem kell elviselned. Csak én leszek melletted.
A folyosókon szerencsére nem találkoztunk senkivel. Kérdés nélkül tudtam, merre visz Sirius. Kézen fogva sétált el velem háromszor a fal előtt, és mindketten ugyanarra a helyre koncentráltunk. A míves ajtó megjelent, mi pedig fáradtan sétáltunk be a szobámba.
Sóhajtva ledőltem az ágyamra, s lehunytam szemeim. Sirius hangtalanul vette le cipőmet, harisnyámat és ruhámat, míg végül csak egy szál kombinéban feküdtem az ágyon. Nem zavart. Tudtam, hogy nem fog visszaélni helyzetével.
Végül befeküdt mellém az ágyba, és mindkettőnket betakart.
Szótlanul néztük egymást, az se zavart minket, hogy lassan teljesen sötét van. Mikor már az orromig se láttam, halkan felsóhajtottam.
- Mindig így fog fájni? - Sirius néhány percig nem válaszolt, már azt hittem elaludt, majd suttogva megszólalt.
- Igen. Nem ilyen élesen, mint most, de egy váratlan emlékkép, hang vagy illat azonnal eszedbe juttatja majd. - Újra néhány perces csönd következett, majd ismét én törtem meg a csendet.
- Olyan önzőnek érzem magam. Elvesztettem őket, és csak arra tudok gondolni, mi lesz velem nélkülük. Csak magammal törődöm.
Önző vagyok?
- Egyáltalán nem.
- Nem?
- Nem. Teljesen természetes, hogy nem akarod elveszteni azokat, akiket szeretsz. Akkor lenne furcsa, ha nem így éreznél.
- Ugye, te nem hagysz el soha? - Gyerekes kérdés, de megijedtem. Megijedtem ettől a naptól, soha nem akarom újra átélni. Belehalnék, ha Siriust látnám koporsóban.
- Tessék?
- Mert azt nem élném túl - suttogtam elcsukló hangon. Sirius közelebb húzott magához úgy, hogy már összeért az orrunk, és úgy lehelte.
- Soha, de soha nem hagylak magadra, erre ezerszer is megesküszöm. - Könnyeimet ajkaival itatta fel, majd gyengéden megcsókolt. Bevackoltam magam karjaiba, és napok óta először aludtam nyugodtan.

*Leann Rimes: Amazing Grace (egyszerűen imádom)
**Seress Rezső: Szomorú vasárnap(Gloomy sunday)