Amíg a fiúk megszerezték a térképet Lily úgy döntött, hogy mégegyszer megnézi, hogy változott-e James állapota. A Piton iránt érzett dühe mellett emésztette az aggodalom James miatt.

-Bele se gondolok, hogy mi történik ha... -gondolta- mióta jobban megismertem őt, egyre jobban megszerettem. Ötödéves koromban, ha valaki azt mondja, hogy így érzek majd James iránt hát elnevettem volna magam. De most... 
  James állapota sajnos nem változott. Sőt,- mondta Madame Pomfrey- mintha még rosszabb lenne. Felszökött a láza és beszél álmában: folyamatosan Lily nevét ismételgeti.
Lily szemébe könnyszökött. Nem törődött vele, hogy mi erről Madame Pomfrey véleménye zokogott és megállíthatatanul tört fel belőle a könny.
Madame Pomfrey felsóhajtott és Lily vállára tette a kezét. -Jöjjön velem.- mondta és betessékelte a gyengélkedő mindezidáig elzárt termébe.

Ez volt a Madame dolgozó szobája és lakása is egyben.
Lily könnyei fátylán át is látta, hogy milyen csendes, tiszta és rendezett helyrekerült. A helység nem volt túl tágas. Az ajtótól jobbra a nyitott ablakon fenyő ága hajlott be, s a sűrű tűlevelein keresztűl bár elég gyengén, de átszüremlett a lágy napsugár.  Nem messze madár csergést is hallani lehetett. Lily ebből rájött, hogy a tiltott rengeteghez közeleső felében van az iskolának. Madame P. hellyel kínálta Lilyt, aki teljesen megfeledkezett arról, hogy vissza kellene térnie Lupinhoz és Siriushoz. 

A Madame két csészét készített elő és megtöltötte gőzölgő teával. Egy kis kondéros kekszet is tett mellé. Lily ezúttal nem utasította vissza sem a teát sem a süteményt.

-Köszönöm szépen.- mondta.
-Tudom, hogy most nem könnyű magának.- kezdte a javasasszony anélkül, hogy Lilyre nézett volna. A tekinte, összekulcsolt kezén pihent, de Lily tudta, hogy valami egészen mást lát az asszony.

-Annak idején, mikor a férjem, Christopher súlyosan megbetegedett én még nem voltam a Roxfort  dolgozója. Sőt még csak nem is voltam javasasszony. Egyszerű boszorkány voltam, egy hírlapnak dolgoztam. Úgy hívták Bagolyszárny Hírvivő. Christopher és én ott ismerük meg egymást. Aztán egy nap, mondom, megbetegedett. Nem születtem aranyvérű boszorkánynak, bár ezt sokan nem tudják rólam. Talán csak Dumbledore. Akkor még bíztam benne, ó milyen naív is voltam, hogy varázslattal minden megoldható. Kutatni kezdtem a gyógymód után. Így jutottam el a roxforti könyvtárba. Mindent át néztem, amit csak lehetett. Christopher betegségére azonban nem találtam meg a gyógyírt.  Se itt, se a mugli világban. Aztán Christopher elment. Teljesen összeomlottam, nem volt állásom, nem volt hol laknom. De aztán állást és menedéket kaptam itt a Roxfortban. Elinte valahányszor behoznak ide egy beteg, vagy sebesült tanulót, folyton Christopher jutott eszembe róluk. Nem tudtam másra gondolni csak arra, ha rajta nem tudtam segíteni, legalább a diákokon sikerüljön.

Szünetett tartott. Kezébe vette a csészét és beleszürcsölt majd kis idő múlva folytatta.

- Aztán a fájdalom enyhülni kezdett, igaz Christophert nem felejtettem el. De mikor Mr James Potter, ilyen állapotban ide került ismét őt láttam. Tudja kedves, vannak dolgok az életben, amiken nem tudunk változtatni. Hiába van varászerőnk, hiába teszünk meg mindent, a halált nem lehet megakadályozni. Ez az emberi élet része. El kell fogadnunk, aki születik az egyszer meg is hal. De ne féljen. Mr. Potter jobban lesz. Ezt megígérhetem magának. 

-Köszönöm... - mondta Lily. Nem lett ettől nyugodtabb, de mégis úgy érezte, hogy James jó kezekben van, és nem kell féltenie. Mindenképp meg fog gyógyulni.  

Folytatása következik.